Egry Artúr
Pancreas teszi a dolgát
(válogatott versek)

TARTALOM
Az idő odvában lakom
Kibámulok az ablakon
Fenn, cseresznyék érnek a fán
Lehet, ez az értelme talán
Budapest, 2004
pajtásom
ha lenne még emberi
tartásom
nem jönnék
ma pénzt kérni ide
de megtört
ami megtörhet engem
de eltört
ami eltörhet bennem
és kell
holnap valamit ennem
innom,
s igaz az is
a gaz,
volt kertem
felveri már
Budapest, 2004
(öregedés)
májfoltos kezén a ráncok összenőnek
sötét völgyekbe rendezve bőrredőket
finom háló az arcbőr drapériája
madár lábnyomok fakó viaszba vájva
(miről is folyhat a szó a parkban)
miről is folyhat a szó a parkban
tegnapi szoknyapecérek
fanyar évődései közt?
ó, kik is voltak a nők,
életük keser-édes tegnapjait
odakozmáló lágyszavú szépek?
a 'pirosnegyvenszázulti
terített-durkmarch' közben
jár csak a száj,
erősen kéklik az ajkak szélein
a szívtaposta koszorúerek,
löszfalba vágott kocsiútja.
emlékek folyama szertelen kanyarog,
lázgörbe a kórházi ágyon.
az arcok is lassan cserélődnek,
mint sírokon a csokrok.
nem barokk győzelmi
hálaadás ez,
nem tedeum, ősz van.
(benyitott szobámba az ősz)
benyitott szobámba az ősz
belökte az ablakot itt a hegyen
mitől is vártam tegnap
hogy a holnap már ne legyen
az udvarban a földön
pilláit szórja a halál
no nem így nem ilyen nyersen
csendben szimatol kutyamód idejár
még kinyílnak a percek
a fényben méhek szava dong
az akácok közül egy virágot bontva
itt pompázik a bolond
kiülnék a teraszra
jó kabátban a lélek is melegebb
hiába minden csak én tudom
hogy nem leszek itt újra veletek
(a fogoly)
elkapták mint egy bliccelőt
és mentőbe tették gyűrögették
mert a földre ült az áruház előtt
az orvosnő nevetgélt
mert a sofőr fogdosta a mellét
s repült velük a fehér mentő
ringott a két formás emlő
és ahogy a hordágyon
kínra feszítve magát összevizelte
nem értette tisztán hogy miért
miért kérdezik: milyen nap van ma?
hogy pesten van e vagy bagdadba?
és, hogy mi a neve? tudja a fene!
majd a humánum fehér közönnyé válva
a közkórház húgyszagú szobája
lett a világ mi megadatott
csökkentve ezzel is a
társadalombiztosítási alapot
és a sztróktól űzve esztelen
maradt fogoly s bolyong
most is a bűzben meztelen
(proszektúra)
van aki elmegy hirtelen
felszáll mint reggellel a pára
nem köszön, mit egy idegen
s melegét még őrzi a párna
viszed a ruhát utána
(fekete rózsáid között fekszel)
csak az a gyönyörű idő telt el
nem lüktet tüzeket már a véred
fekete rózsák közé lefekszel
hová a nedves gyökerek leérnek
fekete talajban arcra bukva
fekete körben a föld takaró
fogaid köze a férgek útja
még ott van a szádon a tegnapi szó
csak az a gyönyörű idő telt el
fekete rózsáid között fekszel
Budapest, 2004
múltadnak rongyai
a délutáni a szélben,
szikkadtan lengenek
egy hullámos sós kötélen,
mert feltépted hasztalan
vékony csíkokra mindet,
épen nem hagyva semmit,
talán egy ócska inget,
hiába kértelek,
Istenre, füvekre, fákra,
ott álltál csupaszon,
akár egy kopasz fa ága!
és a rongyok alól,
kikandikáltak a gondok
fehéren és véresen,
ahogy a múlt lefoszlott!
miféle vad lelkiség,
miféle harci bánat
szabhatja meg nekem:
ne nevezzelek apámnak?
immár a fény felé figyelsz,
napba bámulsz csendben,
mint annyiszor, elkéstem
most is, e furcsa rendben!
két szemhéjam kelyhében
a bánat mos ma lábat,
úgy vágyom most is,
most is, utánad!
(mégis)
jóbolond voltam mondtad
tegnap; mellém guggoltál
azt hittem, elvisz a szél is
sohasem fogtunk kezet
így elengedni sem tudlak
egyedül vagyok mégis!
Budapest, 2005
Leültem, feszülten itt a parkban,
Most is itt ülök zavartan,
A bronzba zárva,
Egyedül, akár egy árva.
Magamnak annyi mása,
Magamnak vagyok csak a társa,
Verseimben, magam magányán,
S térek vissza egyre-másra,
E park szórt árnyán,
Magamra várva.
Ülnék én itt nyugton, a Dunánál,
S talpam alatt e márvány,
Lágy hullámokat vetne.
Kabátom letenném keresztbe,
Magam mellé, várva,
Hogy történjék valami már ma.
