KAPOR ANDRÁS URAM
FURCSA KALANDJAI

Mikor 15-20 évvel ezelőtt Kapor András uram furcsa kalandjainak fele része és humoros tárcáim a miskolci lapok hasábjain megjelentek, úgy az ifjuság, mint a felnőttek szeretettel és kedvesen fogadták.

Történetünk szinhelye Nagykanalasd: A kisközség kereteiből már kinőtt, tehát nagyközség. Sőt némelyek büszkén már városnak is kezdik titulálni, amire a jegyző ur azt szokta mondani:

- Na na! Lassabban a testtel! Nem is falu, de nem is város!

A kiváncsi és földrajzéhes olvasómat a felesleges fáradtságtól megkimélendő, megjegyzem szeliden, hogy Nagykanalasdot a térképen ne keresse. Én már őt megelőztem. Én is sokáig kerestem, de nem találtam meg. Ellenben azt egészen bizonyosan tudom, hogy nagy falu. Minden uccája hétszer görbe és úgy egymásba fonódik, hogy azon csak a benszülött tud eligazodni.

Nyáron igen poros, télviz idején olyan sáros, hogy mig jól fel nem fagy, a községből igen nehezen lehet kirándulni.

Maga a falu ugy nyugszik egy tágas völgy ölén, mint édesanyja ölében szendergő gyermeke. Mint őrszemek szelid hajlásu szőlőhegyek veszik körül, tarkázva borházakkal és pincékkel.

No de, tekintsünk be Kapor Gábor uramékhoz! Bizony a jelekből itélve, gólya kerülgeti a portát. Gazduram trónörököst vár. Különben ki tudja?...

Elég az hozzá, hogy a gazda pipára gyujt ilyenkor és vár. Mit tehet egyebet? Kimegy, hogy bejöhessen; leül, hogy felállhasson. Nincs nyugta sehol, pedig hát tulajdonképen az anyjukom van a soron... No, végre nyilik az ajtó.

- No, gazduram, örülhet! - szól a belépő gólya néni.

- Hogy-hogy? Fiu?

- Dehogy!

- Hát? Csak nem leány?

- Dehogy!... Eltalálta! Fiu is, lány is!

- Micsoda? Fiu is, lány is? Megbolondult az asszonyság!? Egy gyerek, nem lehet fiu is, lány is!

- De ez nem egy gyermek! Ez kettő! Ikrek! Ugy bizony!

- Ikrek? - dadogá inkább lesujtva, mint örülve Kapor uram. - Ez osztán bő Istenáldás! Nem tudom, mit fog hozzá szólani az anyósom?!

- Mit? Biztosan örülni fog, hiszen mindég azt mondta, - minthogy igen fiatalon keltek össze - hogy "nem hiszem, hogy ezeknek a pulyáknak pulyájuk legyen!" Osztán itt van ni, nem is egy, de kettő lett egyszere.

Gazduramat kétségek gyötörték.

Ugy esett biz a'! Kettő jött egyszerre! Azaz, mit beszélek?... Kettő nem jöhetett egyszerre! Előre jött a lány, mert a kis Kapor fiu azt mondta neki udvariasan: "Tessék csak, hugom, majd én csak te utánad!" - És utána ő is szerencsésen megérkezett.

A csepü-telegráf utján csakhamar értesült anyósa is a jövevényekről. Rögvest oda célirányozta a lépteit, hanem amint belépett, még nem is köszönt, hanem képéből kikelve tüstént nekiesett a fiatal gazdának:

- No hallja! Hát, hogy tette kelmed csuffá a gyermekemet? De nemcsak őt, hanem az egész családomat! - Ikrek! Hallatlan! Egyszerre két gyerek! - Borzasztó! Rettenetes! Becsületes parasztasszonynak csak egy szokott születni! Csak városi cifra dámának szokott kettő lenni. Az is ritkán! Kelmed az ördöggel szövetkezett, mert az Istennel nem lehet! No még ilyet öreg apám se ért! Ennek a pulyának pulyája lett! Aztán nem is egy, de kettő! Ezt a csufságot nem türöm el! El fognak válni!

Bizony nagy patáliát csinált az anyós. Fellármázta az egész falut. Az öreg tisztelendő uramnak kellett közbe lépni. Ő is alig tudta lecsillapitani, megjuhászitani a felbőszült anyóst. Azonban mikor egy vándor cigányasszony azt jósolta a kis fiu tenyeréből, hogy hires ember lesz, még egy könyvben is ki lesz "szörkesztve", hát megnyugodott véglegesen és várta az idők "bételjesedését."

A kis fiu azután András lett, mert magával hozta a nevét. Jelesül! November 30-adikán született. A kis leány meg Erzsike nevet kapott a keresztviz alatt. Nőttek, fejlődtek szépen.

Hanem a kis Andrist eleven bordában szőtték. Igen pajkos, rakoncátlan gyerek lett, akit szülői alig-alig tudtak megfékezni. Igen sok stiklit csinált.

Ha gyümölcsöt ment lopni, azt fájával együtt ellopta. Persze olyat vágott ki, amilyet már elbirt és otthon ette le róla a gyümölcsöt.

Mózsit, a szatócsot is cudarul megtréfálta egyszer, akinek tyukóla a sekély vizű Pecére volt épitve.

Korhadt oszlopait befürészelte. Mikor aztán Mózsi gyanutlanul belement tojásait összeszedni, hát ólastul, mindenestül a Pecébe zuhant. Alig tudott a romok közül kikecmeregni.

Természetesen ilyen stiklik után - félve a sósvizbe áztatott kötéltől - nem mert hazamenni. Vagy későn ment haza, midőn apja aludt vagy ha már otthonról eltávozott.

Egy napon szintén rossz fát tett a tűzre, de meg a leckét sem tudta. Ott marasztották estig az iskolában. Küldte ugyanekkor tanitója haza, de nem mert elindulni.

Végre azt eszelte ki, hogy a tanitó ur, - miután már tőle bocsánatot kért, - irja fel neki öreg betükkel egy nagy darab papirosra ezt:

- Bocsánatot kérek, édes apám, már megjavulok!

Ezt a papirt aztán feltűzte valami hosszú, vékony szőlőkaró behasitott végébe. Ezzel indult haza. Otthon benyujtotta jobbjával az ajtón. Apja elolvasta és nagyot kacagott. Ekkor már Andriska bátran belépett a szobába.

Sertést meg úgy lopott egyszer serdültebb korában barátjával, hogy leitatta a sertést pálinkás kenyérrel, azután felöltöztette embernek. Két első lábát karon fogták, úgy sétáltak vele haza.

Mikor megkérdezte az éjjeli őr, hogy kit vezetnek haza? - ezt felelték nagy igazán:

- Egy részeg disznót!

- No! Ez jól leitta magát! Alig bir a lábán megállani! - rótta meg a bakter.

- Igen! Alig birjuk haza vinni! - szóltak kacagva Andrisék és sértetlenül haza lopták a sertést.

Mikor kitudódott, egy hétig mulatott rajta a falu.

Azonban végre neki is benőtt a feje lágya. Derék legény lett belőle és a házasságra kezdett gondolni.

Nagy fába vágja fejszéjét az, aki házat épit! - szokták mondani. Meghiszem! Nagy dolog a házépités. De még nagyobb feladat a nősülés. Eltalálni a sok közül azt a fehércselédet, amelyik jó lesz minden tekintetben: munkás, hüséges, egészséges; mert ez mind megkivántatik egy szegény ember feleségénél.

Kapor András pedig még ebben az időben szegény legény volt. Forgatta az eszét jobbra-balra, hogy is lenne jobb. Ajánlották neki, nézzen szét a városban is. Néha ott is akad szegénynek való jó feleség, amelyik ügyes, okos.

Kapor megfogadta a tanácsot.

Kihuzta magát. Csak úgy glancolt a csizmája. Az ünneplő mándli és darutollas kalap megtette a hatást. Suttogták is az eladók: Kapor András leánytnézni megy a városba!

El is ment ő, de másnap reggel igen lehorgasztott fővel jött haza édes szülőihez. Az anyja mindjárt faggatni is kezdte:

- No fiam! Széna-e vagy szalma?

- Hagyja el, édes anyám! A szalmánál is rosszabb!

- No! Miért, édes fiam?

- Majd elmondom! Épen kapóra jött egy városi bál. Valami tánciskola tartotta. El is mentem, de bár ne mentem vóna; csak hasztalan kőccségbe vertem magam. Nohát rettenetes dógokat tapasztaltam a lányok körül.

- Ne te ne! Hát miken akadtál fenn? Hadd hallom!

- Tyű, édes anyám! Minden lánynak valami különös szaga volt, de olyan, hogy majd elszédültem tőle. Osztán ugy kiláccott egyiknek-másiknak a karja meg a mejje, hogy elkáprázott a szemem. Én pirultam el helyettök. Aztán nem is mertem én táncra kérni egyiket se, úgy elment a gusztusom.

- Na! Hát aztán mit csináltál?

- Mit? Hát semmit!... Azaz, hogy a semminél többet csináltam. A bandához huzódtam. Az legalább tisztességesen fel volt öltözve. Leültem elibe, osztán hallgattam. Éjfélkor meg huzattam a szebbnél-szebb nótákat... Gavallér lettem! Utójára még pukkanós bort, meg szalmás szivart is rendeltem.

- Na hát ezt is megpróbáltad, kedves fiam! Ez is megtörtént! Gondoltam én ezt! Nem is lehet ez máskép... Suba-subához, guba-gubához... De nini, fiam! Valami jutott eszembe... Hiszen te még csak huszéves vagy! Sor alá se voltál, neked még nősülni nem szabad. Legfeljebb engedéjjel, ahogy a jegyző úr mondá. Várj te még azzal a nősüléssel!

- A bizony! Igaz a! Ejnye-ejnye! Erre nem is gondoltam!... De azért csak irják alá édes szülőim azt a nősülési engedélyt! Úgy sem lesz abból semmi, hiszen nem engedik meg... Én meg megkörnyékezem valamelyik fehércselédet, hátha beválik. Nem lehessen tudni semmit. Nehogy a nekemvalót elüssék a kezemtől! Majd meglátjuk no! Lesz, ahogy lesz!

Megindult a puhatolódzás.

A legközelebbi bálban a szála közepébe állott András és elrikkantotta magát:

- Gyere Vera táncolni!

- Nézzük! - gondolá magában - kik hajlandók hozzám, azok közül kiválasztom a legcélirányosabbat...

Ki is állott a sorból a falu összes szegény Verája. Voltak vagy huszonöten, akik között mégis csak a Komonyi Vera volt a legkülönb. Azt választotta ki. A többi lehorgasztott fővel ment a helyére.

Ezzel aztán járta is virradtáig... Akkor pedig illendőképen haza kisérte.

- No anyám! - szólt örömmel otthon. - Lesz már oldalbordám, hozzám illő hitvestársulatom! Aranyos egy alkalmatos jószág. Az Úr Isten is nekem teremtette!

