Isten: a legfőbb személy, a legfőbb tekintély. Eredetileg Ő egyedül volt, és tökéletes volt önmagában. Időn kívül élt. Így nélkülözve az időt és teret (melyek az Ő későbbi alkotásai), gyakorlatilag azonnal megnyilvánult végtelen gondolatok formájában. E gondolatok ezután egymáshoz képest alá-fölérendeltségi viszonyba rendeződtek. Mint ilyenek, saját egyéni és kollektív álmaik lettek. Álmodni kezdtek. Ezzel a Teremtő megalkotta számukra (a gondolatai számára) az időt. Ez az idő valójában nem más, mint a dolgok vagy történetek egymásutánisága. E gondolatok innen kezdve saját kívánságuk, az idő foglyai lettek. Maga a Teremtő természetesen ezen kívül maradt. Ezért van az, hogy Ő bármikor és bárhol ott lehet egyszerre, akár végtelen megnyilvánulásban is.

Időbe zárt gondolatai (mivel azok egymáshoz viszonyítva és egymástól függetlenül léteztek), komplex álmaik révén vágyakat kezdtek táplálni önmagukban. Ezek a gondolathalmazok így ugyan továbbra is egyminőségűek a Teremtővel; de már csak részei Neki. Így Tőle függetlenül is képesek döntéseket hozni, vagy megfelelő tudás birtokában ideig-óráig létezni.

Vágyaik abból álltak, hogy egymással újabb gondolathalmazokat hozzanak létre, vagy egymáson uralkodjanak. Mivel vágytak rá; e vágyuk elhomályosította Ősokukkal, a Teremtővel való kapcsolatukat. Mindazáltal a Teremtő - ugyancsak gondolatszikrájuk vágyaként - megalkotta számukra azt a helyet, (saját közvetlen környezetét), ahol élhetnek. Némelyek természetesen meg is maradtak e helyen, és a továbbiakban tudatosan és tökéletességgel szolgálták Urukat. Ők az angyalok. Mások ellenben, saját uralmi, hatalmi vágyaik, törekvéseik csapdájába estek. Terveket szőttek, hogy céljaikat elérjék. Ezen bukott angyalok elseje lett a Világosság, a tudás legjobb ismerője: Lucifer. Ő vezette csapdába társait, s tanította meg nekik, hogyan valósíthatják meg elgondolásaikat - méghozzá most már Teremtőjük szolgálatának háttérbe szorításával.

E homály volt az, amely később a ma ismert anyagot hozta létre. Ez ugyanis az eredeti céltól elvezérlő illúzió. A vágy illúziót szül - megfoganván, pedig anyagot okoz. Az anyag fogságában, pedig megismerszik a szenvedés.

Tehát megteremtette Isten a Földet: vagyis az anyagot. Így biztosított lehetőséget a Tőle távolodó, bukott hajlamú angyalok számára, hogy vágyaikat materializálhassák, s megélhessék azok következményeit. Bukott angyalai számára így adva lehetőséget arra, hogy vágyaik, tetteik következményéből föleszméljenek, s visszatérjenek Ő hozzá, az Ő szolgálatához.

Így tehát az ég (és annak különféle szférái) az angyalok és egyéb szellemszemélyek birodalma; a föd viszont azoké, akiket már teljesen elvakított a saját illúziójuk a hatalomvágy és az utódok létrehozása tekintetében.

A vágyak óceánját kietlennek és pusztának írja le. Még valójában semmi konkrét elképzelés nem rajzolódik ki. Ehhez rendszerezettebb tudás kell a lélekszikrák részéről. Az a tudás, amellyel rendelkeznek, amivel álmodnak, s vágyakoznak, a Teremtőjüktől (Felsőlélektől) származik. Ellenben ők egyenként különböznek egymástól: mindnek némiképp eltérő fogalma alakul ki a vágyaikról. Természetesen a Teremtő oldalán szolgáló lelkek, vagy angyalok, kérubok, szeráfok, is egyenként egyediek: tevékenységük is egymástól némiképp eltér a többitől.

Nincs két pontosan ugyanolyan gondolathalmazból felépülő lélek sem. Ezt az ismeretanyagot viszont már saját céljaikra kombinálják, s így az ő tudásuk már nem egyenértékű az angyalokéval - hisz nem a Teremtő egyetemességén munkálkodik, hanem arra törekszik, hogy abból részeket csipkedjen le magának. Így ez a tudás: sötétség, vagy tudatlanság. Másfelől ez egy alázuhant állapot, ahonnan fel kell emelkedni ahhoz, hogy a Teremtő teremtésművének az érdekeit szolgálhassa. Már csak a részt - a saját részt - tudja szolgálni. Ez a lezuhant állapot: a mélység.

Mindazáltal a Teremtő nem mond le eltévelyedett, lezuhant fiairól, hisz teremtésművének egy részéhez ők is hozzátartoznak, és különben is minden esélyük meg van hozzá, hogy megnyilvánult vágyaik következményeinek hatására újra fény gyúljon a szemükbe, s eszükbe jusson, hogy hol az ő helyük.

Mindez nem kizárólag a Teremtő akaratából, hanem inkább a teremtmények kérésére történik így. Ezért ezen elhomályosult anyagi világ fölött természetesen szükséges, hogy Ő továbbra is felügyeletet gyakoroljon. Már tudjuk, hogy Ő időn kívül cselekszik: így az időnek bármely pillanatába vagy áramlatába belelát; sőt, ha szükséges, kiigazításokat végez benne.

Viszont teremtményeinek előbb vágyakozniuk, majd célozniuk, tervezniük kell, ezután meg kell valósítaniuk, ezzel szembesülniük, és majd a következményeket el kell szenvedniük. Ezután térhetnek újra vissza. Ez a folyamat az idő. Mindehhez természetesen az kell, hogy az Isten Lelke lebegjen a vágyóceán fölött.

A bibliai beszámoló szerint a világ megteremtése hét napot vett igénybe. (Hat építési és egy működtetési!) A hét nap természetesen hét, egy mástól viszonylag jól elkülöníthető teremtési fázist - hét önálló világrendet jelent. Az illúzió birodalmában minden viszonylagos. Tehát mindennek van megnyilvánult és megnyilvánulatlan állapota. Amíg valami csak cél, terv formájában létezik, addig az még nem megnyilvánult: mások számára az még láthatatlan, megtapasztalhatatlan. E tekintetben ez az illető vágyának az éjszakai fázisa. Ha már látható, akkor az a nappal. A megnyilvánult vágy viszont visszahat, s örömet vagy szenvedést okoz. Mindenképpen egy kettősséggel kell szembenézni. Ezt feloldandó: a tudatlanságban élő lélek további álmokban és vágyakban igyekszik megszüntetni, vagy legalábbis enyhíteni ezt a feszültséget. Tovább tervez.

Elkezdődik tehát a hét fázisból álló teremtés. Amit ugyanis a lélek megtervez (megálmodik), csak a Teremtő tudja számára megalkotni, ő maga nem.

A világegyetem látható és láthatatlan szférái sorra megnyilvánulnak. A szellemi síkon részben közvetlenül a Teremtő környezetében, részben, pedig az Ő külső energiájában van jelen. A szellemi síkok: a gondolat, ezek kapcsolatai, az ismeret, a tudás birodalmát jelentik. A tudás alakítása révén létrejön a vágy. Ezek már - mint említettem - befedik a valóságot egy vékony ködfátyollal. Ezek hozzák létre sorban az érzelemvilágot, az ok-okozati összefüggések rendszerét és az éteri dimenziókat. Az éter bonyolultabb megnyilvánulása már közvetlen anyaggá alakítható. Ez az energia, vagy fény.

Tehát az 1Móz 1: 1-ben említett föld még nem igazán anyagi, de már nem is szellemi. Az még csak vágyak formájában létezik. Az első nap azonban már határozottan megnyilvánul, mint fény. Ha tetszik, nevezhetjük ősrobbanásnak, vagy big-bangnek. Ez a bang az éteri dimenzióból robbant ki. Megjelenése létrehozta a teret, melyet léte során folyamatosan tágít; s ebben tágul maga is.

Az Isten, ha valamire azt mondja, hogy jó, akkor az azt jelenti, hogy tökéletes; vagyis éppen megfelel annak a célnak, amelyre az teremtetett. A fény, az energia éppen alkalmas arra, hogy abból anyagot alkosson.

Most derül fény arra, hogy Istentől elidegenedett vágyaink pulzálnak. Létrejönnek, majd elpusztulnak. Aztán egy fejlettebb, vagy változatosabb formában újra megjelennek, s visszahatásuk elviselhetetlensége folytán megint eltűnnek, hogy megint változtatva rajta, újra és újra előjöjjenek. Ez a vágyaink kötőerejének a hatása. Nem képes állandó lenni. Elhomályosultsága miatt nem képes az Ősokból, a Teremtőből folyamatosan táplálkozni. Csupán egymásból és egy önmagában lévő, véges ismeretanyagból, véges tudásból képes táplálkozni. Ez egyben meg is szabja annak végességét. Így csupán lüktetni tud. Újabb, komplikáltabb változatokat hoz létre, de mindig véget ér. Megszületik, és meghal. Létrejön, és elpusztul.

Az Isten szolgáival ez nem történhet meg, hisz akiket Ő valamilyen feladattal ellát, azokat vég nélküli szellemi ismeretanyaggal és az ehhez szükséges feldolgozó képességgel ellátja.

Tehát a Teremtő azért alkotta a földet, mert bizonyos teremtményei ezt kérték Tőle. Őket viszont elvakította a saját kérésük, és felfuvalkodván, részt kívántak belőle, hogy uralmat gyakoroljanak fölötte. Ez, jóllehet, nem ellenkezett a Teremtő akaratával, mindazonáltal magában hordozta annak veszélyét, hogy hátat fordítsanak Teremtőjüknek, felfuvalkodjanak ellene, s ne fogadjanak el Tőle további instrukciókat munkájuk s életük folytatásához. Így elkezdenek saját vágyaik körül forogni, pulzálni, lüktetni: megszületni és meghalni; majd tetteik következményei alapján újra megszületni és újra meghalni. Újabb és újabb megnyilvánult formákban: mindig az előzőekhez képest bonyolultabb, változatosabb, hatalmasabb, vagy jobbik esetben, felvilágosultabb formában. Ebben az első pulzálási fázisban az anyagi teremtésműnek az alapja: az energia nyilvánult meg. A lezuhant lelkek tehát ezen osztozhattak. A legkülönfélébb energia-formákat hozták létre saját testük gyanánt. Őket, mint parányi lélekszikrákat Teremtőjük fenntartotta, de vágyalkotta testük újra széthullott. Míg ez az energia-világ csak létezett, itt kellett újabb és újabb, egyre fantáziadúsabb energia-testeket alkotni és működtetni. De végül ez az egész rendszer is arra lett ítélve, hogy kimerüljön, s összeomoljon. Így ért véget az első nap, s érkezett el a második nap estéje, vagyis a kezdete.

Láthatjuk, hogy a nap nem a megnyilvánulással kezdődik. Először tervet kell készíteni, a munkálatokat meg kell szervezni, az anyagokat be kell szerezni, jogi helyzeteket kell tisztázni... stb. Mindez e szempontból éjszakának minősül. Amikor felépül egy ház: meglátszik. Ez a nappal.

Amint látjuk, a második napon megkezdődik az anyag első és legfinomabb megalkotása. Egyetemesség szempontjából ez olyan, mintha egy nagy folyadék-óceán lenne, melynek nincs határa. Valójában az energia besűrítéséről, kicsapásáról van szó. Így létrejön egy gáz-óceán. Bár az energiarészecskék óriási halmaza is egyetlen gázfelhő, de annak örvénylése következtében a felszínén atomi részecskék kezdenek önállósulni, tömörülni. Valójában először egy-egy proton-részecskével egy-egy elektron társul - keringve körülötte. Ez a hidrogén-atom. Ennek halmaza a hidrogén-gáz. A hidrogén a víz alkotóeleme (sőt a neve is vízalkotót jelent). Így a Biblia is víznek nevezi. Ebből épül azután föl a többi elem is. Mindazonáltal már a hidrogén is rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy megfelelően lehűtve és összenyomva gázneműből folyadékká csapódik ki. Tehát ahogy létrejön: a periférián rögtön folyadékká is válik egy része. Így itt a Teremtő azt a törvényrendszert alkotta meg, amely ezt a folyamatot szabályozza. Ezt nevezi mennyezetnek, vagy jobb fordítás szerit: kiterjedésnek, expanziónak.

Másfelől viszont tudnunk kell, hogy a Bibliában egyetlen gondolat, egyetlen mondat sem íródott le csupán egyetlen okkal. Nem. Ez a könyv a legbonyolultabb, legszövevényesebb indokokkal jut el addig, hogy akár egyetlen gondolat is belekerüljön. Ha ez minden egyes mondatra igaz, akkor a fent idézettekre is. Természetesen minden indokot vagy okot összeszedni a spekuláció csapdájába csalna bennünket. Itt azonban megjegyezném, hogy a feljegyzések részben történelmi hitelességük, részben jelképi értelmük, vagy szellemi és anyagi lehetőségük, sőt prófétai előremutató-készségük, jelzés-értékük okán íródtak le. Itt a történelmi hitelességük mellett megfigyelhető, hogy ez a bizonyos szétválasztás jelképesen a szellembirodalom és a megnyilvánult vágyak birodalma között is épp úgy fennáll. Míg a szellembirodalom határtalan kiterjedésű lehet, addig az anyag (de már a vágy helytelen formája is) behatárolt minőségű. Így fenntartását szabályozni kell. A gázok is látszólag a végtelenségig terjednek, (csak, mert szabályozott anyag, azért van határa a tömegvonzás által), míg a folyadékok igen jól behatárolt végességgel bírnak. S hogy jól megnyilvánulhassanak, határok közé célszerű zárni.

Azért írhatta itt Mózes, hogy a Teremtő a kiterjedés fölötti végtelen teret és gázt, szellemet égnek nevezi.

Tehát a második nap teremtésműveként - teremtményei óhajára - az ég és a föld első típusú elemeinek határozott szétválasztása történt meg. Majd ennek utolsó fázisában nyilvánvalóvá vált, hogy elidegenedett teremtményei nem váltak alkalmassá arra, hogy Hozzá visszatérjenek. Sőt, egyre alább szálltak önző tudatukban. Így, tehát kívánságukra további lépéseket kell tenni megnyilvánulandó testük megalkotásáért. Terveződni kezd a harmadik nap. Mivel igen szereti őket, mindent megtesz azért, hogy alkalmassá váljanak arra, hogy felismerjék önvalójukat, s kimutassák, kimutathassák visszatérési szándékukat.

Isten - szeretetében - tovább alkotott teremtményei javára. Az, hogy: monda Isten - azt jelenti, hogy parancsol a teremtésművének. Persze nem mindenki engedelmeskedik Neki, csak az, aki hallja, és tudomásul veszi Őt. Angyalait a teremtési fázisok során kiképzi azokra a részfeladatokra, amelyek szükségesek a lázadók vágyainak megvalósításához anélkül, hogy a Teremtő teremtésművének egysége szétesne. A lázadó réteg ezért már egy igen jól szabályozott börtönben - a saját vágyainak és azok visszahatásainak börtönében van. S mindig ott is marad, míg önszántából ki nem kívánkozik onnan.

Isten tehát figyelembe veszi bukott teremtményei vágyát. Célokat tűzet ki, terveket szövet velük. A megvalósítást azonban a célirányosan kiképzett szellemi szolgái segítségével (közreműködésével) hajtja végre. Ember tervez - Isten végez.

Tehát itt, a szétszakadozó és táguló világegyetem gáz-, folyadék-, energia-kavalkádjából a teremtési kor hajnalán megjelenik a még-hidegebb anyag - a szilárd anyag is. Egyre kevesebb és kevesebb energiatartalommal bír. Így az e közegbe térő lázadó lelkek egyre inkább eltávolodnak az Ősenergiától, Istentől. Már nem csak gáz- és folyadékfelhők vannak, az Univerzumban, hanem annak perifériáján besűrűsödnek: galaxis-magvakat, s ezen belül csillagrendszereket, bolygókat is hoznak létre, egészen az abszolút nulla fokig hűlve. A szilárd bolygók, vagy azok szilárd részei néhány ezer foktól mínusz 273, 3 ^OC-ig képesek létezni. E hőmérsékleti tartomány alatt már egyéb jellegű univerzumok vannak, amelyeknek felépítése hasonló a miénkhez, s a rajtuk dúló élet is ugyanazokkal a problémákkal küzd. De mivel hidegebbek: ide azok kerülnek, akik még jobban elidegenedtek a Valóságtól, s az illúzió örök csapdájába estek. Ezek főleg démoni világok. Démoni világok természetesen a magasabb hőmérsékletű dimenziókban is vannak, sőt itt a földön is. Az utóbbiaknak azonban nagyobb az esélyük a lelkek kibocsátására, mint a jégnél hidegebbekben befagyva.

Tehát ezen a napon a folyékony halmazállapotúból kicsapódik a szilárd, s így már ez lesz alkalmas a folyékony szabályozására. Vagyis a megteremtése visszahat arra, amiből megalkottatott. Ez persze igaz visszafelé is. A folyadék viszont-szabályozza a gázt, a gáz az energiát, és így tovább.

Íme, megteremtette Isten az anyagi Univerzumot, hogy ez alapjául szolgálhasson egy anyagi-élő rendszernek. Ezt fogja a továbbiakban az Isten felhasználni ahhoz, hogy eltévelyedett teremtményeire a vágyaiknak megfelelő ruházatot adhasson. Az anyagelvű gondolkodók itt tesznek különbséget élettelen anyag és élőlény között. Ez azonban csak a lelkek kabátjára vonatkozik. Még ezen a napon el is kezdi megalkotni az élő formáknak azokat a helyhez kötött formáit, amelyek a már meglévő anyagból létrehozhatók. Ez így tökéletes is - mint, ahogy záródik a vers.

Így még aznap továbbformálja Isten az anyagot úgy, hogy abból növények jöjjenek létre. Ez a forma már önmagában teljesnek látszik, alkalmas arra, hogy az anyagi világ fölött uralkodjék. És mivel magja van: önmagához hasonló utódokat képes produkálni. A valóság azonban az, hogy az ilyen formákba zárt lélek csupán élvezője lesz az anyagnak, abból él; és szaporodási képessége újabb hatalmi törekvéseknek, újabb helytelen vágyaknak ad teret. Ennek a formának így számtalan variációja jön létre, melynek varázsában a lélek igen elmerül. Tudatlanságában nem veszi észre, hogy valójában környezetétől függ. Tehát csak úgy maradhat eredményes a törekvéseiben, ha a környezetével tökéletes harmóniában él. Vágyai azonban nem erre indítják. Ilyen kétségekkel alkonyul be a harmadik világkorszak. Egy-egy ilyen nap, vagy világkorszak 8,6 milliárd évig tart. Minden újabb nap hajnalán megnyilvánul az, ami az előzőben lehanyatlott, de mindig egy újabb, megtervezett elemrendszerrel kiegészítve. (Mellesleg, többek között ezért nem találnak az archeológusok átmeneti formákat a különböző élőlények között: mindig csak kész, tökéleteseket.)

A besűrűsödött anyagból e napon létrejöttek azok az égitestek, melyek a földről nézve hihetetlenül pontos rendszert mutatnak az idő múlásával kapcsolatban. Így gyakorlatilag képesek arra, hogy a földi élővilág (vagy bármely élővilág) tevékenységét szabályozza, vagy megmutassa, jelezze a szabályok végrehajtásának idejét. Világítani a fény már addig is világított. Ez a világítás most más. Ez a tevékenységeket, a törvényeket világítja meg. Az időt, az időben végzett dolgokat, vagy a felajánlandó áldozatok idejét (... stb.) segítenek meghatározni a teremtésmű bármely pontján. Az ünnepek is a különféle tevékenységek felől való megemlékezést jelölik.

Innen, a Föld nevű bolygóról tekintve az égen látszik egy nagy fényes Nap, és főként éjjel egy fényes Hold. Körülötte csillagok. (Mellesleg más égitestekről, élő bolygókról is hasonló égi mechanizmus látszik, és szabályozza a helyi tevékenységeket, csak más-más időbeosztás szerint.) Amikor a Nap világít, nappal van. Míg, amikor a Hold, éjszaka. E két égitest a közelünkben hihetetlen pontossággal jelzi számunkra a napot, hetet, hónapot, évet, és minden egyéb időegységet. Sokféle naptárt és időmérőt szerkesztettek már ezek megfigyelése révén. A csillagok viszont az év bizonyos időszakait mutatják meg épp ilyen hihetetlen pontossággal. Ezek tehát szükségesek, hogy anyagba zárt helyzetünkben tanítsanak, figyelmeztessenek, és tevékenységeinkben vezessenek bennünket. Tegyék ezt mindaddig, míg föl nem ismerjük az igazi Fény Forrását: a Teremtőt, és az Ő megnyilvánuló energiáját, vagyis Szent Szellemét. Ha ehhez visszatérünk, már nem lesz szükségünk ezekre a fényforrásokra és vezércsillagokra.

Másfelől viszont - minthogy az anyagi Univerzumban mindenhol van az életnek, sőt emberi életnek valamilyen megnyilvánulási formája - mindenütt megtalálhatók azok az égitestek, amelyek elválaszthatják a nappalt az éjszakától, illetve jelzik az ünnepeket, időszakokat: vagyis vezetik az élettevékenységeinket. Legfeljebb az időegységek mások. Végtére is csupán az emberi létformáknak 400 000 féle változata van. De az ez alatt lévő nyolcmilliárd féle biotikai létformának is szüksége van ezekre a vezérpontokra.

Mivel eltelt a negyedik nap, a növénybe zárt élő lelkek vágyakozni kezdtek egy szabadabb mozgástérre, és szabadságra. Ezért tovább tervezgetnek, és bonyolultabb célokat tűznek ki. Ezeket a Teremtő rendelkezésükre is bocsátja, hisz így átbillennek egy olyan lehetőség felé, amely már az elszakadt lelkek esetleges felemelkedését eredményezheti: nagyobb tudatteret biztosít számukra. Viszont ez is csak a már kész megnyilvánulások felhasználásával és továbbfejlesztésével valósítható meg.

A vízi és szárnyas állatok megteremtése következett tehát e napon. Mivel ezek már nem folyamatos testépítéssel foglalkoznak, hanem egy mástól viszonylag jól elhatárolható tevékenységet folytatnak: szükségük van egy belső vezérlő központra. Ez viszont a tudatuknak egy olyan szintű felemelkedéséhez vezet, amely a későbbiekben tervek készítésére - vagyis gondolkodásra is alkalmas. Egyelőre persze ezt még ösztönnek hívjuk, de később ez a tudat, sőt az öntudat szintjére is emelkedhet.

Ezek az élőlények már alkalmasak a tanulásra - jóllehet, még csak tapasztalás útján a szüleik és társaik megfigyelése révén. Mindazáltal a madarak ezt már igen magas fokra fejlesztik. Így a Teremtő már olyan módon áldhatta meg őket, hogy értésükre adta kötelességüket és céljukat.

A tudatosság ajándéka tovább emelkedik a szárazföldi állatokban. Egyre több lehetőségük van arra, hogy tervezzék, szervezzék saját életüket. Sokkal fejlettebb agyra van szükségük ehhez. Egyre inkább látható azonban, hogy azoknak a testeknek a fenntartásához és szaporításához nincs szükség akkora agyra. A növények nagy része sokkal nagyobb, és még sincs szükségük akkora agyra. Egyszerű biológiai szabályok fenntartják őket. Az állatoknak viszont az ösztönös tudatfejlesztő agyuk a testükhöz képest egyre nagyobb és nagyobb. Egyre inkább képessé válnak arra, hogy akár saját magukon, eredetükön és céljukon is elgondolkodhassanak. Ez a tudatszint még ezen a napon létre is jön.

A teremtés biológiai folyamatában egyre sűrűbben találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy: az ő neme szerint. Ez biológiai szakkifejezésként fogalmazva: fajok szerint, vagy közös nyelven: fajták szerint.

