Bevezetés

A Második Világháború végén - 1944 utolsó napjaiban és 1945 elején - több százezer magyar került ki Bajorország délkeleti megyéibe. Jórészük menekült, de ennek a tömegnek zömét a magyar hatóságok kitelepítették, mégpedig az akkori zűrzavarhoz képest majdnem tökéletesen megszervezve. Így létrejött egy teljesen természetellenes magyar koncentráció egy aránylag kis területen. A mi családunkat például egy kb. 350 fős csoporttal együtt egy 80-lelkes faluban helyezték el. És mindenkinek megvolt a helye.

Megmenekültünk, de mindenki tudta, hogy ez az állapot nem tartható sokáig, mert a minimális közellátáson kívül semmi sem működött normálisan, rendezett tömegközlekedési viszonyok csak itt-ott voltak találhatók, és a német iskolák csak nehezen indultak meg, tanerőhiány, szénhiány, lerombolt vagy lefoglalt épületek, stb. miatt.

Természetes volt tehát, hogy ez a nagy tömeg állandóan mozgásban maradt, mert az emberek vissza akartak menni haza, vagy ki akartak vándorolni, vagy legalábbis ki akartak kerülni azokból a körülményekből, amelyekben akkor éltek.

Végleges letelepülésre ott, ahol akkor éppen volt, senki sem gondolt komolyan - nem is igen lett volna rá lehetőség. Inkább "ült mindenki a csomagján" és várt arra, hogy az ügye végre elintéződjék.

Történt mindez vidéki, falusi kis tömegszállásokon vagy kisebb-nagyobb táborokban (a pockingi több mint 10.000 fős volt), de minden esetben végtelenül nehéz körülmények között. A szétbombázott városokba alig tudtak menekülteket telepíteni.

Ezek a kedvezőtlen körülmények a középiskolás korban lévő és tanulni vágyó fiatalokat érintették legbrutálisabban: a helyi német iskolahiány ebben a kategóriában volt a legnagyobb; ha volt is ilyen iskola, tömeget nem tudott befogadni; év közben senkit sem vettek fel; az érdekeltnek nem lett volna mivel bejárnia faluról a legközelebbi iskolába; és ha mégis minden "összejött" volna, akkor nem tudott németül, legalább is az elején.

Ez a helyzet sokaknál, mint nálam is, 1945 tavaszától 1947 augusztusáig tartott, de előfordult ennél jóval hosszabb időveszteség is, ami mind a tehetetlenségnek volt köszönhető.

Természetes volt az is, hogy olyan helyeken, ahol nagyobb magyar csoport élt együtt, valami formában valaki mindig gondolt arra, hogy a gyerekekkel foglalkozni kell. A menekültek társadalmi összetétele olyan volt, hogy egy, akár csak néhány százfős csoportban biztosan lehetett találni tanárembert. Később sokszor lehetett hallani, hogy ők csak azért kezdtek el tanítani, mert "unatkoztak". Ezt én nem így látom: találkoztam elég emberrel, aki mesteri módon tudott és szeretett unatkozni, azaz semmit sem tenni. Aki viszont önkéntesen vállalta, hogy ingyen, végtelenül szerény keretek között, minden eszköz nélkül, sokszor éhesen és hideg helyiségben, amúgy sem irigylésre méltó szakmáját tovább gyakorolja a gyerekek épülésére, az megérdemli az utókor legnagyobb tiszteletét és elismerését.

Csakhogy ezeknél a dicsérendő, de szükségszerűen átmeneti (mert ésszerűen maradandónak nem tervezhető) jellegű akcióknál kezdetben hiányzott az a "profi" háttér, ami, ha csak rövidebb távon is, a folytonosság alapja lehetett volna. A fluktuáció a tanároknál is akkora volt, mint a diákoknál, valódi oktatási rendszer kezdetben nem alakult ki.

Passau és Niederaudorf volt a kivétel. Azt már sajnos nem fogjuk megtudni, hogy az ősalapítók közül ki mire gondolt az iskola jövőjét illetően, de a történetet ismerjük. Itt született meg az az intézmény, amelyik erősebben formálta a háború utáni külföldi magyarság arculatát, mint bármely másik.

...