- Ne te ne! Hát ki lenne az, akit te annyira feldicsérsz?

- Kicsoda? Hát a Komonyiék Verája! Takaros egy fehérszemély, ugy-e?

- Az ám! De szegény! Csak az öregek holta után örökölnétek valamit. Igaz, hogy te is szegény vagy. Az is igaz, hogy gazdag leány nem kapaszkodik beléd, de mégis valami jobbmódúba kéne fogózkodni. Tudod mit? A Verák között akad még két jobbsorsú is: a Soós Vera meg a Balogh Vera. Huzzunk szerencsét! Nézzük meg, melyiket rendelte neked a jó Isten?! Ird le csak a három nevet cédulákra. Sodord össze, majd én kihuzom sorsodat a kalapodból... Ugy ni, fiam! Rázd össze!... Lássuk csak!

- Na Andris fiam! Már látom, hogy csakugyan Komonyi Verát szánta neked az Úr Isten! - füzé tovább a szót anyja, a nevet leolvasva. - Hát légy vele boldog! Négy év mulva elveheted, ha addig máshoz nem hajlik...

- Az már az én dolgom! - szólt rá sunyi módon mosolyogva András és elment mielőbb az apró marhát ellátni, hogy kissé ledülhessen...

A jegyző úr jól megindokolt kérvénye meghallgató szivekre talált. Az András csakhamar csakugyan megkapta a kivételes nősülési engedélyt.

Nem hallgathatom el, hogy ebben nagy része volt annak a nagyfülü, óriási, ujfajta, belga házi nyulnak is, amelyet András ajándékozott a jegyző úrnak a siker jegyében.

A menyekzőt ki is tüzték február 16-ra: Juliánna napra, mert a csizió jót mondott.

Bizony a Kapor András és Komonyi Vera lakodalma még a régi jó szokás medrében folyt le: kéregetéssel. A rokonlegények két hordót és két háti kosarat szekérre pakolva, bejárták az egész falut. Bekiáltották minden udvarra:

Hozott is a háziasszony egyik hordóba káposztát levével, másikba lisztet; a kosarakba babot, tojást, turót, szalonnát adott ajándékul, ki mennyit tudott, mert a lakziban ott akkor két főétel volt: káposztás bableves és turós, tepertős haluska.

Jó volt az! Ugy megcsinálták a gazdasszonyok, hogy minden vendég megnyalta utána a száját. Vendég pedig annyi volt, amennyi csak belefért a kétvégü házba.

Jól is ment minden, ékesen és szép renddel folydogált. Mindössze annyi kis baleset történt, hogy a szomszéd faluból hozott füstös bandát a kapunál hirtelen faroló szánka úgy bedűtötte a méteres hóba, hogy a morékat alig tudták kiásni a mély hóból.

Szerencsére csak a nagybőgő tulsó oldala tört be, meg a kocsisnak torkába szaladt a pipa szára. De a falu ezermestere: a két ballábu Mihók asztalos, úgy megragasztotta a bőgőt, hogy még jobb lett, mint volt. A pipaszár pedig hál' Istennek nem tört el.

Indul már a lakzi nagy vigan. Cseng a pohár, szól innen is, onnan is a hálistenkedés. Jön már az első fogás. Jelenti a nagy vőfély:

Tolakodik utána a galuska; szavalja a kis biró:

Kapor uram haragszik, mert felesége korhelynek nevezte.

Ugyanis házasságuk tizedik évében biróválasztás alkalmával holmi borbeli szivességek miatt már háromszor kimaradt. Ezért kapta a fenti megtisztelést. A korhely cimért dühbe gurult és még reggel elment a korcsmába sógorával együtt.

- Jól van. Ha ő korhely, hát legyen korhely! - töprengett magában. - Pedig nem is az. Azért, mert ő biróválasztáskor háromszor kimaradt. Azért még nem korhely. Hiszen más is kimaradt. Majd ő megmutatja, ki a korhely. No még ilyet. Hogy ő korhely?!

Egészen belelovalta magát a haragba. Mennél többet ivott, annál jobban elkeseredett.

- Hát látja, sógorkám. Ilyenek az asszonyok. Nem lehet azoknak a kedvére tenni soha. Ha korán hazamegyek, azt mondja: Na! tán valami bajod van? Vagy megbántottál valakit? - Ha későre maradok, akkor korhelynek titulál. Akinek asszonya nincs, akkor megy haza, amikor akar. Ejh. Baj az élet velök, de baj nélkülök is. Ugy-e sógorom, nehéz az élet?

- Bizony nehéz, de ugy obszerválom, hogy nehéz a kelmed feje is.

- Micsoda!? Azt kétszer se mondja, mert meggyülhet a baja velem. Bort ide, Salamon!

- Ugy bizony. Házsártos, nyelves a feleségem. Most is hogy megsértett... Majd megmutatom én... Persze, sógornak a huga, hát pártját fogja. Majd megmutatom én, ki viseli a kalapot. Még ilyet! Nekem? Hogy én korhely vagyok?!... Majd megmutatom én.

- Te meg mit tátod itt a szád? Tán megfagyott a kezed? Huzd rá! Aki a füzfán fütyölő rézangyalod van! - mordult az asztal végén gunnyasztó öreg Ádu cigányra, aki penzióba vonult nyugdij nélkül. Elcsapta a bandát magától és már csak magánosan, a maga zsebére játszogatott.

- Nagyon sivesen, András úr! A közsepiből a javát. Azt, úgy-e? Haragsik a rózsám.

- A fenét! Én haragszom. Engem sértett meg az asszony. Érted? Én haragszom.

- Értem. Hogyne érteném. Hej! Rossak azs assonyok. Azs enyim is. Azs embert majd megvesi az Isten hidege. Be nem erest addig, mig a pénzst át nem adom... Itt van ni. Azs aranyos jó András urat is hogy megsértette azs a ros felesége...

- Fogd be a szád! Te füstölt hus! Mit beszélsz? Rossz a feleségem? Te mered ezt mondani? Te vályogvető. Te szeghuzó. Te malacbanda. Te az én feleségemet sértegeted? No megállj. Ezt megkeserülöd, most megtanitlak emberségre - orditott Kapor a flaskót felkapva.

A fejéhez vágta volna, ha Komonyi meg nem kapja a karját.

- Nono, sógor, csillapodjék le, hiszen kelmed kezdte.

- Micsoda? Én kezdtem? Mit kezdtem? Én nem kezdtem semmit. Az én feleségem ne bántsa senki, mert keresztül megyek a lelkén. A feleségem nem engedem. Olyan asszony nincs több a világon. Érted, te cigány? - ömlengett Kapor uram ellágyulva.

- Hát már hogyne érteném. Csókolom a kezsét-lábát. Hisen ezsen kellett vóna kezsdeni. Perse, hogy jó assony. Csókolom a sóhajtását. A multkor is olyan nagy zsiros lángost adott, hogy még felét hazsa is vittem a rajkóknak...

- Nahát... Tudod mit? Már jól bealkonyodott. Gyere velem, Ádu, huzd el az asszony nótáját az ablak alatt. Nem bánod meg.

- Dehogy nem. Ismerem a kezse járását Andrásné assonyomnak. Dehogy megyek. A világ minden kincséért se mennék el...

- Micsoda? Nem jössz el? Akkor összetöröm a muzsikádat - kiáltá Kapor lángra gyult arccal a hegedűt felkapva.

- Jájájáj. A muzsikám. Egyetlen jóságom, Kenyérkeresőm. Végem van. Tegye le András úr, ha Istent ismér. Hisen csak tréfáltam. Lehet én velem besélni. Mit fizset a tekintetes András úr, ha elmegyek.

- Mit? Semmit. Nincs nekem pénzem, egy fityingem sincs. Nézzed - szólt kiforgatva Kapor minden zsebét.

Egyszer csak a belső zsebéből egy rongyba göngyölt valami pottyan a földre.

- Nini. Mi azs? - kezdi a cigány.

- Ez? A borotvám.

- A beretva? No azsért elmegyek.

- Igazán eljössz? - kérdi pityókosan, de megkönnyebbülve Kapor uram.

- El hát - hagyá helyben Ádu, akinek borotváját ellopták, emiatt már féléve nem borotválkozott. Ugy nézett ki a szőrös pofájával, mint egy küldött ördög.

Ekkor összeölelkeztek és elmentek.

- Ugy-e ast huzzsam: Sajó kutyám, jaj be mélyen alusol - kérdé odaérve Ádu cigány.

- Óh be szamár vagy. Az én nótámat, ami épen ide pászol: Magasan repül a daru... Osztán a feleségemét: Nincsen annyi tenger csillag az égen...

Gyönyörrel hallgatta az anyjukom, a végén megkérdezte, bebocsátva őket:

- No te rossz posztó. Mit adtál ezért a cigánynak?

- Mit? Azt, ami te utánad legbecsesebb a világon.

- Te, András. Csak nem a borotvádat adtad oda ennek a szőrös majomnak?

- De bizony azt adtam én oda.

- No kedves gazdám, mégis csak szeretsz te engem - végzé Kaporné asszonyom ura kebelére borulva.

Ezzel szent lett a béke.

Ádu cigány pedig elemózsiával és borotvával bélelve boldogan ment haza: a töksorra.

Előre bocsátom, hogy Kapor András uram nem volt vadász, nem volt valami bátor, hős ember, csak egyszerű, jámbor gazdálkodó és ami vele a medvékkel kapcsolatban megtörtént, az mind a véletlen játéka volt.

Kapor feljárt a magasabb hegyek rengetegeibe fáért, ahol már vaddisznó és medve is tanyázott. Ott azután különös helyzetekbe került és furcsa kalandokon ment keresztül.

Egy izben hatalmas szederbokorra bukkant, amely tele volt nagyszemű, érett gyümölccsel. Megkivánta, elkezdett jó étvággyal csemegézni.

Észreveszi, hogy más is szedrezik a tulsó oldalon. Hiszen fogyassza, a jó Isten adta. Miért ne? Úgy obszerválja, hogy valami magas, fekete ruhás úri ember lehet a másik szedrező.

No most közeledik. Legalább megismerkednek. Még egy lépés, - hát, Úristen ne hagyj el, - hatalmas, nagy medvével találja magát szemközt, amely két lábára állva kényelmesen szedrezett.

Közömbösen nézett Kaporra, aki ijedtében - usgye fóre - úgy elszaladt, mintha ott se lett volna. A medve kicsinylőleg mordult egyet és csemegézett tovább.

Másik évben, szüret után ismét fáért ment Kapor. Egy meredek kaptatón ballagott fölfelé, lovát zablájánál fogva vezette, midőn a hirtelenül forduló út közepén egy nagy medvét pillant meg két lábára állva.

Menekvés, kitérés nincs.

