Előszó

Köszöntő

Életének 80. évét immár betöltött Csetri Elek annak a kolozsvári történésznemzedéknek markáns tagja, amely az 1950-1970-es években bontakozott ki s Kelemen Lajost vallotta mesterének, akit a magas mércéjű szakmaiság s példás helytállás szimbólumának tartottunk. Ennek a nemzedéknek a tagjai rendre érkeztek, illetve érkeznek a betakarítás és a számadás idejéhez. Most éppen Csetri Eleken van a sor, Őt köszönti - némi késéssel - a most megjelent Emlékkönyv.

Az említett nemzedéknek nagy szüksége volt az olyan konok kutatói példaképekre mint Kelemen Lajos és Szabó T. Attila. Mert tagjainak olyan korban kellett dolgozniuk, amikor a történészi munka feltételei a mélyponton voltak: hiányzott a kutatás és a közlés szabadsága, s a diktatúra a történeti forrásoktól is hovatovább igyekezett távol tartani a nemzetiségi, főként a magyar történészeket. Csetri Elek pályája jól példázza a romániai magyar történetkutatás göröngyös útját, de azt is, hogy még oly reménytelennek tűnő helyzetekben is munkára serkentheti a nemzete iránti kötelességtudata a szakmájának elkötelezett történészt.

Hogyan? - kérdezheti a tisztelt Olvasó.

A válasz tulajdonképpen egyszerű: a történész szakma szabályainak tiszteletben tartása és a megfelelő témaválasztás által. Így járt el Ünnepeltünk is. Miután 1949-ben kinevezték a Bolyai Tudományegyetem oktatójává s doktori dolgozatát megvédte, folyamatosan s a rá jellemző alapossággal kutatta és kutatja történelmünk forrásait. S mert tudatosan megvallja erdélyiségét, a forrásokból olyan adatbázist gyűjtött össze, amely közelebb vitte Erdély reális múltja számos kérdésének feltárásához. Csak példaként említjük meg forráspublikációi közül Wass Pál Fegyver alatt címen megjelent emlékiratát (1976), Teleki Sándor emlékezéseit (1973), valamint Miskolczy Ambrussal együtt kiadott Gyulai Lajos naplójának egyes részeit (2003). Ezek a munkák mindenben eleget tesznek a szakmaiság követelményeinek, s jól szolgálják a magyar história-kutatás érdekeit.

Ünnepeltünk erdélyiségének történelmi gyökereire sokat mond a témaválasztása s választott történeti korszakai, amelyek felölelik Erdély történetét a XVII. századtól az 1848-as forradalomig, vagyis a fejedelemség korszakát és a Habsburg-kort. És e kereteken belül különös érdeklődése a nagy fejedelem Bethlen Gábor, valamint az egyetemes történelemben is kiemelkedő jelentőségű politikus, ifj. Wesselényi Miklós iránt. Bethlen Gábor politikájából már-már az erdélyiség szinonimáját jelentő toleranciát emeli ki, Wesselényi életéből az európaiságot tükröző nemzeti elkötelezettséget, újító szellemet és gyakorlati törekvést. Csetri Elek egyik álma volt már kutatói pályája kezdetén egy nagy Wesselényi-monográfia megírása. Erre az Erdélyben fellelhető források ismerete is sarkallta; máig sajnálja, hogy az álomból nem lehetett valóság, mert a diktatúra politikai légköre kedvezőtlen volt ehhez. A zsibói politikust a román történetírás - tévesen - a románok ellenségének kiáltotta ki, s Ünnepeltünknek be kellett látnia, hogy tervét jobb időkre kell halasztania. E témát végül is - kiválóan - Trócsányi Zsolt, az erdélyi történészek barátja írta meg. Csetrit egyébként ugyanaz a román politika akadályozta a történetkutatásban, mint a Kelemen Lajos neve köré tömörülő nemzedék más tagjait abban, hogy Erdély politikai történetével foglalkozzanak. De a történelmi múlt tág kutatási tér s ez a nemzedék megtalálhatta a lehetséges alternatívát: irányt vett a művelődéstörténet, valamint a gazdaságtörténet felé.