Itt várnám, hogy mit hoz el az este,
Munkát vagy sztrájkot fejez be
Az orvos, a tanító vagy éppen a munkás,
Egy panaszra éhes más, valami új Júdás,
S a szívét ablaknyira tárva,
Öntené panaszát a világra.
Itt hallgatnám, erősen kívánva,
Hátha nem telt el az idő hiába!
S Új Krisztus kel fel az új nappal,
Itt vitáznék megannyi újféle pappal.
S vágnám őket a füstölőmmel hátba!
Zavarva mindet szerte a világba!
Budapest, 2003
szabad vagyok ma
egy elkiáltott hang
a víz felett
ággal megtérő galamb
olyan szabad
mint a vízi élet
melyben
a harmónia és ígéret
a ringó nádban, sás
s madarak otthona
vagy valami más
én 'nemtomicsoda'
immár sokadszor tűnődik a parton
kéken lobogva
bennem a nyár
s fenn a légben fürdőzik az arcom
szabadon szállva
hatalmas sirály
Boglár, 2004
Úgy keltem át
az éjszaka nyavalyáin,
mint árvízi erdőn
szarvasok csapata.
Így ért el a postád.
A hajtott papír sáfrány színe,
híg-halovány,
akár a gyanútlan pára
a hajnali erdőn.
Megszagoltam a címzést,
e finom hullámokat,
s a tinta kobalt színét.
Rá kellett döbbenem,
ráismernem a tényre:
a boríték üres volt
Budapest, 2004
kinézel az ablakodon,
négyszögletes a kerek világ,
sebesen távolodnak a
havas szántók és virágzó almafák.
a fémszínű síneken,
fénylő kerekek csendes dühe forog,
az elektronika uralta
világot kergető mozdonyok.
idebenn fény van, fűtés,
a fülkénken átlátszó az üveg,
az erőtől ring ez a bölcső,
a motorban pusztai ménes üget.
oly' szép elől az a mozdony,
aranyos feszülő hetyke legény,
fiatal nő szeme akad így el,
a márvány farizom formás erején!
Budapest, 2005
(Húsvét után)
a kutyák is sírnak
ma éjjel a kertben,
nem látni csak a semmit,
pusztán a Holdat,
ahogy a bakacsin estben,
a csillagok az égre simulnak,
nem hallani csak a semmit,
ahogyan az idő korhad,
szöszös neszei közé porlad,
ahogy szétpereg az álom,
fekete fűszálak árnyai borulnak,
vállaim felett végig az ágyon,
rothad a gyümölcs
a kertben az ágon
Budapest, 2005
a tintakék fényben tétován haladtam
s hajamban szelíden ott babrált az este
parázs vérzett a kocsik felfénylő farán
és elöl a lámpák fehéren keresztbe
hol a házak sötét kusza tömegében
miképp uszadék fák a fekete árban
velem sodródott november esti fénye
akár a nehéz hab a söröspohárban
s amint a laza játékos apró gyöngyök
szállottak felfelé, mint narancsos pászmák
halotti fehérben sápadó göröngyök
ahogyan az üveg oldalát megmászták
és kéklő gyémántos pára hűlt a napra
rácsípve fázósan behúzott nyakamra
Budapest, 2005-11-15
talán itt él, meghál és felnő,
titokban majd, egy másik erdő ,
a domb oldalán, ha újra hajt,
nyárközi széllel zöld zivatart.
Budapest, 2005
keserű,
méz-sárga serből szürcsölök
e kerti asztalnál, ellennék reggelig,
ahol
a csillagok a sötét fű között
hajnalban fényüket egyszerre meglelik.
megvagyok,
más szóval: mindez tényszerű
amint feszül a húr, az Isten ujjbegyén,
mikor
a vállához szorítva a hegedűt;
magának játszik a mindenség peremén
de mennyi
mindent kibírhat az ember
egyetlen éj, amíg a késeket fenik,
ahogy
a narancsfák az érő teherrel
kínjukban a földet keményre verdesik
Budapest, 2005
ahogy lapok a könyvben összevarrva,
egymást óvva, de el is takarva,
őre is, foglya is, a feszes rendnek,
helyükön mind-mind értelmet nyernek,
mert nincsen egyik nélkül a másik,
rész az egész, ha egy is hiányzik,
így feszül reánk a kiosztott világ,
kötve-fűzve egyik a másikát.
Budapest, 2005-10-20
estbe hajló ágain a mának
barack virágok illata leng
Budapest, 2005
Fülemben cseng még:
Jól élsz! Szépen. dicsért,
és kondásai vele röh(f)ögtek
túl a kerítésen, túl mindenen,
ahogy a jóllakottak böfögnek
teli hassal,
teli nyállal
teli szarral,
teli zsebbel
még most is itt lebzsel
s vele a dögvész
hisz' az ilyen
sohasem jár egyedül
Budapest, 2005-12-02
harangok szólnak még, szárnyas hangú félrevert imák,
köd térdel a mellkasunkra, ahogy a kő növeszti
bennem s benned kihajtva hatalmas szirmú bánatát,
az egész ránk telepszik, befon, szétárad és dagad,
jobbágy-daróctól nyomort izzad velünk ez a kocsma,
s december szégyenétől, bárhová száműznéd magad!