- Uram Jézus segits! - kiáltá gazdánk. A medve megöleli Kaport, aki egy fejjel alacsonyabb. Ő is baljával átöleli a medvét, fejét az álla alá fesziti, jobbjával kirántja övéből disznóölő kését és szerencsésen épen a medve szivébe tolja.

Ez egyet bődül és fájdalmában Kapor uramat úgy egy fához teremti, hogy ott eszméletlenül terül el. Csak két óra mulva tért magához.

A medve az útszéli bokorban lehelte ki páráját. Ott találta meg vérbe fagyva. A bundáját lefejtette, kikészittette; takarónak használja. Mikor elbeszéli hogy jutott hozzá, sokan el se hiszik neki. Talpait kocsonyaalakban kebelezték be.

A harmadik medve-kalandnak csak néma és szájtáti bámulója volt.

Parasztgazdák, tizen, kirándultak gyalogszerrel a nagy erdőbe élő fát venni, amelyet az alku után kivágtak és más alkalommal hazaszállitottak.

Épen a tisztáson haladtak át, melynek közepén, az uton ült hátulsó lábain egy óriási nagy medve. Már hat lépésnyire megközelitették, de a medve nem mozdult, hanem elkezd panaszosan nyöszörögni és kérőleg nyujtja feléjök a jobb első lábát, amely vérzett is.

Végre köztük a legbátrabb: Gaál Ferenc, aki ügyes és világlátott volt, nekidurálja magát és a medvéhez megy. Nézi a vérző tenyerét, hát látja, hogy egy vastag tüske van beletörve. Ügyesen megfogta és kirántotta.

A medve erre hálásan bólingatta fejét és örömteljes mormogással eltünt a bokrok között. Ez után a gazdák is ünnepélyesen megállapitották, hogy a medve okos állat.

A negyedik kaland már ismét sajátkezüleg Kapor urammal esett meg.

Az erdő szélén, kaszálóján akkurátosan a nagy boglyáját fejezte be, midőn az erdőből kirohan egy hatalmas medve, óriási vadkantól üzetve és egyenesen a boglyának tart, melynek tetején Kapor szuszogott épen munkáját végezve és verejtékét törülgetve.

A medve nem tudott máshová menekülni, felmászott hirtelen a boglya oldalához támasztott létrán Kaporhoz.

Ez kétségbeesésében megtaszitja a meglepődött és fáradt medvét, amely lezuhan a boglya sikos oldalán egyenesen a felbőszült vadkan elébe. Ez agyaraival kihasgatta a medve gyomrát, mire az kiszenvedett.

Igy lett Kapor uram másodszor is véletlenül és akaratlanul medveölő hős és második medvebőr boldog tulajdonosa.

A medvekergetésnek pedig az a Hübnere, hogy a medve vesztére közel talált menni a medvetanyához, sőt egy kis vadmalacra rá is taposott, a visitásra a vadkan előrohant és olyan haragra gerjedt, hogy a medvét Kapor segitségével felkoncolta.

Az egész Nagykanalasd lázban van. Hallatlan és a maga nemében páratlan eset történt Nagykanalasd mezővárosában. Az, hogy az öreg Lipták András 500 forintot nyert a lutrin... Micsoda szerencsés ember! Életében egyszer tette meg a lutriát és nyert. Pedig mindössze csak husz krajcárt rakott a számokra. No, ilyen még nem történt Nagykanalasdon! Itt még mindenki csak nyelt, de sohasem nyert.

Hej, sok atyafinak szeget ütött ez a nyeremény a fejébe! De a legnagyobb szeget - a Kapor uram fejébe ütötte be. Még pedig oly mélyen, hogy a Nagykanalasd történetében korszakot alkotó esemény hallatára feleségével 34 percig kupaktanácsot ülve, rögtön elhatározta, hogy csak a legközelebbi álomig vár és azután azonnal megteszi ő is a lutriát.

Ez az alkalom hamar megjött. Vasárnap este jóllakott töltött káposztával, amitől remekül lehet álmodni, azután eltette magát hétfőre. Virradóra kelve, sugárzó arccal ugrott ki ágyából és elmondta feleségének az álmát.

- Ejnye, anyjukom, de különöset álmodtam. Egy akasztófa alatt aludtam álmomban és egy iszonyatos nagy bogár esett rám az akasztófáról. Alig tudtam kikapaszkodni a bogár alól. Szaladtam azután világgá. Hát egyszer csak beszaladtam egy menykő nagy mészárszékbe, ahol ökörnek néztek, lekaptak a kilenc körmömről (Kapornak a jobb lábán csak négy ujja volt, a kicsiny hiányzott) és főbe kollintottak. A többire nem emlékszem!... Ugy-e, anyjukom, ez már azután álom?... Mi? Mit szólsz hozzá?

- Ejnye de szép, apjukom! Tudod mit? Én magam elszaladok az öreg Lipták András álmoskönyvéért, mert most az övé a legjobb az egész Nagykanalasdon.

- Helyes, helyes! De el ne felejtsük hékás: bogár, akasztófa, mészárszék...

Elhozván Kaporé az öreg Lipták legujabb egyiptomi álmoskönyvét, felnyitották a könyvek könyvét, a mely azt mondta, hogy: bogárt ha látol: szerencsés utazás: 12; akasztófa alatt, ha vagy, ritka szerencse: 80; mészárszékben lenni: meggazdagodás: 3.

- No apjukom. Mit szólsz hozzá?... Szerencsés utazás, ritka szerencse és meggazdagodás... 12, 80 és 3. Fel is irom egy papirkára, hogy el ne felejtsem... - szólt Kapor és örömében egy nagyot csapott a csizmaszárára.

- A teremburáját neki. Édes apjukom, magam is ugy hiszem, ez meg fogja érdemelni a fáradságot. Készülj fel no, azután befelé a városba.

Mig felkészült Kapor, igen szépen kitervezték, hogy legalább is 1000 forintot fognak nyerni. Mózsinak megadják az 500 forintját, még marad is 500 frt. Ebből vesznek egy pár szép ökröt. Ugyis szerdán lesz Miskolcon a hetivásár.

Jó öt órába telt, mig Kapor bekutyagolt. Azon porosan, fáradtan beállitott egy lutriába:

- Ugyan kérem alásan, mikor lesz a huzás, ha most megteszek három számot?

- A legközelebbi huzás szombaton lesz. Még pedig a bécsi lutrián.

- Akkor nem teszek, mert már nekem szerdán kell a pénz.

- Arról már én nem tehetek... - viszonzá nevetve a lutriás, betéve Kapor után az ajtót.

Ő pedig beszalonnázott egy kapualjában és nyugodtan hazament.

Otthon azután kérdi a felesége, mikor öreg este betoppant a házba:

- No, megtette kend a lutriát?

- Nem tettem biz' én, mert csak szombaton lesz a huzás, nekem pedig már szerdán kell a pénz.

- No, hallja kigyelmed! Nagyobb ökör annál, amilyet venni akar. Hát mért nem tette meg, ha már bent volt Miskolcon? Megveheti az ökröt a jövő héten is... Látja, most már holnap ujra be kell fáradni.

Másnap, kedden Nagykanalasdtól Miskolcig ujfent megmérte az utat Kapor András uram.

- Meggondoltam a dolgot - szólott beállitva a tegnapi lutriába - mégis csak megteszem a számokat, elvárok szombatig. Isten neki, fakereszt. Ihol vannak a számok: 12, 80 és 3. Ugy-e szép számok? Mi?

- Gyönyörü számok igazán! No, tisztelt barátom, olyan biztosan nyerni fog, mint kétszer kettő: négy. Azután jó bugyellárist hozzon szombaton!... - szólott a lutriás, átadva a reskontót és betéve Kapor után másodszor is az ajtót.

Második szalonnázás ugyanazon szalonnából ugyanazon kapualjban és hazamenetel.

- No de most már csak berakta kend a számokat? - szólott felesége, mikor belépett a házba.

- Be, be, anyjukom és erősen biztattak szombatra.

Ilyen hosszú hetök még sohasem volt Kaporéknak! Pénteken szépen kikefélte ruháit, kifényesitette csizmáit Kapor. Mint ahogy olyannak dukál, aki legalább is ezer forintot megy felvenni. De igy már nem illik gyalog menni, hát vasuton zónázott be Miskolcra.

Jókor beért, még várni kellett a számokra, amelyek sürgönyben jöttek meg Bécsből 10 órára. Addig ő a "Vörös Kakas"-ban sörözött.

Izgatottan ment be a lutriába 10 óra után, megnézni a kihúzott számjait. Elébe tette a lutriás az éppen megérkezett számokat, de Kapor nem találta köztük a maga számjait. Nézte jobbról, nézte balról, de hiába, egy se volt kihuzva.

Kapor András uramat a szédülés környékezte. Elkezdett a lutriás bolt körülte forogni. Legjobban a kihúzott vörös számok: 33, 44, 55... Le kellett ülnie...

Mikor az örvény mélységéből előkerült Kapor és a nyertes vörös számok is megállapodtak, búsan szólalt meg:

- Nohát ezt nem hittem volna. Pedig milyen biztosra tetszett mondani. Azután milyen szép számok voltak...

- Hajh, tisztelt barátom, ez lutria! Ide szerencse kell. Azután nézze csak, a szépnél még szebb számok is vannak!...

- Csakugyan; 33, 44, 55: ezek szebbek.

- No lássa! Máskor szebbet álmodjék maga is - végzé a beszédet a lutriás, kikisérve a szerencsétlen lutriázót.

A szokásos szalonnázás elmaradt, nem ment belé az étel, torka összeszorult. Most már gyalog ment haza szegény Kapor, mint olyan ember, aki nem nyert semmit a lutrián.

Szomoruan beszélte el a feleségének a lutria csalfaságát és felfogadta, hogy többet nem lutriázik; ő bizony nem pocsékolja a husz krajcárját ilyen hiábavalóságra.

Pedig de szépet, milyen nagy szerencsét álmodott a felesége áldozócsütörtök éjjelén. Azt álmodta, hogy egy püspökkel a molnár komájánál édes mandulát és finom pecsenyéket evett.

Persze Kapor uram nem adott rá semmit, de sógora, Komonyi György elővette az álmoskönyvet és kiböngészte belőle, hogy mégis csak jó lesz megtenni a lutriát, mert igen jót mond. Azt jövendőli, hogy: Püspököt látni: nagy szerencse, 86; édes mandulát enni: öröm, 42; molnárt látni vagy annak lenni: meggazdagodás, 26; pecsenyét enni: öröm, 16.

Bezzeg a sógora megtette e számokat és oly ritka szerencsével, hogy csakugyan nyert ezer forintot.

Persze most már sajnálta Kapor András uram, hogy más használta fel az ő szerencséjét, de már késő volt. Hanem fel is fogadta, hogy ha az ő kedves felesége még egyszer valami jót álmodik, akkor okvetetlen még egyszer megteszi a lutriát.

