¹⁴³⁸ Korábbi felfokozott várakozások ellenére, mai témájú népdalaink száma meglepően kevés, sőt igazi művészi értékük is gyakran vitatható. Vannak népek (oroszok, délszlávok, albánok stb.), melyek közelmúltjukat és jelenüket is többszáz friss, művészi alkotás segítségével fejezik ki. A magyar már nem tartozik ezek közé. Nálunk a szóbeli művészet már az első világháború után lehanyatlott, árnyéka lett korábbi önmagának. Evvel párhuzamosan nőtt viszont az irodalom és általában a hivatásos művészetek jelentősége, melyek főként a felszabadulás óta fejtik ki tömeghatásukat. A szóbeliség mint előadási forma kétségkívül megmaradt, de ma már a könnyebb fajsúlyú tömegművészet darabjait is hivatásos-félhivatásos művészek alkotják és közvetítik. Ezek főként a fiatalság körében kedvelt alkotások, de már nem a tömegek körében keletkeznek, csak az ő igényeiket elégítik ki, ha ugyan egyáltalán kielégítik.

A magyar népművészet, népköltészet alkotásai többségükben a múltat tükrözik, mégis egyre nagyobb megbecsülésnek örvendenek. Alkotó variálásuk azonban lényegében már lezáródott és valamilyen tetszetős, „kanonizált” formában válnak ismét – a sajtó, rádió, televízió, iskola, kórusmozgalmak, Páva-körök stb. révén – ismertekké. Bartók és Kodály munkája tehát semmiféle tekintetben nem volt hiábavaló.

Új életünket azonban már nem elsősorban és nem is feltétlenül hagyományos népdalok fejezik ki. Az 50-es években megpróbálták a rigmusköltészetet népszerűsíteni, de néhány alkalmi és – azóta rég elfeledett – sikerültebb darabtól eltekintve, lényegében eredménytelenül. Inkább várható volt a szóbeliségben még élő, legnépszerűbb (főként katona-, mulató, szerelmi és diák-) dal-típusok akklimatizálása; ez itt-ott meg is történt. Így átalakított népdalok foglalkoznak a tsz-szel, a mezőgazdaság gépesítésével, az új, közös munka problémáival és – főként a tréfás és gúnyos dalok – utalnak az átalakuló emberi kapcsolatokra is. A visszásságokat kisebb részben rögtönzött, átalakított dalok (pl. az ún. tsz-miatyánk stb.), nagyobb részben pedig prózai adomák és viccek pellengérezik ki. (Nem verses alkotások lévén, nem kerültek be válogatásunkba.)

Ismét a régi „nóta” tehát: eleinte idő előtt is világra hoztunk volna ilyen népköltészeti alkotásokat, most pedig, amikor itt-ott megjelentek, csalódásunkban szinte ügyet sem vetünk rájuk. Nem volna szabad elődeink hibáját megismételnünk, hogy a születő újat – vitatható értékei ellenére – se ismerjük fel, csak majd mint eltűnő „régit” próbáljuk a feledéstől egyszer valamikor megmenteni.