Budapest, 2006-03-07
csillag-virág a lég, s az éjszaka hideg
március ropog a hóban, ahogy ballagok,
a mezőkön madár láb-mintás paplanok
s a puha vackok ölén kisded tavasz piheg
Budapest, 2006-03-12
Nézd ez a hajnal, tétova állat mozdul a ködben,
Körbetekint lustán, még reszket a lábain állva,
Kékesen égve a naptól, izzik a fák sziluettje,
Harmatcsepp ragyog át, fel, végig az isteni kertre,
Itt van a pillanat ím, fű hárfák zengik a hálát,
Ó élet, mint ölben a lány, épp oly' gyönyörű vagy!
Budapest, 2006-04-06
Hazám
körös-körül,
amerre a szem ellát.
Nem tudom,
hogy hol van még ilyen.
Néha,
azon gondolkodom:
Vajon, ott,
mit csinál az ember,
ahol mindez nincs?
Budapest, 2006
egy nap majd barna rozs leszek
rőt acélmag, érdes-szemkalász
szélre ringó karcsú szál-derék
a nyárban majd ha megtalálsz
szántód királya, bizonnyal az leszek
a jó kenyér, időben, fenn az asztalon
Budapest, 2006-04-13
pára tapad,
hideg kanalamra
előttem, a levesben,
cseresznyék úsznak,
felbomló húsukat, néhol
szemérmes repedés szeli át,
vérbe borult a tányér,
mint az a születésnap,
kár minden szóért,
június van
Budapest, 2006 június 18
a hajnal mi mindent lát
szelíd fésűjével
áthatol a függönyön
fehér fénybe tartva
bámulom csillogó kemény szépségét
zabolátlan magamnak
2006-05-15
baromi tömeg a múzeum lépcsőin
nem, dehogy forradalom
Munkácsyt nézünk ma!
ha belegondolok: két kiló hús egy jegyért
másfél óra, nyolc sorban
az átlag magyar mindig sorban áll
persze még most is ősi-beidegzés
már jönnek bentről, mosolyogva,
kezet dörzsölve, nyállal síkosítva
'Csak nem gondolja excellenciád'
és a még szegfű-illatú szélben
prominensék a sor előtt belibegnek
Budapest, 2006
a kocsi út mélyen bevágva mint kézen a seb
se balra se jobbra a nyom csak előre vezet
a hegy oldalán futó levert karók és oszlopok
gondozott zöld kötényben lobogó tőke sorok
agyagra zsírhúrú perjelfű és újra agyag
ahogy leütnéd de újra a kapádra tapad
a lágy indák pihéin áttetszőn lebeg a nyár
a féhaj mögött kocsányos tölgyek csoportja áll
sápadtan a mészkő tömbjeiben méteresek
durva felületén gyöngyház a fény ahogy rezeg
fenn a tetőn téli szelektől rég kócos a nád
a falnál kékkő és mész levével telve a kád
odabenn asztal faragott prés és tölgyfa szagok
néhány hordó és az asztalra dobott kén szalagok
az asztalon tányér sajt félig telt boros üveg
a meszelt falon 'rég-itt-járt' ceruzás üzenet
Budapest, 2006
richárd, híveid
egyenruhában,
fekete öltönyben
kiskosztümben
és közülünk
állástalan
kisemberek
bicikliző bérgyilkosok
hálás feladat
nem depressziós
ahogy nyilatkozol
nem őrült
újra és újra
unalomból
ahogy túljátszod
mi-az-hogy
ájtatos ősrovar
rágóid közt vergődik
az ifjú s az agg
ó hogy remélem
őszre megterem
bennünk a harag
a ló
mint végső sansz
pergőre száradt ajánlat
e szanált ország
porhüvelyére
mégis a nagy William
reménye tart,
bízom tehát
vagy, aki vagy
táncos talán,
vagy rómeó?
bikfic, tanácsolom:
kotródj amíg lehet
és óvd az alfeled
mert aki itt él
nem mind seggnyaló!