Pünkösd első napjának éjjelén rendkivüli és meglepő jelenést látott álmában a felesége.

- No, apjukom, ilyen csudálatos álmom még soha se volt életemben... Én egy igen-igen nagy tölgyfa alatt feküdtem a szép zöld fűben és szunyókáltam. Egyszer csak a lombok kétfelé váltak, egy magas, hosszu, hófehér szakállu aggastyán jelent meg és igy szólt hozzám a jobb kezében tartott fehér táblára mutatva: "Ezek a számok fognak nyerni e héten." Még annyi időm volt, hogy a számokat elolvashattam, azzal az ősz ember eltünt.

- Micsoda számok voltak azok?

- Biztosan emlékszem, hogy 5, 6, és 24 volt!

- No, kedves anyjukom, most vagy soha! Ha most se nyerünk, akkor már sohase fogunk! ...Holnap, kedden bemegyek Miskolcra és megrakom a számokat legalább is ötven krajcárral.

De szegény ember szándékát boldog isten birja! Pünkösd másodnapján megjöttek a vendégek Kiskanalasdról. A rokonok. És ott mulattak kedden is. Kapor András uram csak szerdán mehetett be Miskolcra.

Gyalog menvén, tiz óra lett, mire a lutriás bolthoz érkezett. Óriási népcsődületet talált ott, mert megérkeztek a kihuzott számok Bécsből. A lutriás most lépett ki a boltból és harsány hangon jelentette ki, hogy valaki ternót nyert és a nyerő számok: 5, 6 és 24.

De az a szerencsés valaki nem Kapor András uram volt. Ő elkésett. Nem tette meg idejében a számokat.

Iszonyu fogfájás gyötörte Kaporné asszonyomat, jajveszékelésével betöltötte az egész házat, mikor Kapor uram késő este a malom alatti kaszinóból haza érkezett.

- No anyjukom, nem sokáig jajgatsz már! Ma volt az utolsó vasárnapunk, mert holnap vége a világnak! - szólt Kapor, képéből kikelve hitvestársának.

- Ne bolondozzék kigyelmed! - riad fel az asszony, fájdalmát elfelejtve.

- De igen! Most olvasta fel épen Bartus Mihály komám egy pesti ujságból, hogy vége lesz holnap a világnak, mert Farba Rudolf, a leghiresebb csellagvizsgáló kiszámitotta, hogy holnap, november 13-án egy menykő nagy üstökös csellag ugy a földünkhöz fog ütődni, hogy ez a sárgolyóbis abban a minutában palacsintává fog lapulni... Ugy bizony!

- Jóságos Istenem! Eszerint csakugyan vége lesz a világnak... Mit csináljunk? Mit csináljunk?... siránkozott kezét tördelve Kaporné asszonyom és ugy megijedt, hogy azonnal megszünt a fogfájása.

- No ne óbégass, hanem szaladj át Komonyi sógorékért! Tanácskozzunk, majd csak kitalálunk valamit...

Azzal egy nagy kendőt nyakába kanyaritott és sirva elfutott az asszony. Természetesen elbeszélte e rémes dolgokat Komonyiéknak, akik kétségbeesve jöttek át.

- Kedves sógor! Már látom, tudja. A képe ékesen hirdeti, hogy holnap vége a világnak. Tanácsoljon, mit tegyünk, hogy elkerüljük a veszedelmet, vagy legalább kellemesen repüljünk a másvilágra? - szólt Kapor uram, mire sógora kissé vártatva ajánlotta, hogy utoljára jól aludják ki magukat, holnap reggel lakjanak jól ugyancsak, ő azután felmászik a legmagasabb jegenyefa tetejébe. Onnan fogja lesni az üstökös csellagot és ha csakugyan jön, hát elfognak szaladni Nagykanalasdról, hogy őket agyon ne lapitsa.

- Ami az alvást és jóllakást illeti, azt pártolom, hanem a többi nem ér semmit, az üstökös tönkre silányitana bennünket, még Kiskanalasdig se mennénk... Mit tegyünk?... Mit tegyünk?... Hopp! Megvan - kiáltott fel Kapor örömmel, megbökve hüvelykével a homlokát.

- Mi van meg? Mi van meg? Szóljon már no! - riadt fel a kiváncsi ijedt társaság.

- Kitünő tervem van! Mikor jól laktunk, elmegyünk az én derék hegyi pincémbe és ott borozgatás és imádság között fogjuk bevárni a világ végét. Lehet, hogy életbe maradunk, vagy legalább mulatva repülünk a menyországba...

- Mégis csak az én uram a legbölcsebb - szólt büszkén Kaporné.

- Pompás. Pompás. Nagyon jó lesz! - hagyták helyben örömmel és lefeküdtek.

*

November 13-dika, a kritikus nap csak olyan hüvös, borongós, szürke volt, mint akármelyik őszi nap. - Kaporéknál füstölt a kémény erősen, nagy sütés-főzés volt. Omlós pogácsa, friss malacpecsenye sült. Mikor mindennel készen voltak, betarisznyáltak, a marhát megetették, mindent gondosan becsuktak és a pince felé vették utjokat.

Érdekes volt a négy tagból álló karaván, a mint falujoknak "Isten hozzád"-ot integetve és könnyezve eltüntek a szürke messzeségben,

A dél már a pincében találta a diszes társaságot. Előkerült a fáin elemózsia. Megtelt a kulacs. Kapor elmondta az asztali áldást, azután hozzáláttak amúgy igazándiban, mint a kik az utolsó utra akarják magukat ellátni. Egy-két pohár jó bor a nyelvük csapját is felvágta.

- Lássa el magát kedves sógorkám étellel meg itókával becsületesen, mert nagy stáció ám ide a menyország!

- Amondó vagyok magam is! - válaszolá sógora, egy pohár bort elhomlitva.

- No de most már szálljunk magunkba és mondjuk el a világ végén mondandó könyörgést! Ehol van la az imás könyv, keresse ki sógorkám! Majd mi utána mondjuk... - mondá Kapor uram, átadva a könyvet.

Az asszonyok busan edegéltek. Kapor idogált, mig sógora az imát keresgélte. Nagy csend állott be, csak a pincetorokról aláhulló vizcseppek egyhangu tompa neszét lehetett hallani.

- Nem lelem én, András sógorom, pedig már az egész könyvet átnézegettem egészen az esztendő utolsó napján mondandó könyörgésig...

- No hát ez még sem járja, hogy ezt a legfontosabb könyörgést kihagyták, - viszonzá neheztelve Kapor - Isten neki! Mondjuk hát el szorultságból az esztendő utolsó napján mondandót. Ugyis ez huz legjobban hozzá... De igyunk először egy pohár bort!... Isten velünk! - szólott kocintva és felhajtotta poharát.

De ekkor iszonyu dolog történt.

Rettenetes recsegés-ropogás hallatszott és az egész pince menydörgésszerü robajjal összeomlott. A nagy légnyomás a gyertyát kioltotta, őket pedig poharastul együtt a pince falához vágta. És mély csönd és pokoli sötétség lőn, mint ott szokott lenni, hol az enyészet szele végig fuval. Tehát csakugyan eljött a világ vége?

Egy félóra telhetett már igy el teljes némaságban, mikor valaki megmozdult. Kapor volt. Körültapogatta magát és örömmel győződött meg róla, hogy él és minden része megvan. De iszonyu setétség volt. Elővette hát a gyufát és meggyujtotta a gyertyát. Alig látott, a kiállott félelem és ijedtség folytán roppant gyenge volt. Lábai inogtak. Alig tudott egy pár lépést tenni. Végre mégis valahogy körüljárta a katasztrófa szinhelyét. Társai még hullaként hevertek. Azokat rázogatta, nevükön szólitotta. De nehezen tértek magukhoz. Először nyujtóztak, majd felültek és pokoli félelemmel, néztek körül...

- Ne féljetek! Éltek! Én vagyok, Kapor András! No szóljatok! - szólt örömmel biztatgatva őket és megcsókolta a feltámadt halottakat.

- Istenem! Mi történt? - sóhajtotta fel neje.

- Azt még magam se tudom, de keljetek fel no, nézzünk körül!

Alig tudtak felállani. Iszonyu látvány tárult eléjök. A pince beomolva, sehol semmi kijárás. Bizonyára összeomlott a világ és csak ők négyen maradtak életben. De mit érnek vele? A pincébe eltemetve fognak elveszni. A megsemmisülés gyötrő érzelme vett erőt rajtok. Tanácstalanul tapogatták körül a pince falait, keresve a menekülést.

- Ugyan kedves sógorkám, kelmed fiatalabb, menjen fel ezen a törmeléken, hátha valami nyilasra akad... - szólt Kapor halvány reménnyel.

Komonyi sógor neki indult a sziklatörmeléknek. Kapor világitott az utjára. Féluton lehetett, mikor lábával a törmelék egyensulyát megzavarta és az ismét lavinaszerü gyorsasággal a pincébe ömlött, magával hozva a fölmászó turistát is: Komonyi sógort.

És csodák csodája! Ugyanekkor fent egy kerek nyilás támadt, a melyen csodás varázzsal özönlött be a ragyogó napsugár, mely elkábitá őket, de egyszersmind édes reményt lopott sziveikbe.

- Imádkozzunk! Ez a menyország! - kiáltá Kapor. De a kiváncsiság győzött, a két asszony mohón a nyilásnak indult, szerette volna látni a menyország belsejét. Kaporné asszonyom mászott ki először az oduból. És mit látott?...

Semmi különöset!... Bárányfelhők usztak az égen. A nap vidáman sütött. Délután 3 óra lehetett. Szinte bosszusan nézett körül, mikor észrevette, hogy nem a menyországban van, hanem csak a beomlott pince nedves törmelékén. Gunyosan kiáltott le az urának:

- Bujjék ki már kigyelmed, no! Hogy süsse meg a világ végét! Nézze meg a menyországot kigyelmed is...

Kapor uram félénken nézett körül, a mint kimászott és egyszer csak mérgesen kiált fel:

- Az árgyélusát neki! Hiszen a pince torka szakadt le! No még ilyet nem pipáztam...

- Ugyan már no mit dévánkodik annyira? Hányszor mondtam, hogy csináltassa meg ezt a hibás pincetorkot!...

- No mi megjártuk a világ végével! Csak tudnám, hol lakik az a Farba Rudolf? - dörmögé bosszusan Kapor uram - megüzenném neki, hogy tegye bolonddá máskor az öregapját...

Meleg juliusi este volt. Már a harmat hullott, mikor az aratók dalolva, buzakalász-koszoruval haza indultak.

Nagy és jeles nap volt ez. Épen a hét vége: szombat estéje, midőn a Kapor András uram gyönyörü buzatábláját learatták és a munkát bevégezték.

