⁴¹⁰ Az újkori bujdosóénekek a kuruckoriaknak egyenes leszármazottai és egyben a vándordalok, keservesek, rabénekek, továbbá a betyár- és katonadalok és a különféle panaszdalok közeli rokonai is. Ezek éppúgy nem alkalmi jellegűek, mint a keservesek vagy a történeti énekek sem, sőt velük ellentétben, közkincsnek számítanak, bár semmi kétség, eredetileg valóban a bujdosók alkotásai lehettek. Árvák, csalódott szerelmesek, távolba szakadt katonák, társadalmon kívülre rekedt szegénylegények, betyárok sorsáról szóló félig epikai, félig lírai jellegű énekek. Terjedelmük általában hosszabb az újkori lírai dalokénál, olykor balladás vonások lelhetők fel bennük. Bár első személyben szólnak, mégsem csak egyéni sorsot mutatnak be, hanem tipikus és általános helyzetképet adnak: a kis család- és faluközösségen kívülre rekedt személyek szomorú helyzetét mutatják be. (Az idegen környezet nem okvetlenül jelent más országot vagy népet, gyakran csak a szülőföldtől való elszakadást.)

A bujdosóénekek műfaji szempontból nem zártabbak más dalcsoportoknál, de közös vonásaik jól kiemelhetők: a legtöbb a búcsút, útnak indulást fogalmazza meg; az elbujdosás motiválása eléggé általános (kuruc harcokban való részvétel, betyárkodás, katonaság, árvaság, irigység, szerelmi bánat, anyai átok stb.); a bujdosó panaszolja az idegenek szeretetlenségét, az otthontalanságot, társtalanságot stb. Hangot kap a honvágy: a bujdosó üzenetet küld a madártól, esetleg levelet ígér; messze idegenben csak a természet öleli keblére, együtt búslakodik vele, halála esetén pedig eltemeti és el is siratja. Klasszikus szépségű alkotások szólnak a szabadulás és hazatérés felcsillanó reményéről is. Némely alkotás az otthon maradottak szerető gondolatait szövögeti versbe.

A bujdosóénekek az egész országban elterjedtek; nyelvterületünk keleti és déli részén valamivel több, az ország középső részén, a Duna mentén, valamint a Nyugat-Dunántúlon viszont az átlagosnál kevesebb ismert.