Budapest, 2006
ahogy ott ültem a hajó szélén
a kormány hűsen tenyerembe simult
kapitány vagy ma és vannak akik
kapitányabb kapitányok 'on the board'
tegnap 'lebontottam' a stéget
ahogy belerongyolt orrával a kedves
a robogó másfél tonnás vattatömeg
majd piheként száll el onnan a partról
nem aludtam az éjjel pedig számoltam
számoltam újra és újra mi ütött ki balul
szájtáti legénység csupa jóakarat
mind érti és ami fő erősen hiszi azt
jobban tudja a dolgát mint kapitánya
kifutunk még ma! kifutunk az égre-
vitorlák helyükön kötelek befűzve
lekötve csomózva ami mozdul
fontos a rend majd a vihar zabolátlan
ritmusain siklik a lomha a nagy tehetetlen
és kifutunk most a viharban elhagyva
kikötőjét menedékét a jövőnek
odakint a tavon csattog a fock-shot,
ahogy még elszabadulva várja a dolgát
nyüszít a csiga is s az öreg vitorlát
férfikezek húzzák-vonják fel a magasba
dől a hajó, végre kifeszítve a vásznak
igaz mind poliamidból szőve a textil
mégis mégis lassan elfeslik a varrás,
foszlik mint napjaink lágy szövedéke
rohamokban tör elő a vad levegő
az árboc hajlik szinte fekszik a szélben
ahogy nyargal a szép test s a hullámok
a kajüt ablakait mossák végtelenül
csak a horizont biztos és a nap odafenn
mozog a minden és ujjong bennünk a reggel
mert repülünk, mert hajózni akkor is most is
valami más míg ujjbegyeinkben lüktet a vér
Budapest, 2006
ahogy engem bámult
a testet nagyon lassan
megtisztítottam a nyálkától
és a pikkelyektől
igen azt hiszem
a fehér has tapintásra puhábbnak tűnt
izmos kis test volt, áramvonalas
ha illik ezt kimondani ilyenkor
amint átszakadtak a kötőszövetek
egy mozdulattal kitártam
mint egy erszényt
kézzel téptem ki az egészet
és felszeltem
azonos méretű darabokra
nem akartam erre gondolni
Budapest, 2006
nem lep meg
mégis váratlanul ér
a vörös kelmével bevont párna
az ezüst szegély és rojt
kelletlenül ülünk a ravatalon,
ahogy illik
az utcák szűkek és nedvesek,
átjár mindent a bizánci doh
a múlt mai árusai oly idegenek
széles szalagú szalmakalappal
csíkos trikóban, gesztusnyelv
feketére lakkozott hullám-lovas
fékezett-habzású romantika
itt nem tilos a lócitrom
Budapest, 2007
arcom: sarló él
vékony kabátban élek
valós időben
Budapest, 2007
szököm én már bogokat húz
vénám csipkéin az idő
ahogy horgolt ágyterítőn
szobába-szabadult macska
kék-sápadt bőrrajzolatok
maori minták tetovált
mitikus verssoraiban
nincsen semmi szelídség
átszököm én már felbomlik
lassan a test ionokra
vizes oldat a szelídség
simogatásodat érzem
ahogy kezemhez érhet
zavarba ejtő gondolatod
úgy hever bennem a vers is
mint parázs ha vízbe vetik
nem szököm én hova szöknék
nem múlik el az örök lét
nem szárad ki a semmi ága
nem várnak sehol hiába
pancreas teszi a dolgát
ha hagyod ha nem
múló időd visszafognád
nagy csontos ló legel odabenn
Budapest, 2007
leölt állatok szeméből
mered így rám az értetlenség
feleségem mindig vesz nála valamit
ha lehet többet ad érte
múltkor sem kért semmit
az az asszony
ketten kis szőke fiával ülnek
a lépcsőn tiszta ruhában
a fák levelének nedveit
barkók és tetvek szívogatják
Budapest, 2007
fiatal lány,
még lágy porcelán
ahogy mosdik
a reggeli fényben
amint meghajlik egészen
mandula és borszesz illata
haján a tegnap éjszaka
Budapest, 2007
hiába vársz a híd alatt
hajóm kikötni csendben
immár a vágyam az maradt:
most hagyj el kérlek engem
testemet hullámod veri
ellen az árral úszva
azt mi még bennem emberi
apró darabra zúzza
mindez csupán már átkelés
az evilági kompon
vágyam kezedben görbe kés
hiába csendben mondom
és peregnek
a víz elporló vihar-szobrai belemarva
minden élőbe minden lemez falba
ahogy rontanak hajónak rontanak morajnak
dördülő olajzöld kapualjnak
úgy zuhognak szakadatlan
nem tudva semmit nautikáról
Odüsszeuszról hókarú Nauszikáról
nem tudva akaratlan
fakadva föl más-más alakban
dombokat pergetnek lélegző homokórák
partra vetett dűnék sárgás üveg búrák
és lejti a táncot odafenn
így múló Afrikámon ezernyi homokszem
Budapest, 2007
ha világra szült az anyád
legyen sorsa megunt kabát
hagyd el utcán, hosszú sorban
vagy egy buszon vagy a boltban
és ha mégis megtalálna,
add be őt egy ruhatárba
Budapest, 2007
északról jól látta az öblöt,
pasztelek lágy fényei közt
felkent papja e tájnak,
ülve a mólón nyári trikóban,
hóna alatt egy ládika zörgött
szemeit összeszorítva
bámult végig a dél vizein,
elámult a felhők szigetén,
amint hogy a nap átvonta
csendben, izzó színeit
bíbor takaróval az estben,
aztán meztéláb hazaindult
csak a sapka-sildjén lobbant
egyet a kék, a még-ragyogás.
Budapest, 2005
véres a hó. gőzölög a hajnal.
lucskát a bélsárnak és a vérnek,
már beledagasztották a földcipóba
vidám családapák és feleségek.
mint valami tészta úgy kel a sár.
az üstben lassan fő még a kása,
pálinkától és zsírtól síkos a pohár,
ilyen ez, Kelet-Európa hálaadása.
Budapest, 2005
Meglestem tegnap a ruhátlan téli fákat,
Mint vén kujon egy ifjú nőt, ha láthat.
Gyönyört ígérő hajlékony tiszta testek,
Mind fáztak ott, előttem és remegtek.
Csupa kecses és arányos karcsú ágak,
S a lányos ívek is, tavaszra vártak.
