Előszó

Demján Sándor urat 1931-ben ismertem meg, ő volt a szegedi faipari szakiskola szakmai ismeretek tanítója. Én a verseimmel szerepeltem az iskola önképző körében, ami feltűnt néki, hiszen ő is próbálkozott a vers-írással. 1932-ben ismertem meg a családját, ha az emlékeim nem csalnak, egy fia és egy leánya született. A felesége - kis testi hibával - nagyon családszerető és kitűnő házi asszony volt. Meghívtak egy alkalommal ebédre, amelynek az volt az előzménye, hogy - mivel egy Maros-parti kis faluban éltem -, arra kért, hozzak nékik akác-virágot, de olyat, ami még nincs kinyílva. Vittem egy nagy csokrot...

Az ebéd olyan palacsinta volt, amelynek a tésztájába az általam vitt akác-virágot belemártották és azután sütötték meg. Ilyet addig életemben nem ettem; nagyon ízletes volt.

Ő, aki végigjárta az I. világháború poklát, az olasz fronton harcolva, kevés szabad idejében verseket olvasott, hiszen ő is szeretett verseket költeni. Azután olvasta az én verseimet is; leginkább a "Tünemény" és a "Feltámadunk", legjobban az "Emlék" című versem tetszett néki. Bár nékem nagy jövőt jósolt és meg is jelent nyomtatásban néhány versem, mégis a kiadásának túl nagy volt az ára, drága volt. Így a harmincas években egy ideig abbahagytam a versírást, amiért ő csodálkozott, de rám hagyta a világháborús verseit, úgy ahogyan ajánlotta: Fűzfa faragványok Vörös Jancsinak, kedves tanítványomnak, a diákköltőnek, emlékül - Demján Sándor.

Én egyszer voltam a lakásán, ami a szegedi Tisza-híd és a Fogadalmi templom közötti utcában volt, ám többet a családjáról nem tudok. Én azután a fémiparban folytattam az életem.

Az ő hozzánk, fiatalokhoz intézett bölcs mondása "Fiúk az élet majd tele rakja a szátokat keserűséggel." - és mennyire igaza volt: a II. világháború szörnyűségeit átélve ő jutott az eszembe...

Sándorral 1946-ban találkoztam újra és utoljára, valamilyen vállalatnál volt művezető, az iskola ugyanis megszűnt. Ennek az utolsó találkozásunknak emlékére írtam "Levél Demján S. úrnak" című versem.

Az ő utódainak hagyom ezt az írást, ismeretlenül - emlékül, szeretettel.

Budapest, 2007. március
Vörös János