Elől egy szép leány vitte a remek fonásu négy ágú koszorut, melynek aranykalásza vetekedett vivője selymes hajzatával. Utána legények és leányok vegyesen, vig nótákat dalolva. Oldalt pedig Kapor uram ballagott. Bal kezében széles karimáju kalapját fogta, jobbjával pedig izzadt homlokát törülgette.

Mikor a faluhoz értek, már megkondult az estharangszó, mire az aratók hirtelen elhallgattak; ájtatosan keresztet vetettek magukra, azután folytatták a nótát.

A csárdánál a falu urai erővel ott fogták Kapor uramat. Kénytelen volt aratóinak inteni, ő maga pedig bement a jómódu gazdákkal a csárdába. Az anyjukom majd ellátja az aratókat, utóvégre is a hétnek vége van, a buza learatva és ami a fő: igen jó termés volt, hát mindezeknek az örömére mért ne ihatnék egy pohár bort. Ő bizony iszik, már ennyit csak megengedhet magának...

Örült, hogy behivták. Jól esett neki a bor, még tréfált is:

- No kedves Balogh szomszéd, ebből kár sokat nem inni! Ugy-e? Mi?

- Jól mondja, Kapor uram. Magam is ugy sejtem, hogy jól fog esni a második pohár, mert az első ugyancsak jól esett...

Beszélgettek; borozgattak. Melegök lett, hát az ablakot kinyitották.

Egyszer csak vidám katona-nóták vegyültek a tücskök és békák egyhangu éjjeli zenéjébe. Beszürődtek az ablakon is, még lelkesebb hangulatot keltettek a katonaviselt borozók közt.

A csárdás kis fia beszaladt és jelentette, hogy huszárok jöttek a faluba. Kaporék már kiváncsian kifelé indultak, mikor a küszöbön hirtelen megjelent három huszár. Bátori Sándor, Gál Pál és Sós János. Ezelőtt két évvel a falu gyöngyei, most nyalka huszárok, kik szabadságra jöttek haza.

Bátori - köztök a legügyesebb és legfurfangosabb - már három csillagot viselt, mig a többiek kettőt.

Neszét vették, hogy jómódu gazdák borozgatnak a csárdában, tehát jó lesz benézni. Tudom Istenem - gondolták - nem állják meg kinálás nélkül.

A sok "adjon Isten" - "fogadj Isten" meg "ejnye" után persze a legelső teendő egy pohár bor ünnepélyes lehomlitása volt.

Csak most nézett körül a diszes társaságban Bátori, melynek egyik legérdekesebb és legvigabb alakja Kapor András uram vala. Természetesen Bátori: a cselszövő, gondolt azonnal merészet és nagyot.

- Ejnye de jó, hogy itt találom András bátyámat! - szólott érdeskés arccal Kapor felé közeledve. Legalább tudtára adhatom, ha még nem tudja... Micsoda szerencse! Lehetetlen! Hát még nem tudja? Nini! Micsoda csodálkozó szemeket meresztenek urambátyámék - szól a társaság felé fordulva - hát még magok sem hallották, hogy micsoda nagy szerencse érte Kapor András urambátyámat?... Ehol van la, ebben az ujságban - folytatá Bátori belső zsebéből egy lepedő nagyságu ujságot előhuzva. De jó, hogy elhoztam magammal, mert e nélkül hinnék is, nem is kigyelmetek.

- Olvasd el már no! - tört ki Bartus Mihály uramból a feszültség.

Az asztaltársaság összebujt, mint a juhnyáj. Egy tűt nem lehetett volna leejteni. A szemek tágra nyiltak, ragyogtak. A fülek hegyeződtek. Olyan csend lett, hogy egy betévedt szunyog dongását is lehetett hallani.

Bátori megköszörülvén torkát, fontoskodva igy kezde beszélni:

- Én magam is csak tegnap vettem észre a hirek között, mikor a "Bivalyfüred és Vidékét" olvasni kezdtem. Hallgassák meg kigyelmetek! Azt mondja, hogy:

"Amerikai örökség. Klevlandban a napokban egy Kapor Ambrus nevü magyar halt meg, aki összes vagyonát, amely egy fél millióra rug, unokaöccsére, a Nagykanalasdon lakó Kapor Andrásra hagyta. Kapor Ambrus még a 60-as években ment ki Amerikába, mikor még kevés volt az ember és sok volt a föld. Egy angollal szövetkezett és oly jól gazdálkodtak, hogy mind a ketten dusgazdagokká lettek. Épen haza készült, miközben hirtelen szivszélhüdésben meghalt. - Mint értesültünk, szép vagyonát Nagykanalasd derék polgárának, Kapor Andrásnak hagyta. Gratulálunk!"

A bámulás és csodálkozás moraja hangzott fel, midőn Bátori bevégzé e fontos hir felolvasását. Sokan nem hitték, megtapogatták az ujságot és ujfent elbökdösték a hires tudósitást az ujságból.

Kapor uram maga se látott, se hallott. Egy hatalmas kameleonná lett valósággal. Hol elsápadt, hol elpirult, de folyvást izzadott. Csak akkor tért némileg magához, midőn Szőllősi uram a csárdás, oda szólott szelideden, mondván:

- Remélem, nemzetes Kapor András uram, hogy erre már csak megisszák az áldomást?!

- Tiz literre!! Közepéből a javát!

A jelszó megtette a hatást. A söntésből csakhamar valóságos szivattyúzást lehetett hallani. Üvegek csörögtek, palackok rendezkedtek. Szomjas toroknak bűbájos zene. Remek libasorban vonultak fel az üvegek az asztal közepére, mint hajdan Róma piacára a decemvirek.

- No Sándor öcsém, ma kivágtad a rezet! - szólt örömében Bátorihoz Kapor, miközben belefogódzott az első literesbe és bort öntögetett a poharakba. Rajta fiuk, igyatok!

És ők nem vártak uj kinálást. Koccingattak, iszogattak. Folyt a hegy leve. Járta a nóta. Ürültek a palackok, Kapor uram vendégei pedig megtelének jókedvel és barátsággal, mely tiz óra tájban már általános csókváltásban nyilatkozott meg.

Mig odabent igy mulatának, azalatt Szőllősi uram körülnézte a portáját. Amint épen a kiskapu ajtaját zárná be, hát oda köszön neki valaki a nagy sötétségből:

- Jó estét kivánok Szőllősi uram!

- Én is azt kivánok. De ki az? Biz' Isten nem látok én se eget, se földet. Most léptem ki a lámpavilágról... Nini! Tisztelendő uram az? Honnan, hova ilyen későn?

- A gépésznél voltam, mert hétfőn reggel csépeltetek. De miféle dáridó van itt Szőllősi uramnál? Hiszen a kertek alá lehallatszik a nagy dorbézolás.

- Hej tisztelendő uram! Nagy oka van ám ennek. Világraszóló esemény történt. Hát nem hallotta a Kapor uram szerencséjét! Lehetetlen. Hiszen az ujságba is benne van...

- Nem hallottam én semmit. Hát mi történt?

- Az, hogy Kapor András Amerikából egy fél milliót örököl. Bátori Sándor, a huszár az imént olvasta fel a "Bivalyfüred és Vidékéből."

- Mesebeszéd az egész. Biztosan Bátorinak egy ujabb tréfája lesz. Különben épen nálam az emlitett ujság. Fogja, győződjék meg felőle, hogy egy szó sem igaz. No de jó éjszakát, megyek haza.

- No de azért csak mulassatok! - gondolá nevetve és visszatérve a mulatók közé Szőllősi. Annyi bizonyos, hogy ő mindig nyert, mikor a többi nyelt. Bent azután megnézte az ujságot, de a Kapor históriáját legnagyobb bámulatára, nem találta a hirek között. Még nem tudta, mit csináljon. Hóna alá csapta az ujságot és ment a mulatókat kiszolgálni.

A kompánia erősen éljenzett, mert Kapor épen most fejté ki terveit, hogy mit csinál majd, ha megkapja a rengeteg sok pénzt. Uj templomot, uj iskolát épittet és Szent Flóriánnak szobrot emel.

Mikor Szőllősi uram visszatért a söntésbe, legnagyobb rémületére az ujságot nem találta. Elvesztette.

Bartus uram találta meg. Azonnal kinyitotta és még egyszer óhajtván elolvasni a Kapor nagy szerencséjét, keresni kezdte a hirek között. Igen ám, de sehogy se találta. Rögtön belekurjantott a nótába:

- Ácsi! Hohó ácsi! Baj van, uraim! Az ujságból eltünt a Kapor András félmilliója, Kapor Ambrussal együtt. Itt van la! Nézzék meg kigyelmetek...

Összebujt az egész kompánia. Keresték, kutatták, de hasztalan. Sánta Balog uram még a pápaszemét is feltette, de hiába; a cikk eltünt és vele együtt a Kapor jókedve is.

- Honnan a pokolból került ide az a lap? - orditott sebzett vadként Bátori.

- A tisztelendő uram adta ide átnézés végett, mert mikor az imént elmondtam neki, hogy mi történt, hát azt mondta rá, hogy mese az egész. Nem egyéb, mint a Bátori tréfája - menté magát Szőllősi.

- Ejnye szedte-vette fikomadta fránya huszárja, hát nem rászedett? - szólt méltatlankodva és fejét csóválva Kapor uram, miközben a hideg veritéket törülte le homlokáról. Hogy csináltad azt a hamis ujságot te Csalóka Péter?

- Nem én, hanem egy kedves nyomdászsegéd barátom nyomtatta bele abba az egy ujságba ezt a hirt. Azért csináltattam, hogy legalább egy jó estét szerezzek vele András bátyámnak, a mi hál' Istennek sikerült is.

- No hallod! csak nagy kutyafog lett már te belőled is! - szólott savanyuan Kapor.

- Isten veled örökség! Kiáltá gunyosan Bartus uram.

Erre aztán kitört a nagy derültség... Édes Istenem! Micsoda kacagás támadt. Még olyat nem látott a nagykanalasdi csárda. Ki jobbra, ki balra dült.

Kapor még nagynehezen egyet nyelt, azután kifizette az amerikai örökség áldomását. Tiz forintjába került. Huszonöt liter bort kebeleztek be.

Ezután a vidám társaság megköszönte illedelmesen a borbeli szivességet és lelkesen Kapor uramat éltetve, épen akkor, mikor a bakter a legkevesebbet - az egyet kiáltotta, rózsás hangulatban szétoszlott.

Csakhamar méla csend lőn az éj sötét leple alatt szendergő faluban, csak innen-onnan hozta a csárda felé egy-egy béka vagy tücsök elkésett dalát az éji fuvalom.

Szegény Kapor uramnak határozottan nem volt szerencséje a lutriához. Már háromszor próbált szerencsét, de először nem nyert, másodszor más nyert a számjaival, harmadszor nyert volna, de elkésett a számok berakásával.

Azonban Kapor uram - Nagykanalasd jómódu és pontos adófizető polgára - még nem adott fel minden reményt; ő még bizott szerencsecsillagában.