A félelem s a pőreség adta szégyen,
Lombtalan testüket elfedte egészen.
Budapest, 2004
fázom, ha hó hull,
vagy, ha hűl,
nagykabátom
a barátom legfelül,
rám, valódi eső szitál,
valódi gond csorog,
ablak előtt áll anyám,
mikor reá gondolok,
nem engem lát,
pára ül az üvegen,
vajon miért
lettem ilyen idegen
de nincs miért,
és miért nem,
vers sincs és hit:
az igékben,
sem hajlék,
hon és haza,
csak menhelyek
laza hálózata.
Budapest, 2007
ne ragadj magadhoz pók-szálú rugalmas kötelekkel,
felforró valóddal, örökre lüktető vérereddel,
vibrál bennem, reszket a hús-vér vágy, mint a gyertya lángja,
ahogy a lámpa fényét az esetlen szél szétszitálja,
hiányod megárad, sodor a vágy csigás örvényekkel,
taszíts, taszíts el engem örökre, lökj el a kezeddel,
fojts, ölj bele sejtjeim ősvágyú mélységes tavába,
hadd szabaduljak, hadd meneküljek tiszta-kék magányba!
Budapest, 2005-12-06
folyó vagyok, sebes ágaim tengeredbe lenyúlnak,
feszes öbleidben hullámzó álmaim tornyosulnak,
mélységed megragad, lehúz spirális muréna szája,
öled magába zár, mint mindenség hatalmas tojása,
egy vagyok veled, testem eloszlik benned pontról-pontra,
örökre elválaszthatatlanul atomról-atomra,
vizeid sós ízét szomjazó nyelvem takarja szádon,
gyöngy fogaid nyomai apró kagylók a folyamágyon.
Budapest, 2005-12-27
lassuló zongora szó ahogy
még körmödig hatolt a felismerés:
az agyadban elzáródott ér
nem lesz túlzottan szórakoztató
asztagban a Rend
és egy furcsa érzés: ki fél?
vagy ha szolga
bizonnyal szőlőt szemezni
nem rest, a bátor,
hiszem: rókák keringik itt a kertet,
számban fűszál zizeg, mint szitok szó,
szíjat hasítni fog a pírban Párizs,
lenyúzva vékony testéről a hártyát
Istenem, ne hagyd; magam tagadni.
Budapest, 2006
meglepettem láttam,
hogy a buszon mellettem álló,
kotorászik a kosaramban.
szürke garbóját panyókára vetve
próbálta eltakarni magát.
Nincs benne érték. mondtam,
ahogy kosaram közelebb húztam
s a gyomrom remegett.
meglepődött,
de öntudatosan tegezett,
hogy egyből tudta,
ezzel fogok jönni.
Budapest, 2007
lomha szél suhog,
sötét tollak
dögevő madarak,
köröket rónak
holló a hollónak
nem a vacsorája
istenem, teremtőm,
szarni a világra
Budapest, 1972
üres pohár
szomjúsággal telt pohár
pohár a szomjas asztalon
Budapest, 2005
Anyám arca
elnagyolt ikon
vonásait
a párás üvegre rajzolom
ahogy ott ül
a szoba közepén
esetleges
akár egy dísznövény
szótlan eső dobol
az ablakon
végigfolyik
végig az arcomon
(1)
ezüst éj a néma tenger,
olaj-kék lomha lények
lengik körbe tiszta bárkám,
csodás arányuk telt,
mint lusta márvány,
mint antik váza képlet
szemem szerelme
e hullám tengerré lett
e hullám tenger-élet
ábránd
(2)
ellengő lassú éji tenger
sötét haján ring végig kezem
mint szelíd apály
a hajó oldalán
s ernyedt közönnyel veszem
s e dallam
a vizek szorongó álma
ez erőtől telt
dúdolt tölgyfa ének
fülemre folyva kicsurran
mint pince-mélyi telt edények
(3)
anyám te óceán
vagy te lárva létem
dajka léptű lénye
édes,
tekints reám
e csendes lárva éden
szelíd szívű reménye
édes
emlék vagyok pusztán
egy vízben oldott álom
elfojtott fájdalom,
hogy örökké élni vágyom
(4)
(5)
mint hullámok hajlékony
forma képe
a vásznak
úgy dagadnak a szélbe'
áznak
s nyüszít a fő fedélzet
és
repülünk
és
repülünk
porzik a sós víz
tüdőnkön a lágy hólyagocskák hámja
most emlékezik igazán
ős időtlen anyánkra
(6)
a vihar után
a sziklás part alatt
szétvert kis lények
mélyen alszanak
(7)
a szorosban
jobbcsapáson jött a vihar
kit balról ért
most
sirályok marakodnak
a parton
Budapest, 2004.