Az ember Isten képmása

Tehát elérkeztünk a teremtésnek arra a szintjére, amely végül is a célja volt az egésznek. A Teremtőtől elidegenedett lelkek ezt a jellegű, szerkezetű testet használhatják fel arra, hogy végleg elgondolkozzanak önmagukon, létrejöttük okán, útján, célján. Ez az a tudatszint, amely tökéletesen megfelel annak a célnak, miszerint fölismerheti Istent, a Tőle való elidegenedés állapotát, s visszatérhet Hozzá. Végtére is nem kifejezetten a test formája az, ami erre alkalmassá teszi, hanem a tudatának ily mértékben felszabadult állapota: az a szabad kapacitása az agynak (elmének), amely így kérdéseket fogalmazhat meg, kutatásokat végezhet a válaszok után akár már a szellembirodalomban is. Így képes anyagtól elrugaszkodott tudást is felépíteni, s ezt hitté; a hitet, pedig helyesen használva bölcsességgé változtatni. Képessé válik ezáltal arra, hogy a lélek szikrája köré vágyott - alkotott - testtől végre függetlenítse magát, s visszatérjen eredeti helyzetébe, a Teremtő szolgálatába, szellembirodalmába, udvartartásába, szellemi Királyságába, vagy annak alattvalói közegébe... stb.

Az Isten itt így fogalmaz: "teremtsünk...". Tehát nem egyedül alkot, hanem erre felhasználja szellembirodalma tagjait, illetve annak vezetőjét: a Szót, vagy az Igét. Hozzá beszél. A "mi hasonlatosságunkra"- kifejezés azt jelenti, hogy a feltámadt lélekszikrákat végre olyan helyzetbe hozhatják, amely olyanná teheti őket, mint a fenti birodalmának bármely tagját. Azok szellemiségével és szellemi tulajdonságaival rendelkezhetnek. Márpedig ők azonos minőségűek a Teremtőjükkel, mint ahogy a tűz forrása és a kipattanó szikrák minőségileg azonosak, ám mégis mind-mind egyediek, és a tűztől függenek.

Ahhoz, hogy Hozzá vagy angyalaihoz hasonló legyen az ember, feladattal látta el őket. Uralkodni a már korábban megalkotott teremtésmű felett azt jelenti, hogy szerető gondoskodást kell tanúsítaniuk azok elemei és egységei iránt. Mivel e teremtési elemek is épp olyan szikrát takarnak - csak még kisebb tudatszinttel - segíteni kell nekik abban, hogy azok is emberi szintre emelkedve elérhessék az isteni tudás szintjét. Ez persze érvényes az emberi társadalmak vezetésére, bölcs oktatására is azok részéről, akik már elérték az Isten-tudatos szintet, amely alkalmassá teszi őket erre. Ez az ember életének célja: visszajutni Istenhez, és másokat is visszasegíteni.

Ha Isten elgondolta, meg is alkotta mindazokat a formákat, amelyeknek elméje képes olyan tudatot kiépíteni, amely Istenhez hasonlóvá, illetve birodalma alattvalóivá teszi őket alkalmassá. Jelenleg 400 000 féle létformát, emberi létformát ismerünk. Szomorú, hogy a materialista tudomány ezekből csupán egyet ismer el. Pedig ezek nem csak a szent könyvekben jelennek meg, hanem a különféle népek és vallások mondáiban, meséiben, legendáiban, történeteiben... stb. Ezeket azonban az egoista ember tudatlanságában mitikus figuráknak, vagy kitalált fiktív hókusz-pókuszoknak, csupán érdekességeknek tartja. Pedig, ha tudnák, hogy ezek mind-mind egy-egy emberi faj képviselői. A különféle népek mitikus alakjai, istenei (kivéve persze a Teremtőt, és Annak különféle neveit, formáit), manói, gnómjai, tündérei és egyéb intelligens lényei mind-mind valamilyen emberi fajhoz tartoznak. Ezek természetesen mind rendelkeznek valamilyen önálló világgal. Némelyek önállóknak hiszik magukat, sőt egyedülállónak (mint mi!), mások viszont több fajjal élnek közös világban (mint a legtöbb mitológiai isten-csoportosulás). Először persze valóban egy fajt alkotott.

Majd a megteremtésük után megbízta őket Isten azzal a feladattal, amelyet már korábban meghatározott számukra: emelkedjenek fel a szellemi létsíkra Ő hozzá, és segítsenek ebben a többi léleknek is.

Ebből a versből már megtudjuk azt is, hogy az anyagba zárt lélek kettősségekkel terhelt. Vágyai és azok következményei, visszahatásai mindig kettősségekhez vezetik őket. Így azt megélendő: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket. Így láthatóvá és tapasztalhatóvá vált e kettősség legalapvetőbb megnyilvánulása. Ő benne a kettősség nem látszik, hisz e kettő egy és ugyanaz. Ő benne a többi pólus is egyben van: az öröm - bánat; a jó - rossz; a kellemes - kellemetlen; a férfi - nő csak egymáshoz képest, csak egymással szembe állítva mutat kettősséget. Egyébként ilyen nincs. Ez tehát csupán illúzió - akárcsak az anyag. De az elidegenedett lélek épp erre az illúzióra vágyik mindaddig, míg fel nem ismeri, hogy mennyire ostoba, milyen butaságra vágyott. Így tehát most már tudnak egymáshoz vonzódni. Ezt a vonzalmat azonban a létük fennmaradására és szellemiségük felemelése érdekében szigorú szabályokhoz - már szellemileg átadott szabályokhoz kellett kötni. Ezt a 2: 24-ben fogjuk tárgyalni.

Azon túlmenően, hogy parancsolt a szaporodásuk és feladatuk felől, most ugyancsak szellemi úton határozza meg számukra azt is, hogy mivel tartsák fenn az anyagi világban szerzett testüket. Növényekkel. Ezek közül is elsősorban magvas növényekkel - vagyis gabonafélékkel, illetve gyümölcsökkel. De természetesen ide sorolhatók a zöldségfélék is - bár ezek az emberiség korai szakaszában még elég elenyésző jelentőséggel bírtak.

Láthatjuk tehát, hogy a Teremtő azt akarja, hogy az ember - aki Hozzá képes visszatérni - olyan anyagokkal táplálkozzon, ami az öntudattal nem rendelkező lélek-, vágy illuzórikus teste csupán.

Hisz így e lelkek fejlődésében nem tesz kárt, vagy már beérett, s úgyis testet cserél, vagy csupán egyes részeit fogyasztja el. (Ma persze már ezeket is szükségtelenül gátoljuk a fejlődésben, de megfelelő tudás kialakításával ez kiküszöbölhető.) Az állatok húsának elfogyasztása viszont szükségtelenül gátolja azok fejlődését; lassítja emberi mivoltuk kifejlődését, hisz leölésük véget vet az adott életszakasz minden szükséges visszahatásának, megélésének. Így nem tud belőle a lélek elegendő tapasztalatot gyűjteni, hogy fejlettebb formában folytathassa életét. Újra ugyanabban a létformában, fajban kell folytatnia, ahol erőszakkal kitépték létét.

Érdekes, hogy itt adta parancsba a Teremtő azt is, hogy az állatok mivel táplálkozzanak. Az állatok értelme még nem képes felfogni egy ilyen parancsot. Az ember azonban igen. Ezt a parancsot tehát valójában nem az állatoknak adta az Isten, hanem az embernek, akinek a továbbiakban kötelessége gondoskodni arról, hogy ezt az állatok betarthassák. Illetve az embernek kell oktatni, gondozni az állatokat, és gondoskodni számukra arról, hogy mindig elegendő növényi táplálék álljon a rendelkezésükre. Hogy ma mégis egymást eszik az állatok (tisztelet a kivételnek!), az azért van, mert az ember megfeledkezett a kötelességéről, hátat fordított annak; sőt maga is húsevésbe kezdett. Tudjuk, hogy a lélek-birodalom felsőbb szintjein is élnek emberi fajok, akiknek évmilliókon át gondoskodniuk kellett volna ennek az isteni utasításnak a betartásáról, de ők is a népek fölötti hatalmi kérdések háborús megvitatásával voltak elfoglalva - eredeti munkájuk elmulasztását vonva ezzel maguk után. Így az állatvilág magára maradt; s úgy fejlődött tovább, hogy vajmi kevés segítséget kaptak az emberi fajoktól.

Úgy mondjuk, hogy hat nap alatt teremtette Isten a világot. Ez a hat teremtési fázis vagy világrend alatt ment végbe (Brahman - nap: 6 x 8 600 000 000 = 51 500 000 000 jelenlegi földi esztendő). Mint láthatjuk, minden egyes nap az előzőhöz képest valami egészen új dolgot hozott létre. Ennyire volt szükség ahhoz, hogy a Teremtőnk igen finoman kimunkálja mindazokat a gondolati elemeket, amelyek a lázadó lélekszikrák visszavezetésének alapjául szolgálhatnak. Csakhogy ezzel a teremtmények még nem térnek vissza automatikusan Ő hozzá. Segítségre, további gondoskodásra van szükségük. Viszont mint hogy már képesek kapcsolatba lépni eredeti önvalójukkal, és annak Ős-okával, már további teremtési munkálatokra nincs szükség. Ha ilyen irányú vágyaik vannak a megteremtett embereknek, azt már ők maguk is megvalósíthatják - bár kárukra teszik. A továbbiakban oktatásra és képzésre van szükségük. Ezért a Teremtő már csupán szellemi felfogóképességükön keresztül hat rájuk, vezeti őket: hol személyesen, hol képzett megbízottjai által, vagy komplex szervezeteken keresztül. Ez utóbbiak természetesen szintén önmagukban hordozzák annak lehetőségét, hogy helyes irányú oktatás helyett butaságra vagy egyenesen a Teremtővel való szembehelyezkedésre tanítsa a rábízottakat; hogy ily módon egyéni hasznot húzhassanak fölöttük való helytelen hatalom gyakorlásából (lásd: Sátán, hamis vallások istenei, démonok, varázslás... stb.).

Tehát az elmúlt hat nap alatt megteremtett minden olyan dolgot, melyek az elidegenedett lelkek visszatérése érdekében szükséges volt. A hetedeik világrend számára valami egészen más feladat várt. Megalkotta Isten a hetedik napot: vagyis törvényei és parancsolatai által lehetővé tette annak célirányos működését. Egyben meg is szentelte azt. A "szent"- szó tisztát, elkülönítettet jelent. Arra hivatott ez a nap, hogy a teremtményeit végre elválassza, elkülönítse a helytelen vágyaiktól, és azok kétpólusú visszahatásaitól. Megtisztítja teremtésművét a hamis illúzió okozta csapdáktól - végeredményben kitisztítja teremtésművét, a totális szellemi és anyagi Világegyetemet annak minden démonjától, annak minden megnyilvánulási formájától, a lázadás bűnétől, és annak visszahatásaitól, következményeitől.

Ebben alapvetően három dolog segíthet az emberiségnek:

Ha a teremtésműnek a megtapasztalható részét tanulmányozzuk, akkor annak nagyfokú szabályozottságából és látszólagos állandóságából - összehasonlítva saját tetteivel - következtethetünk egy felső Hatalomra.

Ha ebben a világban az ember készít valamit, akkor normális esetben készít hozzá egy használati utasítást is, ami említést tesz a gyártóról, az alapanyagokról, a használat módjáról, a termék céljáról...stb. Nos, a Teremtő is készített ilyet. Ezt a Biblia, illetve más szent könyvek tartalmazzák. Ezek minőségileg egyenértékűek, csupán az emberiség egyes csoportjainak vagy fajainak eltérő irányba vezető gondolkodásmódja és tradicionális- kulturális háttere miatt eltérő módon és időben kapták kézhez. A legelsőt természetesen mindjárt a megteremtésük után. De később ezt a fent említett okokból (a lázadás fokozódása, és emiatt való különféle mértékű süllyedésük miatt) térben és időben szét kellett tolni úgy, ahogy a Pangeából leváltak a ma ismert kontinentális lemezek. Ma is mind a háromezer féle vallásban megtalálhatók azok a szent iratok, melyeknek szisztematikus összeillesztésével láthatóvá válik ez az eredeti Használati Utasítás, az emberiség részére.

Ma tehát minden nép vagy népcsoport rendelkezik ebből kisebb-nagyobb részletekkel. Ezeket a részleteket az idők folyamán kisebb-nagyobb igyekezettel megőrizték, további történelmi tényekkel kiegészítették, vagy jobb-rosszabb magyarázatokkal látták el. Mindazonáltal az igazán Isten-kereső egyének felismerik bennük az istenit, és össze tudják illeszteni őket a szükséges mértékben. A szükséges mérték természetesen a saját szellemi előmenetelükön túl mások oktatásában rejlik. Ma a Káli-yugának (hanyatló kornak) ezen időszakában egyre inkább keverednek a különféle vallások szent iratai, tehát célszerű pontosan illeszteni őket. Végül is az emberiségnek a teremtőjéhez való visszatérése a cél. Bármely egyéb egyveleg csupán ön- és mások becsapása.

Ezekben a fent említett szent iratokban olyan történelmi beszámolók is szerepelnek, melyek arról tudósítanak, hogy időről időre bizonyos területeken oly mértékben hagyott alább, süllyedt mélyre az igaz vallás, hogy az Isten személyesen vagy szellemi szolgái által meglátogatta az emberiséget. Az akkor élő emberek láthatták Őt (őket) élni, cselekedni, másokkal bánni, illetve újra hallhatták azokat az eredeti tanításokat, parancsolatokat, törvényeket, melyeket addigra vagy félremagyaráztak, vagy félreértettek, vagy egyszerűen elfelejtettek felelőtlen viselkedésük miatt, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy őrizzék és továbbadják azokat.

Folytatódik a hetedik nap egy csodálatos és nagyszerű leírással. Visszautal Isten arra, hogy teremtésének idején még nem volt a földön növényzet. Egy törvényre hívja fel a figyelmet. Innen kezdve jól követhető törvényszerűségek tárulnak fel a szemünk előtt. Ennek következtében először is megismerjük a Teremtőnk logikáját és szellemiségét, törvényrendszerét: másfelől alkalmazkodhatunk hozzájuk. Vagyis megtanulhatjuk azok figyelembe vételével vezetni életünket. Harmadsorban, pedig a saját elménkkel bármit is alkotunk: ezeket a törvényeket kell alkalmaznunk azok során, hogy hatékonyak legyünk az illúziók megvalósításában - ha ez közelebb visz bennünket a Teremtőnk szolgálatának választásához.

A növényzetnek eső, víz kell ahhoz, hogy egyáltalán kicsírázzon, majd fejlődjön. Természetesen az anyagot kell vizes oldatban bejuttatni a növénybe, vagy annak csírájába. A víz, a tenger, a folyó, az eső másfelől ismeretet is jelent. Eddig is láthattuk ezt a második, de már az első napon is. Később azonban többször is találkozni fogunk ezzel a jelképpel - csupán fel kell ismernünk. Tehát a magatehetetlen lelkeket helyes ismerettel kell öntözni ahhoz, hogy jól fejlődjenek. Ennek az ismeretnek fentről kell érkeznie, de az emberre van bízva annak helyes elosztása.

Láthatjuk tehát, hogy az anyagi teremtésmű még messze nem így nézett ki a hetedik nap hajnalán. Az embernek még roppant sokat kellett tennie ahhoz, hogy a rábízott feladatát elvégezhesse. De nézzük csak a nap további lélegzetelállító visszautalásait.

Nem akarok itt most belemenni a fizika tudományába: de a föld (vagy bármely más összesűrűsödött, szilárd alapú égitest) összepréselődése folyamán bizonyos szilárd anyagok - például jég, oxigén, nitrogén, CO_2, metán... stb. hőmérsékletük növekedése következtében előbb folyadékká, majd szilárd anyagban létrehozott kapillárisokból kiszabadulva, gázzá, gőzzé alakul. Ez a folyamat már elindíthatta a genetikailag odatervezett csírák növényi fejlődését. (Az idők hajnalának tavaszán vetett magvak most csíráznak ki.) Hangsúlyozandónak vélem, hogy jóllehet, egyfajta evolúciós utat kellett bejárniuk - mindazáltal e folyamatot nem a természetes kiválogatódás, és nem a véletlen irányította; hanem elsősorban a Teremtő tervező munkája. A tervezést, pedig a Tőle elpártolt lelkek indukálták. A mellette szolgálók tevékenyen részt vettek a tervezési és megvalósítási folyamatban.

Tehát a felszálló pára megindította egyrészt a föld légkörének, másrészt a növénytakarónak a kialakulását pontosan a meghatározott tervek szerint. Viszont mivel a lázadó lelkek nem mindig követték a terveket, idővel magukra hagyták e folyamatot. Ilyenkor léptek életbe a másodlagos és sokadlagos szabályok, melyeket ma úgy értelmezünk, hogy véletlen és természetes kiválogatódás. Így valójában mindegyik jelen volt. Mi, mai tudatlan emberek viszont nem akarjuk meglátni ebben a páratlan tervezés nyomait, mert elhomályosítanak bennünket a másik kettő következményei. Ez az oka például a mai húsevő állatok - sőt növények - létrejöttének; bizonyos fajok értelmetlennek látszó kipusztulásának; más fajok túlszaporodásának, az állatok félelmének... stb. De nézzük csak tovább!

És végre az ember materializálódik. Vágyai tökéletes fejlettséget érnek el. Kap egy olyan durva-fizikai testet, amely alkalmassá teszi őt az isteni elvárásoknak megfelelni, és egyben saját vágyait is anyagba önteni. Legfontosabb viszont az, hogy az anyagba öntött ilyen fejlettségű lélekszikra visszatérhet Istenhez. Tehát Isten az anyagi világ felhasználásával megépíti a testünket, majd életre kelti azt a Tőle származó életerővel. Ezzel az egyedi lélek életét teljesíti ki, teszi virágzóvá. Ez az életelixír a lélegzettel kerül belénk, s a tüdőn át, a véráramon keresztül a szívbe - létünk központjába. Másfelől az orr az illatok megérzésére való. A későbbiekben bőven találunk rá példát, hogy az ember az égő áldozatot oly módon juttatja el Teremtőjéhez, hogy annak füstje felszáll az Isten orrába.

Ezek az égőáldozatok az imádságot, a Vele való kommunikációt jelképezik. Ha ez oda igaz: igaz vissza is. Tehát Isten azért leheli az ember orrába az élet lehelletét, vagy a Tőle származó áldozat füstjét, hogy oktasson, tanítson bennünket, beszélgessen velünk; továbbá, hogy így jelezze: Ő is áldozatot hoz értünk. Nem Önmagáért éltet bennünket, hanem értünk: hogy mi visszatérjünk Hozzá. Ezért a mi érdekünkben áldozatra is kész értünk (akár saját tökéletes Fia életét áldozva). Kész az orrunkba lehelni az élet lehelletét, hogy élhessünk az Ő áldozata által.

A Biblia (és persze más szent könyvek is) a földi ember számára íródtak. A földi ember szemléletmódját, vágyait és tetteit használja föl ahhoz, hogy megértesse velünk az Ő tetteit és szándékait. Az Ő tettei nem korlátozódnak erre a Föld nevű bolygóra. Erre több esetben is utalni fog. Viszont azt akarja, hogy megértsük Őt. Tehát törekedjünk rá, és igyekezzünk szellemiségünkkel, szellemi lelkünkkel elvonatkoztatni a háromdimenziós anyagtól, és meglátni a segítségével mindazt, amit a látható és láthatatlan birodalmakban, értünk, bukott emberekért tesz.

Így, amit a földön tesz: természetesen valós történelmi események hű leírása - még ha néha hihetetlennek is tűnik. A baj természetesen nem a feljegyzett eseményekkel, vagy azok szavahihetőségével van, hanem a mi korlátolt szavahihetőségünkkel. Akikkel az Isten ezeket leíratta, már alkalmasak arra, hogy lelki szemeikkel és emlékeikkel lássák mindezeket. Nekünk viszont értelmet kell nyernünk mindebből, és nem elvetni őket csak azért, mert nem értjük, vagy nem hisszük. A hit alapja a pontos ismeret. A pontos ismeret, pedig felülről jön, és a nálunk bölcsebbek a mi javunkra írták azt le. Korábban nem kellett azt leírni, elég volt szájról szájra hagyományoztatni; de a jelen korszak, a Kali-yuga idejében az emberek már képtelenek erre igen rövid életük és mélyre süllyedt erkölcsi és szellemi állapotuk miatt. Ezért kb. 5 000 éve, elkezdték e bölcs beszédeket, s a történeteket lejegyezni.

Tehát tekintsünk bele az emberiség őstörténetébe! Az Írás beszámol az Arany-kor kezdetéről. Az embert nem a semmi kellős közepére teremtette az Isten, hanem olyan körülmények közé, amelyek alkalmasak minden szellemi és anyagi szükségletét a legmagasabb szinten kielégíteni. Ráadásul a legnagyobb élvezetet is nyújtja számára - már amennyire az anyag, az illúzió erre képes. Így többek között arra is alkalmassá válik, hogy Istentől kapott feladatát ellátva bizonyítsa, hogy fölismerte eredetét; s szeretne visszatérni oda. Az Éden a Gyönyörűséget jelenti. Más nyelveken ez Paradicsom. Hogy ezt keletre helyezte el, azt jelzi, földrajzi elhelyezkedésén túl - amely Közel-keleten van -, hogy a hetedik nap hajnalán, napfelkelte idején tette ezt. Vagyis az emberiség történelme az anyagi birodalomban azzal kezdődött, hogy Isten egy paradicsomi kertbe helyezte őket.

Érdekes dolgot tudunk meg ebből a versből. Úgy tűnik, mintha a Teremtő még nem fejezte volna be a teremtési munkálatokat. Fákat nevel a földből. Nos, azoknak a fáknak a változatait nemesíti ki az ember számára eledelül, amelyek már meg lettek teremtve a harmadik napon. Az akkor megtervezett növényvilág a világ-rendszereken át nyilván óriási változásokon ment keresztül, attól függően, hogy az idők során a vágyakozó lelkek milyen változásokat terveztek meg, vagy a meglévő bioszféra mit kívánt. Mint korábban említettük: bizonyos elhanyagolásból fakadó vad növényzet is létrejött. Nos, a Teremtő viszont a teremtésműve csúcsául szolgáló ember környezetébe e növényekből olyanokat nemesített ki, amelyek tökéletesen elláthatják az embert, és még kedvük is telik benne. Sőt a megteremtésük sem vesz igénybe annyi időt és fáradtságot, hogy a rájuk bízott feladat kárt szenvedne. Minden élvezetes munka és élet közben bőven nyílik lehetőség arra, hogy átgondolja helyzetét: fölismerje azt, hogy ez az illúzió nem állandó, a Teremtő birodalma viszont az, és még sokkal élvezetesebb is.

A kert közepén elhelyezte az élet fáját. Ilyen fáról ma nem tudunk (bár később kiderül, hogy miért), aminek a gyümölcse életben tarthatja az azon élőt. Ez a fa a Teremtővel való közvetlen kapcsolatot jelenti. Ennek folyamatos fogyasztása, pedig azt, hogy idővel felismeri: hol a helye a teremtésben; oda visszatér, és így örökké élni fog.

Ennek közelében viszont elhelyezte az illúzió fáját is: a jó és gonosz tudásának fáját. Íme, ebből is látszik, hogy a paradicsomi környezet csupán illúzió az anyagban, hiszen az is kétpólusú. Ez utóbbi fa nyilván gyönyörű, csillog-villog, illatozik, s így igen kívánatos. De a neve: jó és gonosz tudásának fája. Vagyis épp ellenpólusa az előzőnek. Ha valaki tehát erre vágyik, az nyilván elfelejti a másikat, amely a Teremtőhöz vezeti őt.

Az élet fája szellemi gyönyörökkel teli; ellenpólusa viszont megmutatja, megtapasztaltatja: mi okoz örömet és mi szenvedést... stb. Az ember melyiket választja? Az egyik az isteni öröklét gyönyöreibe vezet, a másik az elmúló anyagi illúzió gyönyöreibe. De mi lehet az utóbbi következménye? Mi az: jó és gonosz? Később megtudjuk, bár sok szenvedés árán.

