Előszó

Régiók, népek, embermilliók sorsát formálta át a huszadik század apokalipszise, a második világháború. Kelet-Európán is átgázolt a hatalmi küzdelem, és népeinek nem volt menekülése, mert nem volt igazi választása. Ördögi játéka a sorsnak, hogy még fogalmaiban is összemosta a szabadság és szolgaság alternatíváit. Mert akik belekerültek a szórásba, megszállás és felszabadítás között alig érezhettek különbséget.

A frontátvonulás meredek fordulata nem oldotta föl a rabságot, és nem hozott szabadságot. Csak a diktatúrák arca öltött éppen más, addig számukra ismeretlen alakot. Remények korát őrölte fel a berendezkedő új hatalom, hogy állásai évtizedekre mozdíthatatlannak tűnjenek. És volt a civil társadalomnak, a felnőtt lakosságnak egy rétege, amely hamarabb megtapasztalta a kommunizmus igazi arcát, mint szerencsésebb sorstársai. Azokról az elhurcolt százezrekről van szó, akik szovjet munkatáborokban sínylődtek, és nem otthoni környezetükben élték át a politikai átmenet viszonylag szelídebb, még szivárványosnak tűnő korszakát. Közéjük tartozott a Kolozsvárról elhurcolt ötezer magyar is, kiknek az Urál lábainál őrtornyok és szögesdrótok mögött kezdődött a "felszabadulás".

Hatvan év múltán kevés a róluk szóló írásos emlék. Ám ami előbukkant, és most már kiadható lett, annál érdekesebb: egy már-már feledni látszott kálvária stációin vezetnek végig.

Ercsey Gyula visszaemlékezése a legértékesebb írások közé tartozik. Segít megidézni azt a kort, minden szörnyűségével, amely már a társadalom kollektív emlékezetében megfakulni látszik.