Egy juniusi estén kukorica kapálás után, mikor a vacsoracsillag már az égen ragyogott, átjött hozzájok Komonyi Györgyné sógorasszony. Kaporék épen az eresz alatt üldögéltek és a munka utáni jól megérdemelt édes nyugalmat élvezték.

Kölcsönös üdvözlések után a sógorasszony is letelepedett közéjök.

- No, kedves sógorasszonyom! Hogy vannak? Mi az ujság? - szólal meg Kapor.

- Jól vagyunk. Köszönöm szives kérdését sógor uram. Ujságot nem mondhatok egyebet, hacsak az álmomat el nem mondom.

- Halljuk! Halljuk! Mondja el kedves sógorasszony! Hátha...

- Hát bizony kedves sógorék, ha már tudni akarják, én azt álmodtam a mult éjjel, hogy a három kocánk huszonnégyet fiadzott, azután...

- Tyhű! Ennek a fele se tréfa! - vágott szavába Kapor uram. - Hallod, anyjukom? Disznóval álmodott; disznóval álmodni pedig mindig azt hallottam - nagy szerencsét jelent.

- Azután pedig 12 csirkém kelt ki a kotlósom alatt, a miből 6 darabot elhordott a kánya - folytatá álmát Komonyiné asszony.

- Nohát ez ujfent jót jelent, mert szaporodni: szerencse - szólt rá Kapor uram.

Még egy kicsit beszélgettek. Ezalatt a legkisebb mennyei mécsest is felgyujtották, csak ugy sziporkázott a legkisebb is a kristálytiszta égboltozaton. Lent pedig a földön lomha varangyékok mászkáltak, házi tücskök cirpeltek és tündelevények repdestek a nagy eperfa körül.

Egyszer csak a bakter harsány hangon elkezdte mondókáját:

A bakter szives felszólitásának engedve, Kaporék szétoszlottak, lefeküdtek.

Másnap reggel Kapor uram kaszálni indult, hát a Hétszergörbe-utcán találkozott sógorával Komonyi Györggyel. Annak is kasza volt a vállán.

- No, kedves sógor, mit álmodott? - szólitja meg Kapor.

- Hát bizony én azt álmodtam kedves sógor uram, hogy tizenöt nagy mennykő cigány kilenc purgyéval az udvaromon házat épitett. De nem hiába, hogy tegnapelőtt tisztelendő uram a Bábel tornyáról prédikált, olyan is volt az én házam, hogy majd az égig ért. Osztán olyan gömbölyü volt, akár egy vártorony.

- Ejnye, de szép álma volt sógornak! No, de megyek az erdőszélbe kaszálni... Isten áldja meg!

Tizenöt cigány, kilenc purgyé... A cigány nagy szerencsét jelent... morfondirozott menetközben Kapor.

Egész nap kaszálás közben számok forogtak a fejében. Igen ösztökélte a lutriához őt az a körülmény, hogy a legutóbbi esetben mind kijöttek a számjai, nyert volna is, de elkésett. Este már otthon nem állhatta szó nélkül:

- Anyjukom. Hátha megtennem még egyszer a lutriát? Igen jó számok, hallod. Osztán az álmok is szerencsét jelentenek. Micsoda számok is azok? 3, 24, 12, 6, ugy-e? Most meg már a Komonyi sógor is igen szépet álmodott...

És elmondta a bibliába vágó álmot.

- Igen, de most már hat számja van kegyelmednek, hát melyiket rakja be? - szólt a felesége. Én ugy hiszem, legjobb lesz a legnagyobb számokat megtenni, mert mivelhogy mindig jobb a több, mint a kevesebb. E szerint 24, 12 és 15 lenne a nyerő szám.

- Várj csak anyjukom. "Ki sokat markol, keveset fog." Elég lesz a három öreg koca, a megmaradt 6 csirke és a 9 purgyé.

De más este ezt a szép tervet Komonyi György uram lerombolta. Ő ugyanis azt javasolta:

- Nézze kedves András sógor. A 9 helyett jobb lesz a 24, mert ez a multkor is kijött, a 3 helyett pedig az 5, mert ez a nyertes szám. Igy azután együtt lesz az 5, 6 és 24, amivel okvetlen nyerni fog, ha el nem késik, tehát sietni kell vele.

Kapor beleegyezett, még meg is köszönte a jó tanácsot.

Csütörtökön reggel Kaporné asszonyom felpakolt egy szekérre csirkét, tojást és zöldséget. Behajtatott Miskolcra. Eladta a portékáját jó áron és egyuttal a javasolt számokat is berakta a lutriba 50 kr. erejéig.

A lutriás mosolygott, mikor a multkori nyerő számokat meglátta és azt felelte, hogy szombaton lesz a huzás, még pedig a temesvárin.

Eljött a szombat is. Most már az volt a kérdés, ki menjen be Miskolcra a nyereményt felvenni. Kaporéknak semmi szin alatt nem lehetett lemenniök, mivel aznap kapták meg a cséplőgépet. Szérüt kellett csinálni, a gépet beállitani; tehát elment Komonyi György uram.

Eljön a 10 óra. Komonyi uram kiváncsian leste, minő számok lesznek a kiakasztott cédulán?... Hát uramfia mit lát?!... A nyerő számok 3, 6 és 9, amelyek nemsokára piros szinben is megjelentek illetékes helyükön.

- A Kapor sógor számjai... - dadogá rekedten. - Oh, miért is beszéltem le róla.

- Lutriás uram! - szólott be a boltba - lehetetlen, hogy ezek a számok nyertek volna, hiszen a múltkor 5, 6 és 24 nyert.

- Miért lenne lehetetlen, jó ember!... Csak nem képzelt talán olyat, hogy egy esztendeig mindig ugyanazon számok fognak nyerni? A 3, 6 és 9 ternót nyert, mert ezt huzták és punktum. Isten áldja meg!

Szomoruan távozott a lutrisboltból a punktummal és a hosszu orral, hogy otthon még nagyobbat kapjon.

Porosan, fáradtan ért haza estére. Az esti csillag az égen, Kaporék pedig otthon voltak, mikor betoppan az udvarra.

- Nos kedves sógorkám. Ugye kijöttek a számok? Mennyit nyertünk?

- Ki bizony. De nem az enyém...

- Hát kié? - szól Kapor elbámulva.

- Az András sógoré. A 3, 6 és 9 ternót nyert. Ugy bizony. Jaj! csak le ne beszéltem volna róla sógort. Bánom, mint a kutya, de már hasztalan...

Kapor egy nagyot káromkodott és felfogadta, hogy többet ilyen esetben nem hallgat senkire. - Komonyi sógor pedig mint egy kivert kutya hazament, de olyan hosszu lett az orra, hogy nem fért vele az ágyon.

*

Hétfőn korán reggel hozzáfogtak Kapor uramék a csépléshez. A járgány elibe fogva prüszkölve ügetett négy szép lova. A kis cséplőgép dobja vidáman berregett, csak ugy zugott. Nyelte-nyelte a sok buzakévét és acélos, piros buzát adott érte. A szérü másik sarkában már a szóró-rosta kelepelt, mellette pedig Kapor uram izzadva öltögette a véka buzákat nagy ménkő zsákokba.

Szerdán estére bevégezték a munkát. - Kapor uramnak kereken 30 mázsa buzája lett. Gyönyörü, tiszta buza volt. Acélos, piros; öröm volt ránézni.

Csütörtökön felpakolta három szekérre és behajtott vele Miskolcra. Este lett, mire megérkeztek a sulyos szekerekkel, mivel a lovak csak lépésben haladhattak, meg azután későn is indultak. Emberei a szekereken háltak. Ő pedig, mint a hogy ilyen jómódu gazdához illik, beszállott a régi, jó hirnevü "Pest városá"-ba. Már ennyi kényelmet csak megengedhet magának olyan ember, mint ő, aki 30 mázsa buzát jött eladni.

Korán lefeküdt. - Nem kellett gyorsan aludnia, hát ráért álmodni is. Azt álmodta, hogy a lutria előtt sétált épen, mikor a lutriás kitette a nyertes piros számokat. Jól megnézte és megjegyezte magának: 24, 36 és 48 volt. És jól tette, hogy gondosan megfigyelte, mert e pillanatban ugy hátba vágta valaki, hogy rögtön felébredt...

És épen ez volt a szerencséje! Hamar zsebéből kikereste a krétát és felirta a piros számokat az asztal közepére, hogy el ne felejtse. Megnézte az órát, még csak egy óra volt. Azután nyugodtan lefeküdt, de nem birt aludni egy jó ideig. Folytonosan a lutria, meg a leirt számok motoszkáltak a fejében... Egyszer csak mély álomba merült és fel sem ébredt 7 óráig.

Megijedt, hogy ennyire elaludt. Magára kapdosta a ruháit és elrohant. Nem reggelizett. Már a buzáján járt az esze.

A lépcsőn találkozott a fizető pincérrel. Csak annyit mondott neki, hogy majd visszajön és azzal elsietett.

A fizető pincér nyugodtan felment a Kapor szobájába és szétnézett... Egyszer csak megpillantotta az asztal közepére irt nagy számokat és elolvasta...

Ekkor hirtelen pokoli ötlete támadt.

Elővette a jegyzőkönyvecskéjét, leirta magának az asztalról a számokat, az asztalra irt számokat pedig megforditotta és ugy irta le. E szerint a 24, 36 és 48-ból lett: 42, 63 és 84. Arra vigyázott a kópé, hogy ugyanolyan számok legyenek, épenazért csak egy-egy számot törült le és utána irta. A 4 után tette a 2-őt, a 6 után a 3-at és a 8 után a 4-et. Azután elillant, mintha ott se lett volna.

És jó, hogy elpárolgott onnan, mert már Kapor uram rohant visszafelé, mint a forgószél.

Féluton volt, mikor derengeni kezdett valami az agyában, hogy ő számokat álmodott, hogy ő azokat le is irta az asztalra. Ez is eszébe jutott. Reszketve futott vissza, attól félve, hogy már takaritottak talán és le is törölték a számjait.

A veszély szárnyakat kölcsönzött neki. Hat lépcsőfokot ugrott egyszerre. Lihegve ért szobájába. Egyenesen az asztalhoz rohant és - óh minő öröm - nemes buzgalma jutalmazva lőn. A számokat még ott találta. Hamar leirta egy papirkára, azután az asztalról letörölte a szerencseszámokat, homlokáról pedig a nagyszemü izzadtságot és sokkal nyugodtabban lement.

A pincér pedig felment. De ő a megtréfált számoknak csak hült helyét találta. Sejtelme tehát nem csalta meg. Kapor uram lépre ment, tréfája sikerülni fog. Előre nevetett.

Lesietett és megfigyelte a falusi vendégei. Vajjon hova megy?