Hogy pontos képünk legyen a történtek folyamatba helyezéséről, földrajzilag is pontosan megjelöli a Biblia, hogy hol is volt ez a kert. S így megmutatja, hogy ez a földi emberi faj itt a földön honnan indult el. Tudósok úgy vélik, hogy a földünkön, több helyen is kialakultak előemberi, ősemberi fajok. Bár belátják, hogy ebből egy az, a melyből a jelen Homo Sapiens (az Értelmes Ember) kialakult. Nos, ez az emberi faj egy bizonyos területen fejlődött ki - a Teremtő akaratából. A többi a kihalt fajok sorsára jutott. És ez a terület a Perzsa-öböltől északra fekvő négy folyó völgye. A mai Irak déli területén, Bagdad térségében, és attól délre helyezkedik el. Ez Mezopotámia, vagy magyarul: Középfölde egy kisebb déli zónája. (Két folyó ezek közül még átszeli a térséget, a másik kettő azonban egy néhány ezer évvel ezelőtti atomrobbantás hatására kiszáradt.)

Ez a terület a beszámoló szerint keletre, vagyis a szemlélőtől (és az írótól is), a Sínai-hegytől (ami az Arab-félszigeten, a Nefúd-sivatagban) keletre van. Ez a terület még ma is igen termékeny. De természetesen az emberi kapzsiság miatt már messze nem édeni kert. Hogy mi történt vele, azt nem sokára megtudjuk.

Tehát ide helyezte el Isten az embert, hogy vegye birtokába a kertet. Művelje, őrizze, és terjessze ki annak határait a végtelenbe a szaporodása és tudása, bölcsessége által. Mivel a föld gömbölyű, így talán furcsán hangzik, de a kert határai valóban a végtelenbe, vagy a semmibe tűnnek a bolygó teljes meghódítása révén. Ma ez látszólag meg is történt. De nem úgy, ahogy az Isten eltervezte. Mi történt?

Ez a leírás pontosan jelzi az Isten-imádat négy alapformáját is, de ezt később elemezzük ki.

Itt volt az a pont, amikor az Isten az ember elméjébe véste az egyik legfontosabb szabályt; és most történt először az, hogy a szabály megszegésének következményét is kilátásba helyezte, s a megteremtett ember előtt le is szögezte. A halál fogalmával a testbe zárt léleknek már tisztában kell lennie, hisz maga körül is az állandóság hiányát tapasztalta. Csak azt nem tudta, miért nem állandó. Az élet fáján át, a szellemiségén át volt tudomása e változásokról: de tudatos tapasztalata még nem volt.

Isten nem csak egyszerűen a cselekvési lehetőségek két véglete közé állította őt, hanem keményen tanítani is kezdte. Az élet fája még a hetedik napon az örök életbe vezeti az embert. Ám, ha megismeri, megtapasztalja az anyagi lét kettősségét: az kétségbe ejti (a szó is erre utal!), és elfelejti eredeti célját. Márpedig e létfenntartó gondoskodás nélkül - bármennyire is szeretne örökké élni - meghal. Nem lesz, nem lehet állandó.

Kérdezhetnénk akkor, hogy mi a csudának tette akkor mégis oda, ha úgy szereti a teremtményeit. Nos, azért, hogy próbára tegye, és ennek eredményét mások számára is láthatóvá, nyilvánvalóvá tegye. Ő pontosan tudja, hogy mi lakik a lélek szívében. Viszont ahhoz, hogy őket tanítani tudja, szükséges: hogy a szívbéli gondolatok megnyilvánuljanak, és így mások is pontosan lássák azt, hogy ha valaki boldog, az azért van, mert Teremtőjétől tanul, Őt szolgálja. Viszont, ha Neki hátat fordít: megvonja önmagától és a tőle függőktől az örök élet elixírjét, ami nem más, mint a Legfelsőbbtől szerzett ismeret helyes felhasználása. Mások is láthatják, hogy aki meghal, miért hal meg; aki él, miért él. Ebből okulva könnyebb elgondolkodnia saját szívének vágyain, és annak lehetséges visszahatásain, megnyilvánulásain, következményein. Tehát Isten részéről a legnemesebb szeretet megnyilvánulása az, hogy azokat, akik Őt óhajtják szolgálni, örökké szeretnének élni tökéletes boldogságban, szépségben, gazdagságban és békében: azokat próba alá helyezi, hogy mások is meggyőződjenek arról, hogy mit jelent mindez.

Az Isten is, az angyalok is olyanok, hogy nem rendelkeznek semmilyen kettősséggel. Így természetesen nemi kettősséggel sem. Maga a teremtésmű azonban igen. Sőt a Teremtő és teremtésműve viszonyát is úgy írják le, hogy Isten a férfi, felesége a szellembirodalom. Vagyis az asszony a férfiből van, aki eredetileg e kettősségeket nélkülözi.

Az ember az Isten képmására van teremtve - akár anyagi viszonyok között, akár a fölött vizsgáljuk. Valójában úgy, nemi kettősségektől mentesen is alkalmas volt arra a feladatra, amit az Isten rábízott. Viszont, mint látni fogjuk: az ember kezdett társ után vágyakozni. Ezt a vágyat kielégítendő, döntött Isten úgy, hogy asszonyt alkot neki.

Viszont itt egy fontos alapelvet kell lefektetni. Ha az embernek társa van, annak először is segítenie kell a férje törekvéseit, döntéseit; másodszor hozzá hasonlónak kell lennie - nyilván külső és belső tulajdonságait tekintve. Persze teljesen ugyanolyan nem lehet, hisz akkor nem vonzódna hozzá. Saját magát addig is kiszolgálta, és engedelmeskedett "neki", szerette. Tehát a hasonlóság csak addig érhet, ameddig számára vonzó is marad. (Valami újjal, valami titokzatossággal mindig rendelkeznie kell!) Ezt a férfi számára valóban csak egy asszony elégítheti ki, adhatja meg.

Itt most azt látjuk, hogy újabb állatokat alkot a Teremtő. Ezek genetikai kódja természetesen már létezett, csupán - ugyanúgy, mint korábban a Paradicsom növényeit is - kinemesített további állatfajtákat, bővítve ezzel az állatvilág repertoárját Édenben. Nyilván gyönyörű és kedves állatokat nevelt fel.

Korábban már megparancsolta Isten az embernek, hogy viselje gondját a Paradicsom kertjének; most azonban lehetővé tette, hogy fajonként, sőt akár fajtánként is elnevezz őket. Ezt többek között azért is tette, hogy megfigyelhesse hozzájuk való vonzódásának módját. Meg kellett ismernie az embernek az állatvilágot, hogy láthassa a hímek és nőstények egymáshoz való viszonyát; s ebből megalkothassa vágyának pontos képletét.

Mire az állatvilágot az ember alaposan tanulmányozta: nyilvánvalóvá vált előtte, hogy segítőtársat nem talál. A vágya azonban egyre erősödött társ után, így az Isten az eredeti szabályhoz nyúlt. Belőle alkotott társat neki.

Le kellett szögezni; hogy az ember azért vágyott, és vágyik most is társ után, mert elfelejtette eredeti Társát, akivel meghitt viszonyban volt: a Teremtőt. Isten - ha újra elfogadjuk Őt - újra Barátunk, Társunk, Szerelmünk, Férjünk vagy Feleségünk lesz. Eredetileg mindez egyben volt. A Vele való kapcsolat a legcsodálatosabb élvezetet és lelki gyönyört okozza élvezőjének mindkét irányba. Isten ezt a kapcsolatot nem felejtette el, ezért visszahív, és visszavár bennünket. Mi viszont elfelejtettük mindezt a helytelen vágyaink fátyolában, s majd durva-fizikai testünkben. Ezért vágyunk társra, szeretetre... stb. Valójában tudattalanul Ő rá vágyunk. Amíg azonban ezt felismerjük, még igen sok gyötrelmet kell átélnünk az ideig-óráig tartó gyönyörök visszahatásaiként. Ettől szeretne megóvni Atyánk és Társunk, s visszahív minket.

Társat tehát sem az anyagi-, sem az állatvilágban nem találunk. Ezért alkotta Isten belőlünk a társunkat, hogy végre fölismerjük ezt.

Megtörtént tehát az, amire az ember oly nagyon vágyott. Olyan társat kapott, amely hozzá hasonló, mégis igen vonzódik hozzá; s így segítőtársa lehet. Ez így önmagában természetesen tökéletes: vagyis így is eleget tehetnek kötelezettségeiknek, s megfelelő kommunikáció kialakításával fölérhetnek arra a lelki szintre, amely visszavezetheti őket Istenhez. Viszont e személyi kettősség ugyanakkor óriási lehetőséget biztosít ahhoz, hogy még jobban eltávolodjanak Istentől. Az asszony is szabad akarattal rendelkező személy. Amennyiben a vágyai csak egy kicsit is eltérnek a férjétől, és mégis ragaszkodni akarnak egymáshoz: hihetetlen mértékű toleranciát és empátiát kell egymással szemben kiépíteniük. Vajon sikerülni fog? Az emberben eredetileg mindazon tulajdonságok megvannak, amelyek most kettéváltak. Ráadásul két, különálló, önálló személyben. Ha eddig egy döntéshez az ember az elméjében és szívében egymásnak ellentmondó véleményeket (bölcsességet és vágyakat) ütköztetett; azokat önmagában vívott harccal elsimította. Most azonban mindez két különböző személy között fog lezajlani.

A férfi képviseli a bölcsességet, a nő viszont az érzelmeket és vágyakat. A bölcsességnek szükségszerűen fölül kell kerekednie az érzelmeken ahhoz, hogy helyes döntés születhessen. E kettő harmonikus együttműködésének eredménye: a lelkiismeret.

Ahhoz, hogy ez valóban jól működjön, és ne veszélyeztesse a teremtett Univerzum egységét, a Teremtő szabályozó elveket, sőt alapelveket állított fel. Az elv: viselkedési szabály. Az alapelv: igazságon, sőt alapigazságon alapuló viselkedési szabály. Nyilvánvaló, hogy itt, e kapcsolatban már igen nagy szükség van rá, ha célhoz akarunk érni.

Megjegyzendő, hogy az idézet elején szereplő "mély álom" nem kifejezetten csak az érzéstelenítést szolgálja a műtéthez. Eddigi tapasztalatait és vágyait kellett magában mély meditációban átértékelnie, s megalkotnia lelkében a társat. Ez nyilván szükséges ahhoz, hogy a Teremtő pontosan tudja, mit is akar az ember. Így történhetett az, hogy amikor felébredt: pontosan tudta, hogy az csontjából csont, és testéből test.

Mikor a Teremtő önmagából megalkotta a Szót, és más szellemteremtményeket, még semmiféle vágyakból szőtt fátyol sem takarta szellemtestüket. Következésképpen föl sem tűnt ez nekik, hisz nem is volt mihez hasonlítani. Így volt ez az első emberi házaspár esetében is. Az, hogy meztelen, a mez szó fosztóképzős változata. Tehát eredeti állapotukra ily módon nem is létezett kifejezés. Valójában nem is tudhattak róla, hogy testüket el is fedhetnék. Így volt természetes. A helytelen irányú nemi vágyak szülték az emberben ezt a fajta szégyenérzetet, melyet ily módon már el akart takarni. De erről majd később beszélünk. Tehát csak a felöltözött állapotot jelölték, nevezték később meznek; s így csak most tudjuk azt, hogy Édenben ezt nélkülözték. Ők erről akkor nem is tudhattak; vagyis nem "szégyenlették".

Elérkeztünk az Arany-kor utolsó próbájához. Most mindent, amire az ember vágyott, az Isten próbának veti alá. Tudjuk, hogy egyes szellemszemélyei ugyanúgy szembefordultak teremtőjük szerető gondoskodásával, mint mi emberek. Az Isten ellátta az embert mindazzal, amire az élete folytatásához, sőt az örök életnek folyamatban tartásához szükséges. Ezen kívül, kielégítő munkával, gyönyörű környezettel, magas szinten élvezhető táplálékkal látta el úgy anyagi, mint szellemi szinten. Mindezeken túl olyan magas szintű képzést nyújtott neki, amely minden tekintetben kielégítő, sőt élvezetes. Megtanulhatta, hogyan kell bánni a környezetével, társával, az alárendelt bioszférával, annak környezetével; és hogyan, s milyen kapcsolatot kell fenntartania Teremtőjével.

Egyik szellemi Fia viszont elvégezte szívében, hogy Atyjától elidegenedve, a hatalma alá helyezett teremtés fölött egy másfajta uralmat fog gyakorolni. Olyat, amilyet ő akar. Az anyagi világ az ő felügyeletére volt bízva. Ő volt Lucifer, a Fényhordozó, az energia és az anyag fenntartóinak főistene, a kérubok feje. Már régen fejébe vette, hogy megkörnyékezi az embert, megszerzi annak imádatát. Azt az imádatot, amely egyedül az Alkotóját és Fenntartóját, az Istent illeti meg. Míg az ember harmóniában volt önmagában, addig Lucifer hiába próbálkozott volna. Nem talált vágyaiban és elméjében olyan rést, amellyel kikezdhette volna Teremtője iránti feddhetetlenségét és lojalitását. De egy asszony... az más. Ha az ember annyira vágyott rá, akkor nyilván igen nagy kincs az az ő számára. Mivel az ember érzelmeinek tetemes része az asszonyba került, talán ki is kezdhető - főleg, ha a férje épp nincs ott. Ahogy így gondolkodott, el is tervezte, hogy kikezdi az asszony szívét, és férje iránti hűségét. Apró hízelkedő és kedvesnek tűnő hazugságot ültetett el a szívében, mellyel lassan megmérgezte azt. Majd a mérgezett szavak hosszú idő után olyan érzelmeket tápláltak lelkében, melyek elérték a Szívtelen Félisten által várt hatást.

Jóllehet, a Teremtő ismerte e Fiának szíve gondolatát (természetesen helyes oktatással igyekezett is kiigazítani azt), tudta is annak végkimenetelét (hisz Ő az időn kívül élt, s így az idő bármely pillanatába belelát), mégis megengedte neki, hogy véghezvigye tervét, mert őt is épp úgy szerette, mint az embert.

Így az asszony előtt kígyó képében mutatkozott, s szólt hozzá. Ez nem volt szokatlan, hisz ekkor még az ember tökéletes összhangban élt az állatokkal, s megfelelő módon kommunikáltak is egymással. Amit viszont a kígyó mondott, az új volt.

Kétséget ébresztett a nő szívében: "Valóban azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?" Micsoda körmönfont kérdés! Persze egy kis hazugsággal is fűszerezte. Mintha csak azt kérdezte volna: az Isten valóban eltiltott benneteket minden jótól? Lehet, hogy az Isten nem is jót akart nektek? De egyben az emberpár kapcsolatát is aláásta. Az asszony ugyanis mindazt, amit tudott: a férjétől tanulhatta meg, hisz jóval később teremtetett, és teokratikusan is alá van rendelve. Az ember az Istentől tanul közvetlenül, vagy szellembirodalma bizonyos tagjain (mint pl. a Szón) keresztül; míg az asszony a férjétől hall mindazokról a dolgokról és törvényekről, melyeket a férje már megtanult és alkalmaz.

De figyeljük csak, mit ért el vele!

Pontosan idézte a férjétől hallott isteni tanítást. Természetesen alkalmazni is tudta azt, hiszen rendszeresen táplálkozott nap, mint nap, és ahhoz a fához a tiltás értelmében nem nyúlt. De mégis miért kérdezhette ezt tőle a kígyó? Honnan tudhatta, hogy ezzel tőrbe csalhatja? Onnan, hogy az emberből főleg az érzelmek nagy része át lett plántálva az asszonyba, márpedig az érzelmek a vágyak melegágya. Látta is nyilván Lucifer, hogy az asszony valahányszor a kert közepén jár, kíváncsisággal és vágyakozva tekint a tiltott fára. Ha nem így lenne: nem lett volna értelme megkörnyékezni őt, s romba dönteni, vagy legalább is megingatni a hitét.

Viszont azzal, hogy válaszában szándékosan nélkülözi a tiltott fa nevét (hisz a kert közepén kettő is volt, s az egyikről rendszeresen evett), megerősítette Lucifert abban, hogy az asszony szívében már egy takargatni való vágyat dédelget. Így már közvetlenül támadhatott.

Ezzel szíven is döfte. Az asszony valószínűleg ismeri az ember történelmét az Istentől elszakadt szikrától sok-sok életen, megnyilvánulási formán, vágytengeren egészen odáig, hogy abból asszony vétetett. Ismeri az ember célját - vagyis, hogy olyan lelki és szellemi egyveleget alkotott neki az Isten, amely hozzásegíti eredeti helyzetének felismeréséhez, és lehetővé teszi az oda történő visszatérést. Ezt jelenti az örök élet. Viszont Isten azt mondta, hogy ha esznek a jó és gonosz tudásának fájáról: azaz megízlelik a helytelen tetteik visszahatásait, és azt szembe tudják állítani cselekedeteikkel, akkor számukra nincs kiút a vágytestek birodalmából. Így, amikor az megsemmisül, ők nem tudnak kilépni belőle, s vele együtt semmisülnek meg. Meghalnak. Azt csak tudása útján tapasztalhatja, hogy férje már több millió éve mellette van, és hogy ő előtte is volt. Közvetlen tapasztalati úton csupán arról van fogalma, hogy ő még él, és nem is rosszul. És tele van vágyakozással. Olyan vágyakozással, amely az Isten (vagy csak a férje - gondolja ő) határozottan megtiltott.

Így Sátán (mert Lucifer, ahogy hazudott, Sátánná lett) már szívének döfhette a nyílt hazugságot: nem haltok meg! Éva teljesen összezavarodik: keveredik benne a reinkarnációs életeinek összessége jelenlegi anyagi valójával. (Ahogy bennünk is!)

De figyeljük csak, hogyan keveri tovább a kártyát!

Na, ezzel aztán jól megkeverte az asszony fejét. Ha eddig nem tudta, mire való ez a fa; akkor most jött a kígyó, és az megmondta neki. Erre vágyott már mióta. De akkor miért tiltotta őt az Isten (vagy férje - igazából már ezt sem tudja), mikor ilyen nagyszerű dolgot rejt. Azzal akar próbára tenni, hogy valami jót megvon tőlem? A mi kertünkben van, akkor a mienk ez is. Most nem tudom, mi a különbség jó és rossz között. Ha azonban a fa által megtudom: talán még jobban szeretni fog engem az én férjem. És még sorolhatnám azokat az ostoba vágyakkal átszőtt önmegalázó gondolatokat, amelyek az asszony fejében kavarogtak, mint az óceán hullámai. Még zúgott is tőle a feje. Mámoros tekintettel itta a kígyó szavait. Gyakorlatilag transzba esett a hallottaktól. Az természetesen eszébe sem jutott, hogy a teremtő valójában miért is tiltotta tőle. Meg sem fordult a fejében, hogy ellenszegülni Istennek vagy képviselőjének (férjének), egyenlő a Tőle való elszakadással, az életenergia további visszautasításával; s így a halállal. Nem is gondolta, hogy a jó és a gonosz közötti különbséget nem csupán az ismeret szintjén fogja megismerni, de keményen meg is kell tapasztalnia az életben, sőt évmilliókon át a leszármazottai életében is annak hatását és következményeit.

Az extatikus élmény hatására rögtön neki is ront a fának, és beleharap a gyümölcsébe. És láss csodát, a kígyó igazat beszélt: nem is halt bele (... azonnal!). Hogy később igen, azt akkor még nem tudta. Ettől a felismeréstől azonban úgy fellelkesült, hogy azonnal megkínálta a férjét is. Természetesen ez nem volt olyan egyszerű, hisz a férje eddig épp az ellenkezőjét tanította feleségének, s ő is ennek megfelelően viselkedett. Nem is kételkedett sohasem a tiltás jogosságában. Ám az ő vágya más irányú volt. A nők a tárgyakért és azok megszerzéséért vannak megveszve; a férfiak viszont a nőért. Vágyakozásuknak ez a legősibb tárgya, és egyben a mai napig a legerősebb is. Természetesen Édenben a férfi még nem ismerte a buja kéjek gyönyörét. Egyszerűen csak lelki síkon vágyott felesége társaságára, ami sokkal nagyobb, tartósabb gyönyört okoz mindkettőjüknek. És utódaik is így születtek, akik természetesen rögtön magas szellemiséggel bírtak, s a Teremtő közvetlen szolgálatában álltak, mint az anyagi világ bizonyos elemeinek és törvényeinek védelmező istenségei, vagy szellemi természetű tudáskovácsok, tanítók, angyalok. Valójában ezeknek az embereknek még nem is volt mai értelemben vett anyagi testük, hisz nem a biológia törvényei alkották őket, mint az állatokat. Ők már kiemelkedtek ebből - hála a helyes irányból jött oktatásnak.

Talán hallottunk már spanyol vagy olasz nőket fecsegni. Nos, igen... be nem áll a szájuk. Ha egy nő valamiről meg akar győzni egy férfit, amiről ő maga már száz százalékig meggyőződött, akkor az olyan felindultsággal, határozottsággal, elszántsággal és beleéléssel tud róla beszélni, hogy nincs az a férfi, aki le tudná őt győzni bármilyen logikával vagy érvvel. Sőt, lássuk be: ellen sem tudunk állni neki. Egy idő után már mi is meggyőződünk arról, hogy igaza van. Belefáradunk abba, hogy az ellenkezőjéről győzködjük. Mivel igen vonzódunk hozzá, előbb-utóbb meghódolunk előtte: igazat adunk neki. Csak meg ne bántsuk! Csoda-e, hogy a transzba esett asszony meggyőzte a férjét, hogy bizony neki is csatlakoznia kell a fa gyümölcsének élvezetéhez; hisz ő is annyira élvezi, hogy majd kibújik a bőréből. Az asszony megkaparintotta vágyakozása tárgyát, most már tulajdona birtokában férjét is elámítja, és megszerzi magának. Ez már csak azért is fontos, hogy így biztosítsa magát arról, hogy valójában helyesen döntött. Hisz a férje is "helyesli".

Csakhogy ez csapda volt. A csapdát a bukott szellemszemély, Sátán, az Ördög (héberből: ellenszegülő) állította. Felállítani viszont az emberpár vágyainak hálójából tudta. Mindketten beleestek.

Majd midőn mámorukból felocsúdtak, rádöbbentek arra, amit tettek, de már késő - viszont még nincs minden veszve.

Igen, ez lett a következménye annak, hogy szellemi Oktatójuktól elfordultak. Már nem lelkileg vonzódtak egymáshoz, hanem feszült lelkiismeretük (vagyis lelkiismeret furdalásuk) miatt anyagi, testi mivoltukban kezdték látni környezetüket, és önmagukat, egymást. Kezdtek anyagi vonzódást érezni egymás iránt. E vonzódás szexuális indíttatású volt. S hogy ezt leplezzék, betakarták szeméremtestüket. Az összezavart szellemiségű ember nem tudja önfeledten élvezni a lelki gyönyöröket, hisz anyagi vágyai folyton megzavarják e meditációt. Ezért rövidebb lefolyású kéjt keres. Erre tökéletesen alkalmas az a pár perces (órás) együttlét, amelyet az állatok viselkedéséből ellestek. Most már ilyen irányúvá degradálódott a gyönyör iránti vágyuk.

Eddig a hűvös és meleg, a nappal és este, a félelem és nyugalom kettősségei nem zavarták őket, észre sem vették, hogy léteznek ezek az ellenpólusok. Most viszont, hogy a vágyaik visszahatásának a fogságába záródtak, folyamatosan ilyen kettősségekkel kell szembenézniük, ez a bűn visszahatása. A bűn: céltévesztés. Mivel, hogy elveszítették életük célját, már csak a vágyaik fátyolán át, anyagba zárva tudnak létezni. Nem szabadulhatnak ki ebből a fogságból mindaddig, míg meg nem élik mindazokat a visszahatásokat, melyek tettük következményei.

Teremtőjükre már nem úgy gondolnak, mint szerető Atyára, hanem olyan valakire, aki kérdőre fogja őket vonni tettükért. Még szeretik Őt, de már félnek Tőle. Újabb kettősség! Hogyan állhatnának Isten színe elé, amikor megbántották Őt, semmibe vették a parancsait, szerető gondoskodását. A szégyen érzése teljesen hatalmába kerítette őket. Most mit tegyenek? Hogyan tovább? Ez úgy fáj, és olyan torokszorító érzés! Mit mondhatnak Neki? Egyre inkább összezavarodik a fejükben a sok-sok kérdés. Nem tudnak vele mit kezdeni.

