Előszó

Hazánk legrégibb történetének emlékei különös benyomást tesznek a figyelmes szemlélőre. Igaz és hamis, értéktelen és szinarany, fényes és visszataszitó, a legkülönfélébb nemzetek szellemi munkája halmozódik össze előtte. Némelyik előadni akar, a classicusok nyomán indulva, más oktatva következtetni a jelenből a multra, mást tiszta ihletett lelkesedés nagy, szent férfiak iránt, birja tetteik egyszerü feljegyzésére, még másoknak nincs más célja, mint feljegyezni azt, a mi történt. Munkám főcéljául azt tüzte ki, kimutatni, e sok és sokféle anyag hol szolgál biztos alapul hazai történetünk első korszakának kutatására nézve, hol nem. Igyekeztem megkisérteni oly kérdések megoldását, melyek eddig nagy részt elkerülték buvárlóink szorgalmát. A hazai emlékeket, kiváló fontosságukat tekintve, bőven tárgyaltam; a külföldieknél igyekeztem az idegen kutatásokat a magam munkájával kiegésziteni. Mindenhol szemmel tartottam az irodalmat, Goethe mondata szerint járva el, hogy a szakembernek a lényegtelent is kell ismernie. Mind a mellett nem tartottam szükségesnek minden egyes kérdésre nézve, minden egyes kutató nézetét elmondani. Kutatni akartam, nem repertóriumot késziteni. Azonban nem hiszem, hogy lényeges, tudományos és nem dilettáns értekezés kikerülte volna figyelmemet. E részben tehát müvem nem tarthat számot teljességre.

Nagyon nehéz volt, bizonyos szempontok alá sorozni a tárgyalandó anyagot. Maga a tudományos akadémia feladata természet szerint két nagy részre osztja munkámat: a belföldi és a külföldi irók taglalására. Nem chronologiai rendben sorolom el őket, hanem a feljegyzések módja szerint osztom életrajzokra, krónikákra, évkönyvekre és monographiákra. Annál is inkább járhattam el igy, mert a legtöbb hazai emléknél az egy és ugyanazon osztályhoz tartozók egymással rokonsági összeköttetésben állanak.

A külföldi irókat három nagy osztályba soroztam: keletrómai, nyugatrómai (olasz és német) és szláv irókra, azon nagy nemzetiségek és hatalmak szerint, melyek közé az uj magyar állam vetette magát és melyek sorsához volt azóta kötve az övé, hatásban és visszahatásban. Függelék gyanánt adtam az angol és francia iróknál előforduló gyér eredeti tudósitásokat és a keleti, különösen az arab irók értesitéseit. Az olvasó tán fenn fog akadni sok nagy nevü szerző hiányzásán. Reménylem azonban, hogy jogosult volt szempontom; csak az eredeti értesitéseket venni figyelembe, nem az idegen tollakkal ékeskedőket. Ugyanezen elvből kiindulva, igyekszem előadásomat lehető rövidre szabni és csak ott terjeszteni ki, hol ujat nyujthatok.

Általában, tán kissé egyoldaluan is, fősulyt mindig a tulajdonképeni kutfői tanulmányra, az egyes hirek származására, az egyes iróknak egymással való összefüggésére helyeztem. Minden szakértő tudja, mily bajos és gyakran mily háládatlan e munka; de azt is, hogy minden szárazsága mellett az egyedül gyümölcsöző. Gyakran, ugy szólva, szőrszálhasogatóvá, kicsinykedővé válik az eljárás, de a végeredmény, ha megtalálhatjuk, biztos és fontos; a lehető legfontosabb tudományunk szempontjából; az emberi szellemnek, különösen pedig a nemzetinek helyesebb ismerete, a fejlődés különböző régi szakaiban.

Azt hiszem, szükségtelen kiemelnem, hogy semmi pártérdek nem vezette tollamat. Egyes következtetéseimben véthettem, de e tévedésemet is csak az szülte, mi mindnyájunk előtt szent: az igazság keresése. Legtöbb hazai kutfőnk körül kétféle nézet áll szemben. Hazafiaink tán tulságos hitelt tulajdonitanak szavaiknak, német szomszédjaink teljesen hasznavehetetlennek tartják őket, mert egy-más hibájukat bebizonyithatják. Megfeledkeznek egy nagy bölcsészük azon mondatáról, hogy a tulzó kritika a kezdő müveltség jele és hogy a valódi müveltség mindig a positivot keresi. Mi igyekezni fogunk megtalálni azt, mi positiv régi emlékeinkben és nem áldozzuk fel sem a legszebb hypothesiseknek, sem azon iránynak, mely hadat izen minden tekintélynek, csak azért, mert tekintély.