Kapor uram pedig gyanutlanul ment, mendegélt egyenesen a lutriához. És teljes bizalommal berakta a megálmodott piros számokat ötven krajcárral. Örült, mikor megtudta, hogy már másnap, szombaton huzás lesz a bécsi lutrián. Vigan pipára gyujtott - mint akinek szénája rendben van - és sietett most már buzáját eladni. Utközben igy gondolkozott.

- Most eladom a buzám. De még nem megyek haza. Holnap délelőtt lesz a huzás, már egyuttal bevárom. Mit ád Isten, mit nem! Még az éjjel itt hálok.

Alig tünt el a láthatárról Kapor, szaladt a pincér megtenni a valódi számokat. Legyen lud, ha kövér. Leszurt a reskontóért egy ragyogó ezüst tallért.

Kapor uram ezalatt már mázsáltatta az irgalmatlan nagy, sulyos zsákokat. Épen annyi lett az itt is: kereken harminc métermázsa. A zsidóval mázsánként 10 forintban egyezvén meg, 300 ropogós papirforintos ütötte érte a Kapor uram markát. Alig győzte megszámlálni.

Azután csakhamar dél lett, hát jóizűen megebédelt egy buzatéri vendéglőben.

Evett levest, marhahust megymártással és borsót sült marhafeltétellel. Sőt még egy fél liter bort is megkockáztatott. Mindig azt kérdezte: mi áru? És a legolcsóbbat rendelte meg.

Persze, mikor délután a Buzatéren ácsorgott, hát lajbijáról mindenki leolvasta az étlapot.

Nem lévén egyéb dolga - mint otthon mesélte később - sorban megtapasztalt minden mulatságos alkalmatosságot.

Megnézte a panorámát. Olyan nagyokat bámult, hogy majd leesett az álkaptája. Nézett két kis lyukon is, de ugy elkáprázott a szeme, hogy nem látott se eget, se földet. Egy fél óráig radirozta a szemét, mig magához tért.

Beleült a hintacsónakba is, de abból csakhamar belső inditó okok folytán kénytelen volt kiszállani.

Azután levétette magát a gyorsfényképésznél. De nem ismert magára a fényképen. Nézte jobbról, nézte balról, de hasztalanul. És én nem is csodálom, olyan remek, diszpéldány zulu-kaffer volt azon a képen, hogy mutatványszámnak is beillett volna.

Mulatságos és tanulságos kirándulásáról hazatérvén - alig evett valamit - korán lefeküdt és oly mélyen aludt a sok élvezet után, hogy nem tudott álmodni és aludt hat óráig, mint a bunda.

Tiz óráig a lutria előtt őgyelgett.

Egyszer csak megjöttek a számok.

Nos! Találják ki önök! Ki nyert? Kapor-e, vagy a pincér? Nos...?

Kapor uram? Bizony ő! Ternót nyert. A piros számok büszkén sorakoztak egymás mellé: 42, 63 és 84. - Kapor uram nem birt az örömével, összecsókolta a lutriást. Szerette volna magához ölelni az egész világot.

Hogyne, mikor több, mint kétezer forintot nyert.

Ez volt utolsó kisérlete.

Ilyen szeszélyes és tréfás a Fortuna asszonyság!

Ez a mult század kilencvenes éveinek végén történt. Ekkor már második feleségével is tiz éves házas lehetett, akit Kökényesdről hozott magának.

Kapor uramnak több apró-cseprő, ügyes-bajos dolgot kellett elintézni, meg holmi bevásárolni valója is sürgette, hát egy szerdán reggel - a heti vásár napján - bezónázott Miskolcra.

Megy a főutcán. Eszébe jut a metsző olló. Megkérdez egy járókelőt:

- Uram! - ha nem vétek szómmal, - ugyan hol lehetne itt metsző-ollót venni?

- A tulsó oldalon - feleli az.

Átmegy a másik oldalra, kérdi egy uri embertől:

- Kérem alássan. Ez a tulsó oldal?

- Dehogy! Az a másik.

- Különös! - mormogja Kapor - Onnan ide küldtek...

Visszamegy a másik oldalra, ott ismét megkérdez egy uri nőt:

- Asszonyság! Ez a másik oldal?

- Dehogy! A tulsó oldal.

- Igazán? Csudálatos. Onnan meg ide küldtek... - álmélkodék Kapor. - Járatják a bolondját a szegény emberrel.

- Jegyezze meg bácsikám, hogy mindig a másik oldal a tulsó oldal; a tulsó pedig a másik oldal.

- Különös és furcsa. Nahát még ilyet nem faggyuztam. Itt csak tulsó oldal van... Mégis csak a másik lesz az igazi tulsó oldal, mert oda már háromszor átküldtek.

Ott aztán egy órai alku és hatszori visszatérés után végérvényesen megvette a metsző ollót.

- No. Hál' Istennek! Eddig mán vónánk! Most mán fizetni kék, ugy-e? Mingyár no - szól fölényesen és nagy szuszogás közben kigöngyöli a nagy kék zsebkendőt, hát akkor látja, hogy nagy bankója van: ezres.

- Hja kedves barátom! Azt váltsa fel valahol. Még mi nem árultunk ma reggel annyit, hogy azt felválthatnók.

- Jól van no. Megyek mán. Rögvest felváltom, de oda ne aggyák az ollót addig másnak.

- Ne féljen semmit barátom! - vigasztalja a boltos.

Kilép Kapor, hát látja a szomszéd kapu alatt fényes táblára irva: Tunyogi Gergely köz. váltóügyvéd.

- Ez már döfi! Emberem vagy! - mondá örömmel hangosan Kapor. - Eszt nevezem osztán marhaszerencsének! Megcselekszi ez rögvest!

Benyit az ügyvédhez Kapor:

- Jó napot kivánok tekintetes uram!

- Jó napot barátom! Isten hozta! Nahát megérkezett szerencsésen? De csak ilyen könnyedén jött ebben a hüvös időben?

- Dehogy. Esernyőt is hoztam, de azt a pitvarban hagytam. Hát teccik tudni, azért jöttem, hogy ezt a kis pénzbeli szivességet elintézzük.

- Hja igen! Mi is a kelmed panasza?

- Micsoda? Panaszom? Nekem? Nincs nekem egy makulányi panaszom se...

- Na! Hát miért jött akkor?

- Azért, hogy legyék szives ezt az ezrest felváltani.

- Én? Felváltani? Hát ki vagyok én? Mi vagyok én?

- No még ilyet nem faggyuztam, mióta kurátor vagyok. Ugy láccik, nincsenek odahaza a padláson - gondolá magában Kapor. - Már ugy látom, nekem kell megmondani. Hát a tekintetes úr Tunyogi Gergely, a közönség pénzváltó ügyvédje. Tudok ám én olvasni. Ott lent olvastam a kapu alatt...

- Hahaha - szól nagyot kacagva az ügyvéd. - Ez kolosszális. Ezt jól csinálja. Hát maga nem a Tengeri Mihály Kiskanalasdról?

- Dehogy vagyok. Én Kapor András vagyok Nagykanalasdról.

- Akkor hagyjon nekem békét! Én fiskális vagyok, nem pénzváltó intézet!

- Az már más. Isten áldja meg! - Hát akkor minek irta ki, hogy váltó-ügyvéd? - dörmögé Kapor távozva.

Amint tovább ballag a főuccán, hát szép, férfi arcot lát lefestve pléhtáblán. Olvassa felette: Bubenkó Jákó borbélymester utóda, alatta pedig: Fodrász - Friseur.

- Aha. Ez Frise ur - szól tudákosan Kapor. Szép ur. Gyönyörü üzlete van. Borbély és hajfodoritó. Ez már osztán szép bolt!...

Tovább ödöng. Megint lát egy borbélyüzletet. Ott is a szokásos felirás, a végén "Friseur."

- Tyü! Az Árgyilusát neki! Ez is a Frise uré. Fikomadta! De gazdag ember lehet ez a Frise ur!

És igy tovább. Minden borbélyüzlet a Frise uré volt. Kapor nem győzött szörnyüködni.

Vásárlás után az állomásnak vette utját. A Forgóhidnál találkozott Bátorival és Gállal, akik valami telekkönyvi ügyben jártak Miskolcon.

Örült Kapor, hogy velök mehet, mert igy az utnak csak harmadrésze esik rá.

- No! Nem ül fel kelmed a villamosra? - kérdi tőle Gál.

- Dehogy ülök. Olyan ördögszekérre, amék magátul megy, az egész Miskóc városáért sem ülnék fel.

Az állomásra kiérve, Bátori odasugott Gálnak, hogy Kaport megtréfálja. Mig az a boltossal libára alkudott, addig elő is készitette a mókát.

Délutánra meleg lett. Kapor lerakta a holmiját a váróterembe. Még a kalapját is letette. Ugy ment verejtékét törülgetve a perronra beszélgetni.

Már csak megegyezik a libákra Mózsival, a falujabeli szatóccsal, - gondolá magában - hiszen ráér.

Folyt a tere-fere, mig csak beszállásra nem csengettek. Akkor beszalad Kapor uram a cókmókjáért, de nem találja. Szaladgál jobbra-balra a várótermekbe, kapkod fűhöz-fához, de nincs a holmija sehol.

Kimegy a perronra, hát csak leesik az álla az ámulattól... Ott látja saját magát a vonat előtt ácsorogni. Szakasztott olyan ember, mint ő: az ő kabátjában, kalapjában, szeredásával és esernyőjével.

Hozzámegy, kérdőre vonja, akkor az futásnak ered. Kapor uram utána lihegve-szuszogva; a lelke majd kiment, mert az igen győzte a futást. Kiabál neki:

- Állj meg te gazember! Add ide a ruhám! - Mire az eldobja sorban az ernyőt, a kalapot, a szeredást.

Már az is fáradni kezd, mozdony is közeleg, akkor Kapor uram végső erőfeszitéssel megragadja a rabló egyik karját. Az kifordul a kabátból és elszalad.

Az üres mándli szerencsére a kezében maradt. Ekkor Kapor uram káromkodások között felöltözött, visszament az állomásra, de már akkor az ő vonatja messze járt.

Kapor megnyult orral ballagott haza estére. Csak sokára tudta meg, hogy Bátori tréfálta meg valami vasuti napszámossal. Azt dohányért rávette, hogy öltözzön fel Kapornak, csináljon álrablást és műmenekülést, hogy ez megrémüljön és a vonatot lekésse.

Otthon tréfára forditotta Kapor uram a dolgot. Azt mondta mindenkinek, hogy becsapta a vasutat, mert térti jegyet váltott, de nem jött vissza a vonaton.

Mindenki nagyot nevetett rajta, mert tudta, hogy Kapor uram duplán be van csapva és tulajdonképen a Bátori tréfáját kacagta.