Játékok, guruló, cseppnyi csörgők,
ahogy a hegedűszó fodrai borzolják
az olajos levelű bokrokat,
használt virágszirmokat sodor a szél
a tenger felől fúj egész nap
alig érzi a bőröd, e passzív létezésben
nem tudni, hogy délután van
a félárnyékos verandán,
elképzeled a vizeket,
ahogy ott járni tanulsz a felszín felett
és
a kérdések mind
megválaszolatlanul maradnak
Budapest, 2008
(egy R. M. témára)
alszik a nád és alszik a nádban a hajnali álom,
alszik a zizegés és alszik a pára a faágon;
érik a sötét a füzesben, a vízen köd gomolyog,
alszik a parton az erdő, és benne a hangyabolyok,
odvában a mókus, és lúd csapat kinn a vízen,
ahogy fiatal lány alszik, alszik a május szelíden,
alszik a fűben az Isten, zaklatott álma nehéz,
arról álmodik éppen: nincs többé gondviselés.
Budapest, 2008
reád borult az alkonyat,
az úton érve téged,
a távolság sötétbe vész,
csak furcsa nesz a lépted,
egyszerre mégsem biztató,
még a hajnal messze van,
haladsz tovább vagy célba érsz
mindez oly' bizonytalan.
Budapest, 2001
jó az Isten nem ver bottal
szegény ember sűrűn koplal,
és, ha mégis teletömte,
bendőjének szűk az öble.
jó az Isten, ád kenyeret,
gyerekeknek meleg tejet,
telet, nyarat, szép időket,
szelíd szavú szeretőket.
Budapest, 1971
kivérzett ez a nyár is;
arany fénye rezeg át a ráncos üvegen,
az erdő szép is, vágy is,
ahogy ott állnak a fák, időtlen öregen,
kivérzett ez a vágy is
még is, más is
Budapest, 2005
ma megérintett a láthatatlan
tisztán éreztem s nem tudtam mi volt
mert értetlenül és megriadtan
tág pupillámban ég egy fénylő folt
talán a tenger hullámzó tenyér
ringatom magam segítsen álom
remél az ember mégis; hova ér?
kifeslő virág egy meggyfaágon
Budapest, 2008
akár materialista a léttelenség
végtelenül egyszerű
fogd fel: a halál átlényegülés
akár egy szakítás
az élet maga is az
mint a szerelem
a teljesség
szerelem a mindenségbe
Budapest, 2008
(Murrayfield, Edinburgh 2007)
ünnep a szeptemberi délutánban
kék lángot lobban Skócia
virága a zöldellő gyepen
ahogy teli torokból kiáltja:
'tae think again!'
már a másik oldal; járja a hakát
a harc ősi, maori ritmusát
és hosszú sóhaj az 'all blacks'
ahogy a tüdőkből kiszakad a jó szex
itt van! itt van a csapat!
enyém, tied, övé és fenn a zászló
célt ért a játék , ott az a nagy tojás!
micsoda elfutás!
tolongás, bedobás, egyéb dolgok
és van aki boldog.
sört iszunk. se barna se szőke.
MEN, sorban állunk előtte.
mint otthon, mégis olyan hihetetlen,
'De, tényleg itt vagyok a meccsen!'
mobilozom haza a szünetben.
Budapest, 2008
van aki nem megy szívesen,
úgy tesz, mintha vonatra várna,
csendben téblábol odabenn,
hol meleg az étel, a kályha,
nem vár csodára, holnapra, mára.
Budapest, 2008
Nincstelen és kamasz álmaim is mind elmenekültek.
Erdőimben szarvas alig jár, őz nyoma nincs rég,
városi nép zaja, gépkocsi böffen a hajnali ködben,
s néha a forrás tiszta vizéből inni lehet még.
Ennyi maradt: öröm és bú. Elfedi lassan a múltnak
új, kusza lét-televénye a költő őst, aki volt Babits.
Gránit a borhegyi költő, szirt mi a völgyre tekint le.
Jónás sorsa csak emberi mérték, nem lehet ő, a kavics.
S húslevesek közt, Szindbád néz fel a nyári Tabánra,
Krúdy után már mítoszi minden ilyen menü kártya,
konflis várja az útrakelőt, hazatérni a hajnal előtt.
Műveltség bora, Márai szomja, e borba' barátra lel.
Társa magánya, ha mennie kell majd újra hazátlanul.
S fenn jár Lázár csillagos éjjel az égi mezőkön,
víg mese buggyan a ködmöne cifra virágaiból már.
Alszik az ország. Népről álmodik, ősi magáról.
Budapest, 2008
nem szólít senkit
a hársak árnyas völgyén
szelíd lábnyoma
mély magánya, vágy.
vízzel megtöltött pohár,
szomjas asztalon
dala fájdalma,
s nem a kiáltás pontos
szövege fontos.
A tájra hó hullt,
puhán. Fa-holt fehérlik.
Szelíd halál-múlt.
Köd-ködmönt terít
a tél. A szél, ha fázik,
kék havat remél.
Vállára fagyos
leplet terítő, tavaszt
váró fehér gyász.
Hallgat a dal ma,
mint kutak mélyén sötét
vizek nyugalma,
Amint az elégő
fél esti alkonyatban
a csend felénk jő.
Békére vágyom,
Mély ez a csend, dallama
Nyugtalan álom
a csend nyit rendet
lelkünkön, tarka álmon,
feszült figyelmet.
estbe hajló ágain a mának
barack virágok illata leng
Budapest, 2008
(Haikuk)
katonagombot
fordít a vas a napra,
talán ruszki volt.
rohamsisak
nyelet drótoz rá
dédid a pragmatikus,
szart merni jó lesz.
ostrom
kispárnát visz épp
anyád, még tizenöt éves
katonapréda.