Az embert egyre jobban gyötri a bűn következménye: a lelkiismeret-furdalás, a félelem. Nem, nem a büntetéstől fél. Attól fél, hogy találkozzon Azzal, akit elárult. Attól fél, hogy mivel ő is felesége szavára esett bűnbe, talán elveszítheti őt is. Nem lát tisztán. Kétségek közt vergődik. Az a hosszú-hosszú Arany-kor véget ért.

A Teremtő természetesen pontosan tudja, hogy mi történt. E találkozás alkalmával inkább értelmes teremtményeit akarja megtanítani arra, hogy mi is a bűn következménye. Őket szeretné megkímélni ugyanettől a helytelen viselkedéstől. Ezért úgy fog hozzá a számonkéréshez, mintha nem tudna e tettről, illetve igyekszik következtetés útján rákérdezni. De figyeljük csak meg, hogyan is reagál erre a teljesen kétségbeesett, önmegalázott, vágyak börtönébe zárt, becsapott, porba süllyedt ember. Fölfelé már nem tud törekedni. Ehhez meg kéne alázkodnia Alkotója előtt. Ilyen körülmények között azonban eszébe sem jut. Tovább süllyed.

Ahelyett, hogy belátnák, bevallanák saját hibáikat, egymásra kezdenek mutogatni vádlón. De még magát az Istent is vádolni próbálja a férfi: "Akit te adtál mellém...". Mintha az nem is az ő vágya lett volna! Pedig korábban hogy szerette ezt a nőt! Minden gyönyörűségének forrása volt. Az asszony persze tovább mutogat. Ugyan jó irányba - és esze ágában sincs beismerni azt, amit 'eltakart', sem meghódolni akár a férje, akár a Teremtő előtt. Így tovább növelik bűnüket, ami ily formában már gonoszság. Hisz úgy fordultak Isten és egymás ellen, hogy pontosan tudták, mit tesznek. Egyszerűen csak helytelen vágyaiknak engedelmeskedtek, ahelyett, hogy a korábban már jól kiiskolázott lelkiismeretükre hagyatkoztak volna. E tettükért olyan ítéletet vagy következményt vontak magukra, amely az emberiség további sorsát is megpecsételi.

A Teremtő kész az ítélettel. A kígyót megfosztja a lábaitól és növényi táplálékától.

De tudjuk, hogy itt a kígyó csak eszköz volt. Mindazonáltal ez az eszköz egy lélekszikra megnyilvánulása, aki elfogadta, magára vállalta ezt a förtelmes feladatot. A kígyó korábban említett ravaszsága helytelen vágyaiból fakadt - mások fölött való hatalomra, mások tulajdonára vágyott, el akart másokat nyelni. Ezért a büntetést természetszerűen megérdemelte. Viszont az igazi büntetés a félrevezető Csalót és Hazugot, Sátánt illeti.

Ő korábban az anyagi teremtésmű felügyeletével megbízott Főkérub volt. Ahhoz, hogy ezt a munkát maradéktalanul el tudja végezni, szoros együttműködést kellett tanúsítania az Istennel, Tőle kellett folyamatosan tudást nyernie, és instrukciókat elfogadnia. Ez csak meghódolt állapotban lehetséges. Mély alázattal lehet valakinek az utasításait követni, és tőle tanulni. Lucifer azonban büszkévé vált munkája miatt, hatalma miatt. Elkezdte kiagyalni szívében, hogyan gyakorolhatna e teremtésmű felett uralmat anélkül, hogy neki állandóan a Teremtője előtt kelljen 'hajbókolnia'. Öntelt és büszke lett, túlságosan eltelt önmagával, szépségével és tudásával. Most, hogy már nyilvánvalóvá is tette szándékát mindenki szeme láttára, az Isten büntetést szabott ki rá. Arra ítélte, hogy veszítse el a lábait. A teremtésműben vagy egy emberi társadalomban a lábak a legalsó társadalmi réteget jelentik, a dolgozó osztályt. Egyben a tevékenységekben való előrejutást is szemlélteti. Sátánt tehát ezektől fosztotta meg a Teremtő. A továbbiakban nem volt, aki a parancsait építő, dolgos módon végrehajtaná, mint eddig. Így törekvéseiben nem is haladhatott. (Sátán ennek kiküszöbölésére alkotta meg, és terjesztette el a varázslást.) Továbbá az egész teremtésmű előtt hason kellett csúsznia, ha már Atyja előtt nem hajtott fejet.

Azzal is sújtotta, hogy élete hátra lévő napjaiban a Teremtőtől származó, legmagasabb rendű, és legízletesebb ismeret helyett az általa felügyelt, hitványabb anyaggal táplálkozzon. Az anyagot már úgyis a vágyak és illúziók hozták létre, így most a Teremtő ebbe a közegbe zárta a lázadó kérubot, hogy abból éljen. Nem engedte, hogy a továbbiakban Tőle származó instrukciók segítsék aljas terveinek megvalósítását. Bezárta előle a tökéletes szellemi csatornát. Jóval később azonban látni fogjuk, hogy lekorlátozásának ez még csak az első állomása. Ezen túl csak a már eddig megszerzett ismeretre támaszkodhat (Kicsapták az Univerzum Egyeteméről.). Ezzel azonban még nem ért véget a kálváriája. Sőt, csak most kezdődik igazán!

Bűn és bűnhődés - mondhatnánk Dosztojevszkij szavaival. Ez a vers alapját képezi Isten további tetteinek. Ez a mondat az oka és alapja a Biblia minden további szavának. Ez az egyetlen eszköz arra, hogy Isten visszájára fordítsa azt, amit bizonyos teremtményei elrontottak, és hogy végérvényesen megbüntesse őket, s a büntetést egyszer, s mindenkorra végrehajtsa.

Igen, a büntetés: halál. Az embernek is, és a szellemi felbujtónak is, Sátánnak is. Még 'az nap' végre is fogja hajtani Isten, amelyen elkövették az alapjául szolgáló bűnt, illetve gonoszságot.

Itt célszerű elkülöníteni a bűnt a gonoszságtól - következményei tekintetében is. Sátán és az édeni emberpár akaratlagosan, szándékosan vétkeztek. Ez gonoszság, nem igazítható helyre; büntetése: halál. Ellenben az ember további leszármazottainak nagy része tudatlanul követ el helytelenséget. Ez oktatással helyreigazítható, és az illető visszavezethető arra a szellemi szintre, amelyről lázadó ősatyja tudatosan lezuhant.

Ez az oka annak, hogy a Teremtő nem hajtotta végre azonnal a halálos ítéletet. Hiszen akkor az emberiség nem jöhetett volna létre, sőt Sátán elpusztításával a Világegyetemet is elpusztította volna. Ez esetben viszont, ha újra teremti mindezt, ugyanezek a problémák újra felütötték volna a fejüket. Hisz az egész valójában a vágyak megvalósítására való törekvések következménye. Mindez jól szabályozható; de a nyílt lázadás romboló hatással van rá. Tehát lehetőséget kellett biztosítani a továbbiakban arra, hogy minden érintett fél pontosan megtudja, milyen következményekkel jár az Istennel szembeni lázadás. Mindezt oly módon kell tisztázni, hogy az ítélet majdani végrehajtása után a legcsekélyebb kétely se merülhessen fel annak jogosságát illetően; illetve véletlenül se jusson eszébe követni a bűn e formáját, veszélyeztetve ezzel a Világegyetem egységét és békéjét.

Tehát ebben a versben a Teremtő egy igen fontos próféciát közöl. Röviden azt, hogy mi is fog történni ez után a földön és fönn, a Világegyetem egén.

De mit is jelent a prófécia? A földi asszony és a kígyó - vagy ezek magzatai - közötti ellenségeskedés világos. Annak végkimenetele is. De mit jelent ez az égben? A felbujtó: Sátán. Az asszony nem más, mint a Teremtő Felesége (Aki, minthogy Belőle teremtetett, a szellemi Világegyetem). Ők létre fognak hozni egy Magot, vagy Magzatot. Később fény derül rá, hogy ez a Mennyei Királyság. Sátán is létre fog hozni egy magot. Az oldalára állított szellemszemélyek segítségével és közreműködésével félrevezeti az emberiség nagy részét. Ez lesz az ő szerelmük gyümölcse, vagy magja. E kettőnek a harcát és e harc végeredményét jövendöli meg nekünk itt Isten.

Igen, egy Királyságot állít fel a Teremtő a mennyekben, amely kettős célt szolgál. Egyrészt levezeti a Mennyei Bírósági Pert, és végrehajtja az ítéletet Sátán és szervezete fölött; míg másfelől levezényli a Paradicsom újbóli felépítését, melynek segítségével az emberiségnek arra érdemes tagjait visszavezeti Atyjához, Istenhez. A többiek a tudatlanság sötét birodalmába kerülnek: meghal.

Az asszony becsapta a férjét, szembeszállt vele, megingatta a főségi elrendezést: megszakította vele azt a csodálatos, meghitt kapcsolatot, ami a lelküket összekötötte. Addig boldogan nemzettek szellemi gyermekeket Teremtőjük szolgálatára, mert összeforrt lelkük ezt lehetővé tette. Ezek után ez viszont már csak az állatok szintjén valósulhat meg. Ez egy újabb kegyetlen kettősség. Lelkében ragaszkodik férjéhez - mégis szembeszegül vele. Érzék feletti lelkük egymással utódok létrehozására és felnevelésére vágyik, mégis állati, biotikai szinten tudják ezt már csak megvalósítani. Micsoda fájdalom! A gyermek, akire vágynak: anyagi lesz, és nem úgy fog viselkedni, mint szeretnék. Ez a tudat őrjítő, nem is beszélve a biológiai folyamat közben fellépő gyötrelmekről és fájdalmakról. Hiszen bűnös hajlamuk innen kezdve genetikailag kódolttá válik. Már csak bűnös hajlamú, szenvedő utódokat hozhatnak erre a világra, akiknek az élete csupa kínlódás és tévedés lesz. Születésüktől fogva hajlamosak lesznek a rosszra, és igen komoly erőfeszítéseket kell tenni már az életben maradásukért is.

De mint korábban már tapasztalhattuk, ez a prófécia nem csupán a földi asszonyhoz szól. Saját Feleségének is, a milliónyi és milliónyi angyalból és csillagból álló mennyei szervezetének. Amit az ember és a felesége ezután tenni fog, ahogy szenvedni, bűnhődni fog, ahogy tökéletlen utódok millióit hozza világra, az lényegében a Mennyei Asszony hatalmán belül történik. Vagyis a vágyak, és érzelmek birodalmából fakad. Nem csak a földön, de az egekben is bekövetkezik, amely természetes módon óriási kínszenvedést, fájdalmat, gyötrelmet fog okozni az Asszonynak is. Valójában Ő viselős ezekkel a világméretű problémákkal. Ő szüli ezeket. Neki okoznak kínokat. De természetesen a Teremtő nem hagyja Őt magára.

Lelkiismeret-furdalása következtében az a kettősség is mardossa őt és Őt is, hogy bár szereti a férjét, mégis helyteleníti szívében, hogy férje oly szorosan irányítja. Szeretne több szabadságot; hisz olyan sok a vágya és szenvedése, amelyeket meg szeretne valósítani és szüntetni. Azt hiszi, ez egyedül is lehetséges. De egyedül csak lebontaná mindazt, amit együtt felépítettek; újat építeni helyette nem tudna, hisz az ehhez szükséges életerő és tudás a férjétől jön. Így fojtogatva érzi magát férjre hatalmának szorításában.

Elítélte a Teremtő a kígyót, az asszonyt; és most az ember következik. Hasonló dolog történik vele, mint Sátánnal. Valójában magát az anyagi világot átkozza meg. Mivel az ember bensőséges kapcsolata megszűnt a Teremtőjével, de még a mennyei Asszonnyal is, így tudásában arra szorítkozhat, amit eddigi édeni tartózkodása alatt megtanult. Abból kell a továbbiakban fenntartania magát. Saját magát az anyag, az átkozott anyag birodalmába zárta. Abban is abból kell tovább élnie mindaddig, míg minden teremtett lélek számára egyértelművé nem válik a halálos ítélet jogosultsága. A Teremtő nem tud neki tovább segíteni, csupán annyira, hogy a felvetődött vitakérdések egyszer s mindenkorra tisztázódjanak. Hadd látszódjék meg az a hosszan tartó szenvedés is, amely az Istennel való szembefordulás miatt van.

Mik ezek a vitakérdések? Ha megtapasztaljuk a jót és a gonoszt, az valóban halált von maga után? Az Isten valóban jogosult arra, hogy megmondja nekünk: mit tegyünk? Tudunk boldogulni az éltben egyedül is? Képesek vagyunk örökké élni Isten nélkül is? Isten valóban minden jót megadott nekünk? Vagy visszatartott tőlünk valami fontosat? Ki mondott igazat: a Kígyó, vagy Isten? Miért hagy bennünket Isten kétségek közt vergődni az Ő igazsága és a mi vágyaink között? Vajon Isten valóban szeret bennünket, vagy csak felhasznál bennünket saját kedvteléséhez? Egyáltalán az Isten mennyiben jogosult arra, hogy uralkodjék a Világegyetem fölött? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg az emberben az első bűn elkövetése óta. Később még más kérdések is felmerülnek majd. Ezeket a Teremtőnek egytől egyig hitelt érdemlően tisztázni kell, és tisztázni is fogja a hosszú történelmen át. Amíg egyetlen kérdés is tisztázatlan az imádói előtt, addig nem hajthatja végre az ítéletet a bukott világ fölött. Ellenkező esetben egy új teremtés során azok újra felszínre kerülnek, s újabb zavart okoznak, újra ítéletet vonnak magukra a kételkedők.

A föld a Manu-nap (Ember-nap) végén éjbe fordul, megsemmisítve rajta minden élőlény, anyagba zárt lélek emberi jogát. Belőlük épül majd fel az új Manu-napon az anyagi világ illúziója, de az már tökéletesen fog működni (mai szemmel nézve!). Vagyis számukra lehetőség nyílik újra emberré válni. Ennek bekövetkeztéig mintegy 427 000 év van hátra - mai földi idő szerint. Vagyis már több mint két millió éve tart a vizsgálat - a védikus irodalom szerint.

Az Írásokban itt találkozunk először a megteremtett ember nevével: Ádám (Ember); felesége: Éva (Minden élő anyja, Anya). Ez is az anyagi kettősség következménye. Meg kell neveznünk a dolgokat, hogy meg tudjuk azokat különböztetni egymástól (nem elég gondolni rá, vagy dallamba szőni azt!). Hogy szégyenérzetüket elfeledjék, a testüket megóvják, a Teremtő felöltöztette őket. Gyermekeit a föld anyagába burkolta; Ő maga és Felesége is a csillag-milliárdok csodás kavalkádjába burkolódzott. A továbbiakban ennek fontos jelentősége lesz. Továbbra is gondoskodik fennmaradásukról - részben szeretetből, részben a korábban már említett okokból. Továbbra is segít nekik megvalósítani a vágyaikat, de már nyilván lényegesen alacsonyabb szinten. Hisz a vágyaik is jóval silányabbak: anyaghoz kötöttek.

Megfigyelhetjük, hogy az Isten bőrből készült ruhát ad rájuk. Ehhez meg kell ölnie az állatot. Megtanítja őket arra, hogy hogyan öljék meg, és dolgozzák fel az állatokat. De még nem eszik meg, csak az Özönvíz után. Most az Ezüst-korban vagyunk, ami azt jelenti, hogy az állatokat fel kell áldozni az Istennek égőáldozat formájában. Így tartanak fenn Vele imádati kapcsolatot. Ugyanezt a kapcsolatot korábban közvetlen lelki kapcsolat formájában valósították meg. Ezt nevezzük ma: meditációnak. Az Arany-kor több mint másfék millió évig tartott, s körülbelül jó kétmillió éve ért véget. Az Ezüst-kor 1, 2 millió évig volt folyamatban.

Igen, tettünknek ez egyenes következménye lett. Ádámnak így megszakadt a kapcsolata az eredeti tudással, a Teremtővel. Viszont nyilván vágyott arra, hogy visszanyerje eredeti helyzetét. Ő azonban teremtésekor tökéletes volt, s saját jószántából fordított hátat ennek az állapotnak. Ugyanezt az állapotot már soha nem nyerheti vissza. A bűnt meg lehet bocsátani - oktatással párosítva. A szándékos bűnt azonban értelmetlen. Hisz, ha százszor bocsátaná is meg neki a Teremtő; újra visszatérne 'okádékához'.

Természetesen ez az alapelv is bizonyításra szorul a teremtett világ személyei miatt. Az elkövetkező két és félmillió év egyértelművé teszi ezt. A megbocsátásnak akkor van értelme, ha a bűn elkövetője megbánta tettét. A megbánás abban nyilvánul meg, hogy meghódol az előtt, akit megbántott, és felhagy korábbi helytelen tettével; illetve erejét megfeszítve törekszik a helytelenség negatív következményeit helyreigazítani. A tudatlanságában bűnös ember felismerve ezt, képes mindezt megtenni, hisz sohasem vitt véghez tökéletes cselekedeteket. Így, ha helyes irányba fordul, és oktatást nyer; azt bölcsen felhasználhatja saját jellemének és tetteinek kiigazítására. Ehhez Oktatójától, Istentől maximális segítséget kap. Aki azonban már korábban tökéletes volt: bármit is tesz, tette mindig is horpadást fog okozni az életében és másokéban is. Nem érheti el újra a tökéletességet, mert életében örök botláskő marad helytelen tette. Leszármazottai is mind-mind tökéletlenek lesznek. Ők viszont fölemelhetők a tökély szintjére. Ehhez azonban szükség van egy nagyon fontos dologra, amit épp az Ezüst-kor idején alkalmazott állatáldozatok mutatnak és tanítanak meg.

Tehát kiküldte őket Isten az Éden, a Gyönyör kertjéből. A szenvedés közepette folyamatos gyönyört már nem élvezhetnek. Megszakította velük lelki kapcsolatát is. Most már hiába meditálnak akár évmilliókon át, soha nem kerülhetnek olyan békés összhangba Istennel, mint korábban. Föllépett a Bizalmatlanság; mint távolság-tartó erő. A kapcsolatukat folyamatosan gátolja a lelkiismeret-furdalás, a szenvedés és az anyagi létért való örökös küzdelem. Viszont, hogy mégis emlékeztesse őket arra, hogy mindennek ellenére Tőle függnek, arra tanította meg őket, hogy munkájuk gyümölcsének zsengéjét elégetve ajánlják, áldozzák fel Neki. Illetve gyermekeiket is ezen keresztül lehet visszavezetni eredeti helyzetükbe.

Továbbá előremutat ezzel egy sokkal fontosabb áldozatra, amit majd Ő fog meghozni leszármazottaikért, hogy ez által azok helyeselt állapotba kerülhessenek Ő előtte. Nem sokára meglátjuk ezt is.

Érdekes, hogy itt megint csak azt írja, hogy: "az Éden keleti oldalához állította a kerubokat". Ez szintén a Manu-nap jelentőségéra utal. A földi világrend végéig már egészen biztos, hogy hiába is próbálnának bejutni Édenbe. Hiába való és lehetetlen is lenne saját zavart lelkiviláguk miatt. Egyszerűen meg se találnák. A leszármazottak azonban igen. Ők viszont csak a következő Manu-nap hajnalán juthatnak be oda, méghozzá a kérubok felügyelete alatt. Ha olyan valaki próbál bejutni, aki nem oda való; neki ott a villogó pallós lángja. Könnyedén végez vele. A Biblia végén meg is látjuk majd, hogyan. Aki oda bejut, számár egy új világ hajnala tárul fel. Ezt jelzi a kelet.

Elnyerték buja kéjvágyuk jutalmát: a pillanatnyilag tartó gyönyört - a helyett a tartós gyönyör helyett, amelyben korábban folyamatosan részük lehetett. Míg abból szellem-fiak és félistenek születtek, addig ebből hús-vér, anyagba zárt emberek. Ezek a biológiai úton született emberek persze szintén lehetnek félistenek vagy mennyei királyok; de előbb hosszú-hosszú inkarnációkon át bizonyítaniuk kellett arra való alkalmasságukat. Ennek folyamatáról később még sok szó esik.

Mindenesetre az első két földi születésű ember közül az egyik juhpásztor, a másik földműves lett. Természetes megosztása ez annak a munkának, melyet eredetileg Ádám kapott. A természet erői fölött részben Ádám korában nemzett félisten-fiai diszponáltak - akiket Ádám képzett ki ezekre a feladatokra az Isten útmutatásai alapján; részben viszont maga az Isten helyezte el a maga kiképzettjeit. Ez a kettősség természetesen csak addig létezett volna (és fog létezni), míg Ádám teljesen kiterjesztette volna Éden határait. Onnan már teljesen az ő felelőssége lett volna az egész paradicsomi világrendszer felügyelete, további fiai és leszármazottai által. Az édeni bukás miatt ez majd a Mennyei Királyságra hárul.

Tehát ez a fajta állattenyésztés és földművelés természetesen nem ugyanaz, mint a mostani. A mai állattenyésztés legfeljebb 50-60 ezer éve, a földművelés viszont mintegy tízezer éve jelent meg. A korábbiak ennél sokkal magasabb színvonalúak voltak. A természetes növény- és állatvilág gondozásából a természet ősi ismereteinek a maximális színvonalú felhasználásával. A mai viszont a természet kizsákmányolásán alapszik igen kevés ismerettel és kifejezetten egoista célzattal. Akkor még tudták, hogyan lehet a füvekből, fákból a legoptimálisabb szükségletet kinyerni célirányos gondozással anélkül, hogy a természetben bármiféle kárt okoztak volna. Ma a Káli-yugában, a Vas-korban ez a tudás elveszett. Majd ennek okáról is szót ejtünk. Ezeket a kb. kétmillió évvel ezelőtt élt magas tudásszintű embereket nevezik a tudományok elő- vagy ősembereknek. De nézzük csak, mi is történik ezekkel az 'ősemberekkel'!

Korábban már említettük. Hogy a Manu-nap második korszakában, az Ezüst-korban (a mell- és karok idejében; az érzelmek és cselekvés idejében; a hatalmas királyok és hadvezérek idejében; az ősi varázslatok lélegzet-elállító korában) az Isten és az ember közötti fő kommunikációs mód az elégetett állatáldozatok füstje volt. Természetesen mindenki a saját tevékenysége gyümölcsét ajánlotta fel Teremtőjének (vagy beosztott félisteneinek). De mégis az állatáldozat volt az, amely valójában emlékezetébe véste az embernek bűneit, és annak büntetését, a halált.

Ezt célszerű volt rendszeresen felajánlani Neki, hogy lássa ezen keresztül szívállapotunkat és bűntudatunkat. Ez volt az igazi imádság Ő hozzá a bűneinkért, amelyeket tökéletlenségünkben újra és újra elkövettünk mindaddig, míg Isten Új Rendjében véget nem ér ennek visszahatása. Ezek az áldozatok jól mutatják az egyén szívét, hisz összevethetők tetteivel és kapcsolataival más emberek felé.

Mindketten vittek áldozatot Teremtőjüknek, de a felajánlás módjából és alapjából látni lehet, hogy mi rejlik a szívben.

A Teremtő látta Ábel szívének tisztaságát; így az ő ajándékát elfogadta. És Káinra milyen próba már? Vajon tudja ő is bizonyítani szíve tisztaságát?

És valóban, az Isten jól látta. Káin szíve nem volt tiszta. Nem szerette a testvérét. Féltékeny volt rá. Ajándékával nem az istentisztelet volt a célja, hanem vélt főségének fitogtatása. Az általa várt eredmény viszont elmaradt. A Teremtő az ő ajándékára nem küldött tüzet. Ez egyértelmű jele annak, hogy Számára nem kedves az ajándék. Búskomor lett tőle. A történtek fényében ez helytelen szívállapotra utal.

A Teremtő tudja, mit mondjon erre, a legcsodálatosabb tanítások egyike következik most.

Azt hiszem, ez a gondolat önmagáért beszél. Az élet minden pillanatában emlékeznünk kellene rá. Azonban mint látjuk, Káin nem így gondolja.

Íme, az egyik legbrutálisabb eredménye a bűnbeesésnek, vagy a gonoszságnak. Újabb hiba került a felszínre: az irigység. Annyira anyagivá válik Káin gondolkodása, hogy azt hiszi, ha ő megöli testvérét, akkor már csak ő marad, így szeretni fogja őt az Isten. Teljes mértékben megszűnt a szellemi gondolkodása a szívében. Olyannyira gyökeret vert benne ez az ostoba és gyalázatos gondolkodás, hogy gyilkossághoz folyamodott.