Kemény téli idő volt. Térdig érő hó boritotta a földet. A fák kopasz ágai nagy hótömegeket hullatva ütődtek össze a fagyasztó északi szélben. A hó recsegett egy-egy elkésett utas léptei alatt. A széles, nagy kéményeken kisérteties hangon dudolgatott le Tél apó. És csodálatos! Minél hidegebb lett, minél jobban jajgatott a szél és recsegett a hó, annál inkább szikráztak, ragyogtak a menny tündöklő lámpásai. Nem hiába, hogy karácsony szent ünnepe következett, hanem ki is volt csiszolva, fényesitve alaposan a mennyország legkisebb mécsese is.

Kapor uram mindezeket észre se látszott venni. Mit bánta ő!? Nála vidám tűz ropogott a kandallóban.

- Anyjukom! - szólt oldalbordájához, hüvelykével parazsat veregetve makra pipájába - nem látogatnók meg az öregeket Kökényesden, már tiz éve hivogatnak folytonosan, ujfent meghivtak karácsonyra. Tudja a jó Isten, most magamnak is kedvem szottyant. Mit szólsz hozzá?...

- Ugyan már hová gondol kigyelmed ebben a nagy télben? Meg aztán tudja, hogy kocsin hoztak ide engem, én még soha se ültem gőzösön!

- Hát annál inkább meg kéne próbálnod. Azután ne félj ám, be van az fütve ilyen nagy télben, ugy, hogy no! Majd meglátod, milyen jó azon utazni. Én is próbáltam, mikor a király kenyerét ettem... Olyan az, mint az édes anyád bölcsője.

- Hát osztán nem kerülne-e sokba?

- Dehogy kerülne, - üté a vasat melegen Kapor uram - hiszen harmadik osztályon mennénk!...

- Miért mennénk harmadikon?

- Azért, mert már nincsen negyedik.

- Mindegy! Én harmadik osztályban se mehetek... szólt szomoruan Kaporé asszonyom.

- Miért? - kérdé ijedten Kapor.

- Azért, mert én csak a második osztályt végeztem el iskolás koromban - vallá be szégyennel a hitvestársa.

- Az itt nem számit! - kiáltá örömmel Kapor. - Jöhetsz bátran.

- No jó! Nem bánom, hát menjünk. Hanem, ha valami bajom lesz utközben, a kigyelmed lelke számoljon érte!...

- Állok elébe. Reggel elutazunk anyjukom.

- Hát hogy megyünk? Hiszen kigyelmed nem is tudósitotta őket egy szóval se?!

- Annál érdekesebb lesz. Várj csak anyjukom, az lesz ám a meglepetés, mikor egyszer csak betoppanunk. Ugy intézzük, hogy éppen szent este érkezzünk meg!

- No igy jó lesz!

Azon éjjel az izgatottságtól meg a tervezgetéstől nem tudtak aludni egy órát sem, már 4 órakor talpon voltak. Épen az ünnep szombatja volt. Ugy kellett igyekezniök, hogy estére megérkezzenek. Lázasan készülődtek, mert 7 órakor indult a vonat. Az utravaló elemózsiát bepakolták. Ajándékul az öreg részére egy liter szilvóriumot és egy kiló szűzdohányt rejtett el Kapor uram.

Az állomás nem volt messze. Elindultak és jól is haladtak, mig egy hófuvásba bele nem fordultak. Nagy nehezen kivergődtek belőle. Helyre hozták a szánkát és ülőséget és siettek az állomás felé. Megérkeznek lóhalálban, de későn. A gőzös csak fütyült nekik és az orruk előtt robogott tovább, a szürke messzeségbe.

- Már ha itt vagyok, azért se megyek vissza, szólt keserüen Kapor, kucsmáját a váróterem padlójához csapva, elutazunk a másik vonattal. Ugyan kérem szépen tekintetes uram - szólt az állomásfőnökhöz - mikor mén a másik vonat Kökényesd felé?

- Kilenc órakor.

- Köszönöm becses szavait. Elmegyünk azon.

És elmentek azon. Tizenegy órakor már Nagyfülesden voltak, ahol át kellett szállani.

- Nagyfülesd 25 perc! - kiáltotta a kalauz.

- Kérem alásan, hogy szómmal ne vétsek - szólt Kapor - melyik vonat indul majd Kökényesd felé?

- Ez, amelyik az első vágányon áll.

- Megköszönöm szépen. Menjünk be anyjukom egy váróterembe - fordult nejéhez - akkor elég időnk van, harapjunk egy kicsit, most már jól fog esni. Olyan éhes vagyok, mint a farkas.

Bementek és miután a sonkát és szilvóriumot jól megdézsmálták, kijöttek és felültek az első vágányon ácsorgó vonatra, mely nehány perc mulva füttyentett és elrobogott velök egy hatalmas kanyarodással a kékesfehér messzeségbe.

Lassan Kaporné asszonyom is beletörődött az utazásba.

Kapornak valami rossz sejtelme támadt, amely egyre gyötrőbb alakban jelentkezett, amint kanyargás kanyargásra jött és feltünt egy magas hegy, amely őket vonatostól együtt elnyelni igérkezett. Kapor igen megijedt, régi kökényesdi utjában sehol sem látott ilyen magas hegyet, sőt egyáltalában nem érintettek hegyet. Tűhegyen ült. Alig várta hogy jőjjön a kalauz, akit rémülten kérdezett, hogy merre mennek, aki azután nyugodtan kijelentette, hogy mindjárt Lengyelországba lesznek. Mikor Kapor elmondta, hogy ők a kökényesdi vonatra ültek fel, nagyot nevetett, megfizettette vele az utat és kijelentette, hogy tolatás lévén, bizonyára a lembergi vonatra ültek fel, amely szintén az első vágányról indult és ha igyekeznek, a közeli protkamjoci állomásról még visszamehetnek a nagyfülesdi állomásra, honnan estére még Kökényesden lehetnek.

Ugy is lőn. Délután 3 órakor már Viharosd felé robogtak, hol majd át kell szállniuk Kökényesd felé. Kapor örült, már jól tudta magát tájékozni. Jól emlékezett, hogy Kölesd után Viharosd jön, hol ki kell szállniok. Mikor Kölesd elmaradt, sietve szálltak ki. A vonat füttyentett és tova robogott a fehér éjben.

De mily szörnyü volt meglepetésük, mikor egy kis megállóhelynél találták magokat, melyben egy kis mécses pislogott. Köröskörül a védtelen fehér lepel és néma csend vette őket körül, melyet csakhamar egy varju károgása zavart meg, mintegy őket gunyolva: kár! kár! Kár volt kiszállni, kár, kár!

- Hallod, anyjukom, hogy csufol bennünket ez a gyászmadár. De hogy az ördögbe kerül ide ez a vityilló állomás? Zörgessünk be már. Ugy látszik, az őr is bement. Gyere no. Már ez is megtörtént.

- Dicsértessék az ur Jézus! - köszönt Kapor bekopogtatva. - Hová a pokolba lett innen Viharosd? Ezelőtt vagy öt évvel még itt volt.

- Mindörökké atyafi! Sohse hencegjen, Viharosd ott van, ahol volt. Ez itt Ürmösd, egy uj állomás Kölesd és Viharosd között.

- No hát most már jól nézünk ki. Hát aztán mikor indul innen vonat Viharosdra?

- Innen csak holnap délelőtt 10 órakor, mert az éjféli vonat Ürmösdnek csak fütyül, de nem áll meg...

- Tisztelt izé... uram, nem hálhatnánk meg itt? ha szives lenne és...

- Nem kedves izé... urambátyám, - vágott szavába az őr - mert karácsonyra összes rokonaim, valami tizenhárman megleptek, nem is szólva egy hires rablóról, aki a munkácsi várból megszökött és most itt alszik a konyhában. Muszáj elnézni, mert...

- Az árgyilusát neki! Ez nagy sor. És mennyire van ide Viharosd?

- Bizony az még 2 óra járásnyira esik ide.

- Köszönjük szépen az utbaigazitást, már akkor csak elindulunk, nem tehetünk egyebet.

És elindultak. Kapor elől a terhes tarisznyával, a felesége utána. Lassan, nagy félelmek között megérkeztek a viharosdi nagy állomásra. De azt, hogy ők szent estére még Kökényesden legyenek, már elhegedülte szent Dávid.

Éjfél után megérkezett az a komótos kökényesdi vonat, mely őket lassan eldöcögtette. Egy óra lett, mire Kökényesdre megérkeztek.

Az éj leple födte a csendes falut. Innen-onnan már kakas-szót lehetett hallani. A földet takaró vastag fehér szőnyeg valami sajátságos világosságot lehelt magából, melynek oltalma alatt az a néhány utas beballagott a máskülönben zajos és terjedelmes faluba, amely most a szent esti vigasságok után mély álomba merült. Még egy kutya se ugatta meg őket, már is az apjoka portájánál volt Kapor a feleségével.

Mély csend honolt a házban, mindenki aludt már régen, mikor Kaporék a szij-madzagot megrántva, beléptek az udvarra. Óvatosan lépkedtek előre és a nagy eperfa alatt megállapodtak, mintegy gondolkozva, hogyan menjenek be, hiszen Kapor máskép gondolta a megérkezést. Amint összebujva suttogtak, egyszer csak piff-paff, hatalmas ütések hangzottak a Kapor uram cifra bőrködmönén. A nagy szuszék mellől egy magas ember ugrott elő és ugyancsak porozta Kapor uramat egy suháng boldogabb végével.

- Nesze, nesze! Hurka kell, kolbász kell? Nesze! Karácsony estéjén akarsz te engem megrabolni? Nesze! No még...

- Minden kegyes lélek dicséri az urat! - kiáltott fel rémülten Kapor az első ütések alatt. - Egy elszabadult ördög! Segitség!

- Édes apám, hát meg sem ösmer minket? Én vagyok, meg az András. Ne üsse már no. - szólalt fel Kaporné megriadva.

- Lehetetlen! Mit kerestek ti ilyenkor Kökényesden?

- Kigyelmeteket szerettük volna meglepni, de ahelyett kigyelmed lepett meg bennünket, még pedig ugyancsak... Jaj a hátam! - tapogatá Kapor - hát kigyelmed hogy vett észre bennünket?

- Ugy, hogy nem tudtam elaludni, a kocsisom pedig még most is oda van, - mondok - körülnézek, rendben van-e a marha, hát visszajövet két alakot látok kémlelődni, hirtelen a szuszék mellé bujtam és igy gondolkoztam: no megállj, ha már engem meglepett karácsonyra a familia, hát én is meglepek valakit. Szerencsére egy kicsit beborult és igy egészen jól sikerült a meglepetés, ugy-e András?

- Ühüm. De azért én is meglepem ám kigyelmedet valamivel...

A szilvórium és a szüzdohány meglepte a vén Döbrögit is, de a kalandos utazás és a Döbrögi meglepetése örökre elvette a Kaporék kedvét az utazástól, sőt végrendeletbe tétette Kapor uram a fiának, hogy gőzösön ne utazzék, csak ha muszáj és ismeri az utat, de éjjel soha.