CÍMLAP
|
TARTALOM, AJÁNLÁS |
Tartalom
Pályatársi ajánlás
Mielőtt...
Tönkretett világ
Fiatal nemzedék
Menekülök
Multimédia
Internet
Az ember a természet ura?
Zenekritika
Nosztalgia régi időkért
Apolló meghalt
A Louvre-ban
Hommage a Salvador Dali
Hommage a Ionesco
Posztmodern életérzés
Történelmet írunk
Pillanatkép az országról
Munkanélküli
Történelmet írunk
Everybody
Mindennapi kenyerünk, a sajtó
A kalap
Új március
Kossuth-tér, 1995. október 4.
Három dátum
Változnak az idők
A Keletinél is keletebbre
Vándor-ének
Közép-Európa
Szarajevó
Bosznia
Menekülők a XX. században
Egy lebontott templom a főtéren
Légiveszély 1994. Erdély
Betiltják a Himnuszt
Erdélyi asszonyok...
Szemben a világgal
Szemben a világgal
Magány
Viszik, viszik
Párhuzam
Reggeltől-estig
Valaki
Életút
Curriculum vitae
Késő bánat
Születésnapomra
Hasztalan küzdelem
Éjjel
Kettős látlelet
Amíg várnak reád
Adósság
Méltó emlékezés
Sírfelirat
Emléket temetve...
Egy régi december
Párbeszéd egy haldoklóval
Téged kérdezlek
Az utolsó vacsora jogán
Hosszú út
Búcsú
Kétséges remény
Szenvedély
Viszontlátás
Az elveszett szó
Írás közben
Az elveszett szó
Rácsok mögött
Századvégi értelmiség
A Gutenberg-galaxis
Mai költészet
Hogyan kell verset írni?
Költőnek lenni
Egy költőről
Panaszolva bíztató
Január
Ősszel
November
Kosztolányi-tér, március
Szombat, hétvége
Ballada a Szajna partján
Újra Párizsban
Hársfa
Az elárult kert
Madarak röptében az ég
Megrendelés egy szobrásznak
Az óriás és a törpe
Valami elveszett
Századvég
Nemzedékváltás
Recept
Fekete szoknyák suhogása
A kötél hívó szava
Lázadó szánalom
Orgonahangverseny a Mátyás-templomban
Brahma követői
Ne ölj?...
Pogány Miatyánk
Az öregség pánikja
VI-VII-VIII-IX-X
Egy öregemberre
A halhatatlanság kísérlete
Egy élet geometriája
Betegágynál
Eljött a pillanat
Elindulás
Végül csak figyelni kell
Ajánlás
Nem tudom, kiben mit mozdít meg ez a fogalom, amit utoljára talán
Veres Pétertől hallottam, Németh László tanár apjára vonatkozólag:
nemzetfenntartó értelmiségi. Somkuti Gabriella verseit olvasva, nekem
mindenesetre eszembe jut ez az így megnevezett hivatástudat. Megragad a
fájdalom árán is pontos érzékelésnek, s a közösségért gondolkodásnak az a
kettős felelőssége, ami Kölcsey óta állandóan benne van költészetünkben.
Íme, rangrejtve, de munkás köznapjaiban a Gutenberg-örökség becsületét
őrizve, élt köztünk valaki, aki íróasztalnak írt verseivel utólag igazolja
aggodalmainkat és csakazértis hitünket.
Emlékszem, a hatvanas évek végén mennyire szíven ütött, amikor nálam
eszmélkedő ifjaktól először hallottam József Attiláról ilyen lesajnálást:
- Ez a szerencsétlen még hitt valamiben... Azóta tudom, hogy e baljós
vélekedés jóslata nem vált be, a költők másokért is szóló keserű bizakodása
nem érvényteleníthető. Az újra kimondott igék, újra fogalmazott igazságok
erősebbek az elrendelt magatartásformák, kurzusdivatok igényeinél. A néven
nevezésnek ez a természetes ereje még akkor is teret kér, megnyilvánul, ha
a Mai költészetről szólva a szerző maga mondja ki illúziótlan nyíltsággal:
"Állj félre gondolat, / nem kellesz már a versnek, / kiüresítve kúszik a
líra / égnek támasztott lajtorjáján / s elhullajtott szavaiért / le se
hajolnak az emberek."
Sajnálatos, ha valóban így van, mert ezekben a versekben olyan költő szól,
aki hivalkodás nélküli drámaként élte meg az ország és az otthon vesztét,
"kínját az elnémított szavaknak, s a forradalom gyönyörű álmát", a szerelem
és barátság veszélyeztetettségét, a nagyváros fűszálnyi zöld nélküli
sivárságát, a templomrombolások és menekülések, a mai Közép-Európa bőrünkön
átható válságát, aki éppen ezért, álpátosz nélkül mer vitázni a herderi
jóslattal:
Szétszóratni még túl sokan vagyunk,
még gyermekek jönnek az úton,
akik testünk kövezetén
jövőbe tartanának.
Somkuti Gabriella későn kezdett publikálni, de látásának elevensége ép
maradt, önfeledten áradó, vagy fűszeres, önirónikus hangján többszörös
magányából is arra int bennünket, hogy a szembeforduló tiszta emlékezet
nélkül nincs se idő, se lét, se égbe kapaszkodó lélek, se emberhez méltó
öntudat. S hogy a leltározó figyelem s a nyitottság vágya épp úgy összefér,
mint Szajna-parttal a Mátyás templom, Kolozsvárral a Kosztolányi-tér,
hársfával a rozsdás daru, Salvador Dalival Kossuth kalapja.
Somkuti Gabriella olyan emberi példákat követett, akik a kötelességteljesítés
eleven szobraivá váltak. Egyiküket, a neki szentelt emlékülés bevezetőjében
így jellemezte: "Puritán önmegtagadással szolgálta azt, amiben hitt, és
dolgozott, alkotott úgy, hogy egyszerre rakta a téglát és tervezte az
épületet." El kell tűnődnünk azon, ha a mesteréhez hű tanítvány -
mindennapi közös sorsunk tanulságaként - csak ezt a mementót hagyhatja
ránk, századvégi értelmiségiekre:
Álmainkat lefokozva
ábécét hint a kezünk,
s parazson járva kiáltjuk,
hogy lábunk nyoma is eladó.
Köszönet a Kiadó gesztusáért, hogy a szembesülésnek ezt és megannyi hasonló
gondolatébresztő üzenetét, a publikálás közegén át foghatóvá teszi,
eljuttatja hozzánk, az ismeretlenül is szólított olvasókhoz.
1997. május 3.
Fodor András