Hasonló helyzetbe került, mint atyja, Ádám az Édenben, amikor az Isten kérdőre vonta, tette beismerése és a megalázkodás helyett ostobának tetteti magát, sőt fölényesen szemtelenkedik Teremtőjével. Pedig, mint elsőszülött fiú: igenis óvni tartozott kisebb testvérét a külső hatások ellen. Sőt, mivel az állattenyésztés és földművelés szorosan összefüggő tevékenység, együtt is dolgoztak. S ebben a közös munkában szükségszerűen az idősebb fiúgyermeknek kellett vállalna a vezető szerepet. Ábelt ez sohasem zavarta. Természetesnek vette. Ő igen szerette a testvérét, s minkig engedelmeskedett neki. Soha nem neheztelt rá annak teokratikus felelőssége miatt. Káin viszont megorrolt az első olyan alkalommal öccsére, amikor tanújelét látta Isten előtti helyeselt állapotának. Oly heves ellenszenv alakult ki benne, hogy eltervezte, megöli.

Viszont Annak, akit addig szolgált, nem tudott, nem akart elszámolni tettével. Saját magára és leszármazottaira ismét végzetes bajt hozott. Ettől kezdve az ember már a gyilkosságtól sem fog visszariadni, hogy saját magát helyeselt állapotban vélje láttatni. De kivel? Istennel biztosan nem, embertársai talán félelemből meghajolnak előtte. Elsősorban saját hamis egóját ringatja ebben az álkényeztetésben. Csoda-e, ha ezek után a tigris is emberhúsra vágyik?

Egyszer már megátkozta az Isten Ádám miatt a földet. Akkor a tökéletes körülményektől fosztotta meg az embert, most még mélyebbre süllyedtünk. Azt is elfelejtjük, hogyan is kell művelni a földet. Ezért is nem értünk ma hozzá.

A vér az életet jelképezi. A szív az élet központja, a vér, pedig az életerőt elárasztja szerte a testbe, ez az életerő képes cselekedni, és mint látjuk; kiáltani is a földről az Istenhez. Az életerő visszaszállt Istenhez; oda, ahonnan eredt. Ott elpanaszolta, hogy mi történt vele. Isten nagyon szerette Ábelt, hisz a szolgája volt. Ha saját magáért nem is, szeretett szolgáiért igenis bosszút áll. Ez a szeretet. Ugyan megengedi Káinnak, hogy tovább éljen (tökéletlensége miatt úgyis meg kell halnia), viszont életének hátra levő részét igen megkeseríti számára. A továbbiakban gyakorlatilag lehetetlenné teszi számára a földművelést: azt a tevékenységet, amihez ért, és amiből, ha nehéz verítékkel is, de eddig megélt.

Elkergeti otthonról. Vándorolnia és bujdosnia kell ezután.

Káin most már érzi, hogy a nem várt eredményt kapta. Valami egészen mást. A Teremtő egyre kisebb mértékben fogja támogatni a törekvéseit. A megélhetésért egyre többet kell küzdenie - nem is beszélve a későbbi családalapítási terveiről. Azzal is számolnia kell, hogy mint idegent, bármikor ellenséges atrocitás érheti, ami akár az életét is fenyegetheti.

Ennek ellenére - mint látjuk - nem tettének helytelen voltával volt elfoglalva, hanem saját kényelmi helyzetével. Az Isten Ádámot használta fel arra, hogy elkergesse őt otthonról. Természetesen volt hely bőven a földön, de sokfelé laktak Istentől elidegenedett emberek. Az istenimádat egyetlen helyes csatornája Ádámon keresztül vezetett a föld emberiségéhez. Ez persze Ádám és Éva helyes nevelésének is volt köszönhető. Így próbáltak törleszteni elkövetett helytelenségük negatív következményeiből. Viszont ezt a csatornát a gonosz megölte, egyre inkább látjuk Sátán hatalmának megnyilvánulását. Hozzálátott, hogy 'megérlelje' azt a 'magot', amely majd az Asszony Magvával fog szembeszállni.

De figyeljük csak, Isten milyen módon biztosítja a gonosz mag ősatyjának további sorsát. Kár lenne most kivégezni, hisz még oly sok vitakérdés vár tisztázásra. Káin élete és leszármazottainak cselekedete épp megfelelő lesz arra, hogy szembeállítsa az ő általa felállított helyes imádati forma eredményeivel.

Tehát életben kell tartani Káint; de szükség van arra, hogy a halott Ábel lelke is visszatérjen a földre: reinkarnálódjon.

Itt álljunk meg egy picit! Eddig azt láttuk, hogy a Biblia bizonyos emberekről beszél, akik a föld felszínén teremtettek. De miféle emberekről szól? Miért van akkor az, hogy az archeológia kutatásai a föld felszínén, több helyen is talál elő- és ősemberi táborhelyeket és maradványaikat? Korábban már volt rá mód, hogy lássuk: a Biblia nem a földi Homo Sapienset, mint biológiai egységet nevezi embernek. Hisz a megteremtésekor azt mondta az Isten, hogy az hasonlít Rá. Képes igazi szeretetre, másokkal törődik, a Teremtővel szeretetteljes kapcsolatban van, sőt Őt szolgálja. A Teremtő viszont minket szolgál, irántunk megnyilvánuló szeretete által. Azt is tudjuk, hogy nem minden ember maradt hű ezekhez a tulajdonságokhoz - sőt a nagy része nem. Ők különféle 'bevonatot' kaptak ahhoz, hogy megélhessék vágyaik és tetteik visszahatásait, s így feleszmélve valódi önmagukban, visszatérhessenek Teremtőjükhöz, hogy a továbbiakban Őt szolgáljak, most már ostoba vágyaitól mentesen, tiszta szívvel. Ezek a korok a következők: tudat, intelligencia, elme, éter, logika, energia, és a három halmazállapotú anyag. Nos, a ma élő ember itt a földön e végső stádiumban, a szilárd anyagba zárva létezik. A biológia jelenleg ezt ismeri el embernek. Viszont a Bibliából is, meg más szent iratokból is kitűnik, hogy ember az a lélek, aki mint gondolat vagy valamely szellemegység, szellemszemély saját vágyainak visszahatásaiba burkolózott, és Isten megalkotva neki a testet a fent felsorolt sorrendben fentről lefelé, lehetővé tette számára vágyainak és azok következményeinek megélését. Vagyis az ember a vágyakozó lélek. Így az embernek nem csak ez a szilárd durva-fizikai 'ember formájú' alakzata, létformája, dimenziója létezik, hanem bizonyos ősi beszámolók szerint 400 000 féle forma. (Ők szerte a Világegyetemben ma is megtalálhatók, sőt komoly befolyást gyakoroltak a mi földi életünkre, fejlődésünkre.)

A Biblia viszont a történelmi leírását nem egyszerűen az emberre - mint a fent megfogalmazott lényre - vonatkoztatja, hanem elsősorban az Általa meghatározott és felépített helyes imádati formát gyakorló emberi megnyilvánulásokról szól.

Tehát amikor azt írja, hogy megalkotta Ádámot, az egyáltalán nem kell, hogy egy földi 'Homo Sapiens' első példányára vonatkozzon. Egyszerűen eljuttatta a vágyakozó lelket arra a szintre, hogy elgondolkodhasson öröklétén, s ezzel összhangban hozhasson döntéseket. Ehhez persze - mivel a Biblia a hanyatló korban íródott - olyan jelképeket kellett használni, amelyek az Istentől elidegenedett ember számára is érthetők. Csupán az igazán nagy lelkek azok, akik már eldöntötték, hogy visszatérjen Isten szolgálatába, láthatják meg a leírtak mögött meghúzódó igazságot. Az Írás csupán tökéletlen árnyék, akár a cselekedet vagy az anyagba zárt állapot. Viszont az igazán helyes irányban gondolkodó embert hozzásegíti ahhoz, hogy visszataláljon Istenhez.

Amikor azt olvassuk, hogy az Isten Káint elűzte otthonról, és Káin attól fél, hogy amerre bujdosik, bárki megölheti, tudnunk kell, hogy nem csak ez a három ember élt a földön (Ádám, Éva és Káin). Sokan vannak mindenfelé. Ádámék viszont a helyes imádati formát viszik el közéjük - még ha némiképp módosítva is. Hiába az igaz imádatot képviselik, mégis hibát hibára halmoznak. Sőt sok esetben hátat is fordítanak az imádat e formájának, és démonokká válnak; gonosszá lett emberekből lett hatalmas lelkek különböző burkokban: víz, levegő, éter. Ezeknek a vezetője Sátán. Neki szellemteste van; vagyis hamis öntudata, tudata és óriási intelligenciája. A továbbiakban azt is látjuk, hogy egy népvándorlás veszi kezdetét az előbbi eseményből kifolyólag Mezopotámia térségtől kelet felé (de a Világegyetem más területei, élőhelyei felé is a fejlettebb technikával rendelkezők részéről). Így juttatják el az igaz imádatnak valamilyen formáját Perzsia, India és Kína felé is. Természetesen e területeket akkor még nem így hívták. Káin először Nód földén telepszik le. Ez India és Mezopotámia között van. (De a Nibiru bolygónak is ez az ősi neve!)

Később bővebb beszámolót is találunk ezekről a népekről, akik az igaz imádat ezen ágán indultak el. Édenből négy fő ágra szakadt a kiömlő folyó, ami az igaz vallást és annak hömpölygő szavait szemlélteti. (Ebből kettő - az Eufrátesz és a Tigris ma is itt folyik, a másik kettőt azonban elpusztította egy több ezer évvel ezelőtti atomrobbantás, mely a területet elsivatagosította. Az eltűnt folyók vonala most is látszik a térség műhold-felvételein.)

Ebben az Ezüst-korban épültek tehát az első városok a Tigris keleti partján, Kelet-Mezopotámiában.

Itt a Biblia pontosan megmutatja, hogyan terjed szét a térségben ez a nép, amely képes a többi népet civilizált tevékenységre és gondolkodásmódra tanítani. Ezért van az, hogy nagyon sok nép eredetmondáiban és meséiben gyakran istenek vagy félig materializálódott emberek szerepelnek, akik megmutattak, vagy megtanítottak nekik valamit, amely megkönnyítette az életüket, és elindította őket valamely irányú fejlődés útján. Ez a Káintól származó nép még akkor is képes volt erre, ha ősatyjuk egy gyilkosság miatt száműzetésbe kényszerült. Ők az Istentől akkor is sokkal többet tanultak, mint a helybéli primitív, állati sorban élt emberek, akiknek már jóformán alig volt valami kapcsolatuk a Teremtővel - legfeljebb egy csomó gonosz vagy kevésbé gonosz szellem útján. Ebből az irányból azonban vajmi kevés értékes dolgot tanulhattak. Legfeljebb kielégíthették e démonok kéjvágyát különböző formákban. Rabszolga-munka, ember-áldozat, szüzek orgia-áldozata és egyéb brutális szokások, gyakorlások formájában.

Káin leszármazottai, ha nem is tökéletes módon, de gyökeres változtatásokat hoztak e népek között. Például az állattenyésztést, a zenét vagy egyéb szaktevékenységeket magas színvonalon lehetett tőlük elsajátítani. Ebben a körben a Teremtővel való kapcsolattartás még az áldozatokon túl a szülői felmenő ágon keresztül és meditatív módon viszonylag spekulációtól mentesen lehetséges volt. Illetve kapcsolatba kerülve ilyen emberekkel, mások is hozzájuthattak az 'isteni nedűhöz', az igaz Isten imádatának helyes módját tanító szavakhoz. Bizonyos szinten ezt Káin leszármazottai még terjeszteni tudták, de később látni fogjuk, hogy lesz ezeknél hatékonyabb erő, tisztább szív is e tanok terjesztésében.

Íme, egy újabb gyilkosság olyan valaki részéről, aki már elindult az Istenhez visszavezető úton. Ő viszont nem irigységből ölt, mint a szépapja, Káin. Őt megtámadta egy fiatalember, így ő önvédelemből ölt. Tudta, hogy ez helytelen, mégis felmentést kért a maga számára az Istentől. Ha Káint nem ölte meg, sőt azt, aki megöli, hétszerte megbünteti; akkor neki, Lámekhnek valódi oka volt e gyilkosságra, tehát senki nem formálhat igényt arra, hogy őt ezért halálra ítélje. Ha Káin esetében a hetedik generációig sújtja az Isten átka (tette nyilvánvaló visszahatásaként), akkor Lámekh megölése esetén az a gyilkos a hetvenhetedik generációig átkozott legyen.

Másfelől a Bibliában a hetes szám vagy annak az isteni, angyali matematikában elfoglalt helye a szellemi teljességre, tökéletességre utal. Tehát egy szellemi átok nyilvánvalóan érvényesül az anyagi világban is, hisz felsőbb régiókban kapott létjogosultságot.

Szellemnek nevezzük a gondolat-halmazokat; úgy, mint tudatot, intelligenciát. Ezekből nyilvánul meg az éter, ebből a logika, majd az energia, a levegő, folyadék és szilárd anyag. Ezek az Isten különféle energiáinak a szintjei. Ő ezeket egymással kombinálhatja. Így jön létre, például a földi biotikai rendszer, vagy az ember 400 ezer féle megnyilvánulása.

A Teremtő szándéka - mint korábban tapasztalhattuk - az volt, hogy az asszonyban egy magot támasszon. Ezt a magot láthatóan Ábel vérvonalán kívánta elhozni. Őt viszont megölte Káin. Tehát a földi életétől megfosztott lelket vissza kellett juttatni. A gyilkos vérvonalán ezt már nem tehette meg. Mivel Ádám Ábelt már helyesen nevelte, elvárható, hogy általa nemzi újra ők. Nem volt irigye, így felnevekedvén utódot is létrehozhatott - biztosítva tovább azt a vérvonalat, vagyis tiszta imádati csatormát, amelyen elhozhatja a Magot, amely által visszavezetheti az ember Hozzá.

Énós a maga korában igen kimagasló egyéniség volt. Valódi személyes kapcsolatba került a Teremtővel. A Teremtő neki nyilvánította ki először a nevét. A mai fordításban ezt a nevet már nem találjuk meg, csupán az 'Úr' szóval adják vissza. Később azonban néhány helyen még e mai fordítások is felfedik ezt a nevet: Jehova. Más fenséges neveken is nevezik, amelyek szintén egyedülállóan csak Rá vonatkozhatnak. Ilyenek a Krisna, Allah, Eru (Egyetlen), Illúvatar és ezek egyéb formái. Jehova azt jelenti: Léteztető; Éltető; Aki engedi, hogy létezzen. Az Allah név a Jehova más (arab) nyelven átírt változata: Él-Jah - vagyis Jehova Isten. Krisna azt jelenti: Mindenkit Vonzó. Nyilvánvaló, hogy mindhárom és még más nevek is (mint Teremtő, Felsőlélek, Legfőbb Igazság, Nagy Szellem, Manitu, Éltető- Építő- Pusztító, Atya, Atya- fiú- szent Lélek... stb.) egyértelműen csak Rá, a Világegyetem Teremtőjére és Éltetőjére, a Nagy Oktatóra, a Szerető Atyára, Istenre vonatkoznak; függetlenül attól, hogy milyen nyelven, milyen vallásközösségben is használják. Őt szólítjuk meg, ha helyesen kívánunk közeledni Felé.

Ismét visszautal az Írás az ember teremtetésére. Láthatjuk, hogy Istenhez hasonló embert alkotott. Nem volt benne semmi hamisság. Bár szabad akarata folytán meg volt az esélye arra, hogy válasszon; vagy jót, vagy rosszat cselekszik-e. Ez a teremtés tehát már az égben megkezdődött. Majd vágyai alapján egyre sűrűbb és sűrűbb megnyilvánulás vette kezdetét - mindaddig, míg annak sűrűsége megvakította őt. Már csak hit-szemeivel láthatta a valót, azt viszont megcsalta egy lázadó angyal. Előbb tehát ember volt. S azután a materializált föld. Ez utóbbit azért alkotta az Isten, hogy a materializált embert a neki megfelelő környezetbe helyezhesse. Először nem is emberi formája volt. Minden egyes korszak alkalmával a földön akkor élő leginkább uralkodó biotikai faj testét öltötte magára, s szaporodott el a földön. Hisz az isteni parancs szerint neki kellett uralkodnia az összes többi faj fölött.

Így fokozatosan testet öltött mind a 400 000 féle emberi testforma, amely ma létezik. Az állatvilágban ma is megtaláljuk ennek nyomait egyes rovarfajok, delfinek és egyéb szervezett társadalomban élő állatok között. De ilyenek voltak még korábban az egysejtűek is, amelyek továbbszerveződve, együttműködve létrehozták a ma élő állati, növényi és emberi testek szerkezetét. Még korábban, pedig az égitestek szervezettségében, az energia-lényekben és szellemtestekben találjuk meg az emberi lélekszikrákat. Az ezeréves Bhráman-életből hat napra volt szükség ahhoz, hogy ezek a formák elérjék a mai megnyilvánulási szintet. A hetedik Bhráman-napon, pedig a jelenlegi csillag-kor 27-ik emberi korát éljük. Ezt az időt a Biblia úgy írja le, hogy a vas már elegyedik az agyaggal. Láthatjuk is, hogy vasszerkezeteket már műanyagok számtalan fajtájával keverik, vagy helyettesítik. Ez az a kor, amely romba döntetik, s követi a 28-ik Manu Arany-kora. Ezt kell ezzel a tanulmánnyal is megalapozni. A 27-ik Manu-nap Arany-kora viszont nem Ádámmal kezdődött. Vele az emberi teremtés kezdődik. A 26-ik Mnu-nappnak a világméretű Vízözön vetett véget. Így a 27-ik Manu nem más, mint Noé. A jelenlegi világ emberi ősatyja Noé, szanszkritül Aráddharéra; akkádul Up-Napisti, és sorolhatnám még más ősi nyelveken a nevét. Mind azt jelenti, hogy Hittel ragyogó, vagy Ragyogó Hitű.

Érdekes, hogy itt Ádám esetében is azt a kifejezést használja az Írás, mint a Teremtőnél. 'Saját képére és hasonlatosságára'. Ádám eredetileg tökéletes volt, most viszont bűnös, tökéletlen. Azon túl van már egy bizonyos formájú megnyilvánulása. Így ezután utódja, Séth is ezt a formát örökli, és eredetileg tiszta szívet, ami viszont nyilván hajlamos a rosszra is. Így részben neveltetésén, részben Séth egyéni döntésein múlik, hogy ki is lesz belőle. Ez esetben persze az isteni kegy is közrejátszik, hisz a Teremtő egy új vérvonalat kíván előkészíteni a leendő 'Maghoz'.

A továbbiakban a 'Mag'-hoz vezető vérvonal egyedi tagjait, fogjuk megvizsgálni Noéig. Ha Noé a 27-ik Manu (vagyis világkorszakának emberi ősatyja), akkor Séth nyilván a 19-ik. Az itt leírt évszámok nem a mai földi esztendők. A Biblia értelmezése szerint egy nap annyi, mint ezer esztendő. Ádámnak viszont a bűnbeesése napján, vagyis ezer éven belül meg kell halnia. Ugyanez vonatkozik természetesesen a tökéletlen utódaikra is. Ők születésüktől fogva bűnösök, tehát ezer éven belül meg kell halniuk. Ez az időszak persze a teljes és hatalmas világegyetem évezredére vonatkozik.

Minden Manu addig kormányozza a földet, míg valamely gyermeke alkalmassá nem válik erre a feladatra, vagy az ő világa a gonoszság eláradásával, a Káli-yugával (hanyatló korral) véget nem ér. Ekkor a Teremtő a kiválasztott által menti át a föld emberiségét, és ennek már felépített pozitívumait a következő korszakra, s őt nevezi ki új Manunak, vagyis az illető kor új ősatyjának. Minden egyes Manu-kor végén (vagy ha kell, a korszakok végén is) ő maga vagy képviselője száll le a földre valamely reinkarnáció formájában, hogy megvédje szolgáit, és elpusztítsa ellenségeit. Így ezek az egyének és korok egymástól jól elkülönülnek, s nem gátolják a vérvonal továbbfejlődését, és a Mennyei Királyság felállítását. (Megjegyzendő, hogy akik materializálásunkban tevőlegesen részt vettek, a Nibirun élnek. Ennek a bolygónak egy esztendeje megfelel kb. 3600 földi évnek.)

Egy-egy Manu-nap több millió évig tart, így egy-egy ősatya (mivel a teste is véges) testi halála után felsőbb bolygókra (régióba, helyzetbe, létsíkra, dimenzióba) kerülve fejti ki hatását, munkásságát fia és további leszármazottai hasznára. Majd félisteni vagy szellemi életük egy Bráhman-életen, vagyis 1000 Bráhman-éven belül véget ér. Jelenleg a 7-ik ilyen Brahman-évezredben élünk. Ezeket az időket próbálja itt láttatni a földi árnyékvilág. Ezért ilyen nehéz megérteni.

Tudjuk, ez az az Énós, akinek napjaiban elkezdték segítségül hívni a Jehova nevet. Ez a név, akárcsak Krisnáé vagy Allahé, megtisztítja a szívet a romlottságoktól. E jelen Káli-yugában, ennek a hirdetése, éneklése, dicsőítése az egyetlen lehetőség az isteni cél eléréséhez. Életünk rövidsége és az óriási démoni befolyás miatt más módszerek, mint a hosszú meditálás, az égőáldozatok vagy a templomi imádat már nem vezetnek eredményre. Ezt a módszert tehát a Teremő már Énósnak megtanította sok-sok korral ezelőtt. Ő, pedig a tanítványi láncolaton keresztül továbbítja hozzánk, vagyis a megmentői vérvonalon keresztül. Figyeljük őket tovább!

Itt álljunk meg egy percre. Láthattuk eddig, hogy minden Ádámtól származó tökéletlen ember egy Brahman-megnyilvánuláson belül meghal. Beleolvad Brahmanba, teljesen megszűnik egyéni önvalóját tekintve.

Énókh viszont más volt. Igaz ugyan, hogy ő is Ádám tökéletlen leszármazottja, mégis gyermekségétől fogva arra törekedett, hogy Annak akaratát cselekedje, Aki megalkotta őt. Istennel járt. Háromszázhatvanöt évnyi élet után olyan tökéletesen képes volt lemondani tettei gyümölcséről és tiszta szívből szolgálni Teremtőjét, hogy nem volt szüksége további inkarnációkra a fejlődéséhez. Már ilyen korán kilépett a vágyaiból épített testéből. S így Isten közvetlen szolgálatába léphetett egy örökké tartó élet reményében. Most is ott van. (Érdekességként említem, hogy a Nibiru bolygó <a Nemere és a Nap közös bolygólya> teljes egy éve éppen annyi földi év <364,...> amennyi napból áll egy földi esztendő.)

Nem tévesztendő össze a Káin ágán született Lámkkel. Az Káin szépöccse volt, két felesége volt, és ifjat ölt. Ez a Lámekh viszont Séth ágán a nyolcadik generáció Manuja, vagyis a nyolcadik emberi világrend ősatyja.

Őt nevezzük Matuzsálemnek. Ő a földön leghosszabb ideig élt ember.

És elérkeztünk Noéhoz, aki a jelenlegi emberi világrend ősatyja lesz. Lámekh volt ennek a világrendnek az előkészítője. Ezt jól mutatja életének ideje is, a 777 év. Mint korábban már említettük, a hetes szám a szellemi tökéletességet, teljességet szemlélteti. Hogy itt háromszor is ismétlődik, az viszont azt jelenti, hogy a Teremtőnél elvégeztetett a dolog. Biztosan bekövetkezik az, amihez a hármas egységet kapcsolja. Itt a heteshez köti. Lámekh által készítette elő azt a világrendet, amely a szellemi teljességet foglalja magába. A következő kor (a mostani) fogja megvalósítani ezt az elméletet. Vagyis ennek a kornak a végére meg fog nyilvánulni az a teremtésmű, amely már nem fogja többé felborítani a szellemi világbirodalom rendjét. Ezt a tervrendszert Lámekh által dolgozta ki, és a Noétól folytatódó vérvonalban fogja beteljesíteni napjainkban. Tudnunk kell, hogy már be is teljesítette. Felállította azt a tökéletes Mennyei Királyságot, amely végérvényesen tisztázza a felmerült vitakérdéseket; tökéletes védelemben részesíti az Isten szolgáit fönn az égben, és itt a földön. Végérvényesen eltörli a gonoszságot (előbb a mennyben, majd a földön); illetve kiépíti a mennyben és a földön egyaránt azt a Paradicsomot, amely szeretett teremtményei javát és megelégedését szolgálja - ha már anyagi testet kívántak ölteni. Erről persze a későbbiekben még bővebben lesz szó. Mindenesetre Lámekh élete ezt tökéletesen szimbolizálja.

