Maszaoka Siki, a költői önkínzás jelképe, talán sohasem tudott megszabadulni attól a sejtelemtől, hogy nem tudja majd túlszárnyalni apjának e földi világban töltött negyven esztendejét. Valóban, Siki életének harminchatodik évében távozott, ám hatalmas öröksége fejedelmi, több, mint húszezer remekmívű haikura rúg, ennyit hagyott a japán- és a világirodalomra. (Egy japánosan alapos kimutatás szerint tavaszra 5947, nyárra 6239, őszre 7348, télire 4462 haikut szerzett.)

Maszaoka apja, a Macujama nemzetség szolgálatában álló nemesember, fiát, talán feleségének konfuciánus családja tanácsára Cunenorinak nevezte el. A szó jelentése: helyes, hiteles mérték, a normális, példaszerű életvitel. Érthető, hogy a későbbiekben az irodalmi újító mozgalmak élén színre lépő ifjú, lefordíthatatlan szójátékkal élve felcseréli nevének első és így tesz szert az érdekesebben csengő, kakukk jelentésű Sikire.

A sokféle iskolában megmártózott Maszaoka kora gyermekkora óta érdeklődik a modern politika, a hadászat, a filozófia és természetesen anyanyelvének titkai iránt is - az irodalom mellett. Hogyisne foglalkoztatta volna mindez, hiszen a Meidzsi-kor kezdetével egyidős. Mikor is a konfuciánus magasságból egy egész birodalom (és irodalom) zökkent a földre, hogy ott megvesse lábát - a modern Japán. Miután megnyílnak az ország kapui a nagyvilág felé, megszűnik a nemzetségi rendszer, a modern gondolatok magukkal sodorják a korabeli első nemzedékbeli értelmiséget. Hivatásuk: a Nyugat felfedezése. Ez az új generáció Siki nélkül nem létezik, elképzelhetetlen. El a kínai típusú civilizációtól! El a klasszikus fantáziavilágtól, a dolgokat fogjuk fel úgy, amint azok a valóságban látszanak és léteznek!

Sikit húszévesen a korabeli japán irodalmárok legjavának társaságában találjuk, reformerek között. Betegágyánál valóságos búcsújárás, Mori Ógai, Nacume Szószeki, Futabatei Simei, a korszak legnagyobbjai veszik körül, mivel harminc esztendősen már a korabeli irodalmi élet szervezőjeként szerez magának ismertséget. Tüdőbaj kínozza, a legenda szerint vért hányó kakukkmadárhoz hasonlóan mégis, szinte szó szerint torka szakadtából énekel. Haikui a mai napig is legnagyobb népszerűségnek örvendenek, de írt tankát és vannak prózai és teoretikus írásai is.

Nem elégedett meg saját költői munkásságának közreadásával, elképzeléseit megfogalmazza a "Haiku lényege" c. röpiratában is. Álláspontja természetesen perben, de nem haragban áll a klasszikus felfogással. Senki ember fia nem volt akkoriban a japán intelligencia sorai között, magát Sikit is beleértve, aki ne a kínai verseléssel kezdte volna pályáját. Ehhez képest egészen komolyan állítja, hogy a modern haiku - az irodalom része, az irodalomé, mely a klasszikus gondolatisághoz viszonyítva sokáig háttérbe szorult. Siki és köre a régiek kínai hagyományra visszavezethető klasszikus bordalai, szó- és képzeletjátékai helyett valósághű, érzelmeket átadó- közvetítő, a rövidség szabadságában tobzódó, a Meidzsi-kor modern, hétköznapi életéhez közeli, olykor vázlatképszerűen írásjegyét hevenyészve kidolgozott haikukat ad közre. A korabeli japán irodalom legfőbb követelménye a rajzosság (saszei) a japán művészet vonalkultúrájából származik, meggyökerezik az irodalomban, mert így érzik az írók egyre közelebb magukat vágyaik nehezen megközelíthető tárgyához, a képszerű realitáshoz.

A Siki szerkesztette mértékadó irodalmi folyóiratoknak (Nippon, Hototogiszu) köszönhetően a modern haiku nagy feltűnést kelt és sok hívet szerez az írónak. Van tehát életművének a költői mellett markáns irodalomtörténeti jelentőségű része is, mely költészetének megvilágításához elengedhetetlenül szükséges.

Maszaoka Siki a holdnaptár szerint a kilencedik hónap tizenhetedik napján született a Keió harmadik évében, vagyis a Meidzsi-kor kezdete előtti esztendőben, anno 1867-ben. Meghalt 1902-ben.

Rövid élete alatt állították át hazájában az idő járását a nyugati időszámítás szerint, a modern kor követelményeinek parancsára valósággal szétszedték és újra összerakták Japánt, az ország rendi, közigazgatási, oktatási, alkotmányos rendszerét a világ nyugati felével egyeztették.

Még az írott és a beszélt nyelvet is megkísérelték közelíteni egymáshoz. Úgy látszik azonban, hogy a japán haiku költészetet az európaival összehozni - nem megy ilyen rövid idő alatt. Nincs a társadalom eleven testében olyan tradíció, mely szívósabb és ellenállóbb, mint az emberi nyelv, különösen annak egyik közismerten legnehezebb idiómája, a japán. Az egyeztetés azonban - az európai és benne a magyar hagyományokkal - nem reménytelen, mint látható: napjainkban is nagy erőkkel zajlik, ennek bizonyítékaként tartja ezt a kötetet a kezében a kedves olvasó.

Erdős György