¹⁰⁹² Ismét olyan dalcsoportokat mutatunk be, melyek a múltról szólnak ugyan, de gyűjtésüket annak idején meglehetősen elhanyagolták, és csak most tudunk róluk bővebbet. A népköltészeti kutatók ugyanis a parasztságot mindvégig egységes osztálynak tekintették, holott a szegénységről szóló, főként szerelmi dalok mellett feltűntek az agrárproletariátus (béres, cseléd, szolga, aratómunkás, summás, kubikos stb.) saját életéről szóló lírai énekei is. Igaz, eléggé kis számban, hiszen a bőséges paraszti népdalhagyomány mindenféle igényt kielégített; de ezek az új népdalok a világháborús katonanótákkal együtt a magyar népköltészet talán legutolsó eleven hajtásai.

A mezei munkások saját dalai korabeli hagyományos népdalok vagy divatos műdalok kisebb-nagyobb mértékű átalakításai, és csak kisebb részben igazán önálló alkotások. A korabeli népköltészet fönntartói szegény emberek voltak, körükben a szóbeliség valósággal konzerválódott; soraikból kerültek ki a legjobb énekesek és mesemondók is. A mezei munkások saját dalait azonban a parasztság már nem vette át, sőt a munkáscsoportok egymás között is a legritkább esetben kölcsönöztek.

A mezei munkásdalok tipikus új stílusú népdalok. Formai szempontból kevesebb, tartalmilag viszont annál több újat mondanak.

Az említett dalcsoportok közül – az életformának megfelelően – a legnépibbek és leghagyományosabbak egyszersmind a béres- és szolgadalok, egymásnak különben legközelebbi rokonai. A két foglalkozási ág dalai között van némi különbség: magától értetődően a béresnóták alig, a szolgadalok viszont annál többet panaszkodnak az élelmezésre. Feltűnő a szerelmi és bordalok hetyke optimizmusa, de hiszen – Illyés Gyula és Darvas József mutat rá – elképzelt vágyvilág volt ez, csupán a fantázia játéka.

Területi eloszlásukról csak annyit lehet megállapítani, hogy a nagybirtok körül bővebb volt a gyűjtés; északon és keleten nagyon kevés szöveget jegyeztek le.