Noé ötszáz éves korára nemzette a vérvonal következő elemét. Ők hárman is alkalmasak lehetnek a vérvonal továbbvitelére, így majd későbbi viselkedésük fogja meghatározni, hogy melyiküket választja Isten e nemes célra.

És most tekintsük meg a legutóbbi világrend végét. Igen izgalmas lesz!

Miről is beszél ez a két vers? A rész címe az, hogy Kain és Séth utódai keverednek egymással. A cím valójában nem az eredeti leírásból fakad, nem rég bontották így szét a Szent Iratokat, és adtak címet az egyes fejezetek részeinek. Itt azonban látnivaló, hogy (noha a címben szereplő eseménysor ugyan létezett, lezajlott), itt elsősorban a bukott angyalok, és a materializált emberek leányainak a házasságáról van szó, illetve a hatalmas félistenek egyesülnek az emberi érzéki vágyak megtestesüléseivel. Nos, ez óriási teret ad a különféle félemberi formák létrehozására.

Másfelől azt látjuk, hogy a földön létezik egy alacsonyabb szellemiségű emberi faj. Ők Kain leszármazottai. A jóval később meghonosodó Séth-utódok viszont részben közülük vesznek maguknak feleséget. Természetesen ez a keresztezés is olyan változatosságot idézhet elő, amely a jó és a rossz két véglete felé hajlítja az emberiséget. Nézzük csak, mi is a következménye ennek?

Látja a Teremtő a kialakuló elfajult emberiséget, s hogy megóvja a totális pusztulástól, úgy dönt, hogy lecsökkenti életkorát ezer esztendőről százhúszra. Így felgyorsítja a szaporodást, s eljuthat ahhoz az emberhez, akire rátestálhatja további akaratát. Ha olyan sokáig élnének a gonosz 'ráksasszák', elpusztítanák a földet, és minden raja lévőt anélkül, hogy Isten rábízhatná azt bárkire is.

Látjuk az eredményt. Elfajult, gnóm, óriás és igen gonosz nemzetség jön létre ebből a házasságból. Ekkor alakulnak ki azok a rémségek, amelyeknek a történetei máig fennmaradtak. (Básán, Góg, Polüfémosz, Mú-beliek, Filiszteusok ősei... stb.). persze nem csak termetre voltak ezek óriásiak és csúfak, gnómok, hanem gonoszságuk tekintetében is. Ott bántották az embereket, ahol csak tudták. Óriási varázshatalommal és mérhetetlen becsvággyal rendelkeztek. Mélységesen lenézték az embereket, és ennek megfelelően is bántak velük. Rabszolgákká tették, megalázták őket, sőt velük is táplálkoztak. Elsősorban az értelmes, intelligens embereket üldözték, féltek tőlük, hisz fenyegették a hatalmukat. Szinte minden nép őstörténetében találunk ilyen félig ember- félig állat, félig materializált- félig energiatestű, félig démon- félig állat teremtményekről szóló rémtörténeteket. A legtöbb esetben persze ezeket a szörnyeket legyőzi egy-egy bátor ember; de újabbak és újabbak lépnek fel helyettük. Rémuralomban tartják az egész földet. Készek arra, hogy a szellembirodalmat is és az anyagi világot is rémisztő uralmuk alá hajtsák. Pedig valójában ők a pokol lakói.

Nem csoda, hogy terjeszkedésük mindenképpen egy világrend végét eredményezi - akár ők pusztítják el azt, akár az isteni törvény. Viszont az utóbbi meghagyja a lehetőségét annak, hogy Isten újrateremtse, illetve átmentse egy új kor hajnala számára.

Micsoda nagyszerűen fejezi ki az Írás, ami a földön tapasztalható. A szív az érzelmek, érzések és érzelmek központja. Amit a szívünkben kigondolunk, arra vágyakozunk. Amit e vágy alkalmával teszünk, azt előbb egyeztetjük a tudatunkkal, ha helyesen kívánunk cselekedni. Így tárjuk lelkiismeretünk elé a vágyunkat. Viszont ha a lelkiismeret nincs helyesen kimunkálva, akkor az elménk egyszerűen csak egyetért a szív döntésével, ami a vágyakból fakad. Nincs megszűrve a jó és gonoszság tudásának rostájával. Így az csak rossz lehet. Nem vezethet semmi jóra. Az egyik ember szíve eleve gonosz, s ennek megfelelően cselekszik; a másik, pedig olyan mélyen meg van alázva, félemlítve, terrorizálva, hogy eszébe sem jut ellenkezni a gonosszal. Így az egész emberiség csak kizárólag gonoszságot tud cselekedni.

Ez lenne a vége az ember megteremtésének?

Látja Isten, hogy mi a következménye annak, hogy engedett az ember vágyainak. Nem is annyira a saját bánatával van elfoglalva, hisz Ő eddig is ismerte minden gondolat és tett visszahatásait, bármilyen időbeli távolságra; hanem az fáj Neki, hogy az Őt szolgáló teremtményeket látja lesújtva, és könnyező szemekkel szenvedni a következményektől, tapasztaltaktól.

E látvány arra készteti Őt, hogy cselekedjen. Úgy dönt, eltörli az embert a materializált világból, és mindazt, aminek fennmaradása, további sorsa tőle függ, illetve amely az ő korábbi vágyainak evolúciós megnyilvánulása.

Az okot itt a bánattal magyarázza, de tudnunk kell, hogy ez a bánat valójában nem más, mint az isteni törvény univerzális megjelenítésének a harmadik arca. A felépített világokat dolguk végeztével el kell pusztítani, hogy helyet adjon az új teremtésnek. Tapasztalhattuk, hogy az ember és a vele kapcsolatos teremtésmű már korábban is hányszor és hányszor elpusztult, majd mind fejlettebb formában újra megnyilvánult.

Csakhogy ez már igen közel áll a mi életünkhöz, a mi felnyílt tudatunkhoz. Itt már az emberi lélek hasonló materializált testet vett magára, mint a miénk ma. Másfelől viszont ez a leírás igen fontos része azon tervének, hogy megszünteti egyszer s mindenkorra a fölösleges emberi szenvedést, ami a születéssel, az öregséggel, a betegséggel és a halállal újra és újra sújt minket.

Félreértés ne essék! Nem ezt a körforgást szünteti meg - hisz erre szükség van - hanem az emberi lélek transzcendentális szintre emelésével, a tőle való félelmet, s az ebből fakadó bizonytalan döntéshozó képességet, cselekvést.

Megvan tehát a távlati terve végrehajtásához nélkülözhetetlen láncszem. Ezt nem pusztítja el földi teremtésművével egyben. Figyeljük, mit tesz vele!

Látjuk, hogy Noé nem követte azokat a bűnös és hiábavaló cselekedeteket, amelyekre az akkor élt óriás varázslók, varázslókirályok és egyéb varázserővel bíró fél-anyagi jelenések rákényszerítették az emberiséget. Noé egyedül Teremtőjében bízott. Így ki tudta vonni magát amazok ostoba hatalma alól. Természetesen többen is voltak ilyen igaz hittel rendelkezők, de mind gyengébb akaratú volt, mint Noé. Így azok vagy elbuktak, vagy elpusztultak, behódoltak... stb. Ha az ember nem képes kitartóan egy célra vagy személyre koncentrálni, akkor kicsi az esélye arra, hogy elérje azt, Noé kitartóan Jehovára figyelt, magában is Őt kutatta, s így elérte Vele való személyes barátságát. Erre épp az óriások tanítatták meg. Csak ők gyűlölték Jehovát, mert törvénye ellenükre volt, így egy-egy alacsonyabb beosztású istenre, vagy egyéb személyes célra függesztették szemüket, s nyertek belőle áldást. Ezzel persze szembeszegültek a Teremtővel, minek következtében így eláradt a földön a bűn. Noé viszont ugyanezt a tökéletes összpontosítást Teremtője felé irányozta. Így az ő célja a Teremtő áldása lett egész életére, sőt későbbi leszármazottaira is. Ezt nevezzük ma igaz vallásnak, vagy igaz hitnek. Aki a Teremtőtől nyer áldást, az összes többi istenségtől is automatikusan elnyeri azt - amennyiben eredendően a Teremtő akaratával összhangban lévő cselekedeteket vagy vágyakat tűzte ki célul. Ő már az összes többinek parancsol ezen áldás felől.

Kisebb istenség imádása esetén csak az ő személyes áldása és az ő alá beosztottak áldása érvényesül. Ez függetleníti az áldást a Teremtő eredeti akaratától; így azzal szembefordul. Ez a teremtés széjjelforgácsolódásához, az egységes akarat feldarabolódásához vezet. Ennek eredménye, pedig a lüktetés, pulzálás, a születés-pusztulás minden szinten. Hiszen a különböző vágyú és akaratú megnyilvánulások - jól lehet, bizonyos területeken talán segítik, de más területeken gyengítik egymást. Ez veszélyesen hasonlít a fizikában tanult interferencia és de-interferencia jelenségére a hullámtanban.

Biztosra vehetjük tehát, hogy Noé fiai is méltóvá váltak arra, hogy Noét apjuknak nevezhetik, a Teremtőt, pedig Istenüknek... vagy mégsem? De ezt majd meglátjuk a Vízözön után.

A bűn azt jelenti, hogy céltévesztés. Ha olyan úton haladunk, amely nem a kijelölt célhoz vezet, akkor az az út romlott. Így láthatjuk, hogy Noé napjaiban minden lény letért arról az útról, amely a Világegyetem Teremtője által számukra a cél felé vezet. Itt újabb vitakérdés merül fel: Van-e joga a Teremtőnek meghatározni a létünk célját, vagy mi magunk képesek vagyunk erre?

Az Armageddont megelőző Mennyei Ülésszakon ennek a megvitatására is sor kerül.

Tehát Isten megjelenti Noénak a szándékát, ami egyébként tökéletesen összhangban van azzal az isteni törvényrendszerrel, amely a földi tettekből következetesen levezeti ezt a visszahatást. Közli szeretett szolgájával, Noéval, hogy oly mértékig romlott meg a föld a rajta élők gonoszsága miatt, hogy el kell pusztulnia. A pusztulás elkerülhetetlen, hisz így lehet a teremtés egységét fenntartani, és átmenteni egy új teremtésbe. A szellemi értékeket természetesen át kell menteni. Ezt hordozza magában Noé. Erre a tökéletes szellemi étekrendre tud újjá épülni a teremtett világ. A régit foltozni már nem lehet. Már nincs az isteni törvénytárban olyan paragrafus, amely még fenntarthatna valamilyen rendet abban a világban.

Célszerű nagyon jól megfigyelni az Önvíz elérkeztének okát, célját, módját, lebonyolítását; mert ez előképül szolgál a mai világrend levezetéséhez és végéhez - de itt már végérvényes ítélettel koronázva meg. Egy ország törvényhozó testülete sem tud a végtelenségig szabályozni minden helytelenséget. Egy idő után kifogynak a lehetőségekből. A kormány elpusztul, s vele az ország is. Ha átmentettek ezen a pusztuláson valami értéket, arra újra lehet szervezni az államot; ha nem, akkor bekebelezik a környező országok. Vége!

Noé a körülötte tomboló szívfacsaró bűn ellenére is olyan magas színvonalú szellemi értékeket rejt a szívében és elméjében, ami alkalmas arra, hogy arra egy új földi világ épülhessen. Mindezt úgy, hogy a felmerült vitakérdések megvitathatóságához kétség nem fér, s a felépülő új világ magasabb szintre emelhető, ahol a felmerülő problémák egyszer s mindenkorra megoldhatók legyenek.

A jó és a rossz között van egy óriási különbség. A jó végtelen, s azt folyamatos szabályozásokkal nem kell zavarni. Csupán egyetlen törvénnyel útjára kell bocsátani. A rossz ellenben véges; és a benne lévő viszonylagos rendet állandóan igazgatni, szabályozgatni kell. De ezek a lehetőségek végtére is kimerülnek, s így a rossz végül is megsemmisül. Fenntartani is azért szükséges csupán, mert a benne rejlő lehetőségek felébreszthetik a benne cselekvő tévelygőket, és hátat fordíthatnak addigi önvalójuknak, s új egyéniséget öltve magukra, kimenekedhetnek szorult helyzetükből: átléphetnek a jó örökké tartó dimenziójába. Továbbá a rossz következményeit szembe lehet állítani azok okával és okozóival, s így a végső Tárgyaláson ítélő törvényként használható fel a gonoszság totális felszámolása érdekében, s azt folyamatos szabályozásokkal nem kell zavarni. Csupán egyetlen törvénnyel útjára kell bocsátani.

Most egy ilyen kimerült, agyonfoltozott, elfáradt világ veti le vágyai köntösét, s egy magasabb szellemiség parancsára (milyet Noé hordoz magában, Istentől kapva azt) ölt magára egy megújult testet.

Az idézet végén mértékegységeket találunk: sing. A sing könyököt jelent; egy sing kb. 0, 45 méter. Így a bárka méretei: 135 x 22, 5 x 13, 5 méter.

Emberi szemmel egy ekkora építmény kicsinek tűnik ahhoz, hogy a föld értékeit át lehessen menteni az új világ számára. Csakhogy ezt Isten tervezte. Biztos, hogy elfér benne mindaz, ami az új világ megalapításához, sőt továbbfejlesztéséhez is bőven elegendő. A legnagyobb érték egyébként is Noé szívében rejlik. Ha a földről fölemelné őt, s az új világ számára leeresztené alapítóul, akkor is elegendő lenne. Szemléltetésül azonban a családját és sok egyebet is 'fölemel'.

Látnivaló, hogy a Teremtő igen határozott és pontos tervet készített, és ezt részletesen közölte is Noéval. Számításba vette Noé vágyait is, amelyek magukban foglalták a családját, és az őt körülvevő állatvilágot.

Mivel özönvizet készül hozni a földre, így a vízi állatokat nem kell megmenteni, hisz őket nem fenyegeti veszély; sem a növényeket. Azok közül, ha el is pusztul valamennyi, a magja mindenképp megőrzi azt az új világ számára.

Ha Noé a maga esze után próbálna okoskodni, akkor az ő és környezete megmentésére tett isteni erőfeszítés hiábavaló lenne. Csak is úgy lehetséges, ha Noé tökéletesen együttműködik Teremtőjével, aki így megáldotta őt.

Itt egy látszólagos ellentmondással találkozunk. Az ellentmondás azonban sohasem az Írásokban van, hanem azok megértésében. Hogy is van ez?

Először két-két állat beterelését parancsolta meg az Isten, majd a beszállási parancs már hét-hét állatot említ - igaz, csak az úgynevezett 'tiszta' állatokból.

A kettes szám egy tény vagy utasítás megerősítését jelenti. Itt ráadásul a két ellenpólussal együtt szerepel: 'hímet és nőstényét'. Ez így nyilván a további szaporodóképességüket, s így fennmaradásukat szabályozza; szellemi értelemben azonban azt, hogy egyelőre még maradjanak fenn azok a formák, ahová az eltévelygő élve visszatérhet az érzék-kielégítés céljából. Szükség lesz rá. Azonban azt mondja az Írás, hogy a tiszta állatokból és madarakból hetet-hetet vigyen be. Később a mózesi törvény pontosan fel fogja sorolni a tiszta állatokat, és azok kritériumait. Itt azonban elégedjünk meg azzal a ténnyel, hogy az eredeti isteni parancs értelmében az állatok eledele a 'zöld fű'. Noé napjaiban és később is, nyilván a súlyosan gonosz emberi társadalom hatására, az állatok nagy része hátat fordított ennek az egyszerű szabálynak, és táplálék hiányában, vagy félelmében más állatokkal táplálkozott. Az óriások és más szörnyek még embert is ettek, tűzön szüzeket sütögettek, így ugyanez a veselkedés felüthette a fejét az állatvilágban. Amit egy nagy vezető tesz, azt követik a tömegek - tartja egy szanszkrit mondás. Márpedig az állatvilág számára az ember igencsak hatalmas vezető, főleg, hogy rá is voltak bízva. Így hát az elhanyagolt állatokat valójában az ember tanította meg, kényszerítette rá a húsevésre, sőt egyeseket még a kannibalizmusra is: vagyis saját fajtársaik felfalására.

Amely állatok nem követték ezeket a borzalmas szabályokat, vagyis növényevők maradtak, azok lettek a tiszta állatok. A madarak ekkor még tiszták voltak. Az új világban persze tovább fokozódott, tagolódott ez a helyzet. Ezekből a tiszta állatokból kellett hetet-hetet átkísérni az új világba. Az új világ állati élővilága természetesen nem a helytelen, hanem a helyes táplálkozású és életű állatokra kell, hogy épüljön. Egyelőre azonban még bizonyos mértékben a többire is szükség van.

Az asszonyok is bemehetnek a bárkába, pedig ennek elég érdekes következményei lesznek. Ők valójában az óriások leszármazottjának az ivadékai, szívük nem olyan tiszta, mint Noéé. Ennek ellenére ebben a helyzetben még szükség van rájuk. Ők biztosítják majd a magját Sátán terveinek is. Ő nélkülük nem lehetne szembesíteni a bűnös cselekedeteket azok negatív visszahatásaival, nem lehetne a világméretű vitakérdéseket hitelt érdemlő módon tisztázni, nem lehetne az emberiséget szembeállítani saját bűnének következményeivel, s így nem lehetne megnyugtató módon örökre elítélni a bűnt és azok elkövetőit. Nélkülük újra és újra felmerülne ugyanaz a kérdéssor, és soha nem lenne vége, csak egy totálisan megismételhetetlen pusztulással. Márpedig a teremtésmű azért van, hogy pompázzon, és virágozzon, s nem azért, hogy örökre elmúljon.

A hetes szám itt is a szellemi teljességet jelenti? Vagyis a tiszta állatok pontos szellemi kódrendszerét át kell menteni az új világba, hisz alapvetően ez lesz annak a biotikai alapja. Nem beszélve arról továbbá, hogy az új világban fölajánlandó égőáldozatokhoz is csak tiszta állatok használhatók. De erről majd később.

A bekövetkezés idejét is hét napban állapítja meg, ami azt jelzi, hogy a leendő tökéletesen megtervezett isteni tett időterve is pontosan kész. A Teremtő pontosan tudja, hogy ezt követően milyen események követik egymást, és mi lesz ennek az eredménye. Mi az idő? Cselekedetek egymás utáni sorrendje. Ha egy-egy cselekvéssor egymás után szabályos rendben történik, akkor azokat megszámozhatjuk. Ez az időszámítás alapja.

Megtaláljuk itt még a negyvenes számot is. Ezzel a számmal is több esetben találkozni fogunk a Bibliában. Minden esetben a minden irányba megnyilvánuló tisztítást, tisztulást jelenti. A négyes szám a négy égtájat szemlélteti; a tízes viszont a földi, az anyagi teljességet vagy tisztaságot, a földi tökéletességet. Tehát igen jól szemlélteti, hogy az Özönvíz teljes pusztulást fog jelenteni a földi gonoszság megnyilvánulása és következményei számára. A földön semmilyen gonosz hatalom nem fog megmenekedni. A bárkában igen, de az ellenőrzött, szabályozott körülmények között van. Be van zárva! Ez egy újabb előképe lesz egy Armageddon-beli eseménynek. De erről majd akkor!

Ez gyakorlatilag egy jelentés arról, hogy Noé hogyan hajtotta végre az isteni utasítást; hogyan értette ezt meg, s miként cselekedett. Látni belőle, hogy a szelleme a kortársaihoz képest jóval magasabb szinten volt. Igen, pontosan megértette, hogy Teremtőjének, akit ő úgy szeret, imád, mi a szándéka, és hogy miként kívánja az megvalósítani. Több szokatlan dolog is volt ebben, de Noé ezeket fennakadás nélkül végrehajtotta.

Először is? Más el nem képzelhette volna, hogy ez a világ el fog pusztulni, ha csak az emberek tudatosan el nem pusztítják. Soha nem láttak még ezelőtt esőt, hisz csupán a felszálló pára nedvesítette meg a föld színét. Soha nem láttak még akkora vízfelületet, amekkora veszélyt jelenthetne a szárazföldi életre, vagy az emberre. Soha nem építettek még ekkora bárkár, hisz nem volt rá szükség a folyókon vagy tavakon való közlekedéshez; soha ennyi állat nem gyűlt még össze egy szűk kis területen, és nem engedelmeskedett az embernek (hisz el lettet vadítva); nem is beszélve arról a szellemi instrukcióról, kötődésről, amely Noé lelkében élt. Ahhoz, hogy mindezeket végrehajthassa a nélkül, hogy valaha is tapasztalatokat szerezhetett volna felőlük; óriási nagy hitre - fénylő hitre volt szüksége. Nem véletlenül nevezik éppen így: Fénylő Hitű. A hit: a nem látott dolgok felől való meggyőződés, és a leendő dolgok biztos várása. A hit alapja a pontos ismeret. Noé hatszáz éves korára és a Teremtővel való szoros kapcsolata révén valóban megkaphatta, és feldolgozhatta azt az ismeretanyagot, amely ennek a hatalmas munkának az elvégzéséhez szükséges. Azonban az Írások beszámolnak arról is, hogy a hit cselekedetek nélkül halott. Nos, Noénak hatalmas élő, cselekvő hite volt. Ettől ragyogott úgy az ő személyisége, és ettől lehetett oly bensőséges kapcsolata a Teremtőjével, a Világegyetem Urával.

A bárkába való beköltözés összecseng a világ megteremtésével. Itt egy kicsi világot kell hat időegység alatt felépíteni; de az egyúttal egy új világ hat nap alatt felépített alapja. Jól mutatja, hogy amikor a Teremtő az egyes napok tevékenységét megalkotta, akkor azt nem a jelen tapasztalható méreteiben hajtotta végre, hanem saját közelségében igen kicsinyben. Majd a hetedik napon tágította ki (vagy lépte meg - Védák). Az embert nem egy egész bolygó urává tett először, csupán egy kicsiny kertet biztosított a számára, hogy ezután majd ő tágítsa ki élőhelyét a szaporodásával, és az élővilág szorgalmas gondozásával; fiai-leányai célirányos és pontos oktatásával.

Nos, éppen ezt jelképezi Noé bárkája is. A mai világkép kicsiny magját, hogy a föld megtisztítása után ez a mag áradjon el határtalan távolságokra. Később találkozunk még ezzel a jelképpel a végleges nagy tisztogatás alkalmával - kétszer is! Armageddonkor és az Utolsó Ítéletkor.

Megjegyzendő, hogy a víz az Írásokban általában a szavak halmazára vonatkozik. Tehát itt az Özönvíz egy általános szócsatát jelképez, jelenít meg, amely némelyeket megítél, egyeseket viszont megment, felmagasztal. Ha az isteni ismeret a gonosz tudásával összecsap, azt hiszem, nem kétséges, hogy melyik kerül ki győztesen. Az Igazság! Tehát figyeljük meg, hogy ez a tökéletes tisztítást eredményező, a vágyak külső felszínén dúló szópárbaj hogyan is zajlik le. Ez szintén előképe az Armageddont megelőző nagy szellemi szétválogató és oktató programnak, s a szócsatát követő ítélet-végrehajtásnak.