1989
kerek asztalon,
cinkelt lapokkal játszó,
puha-testület.
mob
nincs életkora.
hernyó e földi létben
mindent megzabál.
honatya ?
zsebmérete nagy,
közerkölcsöt nem ismer,
here a kasban.
Budapest, 2008
A RASSZISTA
A rasszista ült a nagybörzsönyi posta előtt a földön. Rekkenő hőség szorult a gesztenyefa árnyékos lombja alá. Mozdulatlanul hevertek immár egy órája itt a betonon a turisták. Déli egy múlt valamivel. Szemben a kocsma is bezárt és mindenki hazament ebédelni.
A falusiak csak "presszónak" emlegették a műintézményt. Feketére festett csőbútorok, zöld-gyöngyház mintájú dekorit héjjal borított forgács asztallapok éktelenkedtek a szintén feketére festett fém asztalvázakon.
A padlót bordó-fekete metlahit lappal borították be, de nem ám úgy egyszerűen, négyzetrácsosan, hanem módszeresen dirib-darabra tördelték a lapokat, majd türelmesen egymásmellé helyezték a kiöntött lágy betonra, és íme elkészült a művészi mozaikpadló. Valódi "hand made", a kádári korízlés remeke.
Valójában nem ábrázolt semmit és senkit, mégis a befektetett munka szerinti, értéke egyenlő volt egy római kori mozaikkal. Aha. Legalábbis az ideológia szerint.
Vörös fekete szőttesek borították az asztalokat, és szintén ezek lógtak a karnisokról. Konfekció és proli enteriőr. A helyiség koszos volt és büdös és így nyáron, ráadásnak, rengeteg légy tanyázott odabenn. De ennek a kulturális központnak is megvolt a maga napirendje. Reggel öt órakor nyitott, hogy a "presszó" előtt lévő buszmegállóban várakozó munkásokat egy-egy felessel útra indítsa az ingázók könyörtelenül sivár, üstökös-pályáján. Délben, pedig mindennap, bezárt és négykor nyitott, hogy aztán este kilenckor újra lakat kerüljön az ajtóra.
Tehát ült a járdán, amikor egy hétéves-forma cigány gyerekecske mellé telepedett.
A kis füstös képű, széparcú, élénk, barnaszemű kölyök volt. Egy fekete klott-gatyán és egy meghatározhatatlan színű atlétatrikón kívül mást nem viselt.
Nem volt ebben semmi kivetni való, az időjárásnak, a korszellemnek, és a szociális körülményeknek teljesen illő és üdvös toalettnek tűnt.
A kölyök arca és keze maszatos volt, bár nem túlzottan, és mivel nem volt gyomorkavaró jelenség, inkább egy kis csibészes sármot adott a kis széltolónak. Mert széltoló volt az istenadta, semmi kétség.
A gyerek hamiskásan méregette majd megszólalt:
Paraszt vagy, vagy cigán? kérdezte azzal a hanghordozással, amivel, háttal állva is felismerhető ez az etnikum.
Mit gondolsz? kérdezett vissza, miközben csendben végigfolyt a veríték a gerincén.
A gyerek továbbra is figyelte, de bizonytalan maradt. Vívódott, látszott rajta, hogy efféle szerzetekkel, még nem találkozott.
Hát igen, éktelenül koszosak lettek, ahogy átkeltek az erdőn, csak inni és feküdni vágytak a délelőtti húsz kilométeres gyaloglás után.
A felszerelés a sátor és hátizsák és a többi kacat mind újdonságot jelentett ebben a zsákfaluban, ahol még a nyomorult termelőszövetkezet is alig tudott munkát adni a helyieknek.
A férfiak élete-virága eljárt dolgozni az erdészetbe, vagy Szobra a vasúthoz, vagy még messzebbre, Vácra és Budapestre. Az asszonyok a ház körül a konyhakertekben próbálták megtermelni a napi élethez valót, hogy minél kevesebb pénzt kelljen kiadni.
Mit gondolsz? kérdezte újra a gyereket, aki láthatóan erősen gondolkodott.
Te, paraszt vagy, ugye? nézett kajánul a szeme közé, minden félelem nélkül az.
Nem, nem vagyok paraszt válaszolta kíváncsian.
Akkor, mi vagy? kérdezte a gyerek.
Én, magyar vagyok válaszolta.
A gyerek szemében felcsillant a felismerés fénye.
Akkor te paraszt vagy! vágta ki a rezet büszkén. A parasztok, hülyék! mondta ki a szentenciát, vélhetően azt, amit otthon tanult.
Meglepődött. Erre nem volt felkészülve. Pláne egy hétéves kiscigánytól, aki még olvasni sem tudott.
Nono! Aztán, miért hülyék a parasztok, meg a magyarok? kérdezte kicsit kedvetlenül.
Mer', a cigán nem dolgozik! Dolgozzon az a hülye paraszt! A hülye magyar, csak az dolgozik! vigyorgott a kisfiú.