Vessünk egy pillantást Csetri Elek publikációinak lajstromára s nyomban észlelni fogjuk a témaváltást. Nagyszámú művelődéstörténeti tanulmánya Erdély művelődési örökségének messze kiemelkedő kutatása - Kőrösi Csoma Sándor életével kapcsolatos. Számos írásában igyekezett tisztázni Kőrösi Csoma Sándor életének egyes kérdéseit, hogy aztán két kötetben foglalja össze mondanivalóját: Kőrösi Csoma Sándor indulása (1979), illetve Kőrösi Csoma Sándor című kismonográfiájában (1984).

Bár évtizedek során elszigetelve éltünk a külvilágtól, mégis tévedés volna azt gondolni, hogy nem jutott el hozzánk semmi az európai történetírást megújító törekvésekből. Nem így volt, mert a hatvanas évek második felében s a hetvenes években a francia történetírás Annales-körének újító elvi s módszerbeli tételeit is tekintetbe véve láttunk hozzá egy modernebb gazdaság- és társadalomtörténeti kutatáshoz. Imreh István és Csetri Elek a történeti statisztikai módszert alkalmazva tárta fel Erdély társadalmi struktúráját 1767 és 1848 között. Ez a módszer vezette Csetri Eleket Kolozsvár népességtörténetének kutatásában.

A művelődés- és gazdaságtörténet terén az erdélyi magyar történetírás jelentős eredményeket ért el. De mégis teljes mértékben egyet kell értenünk Csetri Elekkel abban, hogy ez a művelődés- és gazdaságtörténet-kutatás - legalábbis részben - kényszerpálya volt, mert kedvezőbb historiográfiai kutatás esetén ezeknek az ágazatoknak "az egész történettudomány gerincére, a politikatörténetre kellett volna rátapadnia, rásimulnia". Noha a közölt emlékiratok, naplók, útleírások valamennyire a politikatörténetről is szólnak, "múltunk bemutatásában mégis sajnálatos módon öncsonkulás következett be" - írja Csetri az Együtt Európában című könyvében.

1989 után a helyzet e téren is megváltozott, s maga Csetri Elek is fokozottan ráállhatott a politikatörténet-írásra. Ezt különösen az 1848-as forradalom és szabadságharc kutatásában észleljük.

Az előbbiekben Ünnepeltünk tudományos pályáját, kutatásait érintettük, pedig ő oktatóként és szerkesztőként is jelentős munkát végzett. Ott is, itt is az önmagával és másokkal szembeni igényesség volt a jellemzője; szigorú mércével mérte önmagát, az egyetemi hallgatókat és a szerzőket. Csetri Elek 1949-től 1986-ig volt egyetemi oktató, tanársegédként kezdte s docensként ment nyugdíjba; a régtől megérdemelt professzori címet csak nyugdíjazása után érhette el. Tanítványai megbecsülését, kollégái tiszteletét és elismerését viszont már korábban bőven kiérdemelte. Nagy elégtétel számára, hogy 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta s azóta folyamatosan jelen van a magyar tudományos életben.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetőségének is van köszönnivalója azért az értő és magas színvonalú munkásságért, amelyet az Erdélyi Múzeum című folyóirat főszerkesztőjeként fejtett ki 1995-1997-ben, s természetesen Egyesületünk iránti hűségéért is. A most megjelent Emlékkönyv szerzői pedig írásaikkal köszöntik a magyar történettudománynak tett szolgálataiért, a gazdag termést begyűjtő, sikeres életpályát bejárt pályatársat és barátot, s kívánnak neki jó egészséget, továbbra is jó alkotókedvet, hosszú életet.

Egyed Ákos