Igen izgalmas esemény lehet; de még izgalmasabb az, amit jelképez. A mélység vizei jelképezik a bukott emberiség szavát, amely felbugyog a sűrű sötétség honából. Az égi csatornák pedig a szellemszemélyek tudását - végeredményben a Teremtő Szavát jelképezik, amely bőven öntözi ismerettel a földet. Itt azonban összekeveredik az alvilág romlott tudásával, s így együttes erővel elárasztják az egész emberi társadalmat, és ami körülveszi azt: a földet. Mindez negyven napig folyik, vagyis a teljes tisztulásig. Az égi szózat megsemmisíthetetlen és tökéletes. Így alkalmas arra, hogy megtisztítsa a teremtésművet a beszennyezett szótól. A démoni szó, akárcsak bármely alkotása, véges és tökéletlen. Így a végtelen és tiszta isteni szó képes azt megsemmisíteni, vagy megtisztítani. Így a mélység tanai végérvényesen kitisztulnak a föld alól, és a felszínéről. Már csak ellenőrzött körülmények köré zárt magja maradt fenn a bárkában. De erről majd később. Az ellenőrizhetetlen rombolás tudományát kiirtotta Isten a földről.

Íme, már harmadszor találkozunk ugyanazzal a leírással, persze harmadik aspektusból. Mintha egy harmadik személy szájából hallanánk ugyanaz a történetet. Ez ezért van, mert ezzel jelzi az Isten, hogy mindez biztosan, megerősítéssel megtörtént.

Ha valamit egyszer leírnak? Az egy esemény; ha akarod: hiszed, ha akarod: nem. Ha kétszer hallik ugyanaz, akkor, az bizonyosságot ad az esemény felől. Ha azonban három személy is ugyanarról számol be; akkor az igen fontos, megerősített bizonyosság, amely igen nagy horderejű jelentőséggel bír. Nos: az Özönvíz ilyen. Nagyon fontos volt utána is, ma is, és még sokáig az lesz. Biztos, hogy megtörtént. (Mellesleg gyakorlatilag minden nép legendáiban megtaláljuk a nyomát az egész föld színén.)

Megismerkedünk majd a Mózesi Törvénnyel, ez tartalmazza például azt a szabályt, hogy ha valakit terhelő tanúvallomás alapján kell elítélni, akkor az legalább - kisebb véteknél - két, - halálos bűn esetén - három tanú kell, hogy egybehangzóan bizonyítsa. Erről az eseményről és ennek szükségességéről három személy is beszámol, tehát ez már majdnem felhasználható lesz a Mennyei Bíróság ülésén, (ami jelenleg már zajlik).

Noé és a vele valók tehát fölötte állnak ennek a világméretű eseménynek. Noét ez nem zavarhatja meg. Az ő feladata, hogy a rábízott átmenteni való kicsiny 'Éden' megfelelő gondozásban részesüljön. Ő tudja, miért kell ezt tenni. A 'Ragyogó Hitű'; jól látja a jövőt, hisz az Isten mutatta meg neki.

A földrajz-tudósok gyötrelmes keresgélésbe kezdenének (vagy kezdtek is) ezen esemény materiális bizonyíthatósága érdekében. Azonban az idők megjelölése csak néhány ezer éve igazodik a Nap -Föld- Hold mozgásához. Ezek léte előtt is mérték az időt, ha találtak valamilyen periodikus törvényszerűséget az emberiséget megelőző értelmes lények. Korszakokkal korábban (lévén az emberiség nem földi, materiális, tridimenzionális eredetű), más, viszonylag pontosan ismétlődő égi és anyagi univerzum-béli jelenségeket is felhasználtak az idő mérésére. Ilyenek voltak a dél-Ázsiai eredetű népek szemében Brahman, Manu és egyéb magas tisztségeket betöltő emberek megnyilvánulásai és éjszakái által keltett periódusok. Például egy-egy ember életének hossza nem a Föld- Nap periódus, hanem saját reinkarnációs periódusa alapján határozódik meg. Egy-egy emberi nap: egy-egy reinkarnációs periódus a karmája szerint. Háromszázhatvan ilyen reinkarnációs megnyilvánulás egy év... stb. így számolva például az Özönvíz Noé 216 077-ik inkarnációja alatt következett be; az Írások alapján 370-ik inkarnációja alkalmával száradt meg a föld. Hogy eközben a Nap és a Föld milyen periodikus viszonyban álltak egymással, nem tudjuk; azt viszont igen, hogy az Indiai szubkontinens még nem záródott hozzá az Eurázsiai lemezhez. Ugyanis ekkor még olyan óriási hegyek, mint a Himalája, nem léteztek. A mai típusú időszámítás alapjait majd (mai időmérővel számolva) évezredekkel később tették le Bábelben, amit majd az azt követő első világhatalom, Egyiptom papjai tettek tökéletessé, vagyis ma is használhatóvá. (De a Föld és a Nibiru mozgásának összevetése is hasonló számtani eredményekhez vezet.)

Ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy megnyilvánulása a kozmikus Világegyetemnek 4 milliárd 320 millió év (ezt már a tudósoknak is sikerült bebizonyítaniuk), és ez idő alatt egy-egy emberi ősatya - Manu - 72-szer inkarnálódik, és semmisül meg; akkor a mi ősatyánk világrendje legutóbb mintegy 60 (millió?) éve keletkezett. Mivel ebből a világrendből már csak 427 000 év van hátra, így könnyen kiszámítható, hogy a Vízözön valamivel kevesebb, mint 60 (millió?) éve volt. Persze más gondolatmenet szerint 4,5 millió éve; megint más szerint viszont csupán 5375 éve volt! (tehát Noé egy-egy reinkarnációja 81 000 mai földi évig tartott, miközben a földön materializálódott élőformák folyamatosan születtek, és pusztultak.

De nem a számok a fontosak, hisz ezt mostani, szilárd kéregbe zárt agyunkkal úgysem tudnánk hitelt érdemlően felfogni, és tanítani. Ezek csupán tájékoztató adatok. A lényeg az esemény; az idejéről elég annyit tudni, hogy a körülötte zajló eseménysorban hol foglal helyet. Ezt a Biblia is ennek megfelelően tárgyalja; nem köti azokat a mai időszámítás áradatába, de mégis a körülötte élő emberekhez és az általuk megcselekedett történetekhez igen pontosan köti. Számunkra a tanulsága a fontos.

Az idézet beszámol arról, hogy az Özönvíz elborította a hegyeket, s a legmagasabb hegyek csúcsán is túlért. Ennek szintén van szellemi értékű mondanivalója. A hegyek a Bibliában a hamis istenimádat különféle formáit jelöli. A víz hatalmas tömege viszont a szót, a tanítást. A föld emberisége által felállított helytelen imádati formákat az összekeveredett vizek teljesen elárasztják, és használhatatlanná teszik. Az Özönvíz gyakorlatilag kiirtja a földről a hamis imádatnak minden lehetséges formáját; így biztosítva helyet az új világban létrehozandó tiszta istenimádati formának. Ebből fog kialakulni az igaz hitre épülő igaz vallás. Ennek kicsiny magja fog elterjedni az egész földön és az égben is. Ennek lesz majd a központja a 'Béke Városa', (Sálem, Jeruzsálem, Mennyei Jeruzsálem).

Tehát ismét álomba borult az emberi világ a 27-ik Manu, Lámekh világa, amit Visnu (a Teremtő Isten arcának egyik neve) az alvilág mocsarából Vadkan alakjában további 30 millió évvel korábban kiemelt, 120 millió éve Matuzsálem elkorcsosult leszármazottai juttatták oda, megharagudván a helyes imádati formát gyakorló emberiségre. Vagyis ekkor sártenger borította a földet. A következő ilyen periódus - mint majd látnivaló lesz - az emberi tevékenység pusztító következménye lesz, és azt követően tűz.

A materializált lelkek elhagyva testüket, már nem reinkarnálódnak tovább, hanem beleolvadnak az Isten teremtő erejébe, s elvesztik emberi önvalójukat. Végleg meghalnak.

A különböző irányból származó 'szavak' százötven napig tartó csatát vívnak egymással és a földdel; míg végül az Igazság győz. Csak így nyilvánulhat meg az újabb emberi világrend. Ellenkező esetben ez lehetetlen lenne. Egy idő múlva a bárka megsemmisülne, s újra kellene kezdeni az egész teremtési munkát.

Az isteni ősatya, Manu ez alkalommal a Biblia beszámolója szerint tizedszer reinkarnálódott. Vagyis kb. 600 (millió?) évvel ezelőtt materializálódott az első előemberi faj. Ezt alá is támasztják a földtörténeti vizsgálódások eredményei is, hisz kb. ekkor jelent meg a földön a materializált értelemben vett élet. Ezek az első egysejtű-szerű élőlények elődje voltak. Majd minden újabb ősatya uralkodása újabb, bonyolultabb formákat eredményezett, míg Noé uralkodása idején kb. 8-10 millió éve jelentek meg az előemberek és fajtársaik (akiknek jóval nagyobb agyuk volt, mint a mienk), s kb. 1.8-2 millió éve jelent meg a hozzánk hasonló formát öltött, úgy nevezett Homo Sapiens forma. Mindezen formák tökéletes szellemi-genetikai kódja természetesen már a jelen univerzum létrejötte hajnalán készen volt, de csak a 18-ik Manu reinkarnálódott emberként, egy geológiai őssejt formájában materializálódva.

Honnan jött ez a sok víz? És hová távozott? Olvashattuk korábban, hogy a teremtés második napján Isten szétválasztotta a kiterjesztéssel a vizeket a vizektől. Ez materiálisan a folyékony és gáznemű anyagok szétválasztását jelentette. A föld bolygót (és sok más égitestet is) viszonylag vastag légkör borít, amelynek egy része víz, vagy bizonyos helyzetben vízzé alakítható gáz (gőz, metán, CO₂. H₂, O₂... stb.). Ezek az anyagok a mi bolygónk körül is megtalálhatók, és sokkal ritkábban a bolygóközi térben is. Másfelől viszont a föld belsejében lévő folyékony anyag nagy része jelenünk környezetében lávának, magmának nevezhető. E két féle természeti erő csapott össze. Ez a hatalmas égi-földi vihar több százezer, sőt egy-két millió évig is tartott. Ez idő alatt pusztult ki az a makroklíma, amit ma a dinoszauruszok kihalásának nevezünk. Az addig szelíd földi környezet most pokoli hellyé változott egy időre. Víz volt bőven (akár a szomszéd bolygóról is át lehetett vezényelni - mint a Mars-kutatások is mutatják; de a Napon is volt bőven hidrogén, ami oxigénnel egyesítve szintén vízzé ég el... stb.); a föld mélyén nyugvó magma, pedig újra és újra visszaolvadt, és felszínre tört, ahogyan a megvadult tektonikális mozgások szárazföldeket építettek, és kontinensnyi területeket nyeltek el. A lemezmozgások is felgyorsultak, mint amikor a hideg vízbe olajat csepegtetünk, és hevíteni kezdjük, majd felülről erőteljesen permetezzük. Nem nehéz elképzelni, hogy forrpont közelében mi történik az olajcseppel, és a körülötte lévő vízzel.

De Isten végre véget vetett ennek a rémálomnak, s lehetővé tette a további fejlemények kibontakozását.

Itt az Írás megint számokkal halmoz el bennünket. Kiszámíthatjuk belőle, hogy mikor zajlottak le ezek az események, és beilleszthetjük azokat a földtörténeti korba, hogy tisztán lássuk a jelenségeket. A Vízözön kezdetétől százötven nap (öt hónap) telt el, majd hetvennégy nap múlva meglátszanak a hegyek csúcsai. Ez a mai időegységekkel mérve többszázezer évet is jelent, hisz egészen más periodicitással mérték az akkor élő emberek ezt. Az égitestek is belerendültek ebbe a változásba, és azok mozgásának törvényei is módosultak tőle - főleg a mozgásuk jellegét tekintve. Sőt, ekkor pusztult el például a Naprendszer ötödik bolygója a Mars és a Jupiter között. A Föld is ez idő tájt kezd 'visszafelé' forogni. A Földön a Himalája is ekkor kezdett meglátszani, felemelkedni, miután a Hindusztáni lemez Eurázsiának ütközik. De lelassult mozgása miatt még alacsonyabb az Ararátnál (a mai Törökország egyik hegycsúcsa), az akkori világ legmagasabb pontjánál. Majd később gyűrődik föl egyre jobban, idestova nyolc kilométeres magasság fölé. Még ma is emelkedik! Többek között ez, és a hozzá hasonló, bár kisebb hegyek felgyűrődése, és az ellenpóluson lévő árkok létesülése tette lehetővé, hogy az a rengeteg víz - amely gyakorlatilag beborította a földet, még a legmagasabb hegyet is majd hét méterrel meghaladta - lefolyhasson, és újra megmutatkozzon a szárazföld egy kis része. Természetesen lényegesen kisebb része, mint korábban. A világűrből és a föld mélyéből érkezett vizek itt maradtak a földön, és hatalmas óceánokat, és a légkör páratartalmát hozták létre.

A víz körforgásának egy addig nem ismert formája bontakozott ki. A felszín pedig olyan mértékben barázdált és megnövelt felületű lett, hogy talán még meg is haladja a felülete a korábbi szárazföldi felületet. Isten újra kiszélesítette. 'Meglépte' a föld felszínét jelentő életteret. Ez biológiai szempontból is lehetőséget biztosít ahhoz, hogy a korábbihoz képest más élőlények (főleg emlősök az őshüllők helyett) népesítsék be a földet. Míg korábban a föld nedvességtartama mintegy önmagát öntözte, áztatta; addig merőben új dolog: az eső kezdte átvenni ezt a feladatot. A víz körforgása ezzel lényegesen felgyorsult, amihez más módszerekkel kellett alkalmazkodnia az élővilágnak. Míg korábban a páfrányerdők ragyogóan ellátták ezt a feladatot addig most szintenként rétegeződő őserdőkre, monszunerdőkre, fenyvesekre és havasokra volt szükség. Ehhez az emlősök is szívesebben és hatékonyabban alkalmazkodtak. Természetesen a légkör összetétele is erősen megváltozott. Legszembetűnőbb változás a megnövekedett víztartalmon túl az oxigén mennyiségének a rohamos emelkedése. Míg az Özönvíz előtt kb. 8%-a volt oxigén a légkörnek, addig mára ez az érték elérte a 21%-ot. Ez a hatalmas őserdők tevékenysége révén jöhetett létre (a talaj szilikátjaiból és más oxidjaiból, sóiból kioldva), amely arra hivatott, hogy a fentről jövő csapadék eloszlásában kulcsfontosságú szerepet töltsön be a belőle élő állatvilág számára. Egyébként csak haszontalanul zúdulna le, mint ma az olyan területeken, ahonnan a bioszférát már kiirtották.

Miután százötven napig erőt vett a szárazföldön a víz, Noé negyven nap múlva nyitja ki az ablakot. Szintén megjelenik a misztikus szám. Jelzi, hogy Noé önmagával is kemény harcot vív. Tudjuk, hogy jóllehet, Noé Istennel jár, így szellemileg tiszta, mégiscsak egy tökéletlen ember, aki negatív gondolkodásra is hajlamos - főleg, ha még erre sarkalják is. Az aggodalom a legbölcsebbet is kétségbe ejti.

Igen, a családjában nyilván elkezdődött a követelőzés, vitatkozás, sajnálkozás, és egyéb szellemi atrocitások Noé felé. Ő természetesen helyesen kezeli ezeket. Mindazonáltal a lelkivilágát teljesen meg kell tisztítania ahhoz, hogy a leendő új világgal felvegye a kapcsolatot. Nem lenne helyénvaló, ha ezirányú tevékenységébe befészkelné magát a kétségnek vagy a haragnak bármilyen formája. Teljesen megtisztítja vágyakozásokkal teli szívét e negyven nap alatt.

Ezután engedi ki a hollót. A holló nem éppen a béke és a szépség jelképe: sokkal inkább a bú és a halál jelképei között tartjuk nyilván. Ez tehát jól jelzi Noé lelkivilágát. Szíve ugyan már tiszta, de fátylat borít rá a bánat, a halál gondolata az elmúlt emberiség és állatvilág miatt.

Nem, nem maga miatt bánkódik! Egyszerűen csak őszinte részvétet érez az elmúlt világ felett, annak minden hibája és gonoszsága ellenére. De később ez az érzés kitisztul, amikor előretekint a jövő teendői felé. Most már a béke hírnökét küldi el: eredj, nézd meg, elkezdhetjük-e már?

Jóllehet, Noé 'Ragyogó Hitű', mégsem mellőzheti leendő tevékenységének pontos megtervezését. Tudja, hogy most már egészen más feladat vár rá, mint az elmúlt esztendőben, vagy az azt megelőzőben. Ez más! A földön egy új élet csíráit kell elhelyezni, és kiterjeszteni. Nem mindennap kap az ember ilyen feladatot. A feladat világos előtte, de nagyon alaposan át kell gondolnia, hogyan lásson hozzá. Még nem tud semmit az új földről. Információt kell továbbra is gyűjtenie. Ez az első lépés. Itt a galamb, az majd segít. A nap alkonyára össze is gyűjt annyi információt, hogy annak figyelembevételével tovább tervezhet.

Újabb hét nap telt el a következő határozott cselekedetig. Tehát szellemileg most már kielégítően felkészült a jövő teendőire. Hogy teljesen biztos legyen a dolgában: kiengedi a galambot. Igen: pontosan gondolta, a galamb talált nyughelyet magának. Tehát ő is kimehet, s hozzáláthat nagy tervének végrehajtásához az isteni instrukciók szerint.

Az előbb leírt idő-intervallumot mutatja be újra, távolabbról tekintve az időre, és újra megjelenteti a fenti eseményeket egy külső szemlélő szemével és szájával (40+7 +7+ a három madárröptetéses nap = 57 nappal; a hatszázadik esztendő első hó első napjától a második hó huszonhetedik napjáig szintén ötvenhét nap telik el!). Ez a külső szemlélő a Szó.

Véget ért a rémálom, elkészültek a pontos tervek a jövőt illetően, most már - mintegy isteni parancsra - kiléphet Noé mindazzal, ami vele van, a bárkából. Ezt szintén kétszer írja le az Írás: kétféle szemszögből. Így tehát biztosítva van annak a valódisága és szükségessége. A bent lévők felsorolásában szerepelnek a következő kifejezések is: 'minden test', illetve 'minden, ami mozog a földön'. Ez határozatlanságnak tűnik, hisz felsorolta azokat az élőlényeket, élőlény-törzseket, amelyek bementek a bárkába, s így ki is jönnek. Ezek a 'testek' és egyéb 'földi mozgók' olyan élőlények, amelyek nem sorolhatók egyértelműen - legalább is az Írás idejének felfogása szerint. Régi félértelmes állatokkal, állatemberekkel, és egyéb transzmaterializált lényekkel, amelyek valamely ideiglenes átok hatása alatt léteznek itt, de idővel visszatérnek ők is eredeti helyzetükbe. Ők is jogot kapnak a szaporodásra, de materializált állapotuk feltételekhez, korlátokhoz van kötve - jóllehet magukat nem egy esetben halhatatlanoknak hirdetik. Jóval a Vízözön után is igen sok leszármazottjukkal találkozhatunk. Mára az anyagi világból jórészt kipusztultak, kikerültek, dimenziót váltottak, vagy átalakultak olyan lényekké, amelyekről ma az átlagember azt monda, hogy nincsenek. Általában tehát nem ismerjük fel őket, mégis lépten-nyomon a tevékenységeik eredményeibe ütközünk. Annál inkább jelen vannak az éteri, mentális, a kauzális világokban, vagy a hozzánk olyan közel álló fél-anyagi létsíkokon. Hatalmas teret hódítottak meg a kauzális síkokon, ott is főleg a virtuális térben, ahol is igen változatos világokat építettek föl, ahonnan is romboló tevékenységüket kiterjesztik az anyagi birodalmakba, és erősen pusztítják azt. Itt már annyi világ létezik, ahány emberi - végtére is azok elkorcsosult leszármazottai.

Említettük már, hogy az Isten imádatának négy alapformája létezik: meditáció, égőáldozat, templomi imádat, és a nevének dicsőítése. Egy-egy fokozat természetesen magával vonja az előtte lévőt is. Tehát az állatáldozatokhoz elengedhetetlen a Rajta való mély meditáció, elmélkedés, de nem vonja magával a templomi imádatot, és a név dicséretét, vagyis a Róla szóló szervezett tanítást. Hisz a templom ekkor még az ég; a nevet, pedig hirdeti a teremtés. Tudjuk, hogy a Vízözön után az emberek már kevesebb ideig éltek (az élet felgyorsult, felpörgött, vagy helyet változtatott), így a tartós meditáció már nem alapozhatta meg az imádatukat. Tettekkel kell kimutatniuk az Isten felé megnyilvánuló szívállapotukat. Ezek a különféle imádati formák természetesen a különféle korok miatt is elsőbbséget élveznek, de valójában e négy forma együtt tette alkalmassá az Isten és az ember közötti helyes kapcsolatot. Az Édenből kifolyó víz egyebek között ezt a négy imádati formát is jelzi, valamint ezek egyenkénti alkalmazásának pontos szabályait, okát, célját, módját és kapcsolatát más módszerekkel. Erre is bőven fogunk útmutatást kapni, találni a Bibliában. Mindenesetre Noé most az égőáldozatot alkalmazta, mellyel tettlegesen kifejezheti háláját a csodálatos dologért, amelyet az Isten számára, és a vele lévőkkel megcselekedett. A szanszkrit Írások úgy magyarázzák ezt, hogy az égőáldozatok füstje egyre finomabb lényegre bomlik, s így járul az áldozat Isten elé. Ez így természetesen helyes, de a Védákban és a Bibliában is láthatjuk, hogy ezzel az Isten az ember szívállapotára és az Ő rá való fogékonyságra lát bizonyítékot, s ennek alapján tudja eldönteni, hogy milyen irányba szükséges továbbfejleszteni az ember ön- és istentudatát annak érdekében, hogy az illetőt visszanyerhesse, mint Fiát.

A Biblia alapján ezt a célt úgy lehetne megfogalmazni, hogy Isten a Mennyei Királyságba hívja az eltévelyedett embert, hogy részt vehessen a paradicsomi állapotok visszaállításában, és annak megőrzésében.

Az oltáron tehát a szívünk egy darabkáját adjuk az Istennek, hogy abból következtessen szeretetünk minőségére.

Korábban sok-sok jajkiáltás és kiontott vér szava hatott fel Hozzá, a mennyekbe. Most viszont Noé hálaáldozatának füstje terjeng fel a magasba. Mennyire más! Az a Noé micsoda ragyogó hittel rendelkezik, ha mindezt a hatalmas munkát véghez tudta vinni, és az általa gondozott jószágokból először is Nekem áldoz, méghozzá minden nekem kedves fajtából. Ez az ember nagyon szerethet Engem! - gondolhatta magában Jehova, a Létező. Annyira szerette Istent és teremtésművét, hogy erejét és övéit nem kímélve Neki szánta egész életét. Minden tettében az Ő mennyei parancsa tükröződik. Tehát van ilyen ember is, még ha mégoly mélyre képes is süllyedni egyébként az emberiség. Van remény. Íme, bizonyította Noé. Ezért hát úgy határoz a Teremtő, hogy még egyszer egy ilyen pusztulást nem hoz a földre. Korábban többször is megtette, de az Özönvíz volt az utolsó. Ezután szisztematikusan ki fogja válogatni a Hozzá hűeket. Őket világméretű oktatási rendbe szervezi, kiképzi őket, hogy az egész emberiség körében megvalósítsák oktatási programját, és csak azokat fogja a továbbiakban pusztulással sújtani, akik tudatosan választják a Vele való szembeszegülést. Többé nem enged elpusztulni egyetlen lelket sem, amíg az megfelelő oktatásban nem vett részt, s ez után nem bizonyította a tetteivel, hogy Mellette, vagy Ellene kíván-e állást foglalni. Kitűnik, hogy lassan, lépésről lépésre állásfoglalás történik a világméretekben felmerülő vitakérdésekben.

Sátán szerint ugyanis mindenki, kivétel nélkül elfordítható Istentől, ha valamilyen vágyánál, vagy félelménél megragadja őt. Eddig ez igaznak is tűnt. Most viszont Noé által bizonyítást nyert az ellenkezője. Korábban is voltak már bizonyítékok, de azokat még nem lehetett az egész emberiségre alkalmazni. Minden Sátán által felvetett vitakérdést egyértelmű módon fog tisztázni a Teremtő azok javára, akik egy új világ alapjait fogják képezni. Így a történelem felhalmozott bizonyítékai nyújtják számunkra a kézzel fogható reményt. Ha az összes kérdés tisztázhatóvá válik; akkor jön el Armageddon; ahol a fent említett bizonyítékok fogják szolgáltatni a jog-alapot az ítéletek végrehajtásához, s a vitakérdéseknek az új világból való örök száműzéséhez. Következésképpen ott azok már föl se merülhetnek.