Látszott rajta, hogy felsőbbsége tudatában van. A hamuban sült pogácsa mellé járó bölcsesség, ez örök érvényű útravaló, a hagyomány már átadatott, amely meg fogja változtatni a magyarság és cigányság évszázados viszonyát e késő kádári-kor asztalánál, legalábbis a szociológusok szerint.
A pimasz kis gyerekecske és az ifjú évein már túljutott férfi csendben ültek egymás mellett a járdán. Mindketten magyarul hallgattak.
A gesztenyefa árnyéka egyformán óvta őket a nap sugaraitól. Mégis valami olyasmi fogalmazódott meg közöttük az utóbbi néhány percben, ami talán örökre elválasztotta őket egymástól.
Lehet, hogy rasszista lettem? tette fel magában a kérdést a férfi zavartan.
A szocialista idill pedig, mindent belepett és eltakart. A naptár szerint 1982-t írtak.
Budapest, 2008
mint akácvirág az ágon,
elandalít saját magányom.
a csend halk szavára, ágyon
lustán, hanyatt heverni vágyom.
rőt ősz selyme ring a fákon.
merre nyarunk? tán bánod, s bánom ?
pár emlék, jel, kép és álom
maradt utána, sár és lábnyom.
e kopottas őszi bálon,
foltjaimat számlálva, fázom,
s a szelíd, avítt kabáton,
minden elrejtett zúg: barátom,
s te is, te valaha álom,
párom vagy, csók a számon.
Budapest, 2001
Ha huzatba kell ma állnom,
összegombolod kabátom.
A posztó szárnyán friss tünet,
cérnából némi kis szünet.
Elfoszló, mint az a nemrég
még erős kötésű kellék,
megtartó, kettős kapcsolat,
mely hozzád fűzi sorsomat.
A cérna nem mindig erős,
tán nem a gomb a felelős.
Magamban sokszor gondolom:
kabátom újra gombolom.
Budapest, 2003
öltsd fel a hollófekete leplet
vedd magadra a gyász tompa színét
elvesztegettél megint egy percet
forgasd hát szádban az ima ízét
akár a tenger keserű füvein
akár negyven napra a pusztán
etted mit tettek böjt ünnepein
elibéd s ezeken éltél pusztán
koromtól vergődő sebesült lepkék
egódba villannak mint tompa szike
ülj tort minden odalett percért
a bánat most az egyetlen jelige
akár a tenger keserű füvein
akár negyven napra ott kinn a pusztán
tisztulj meg magányod őrtüzein
Istenre számíthatsz pusztán
Budapest, 2004
itt lobog bennem szüntelen
az elévülhetetlen óhaj
szeretni engedj megtévedt
teljes szerelmetes valómmal
meggyónom édes mindenem
amit szétfodroztak az évek
magányom sodródó habjain
nem voltam más csak egy kísérlet
hiába hívtál magadhoz
bár te voltál magad a pásztor
én kő-fejűn kemény botor
elszakadni vágytam atyámtól
hitemben most is ingatag
egyensúlyra akár a mérleg
hozzád kiáltok Istenem
e közönytől lassan megégek
Budapest, 2003
(Philadelphia, 2003)
A rám szusszanó éjszakában
Kietlen állt a néma környék,
A buszmegálló egymagában
Volt a nemlét és öröklét.
Havaktól piszkos szürke járdán
Várt két törött arcú asszony
Hajnali három felé, kábán,
Hogy egy buszt el ne szalasszon.
Hozzájuk léptem akkor csendben,
S a philadelphiai estben,
Hogy senkit meg ne riasszon,
Zavartan, lágyan szólt a hangom:
'Mondják, jön még busz ma este,
Amely hazavisz Budapestre?'
Budapest, 2003
Itt ért el a dél, a folyó hátán,
Bogárka billeg hol akác terem,
Némán, merengve siklom a bárkán,
Nád illat oson át az ártereken.
Lenn a kanyarban a Sziget vár rám.
Friss fűzek rázzák szép fejüket,
Minden aranyzöld és kéklő márvány,
Szélborzolta csupa lágy felület.
A parti fák között, a bozótban valahol,
Szegfű-, vagy csiperkegomba kalapol,
mint koldus gubbaszt a smaragd mohán,
A nyárlevélen tetvek itatnak hangyát, no lám!
S a lombokról langy mézharmat szitál,
Május van, meleg, és itt a Nyár!
Budapest, 2000
mindegyik tündöklő madár,
halakra repdeső halál,
gyomrukban kelnek friss dalok,
gyilkolnak, mint az angyalok,
ha vér és konc elég jutott,
szemük őszinte és nyugodt,
törékeny testű gyilkosok,
ők tiszta szívvel boldogok.
Budapest, 2004
talán
zord tölgy vagyok
egy nyári délután,
a hegyek lábánál valahol Dél-Budán,
talán
az Al-Dunán
gyorsan sikló csónak,
veszett kis dereglye a zsákolt kősónak,
talán
az a csóknak
szánt ősi mozdulat,
félúton, valahogy elakadt indulat,
talán
sötét kutak
nyugalma, az ragyog,
ahogy e tó tükrén a déli nap vagyok,
talán
a tölgy vagyok
Budapest, 2004