A fent említett vitakérdések biztonságos tisztázásához szükség van az emberi vágyak ilyen fajta anyagi megnyilvánulására, de csak úgy, ha az tényleg a felemelkedésben segíti őket (legalább némelyeket). Nyilvánvaló, hogy az anyagi teremtésműbe zárt emberiségnek nem a teljes része téríthető vissza Istenhez, de ha valamennyivel is ez megtehető, akkor az csak úgy, ha folyamatosan szembeállítjuk őket a negatív helyzetekkel, és tetteik következményeivel, visszahatásaival. Ezért még az összes arra méltó ember vissza nem tér Istenhez, a fenti versben leírt kettősségek hatása alatt kell élnünk.

Vetés és aratás: - tetteik és azok következményei. Hideg és meleg: - az élet kellemes és kellemetlen oldalai. Nyár és tél: - jó karmák és rossz karmák (életszakaszok). Nap és éjszaka: - megnyilvánulás és megnyilvánulatlan állapot; élet és halál.

Valójában, ha az összes arra érdemes embert szembeállította Isten a tetteik következményeivel, akkor ezzel az egész emberiséget megmentette. Hisz akinél teljesen nyilvánvalóvá vált a totális rossz, a teljes gonosz állapot; azok valójában nem az Isten teremtésművének a részei, az Ő szemében eleve nem is léteznek - mint emberek. Csupán a teremtésműve számára bizonyítja amazok elítélésének jogosságát, és szükségszerűségét.

Hasonló áldással találkozunk itt, mint amit Ádám kapott az Édenben. Ott volt számára egy hatalmas birodalom, amelyet be kellett töltenie igazságos, istenfélő emberekkel. Így áldotta meg Noét is. Noénak most ki kellett terjesztenie élővilágának határait. Meg kellett lépnie, vagy jogarral és korbáccsal ki kellett terjesztenie az élő birodalmat a kitakarított pokol rovására. Visnu ezen inkarnációja hármat léphetett (ó-iráni mondavilág): az eget, a földet és a poklot. Tehát alkothatott, fenntarthatott, és felvigyázhatta a teremtésmű periodikus meg-megújulását és elmúlását. A Teremtőnek ez a három arca segíti őt ebben a munkában: a Teremtő, a Fenntartó, és a Pusztító; vagy a Bibliában az Atya, a Fiú és a Szent Lélek.

E három jellegzetesség tartja mozgásban az egész multidimenzionális Univerzumot:

1. A Teremtő, Alkotó gondolata, akarata (pl. Brahma, vagy a Szó, a Főangyal);

2. Fenntartó (pl. Léteztető, Jehova, Allah, a Főkérub, Lucifer - vagyis a teremtés vágya és annak megnyilvánulásai, Visnu);

3. Pusztító (vagyis az egységes rendet fenntartó, ellenőrző és ítélő erő, pl. Mihály, a Főszeráf, Siva, a Szent Szellem, működtető erő, vagy törvényrendszer, a Törvény).

A különféle népek szent irataiban vagy mondáiban, legendáiban más-más nevekkel találkozunk, de a jelentésük mindig a fent említetteket hordozzák magukban.

Itt megjegyzendő, hogy az Indiában honos kaszt-rendszer is erre épül fel, de itt már teokratikus sorrendbe állítva azokat. Legmagasabb szinten állnak a papok és tanítók; utánuk a társadalom irányítói és fenntartói; majd követi őket a vágyak hordozói és megtestesítői - a kereskedők és kézművesek rendje. Legalul van még egy kaszt, amely mindezt elszenvedi. Ez társadalmi szinten a dolgozók és parasztok, egyetemes szinten, pedig a vágyak földi megnyilvánulásai, vagyis a materializálódott teremtés elemei.

A fenti címszóban tehát azokról a törvényekről lesz szó, amelyek biztosan mozgásban tartják az újonnan keletkezett helyzetet, világot.

Korábban, mikor még csak növényzetet volt szabad fogyasztani; egy idő után a gonosz erők rászoktak a húsevésre. Az egymással való versengés hozta magával ezt a szokást. Ellenben az állatok alapvetően nem féltek az emberektől - sőt szoros kapcsolatban álltak velük, és értelmes kommunikációt folytattak egymással, természetesen ki-ki a saját szellemi színvonala szerint.

Csakhogy ezek a gonosz démonok tevékenységük folytán félelmet ébresztettek bennük, így nyílt harcokat vívtak ők egymással is, és az emberrel is. A korábbi kapcsolatuk alaposan átértékelődött: annyira, hogy ezen Noé esetleges kedvessége már vajmi keveset segíthetett. Így az ember és az állatvilág között kialakult viszonyt a Törvény állandósította. Noé szellemisége már kevés volt ahhoz, hogy a régi jó viszonyt visszaállíthassa. Ellenben az új viszonyt szabályozni kellett. Hogyan?

Korábban már tapasztalhattuk, hogy mi jelent a Teremtő számára a vér. Képes panaszosan felkiáltani Ő hozzá. A szív az emberi (és állati) élet központja. Annak energiáját vagy életerejét a vér áramoltatja szét a testben, s átjárva azt, visszatér oda - mintegy megjelentve útját, s az azon tapasztaltakat. Ez egy olyan periodikus mozgás, ami látszólag önbeálló, önszabályzó. Ez a vér nem csak a karokba, lábakba, de az agyba is eljut, sőt a szívet is körüljárja a koszorú-érrendszerben. Így gyakorlatilag kulcsfontosságú szerepe van az értelem és az érzelem-világ között. Az agy egy antenna a szellem felé, és irányítója a testnek; a szív, pedig az érzések, érzelmek, indulatok tárháza, és közvetlen kapcsolatban áll a lélekszikra útján a Felsőlélekkel. Mindezek között a vér tartja fenn a kapcsolatot, az egyensúlyt. A véren keresztül kapcsolódnak össze azok az erők, amelyek képesek a bezárt lélek testi megnyilvánulásainak a működését biztosítani. A vér az élet hordozója. Ha ez a testből kifolyik, lehetetlenné válik a test fenntartása, a szellem, a lélek és a Felsőlélek kapcsolata. Persze azt is tudni kell, hogy a vér hordozza a lélegzetet is a testben. A tüdő útján felvett levegő a vérben oldódik fel, s válik felhasználhatóvá. S ha ez a körforgás megszűnik, a test nem működhet tovább. Karmája megszakad; inkarnálódnia kell, hogy folytathassa útját. Ha ez törvényes úton történik, ugyanez a törvény gondoskodik az új formáról, amelyben az előbbi három erő új egyensúlyra talál. Ha viszont ezt a folyamatot erőszakosan szakítják meg; a vér az, amely a törvény számára biztos támpontot nyújthat a benne lévő életerő egyensúlyának visszaállításához egy új testben. Persze a karmáját (a törvény által megszabott életútját) ezzel is megzavarják, de ennek megújítását biztonságosabban lehet szabályozni, mint vér nélkül. A vér mindazokat az anyagokat tartalmazza, amelyekből pontos képet lehet nyerni az élőlény halála alkalmával esedékes lelkiállapotáról. Nem is beszélve még arról az egyéb értékről, amit a vér, vagy annak kiontása jelképez. Ilyen például az áldozat, melyet az ember is leró, de maga az Isten is végre fogja hajtani.

Ezért azt parancsolja Noénak és leszármazottainak, hogy ha már húst esznek, legalább véreztessék ki, így kerülhetik el a bosszú haragját.

Az állatokkal - épp úgy, mint az emberekkel - komoly szándéka van az Istennek. Hisz azok az ember korábbi megnyilvánulásainak testei. Sőt a továbbiakban is: aki emberi cselekedeteiben túl mélyre süllyed, az a Karma Törvénye értelmében állattestbe szorul, s onnan evolúciós úton juthat el újra az intelligencia és az öntudat emberi szintjére. Ennek ellenére Isten megengedi az embernek, hogy az állat húsát megegye. Valójában feláldozza az emberért az állat testét. Ez már a leendő megváltás előképe. Egyre magasabb és magasabb értékű dolgot áldoz fel teremtésműve oltárán azért, hogy szeretett fiait visszavárja. Később embereket, népeket, majd mennyi Fiát is hasonló megítélés alá vonja értünk. Ezzel is jelzi, hogy a Hozzá visszatérni vágyók igyekezetét tudomásul veszi, és meg fogja jutalmazni. Természetesen nem a Törvény engedménye a jutalom (az csak segíti őket a továbbemelkedésben), hanem az égi birodalomban előkészített hely.

Amikor egy-egy új törvény elhangzik, az minden esetben egy már meglévő, kihirdetett törvényre épül. Azt nem semmisíti meg, inkább magyarázza azt. Ebben a periodikus rendszerben, ahogy a lét megnyilvánulása előre halad, természetes módon romlik a minősége a benne szereplő gonosz, torzító erők miatt. Ez magával vonzza a magasabb szellemiségűek figyelemmegoszlását (koncentrálóképességének csökkenését), gyengülő éleslátását, s így testi hanyatlását is. Ezért azt folyamatosan foltozgatni, táplálni, gondozni, igazgatni kell. Ezért folyamatosan újabb és újabb törvényekre van szükség, hogy a rendszer öregedő testét fenn lehessen tartani. Ez nem csak egy-egy emberi kormányra, vagy társadalmi létszakaszra igaz, hanem az egységes emberiségre is. Megjelenése után elérkezik a délhez, élete legragyogóbb szakaszához, de azután lassan, később egyre rohamosabban hanyatlani kezd. Ebben a hanyatló korban előbb kevesebb, majd egyre több gyógyszerre, szabályra van szüksége a fennmaradáshoz. Időnként még komoly műtétekre is szükség lehet, mint ahogy később majd tapasztalni fogjuk. Nos, Noé napjaiban az emberiség már jócskán túl volt a délen. Már jó ideje hanyatlunk. Ezért a továbbiakban nem lesz meglepő, hogy egyre több test-foltozó törvénnyel fogunk találkozni. Azonban egyik sem fogja semlegesíteni, vagy abszurd módon félretenni a már meglévőt, inkább annak szellemiségében mutat be részleteket azokon a területeken, ahol erre a beteg testnek szüksége van.

Így a Teremtő ezek figyelembevételével adja újra áldását a megújulni készülő emberiségre.

Itt fordul elő először, hogy Isten szövetséget köt az emberiséggel. Szerződést köt velük. Korábban egyszerűen csak a törvényeit közölte az emberrel, és közölte, hogy azok áthágása milyen következményeket von maga után.

Itt viszont oly mély kapcsolat alakul ki Isten és Noé között, hogy már nem egyszerűen a bukott és felemelkedni vágyó embert, hanem a barátot látja benne. Így már - úgy érzi - nem teheti, hogy egyszerűen csak parancsba adjon valamit, hanem határozott segítséget nyújt neki abban, hogy a rábízott feladatot elvégezhesse. Sőt tudatosan figyelembe veszi az ember egyéni észrevételeit, vágyait is. Noé vágya, hogy a vele való emberiség és az állatvilág majdani leszármazottait ne érje többé ilyen tragédia tetteik következményeképpen. Valójában úgy szereti Istent, az ő Barátját, hogy teremtésműve védelmére és támogatására kel. A korábbi Manuk ilyen szoros barátságot nem ápoltak Vele, s ily mély érzések nem kerítették hatalmukba őket a teremtésművével kapcsolatban. Egyszerűen csak az Isten szolgái voltak, vagy akartak lenni, s minden utasítását igyekeztek végrehajtani a legjobb tudásuk szerint. Ennek jutalmául kapta például Énók a halhatatlanságot.

Nos, nézzük hát, hogy milyen szövetséget is kötött a Teremtő Noéval!

A szövetség lényege tehát a Teremtő oldaláról az, hogy megígéri: a földet többé nem árassza el özönvízzel, amely minden élőt elpusztít. (A földet tűznek tartja fenn az ítélet napjára.) Természetesen ezzel nem azt ígéri meg, hogy a gonoszságot megtűri a földön, de biztosan odafigyel azokra a hű szolgáira, akik az Ő közelségét szeretik, és nem egyszerűen csak természetesnek veszik a közelségét, létezését és fennhatóságát.

Nem! Ő nem egy zsarnok uralkodó akar lenni, aki kíméletlenül kiírt minden Vele szembeni ellenállást, hanem számításba veszi azok vágyát, akik igazi szeretetet mutatnak Ő iránta, elrendelései és törvényei iránt, illetve embertársai és biotikai környezetük iránt. A későbbiekben az anyagi világegyetem csodálatos volta, és annak elemei iránt is mély érzéseket fognak táplálni egyes szolgái - persze az Ő akaratával és törvényeivel összhangban. Így Isten ezek megkímélésére is indíttatást fog érezni.

Természetes azonban, hogy egy szerződés kétoldalú megállapodás, így nyilván az ember is tenni kénytelen ezért a kölcsönös együttműködésért. Mégis az ember leendő tettei messze alulmaradnak attól, amit Isten értünk tenni fog.

Noé már tud Istennek azon szándékáról, hogy az emberiség bűne miatt egy mély szeretetből fakadó áldozatot fog hozni értünk (azért is szereti Őt annyira Noé). Hisz ismeri jól Teremtője eddigi tanításait, és ennek fényében tanítja családját, és gondozza biotikai környezetét. Hihetetlen mélységekben mögé lát azoknak a szavaknak, amelyek a korábban már elhangzott tanításban meghúzódnak. Lelki szemeivel jól látja Teremtőjének szándékát, s jól látja az ostoba emberiség értetlenségéből fakadó buktatókat is.

Itt egy érdekes motívumra figyelhetünk fel. Tudjuk, hogy az Özönvíz előtt a föld felszínét eső nem áztatta még. Így ez a jelkép nem volt látható. Ez az égi ív: a szivárvány-híd, vagy szivárvány-ív. Ma már tudjuk, hogy az esőcseppek, sőt az erős pára is - ha közvetlen napsugárzás éri - a fehér fényt színeire bontja, és a különféle színek különféle mértékű fénytörése egy több színből álló szivárvány képét tárja elénk. Természetesen ez is az isteni törvény következménye. Látványa azonban elbűvölő, s mindenképpen odavonzza az ember szemét - de az Istenét is! Ezt látván, kíván emlékezni a Teremtő, hogy megígérte az emberiségnek: többé nem küld mindent elmosó esőt a földre. Többé nem fullasztja meg az élő lelkek testét.

Más módon fog cselekedni, hogy a gonoszságot kiirtsa, de az arra méltókat felemelje Magához. Ennek érdekében hozza létre később a Mennyei Királyságot, ülteti trónjára Jézus Krisztust 144 000 királlyal együtt; s nekik építi fel a Mennyei Jeruzsálemet (a Kétszeres Béke Városát) az égben; értük építi fel a mennyei rendfenntartó erőt, melynek hadsereg-parancsnoka Mihály. Az emberiséget szétválogató erők, pedig az Apokalipszis lovasai. Tevékenységének áldásai a földre fognak kiterjedni. De ezeket az elemeket majd a Jelenések Könyve fogja részletesebben tárgyalni. Ám részleteiről és előkészületeiről korábban is már sok-sok előrejelzést, eseményt és próféciát találtunk. Visnu utolsó földi megjelenése is fehér lovon ülő, fehér ruhában lévő harcosról szól, kezében kétélű karddal - akárcsak a Jelenések könyvében Mihály.

Az Özönvizet túlélő emberi mag tehát három fő irányban fejlődhetett tovább. Ez a három alapmag már az Özönvíz előtt száz évvel megjelent. Ebből természetesen majd egy lesz méltó arra, hogy a megígért Mag vérvonalát továbbvigye. Archeológiai kutatások is alátámasztják azonban, hogy - jóllehet, sok előemberi és ősemberi faj kihalt, mégis - három alapvető irányzat fejlődött ki a Vízözön után.

Sém leszármazottai elsősorban helyben maradtak, illetve bizonyos oldalágai népesítették be az ó-iráni területeket, Indiát, és a távoli szigeteket.

Khám fiai helyben, Mezopotámiában igyekeztek világbirodalmat kiépíteni; majd keletre, dél-nyugatra, Afrikába vándoroltak az évmilliók során.

Jáfet utódai viszont elsősorban északra indultak, és benépesítették Laurenciát. Eleinte még észak-Amerikába is száraz lábbal kelhettek át igen sokáig - bár elég zord körülmények között, Atlantiszt és térségét is ők népesítették be, de ezt az isteneikkel vívott harc romba döntötte, és elsüllyesztette. Dél-Amerikát egészen Patagóniáig sikerült paradicsommá alakítaniuk, amit saját fajtájuknak egy másik népcsoportja - az európaiak, főleg vikingek a tizedik századtól, a spanyolok pedig a tizenötödik századtól - sikeresen elpusztított.

Ázsiának a Himalája- Földközi-tenger vonalától északra fekvő területein az Üveghegyekig és a Jégkirálynő birodalmáig erősen keveredtek a jáfetita és sémita törzsek. Az óriások, ráksasszák és egyéb fél-materializált lények egy idő után kiszorultak a kontinens emberlakta területeiről, és a Himalája, a Délkelet-Indiai szigetvilág (főleg Mú), és Ausztrália, és Óceánia apró szigeteire szorultak. De később Ausztráliából, majd Mú elsüllyedése után egyéb területekről is kipusztultak. Legtovább talán még a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti hegyvidéken és a Himalájában maradtak meg, leszármazottaik, pedig keveredve emberekkel, önálló, jobb-gonoszabb népcsoportokat alkottak világszerte. Tanításaik és Istennek szembehelyezkedett állapotuk miatt azonban mindenhol pusztulásra lettek ítélve ők is, és azok is, akik keveredtek velük, vagy hatásuk alá kerültek.

Noé, miután a bárkából kiengedett állatvilág jövőjéről gondoskodott, elkezdte szemügyre venni, hogy milyen növények magvai élték túl az Özönvizet. Tevékenysége közben így a növényekről is óriási tudásra tett szert. Sokféle gyümölcsöt termesztett; többek között szőlőt is.

A gyümölcsöket igen változatos formában fel lehet használni és fogyasztani. Többek között a levét kierjesztve vidámító ital, bor készíthető belőle. Erre, mint kiderült, a szőlő a legalkalmasabb, így természetesen igen magas szintre fejlesztette a szőlőművelés és borkészítés tudományát. Idősödő ember lévén, gyakran kortyolgatta az édes isteni nedűt, hogy vidámmá tegye vele a szívét - viszont ugyanaz az ital túladagolva részegséget okoz. Ilyenkor az ember már sokkal nehezebben tudja kontrollálni a tetteit. Az alkohol bontja a neuronok szinapszisaiban termelődő átvivő anyagokat képező lipoidokat (zsírszerű anyagokat); s így a külső ingerek nehezebben jutnak el az agyba, s a kiadott utasítások is lassabban, szakadozottabban, pontatlanabb formában érnek célhoz. A belső tárolt képek összekeveredve tolulnak elő, s veszik át az uralmat az elme fölött. Ez történt Noéval is.

Ám ezzel tudtán kívül próbára tette a fiait. Khám látta meg őt így. Ahelyett, hogy azonnal befedte volna atyja testét, elszaladt, és közhírré tette a testvérei között. Mélységesen megszégyenítette ezzel az atyját. Mindezt tette egy olyan világban, ahol az atya tisztelete majdnem, hogy az isten-tisztelettel felért. Végtére is az isten-tiszteletnek ez az egyik jele.

Testvérei természetesen nem azt mérlegelték, hogy atyjuk milyen hibába esett; hanem, hogy hogyan menthetnék meg a további megszégyenüléstől, és hogy kimutassák iránta érzett nagyrabecsülésüket.

Tettüknek meg is lett az eredménye!

A szörnyű bűnt szörnyű átok követte. Noé Khámot megátkozta. Másik két testvérének a szolgájává kellett lennie - természetesen a leszármazottaival egyetemben - míg ez a világ áll.

A történelem egyértelműen megmutatja nekünk ezt a szolgalelkű népet. Jelenleg leginkább Afrika sötétbőrű lakossága tekinthető e leszármazottainak. Ők évezredek óta a sémita és jáfetita népek szolgái, rabszolgái. Igen mély szellemi és anyagi szinten élnek. Igen jellemző rájuk a tudattalan elme, a sötét szív, az állandóan háborgó öntudat, az igazi vallás nélkülözése (csupán ellopott, vagy gonosz szellemek által emelt vallásokat tisztelnek). Fennhéjázó öntudatuk mindig felülkerekedik szellemi és fizikai szükségletükön, így bármit érnek is el, az általában értéktelen. Mélységesen szolgalelkűek, de nem alázatosak, így a szolgálatuk sem igazi érték, bárhová is kerülnek a világban, mindenütt lázadoznak az őket ért sérelmek ellen, amit viszont lustaságukkal és felelőtlenségükkel, a társadalmak bomlasztásával érdemelnek ki. Bomlasztó tevékenységük más népek gondolkodására is kihat, a mi elsősorban a puerto-ricoiak, és az Európát egyre inkább romboló roma kisebbségek viselkedésében nyilvánul meg leginkább. A tömeges előfordulásuk területein belőlük válnak ki a bűnöző szervezetek (de nem azok fejei!), vagy ilyeneket támogatnak előszeretettel. E tevékenységük folytán több helyen kiirtották őket, vagy erősen visszaszorították a gyakoriságukat. Ahol viszont felkarolják őket, támogatják őket; ott az illető térség vagy ország gyors erkölcsi és gazdasági hanyatlásnak indul.

Noé volt az utolsó olyan ember a földön, akinek életideje megközelítette az ezer esztendőt. De valójában ő volt a harmadik legtovább élő ember. Az első: Methusélah - 969 esztendő; második: Járed - 962 esztendő; a harmadik: Noé - 950 év; negyedik: Ádám - ő 930 évig élt.

Tehát Noé az Özönvíz után még 350 évet élt, vagyis 126 000-szer reinkarnálódott. És most nézzük, hogy mindezen közben hogyan töltötték be Noé utódai az Özönvíz által megtisztított földet.

Korábbi megállapításaink alapján azt látjuk, hogy Noénak a bárkából való kijövetele után elkezdődött a mai világkorszak aranykora. Természetesen különféle szent iratok saját hagyományaikat és eredetüket követve különféle időszámításokat használnak. A Védák számszerű időszámítását már nem tudjuk hozzáigazítani a bibliai időkhöz - jóllehet, ugyanarról az Istenről, ugyanazokról a világfenntartó törvényekről, ugyanazokról a hibákról beszél, sőt a megoldás is, az idővezetés is ugyanaz. Balgaság lenne azonban az időegységeket szisztematikusan az egyikről a másikra alkalmazni. A sorrendi és egyéb azonosságok viszont jól alkalmazhatók egymásra.

Olyan ez, mintha az egyik Hold-alapú, a másik Nap-alapú időegységekkel számolna. Az egyik a Föld tengelyforgásával, míg a másik egy-egy emberöltővel, vagy egy-egy inkarnációval, esetleg a Nibiru mozgásával számolná a történések idejét. Ilyen távlatból tehát elégedjünk meg annyival, hogy a jelenségek számainak jelentésével, jelképiségével igyekezzünk megérteni a történéseknek a végtelen idősíkba beilleszkedő helyét. A számok összecsengésére - természetesen föl lehet hívni a figyelmet. Ne próbáljuk mai Nap-Hold-Föld alapú időszámítással követni az eseményeket, mert az elvonná a figyelmünket a fontos dolgokról, az Isten és az ember kapcsolatának folyton változó állapotáról, és a megoldáshoz vetető útról. Ezek után tehát folytassuk tovább!

A fent szereplő nevek helyének felkutatása óriási munkát igényelne, de természetesen lehetséges. A Biblia is utal később némelyekre, mint Kitthim vagy Thársis. Ezek a népek a Földközi-tenger partján éltek a mai dél-Európában. A szigetlakó népek, pedig a Görögország területén fellelhető több száz szigetre utal, amelyen később - a Biblia világszemlélete szerint - a negyedik világhatalom kialakul, miután egyesülnek az apróbb-nagyobb szigetek királyságai, törzsei: a dórok, iónok és korinthosziak.

Alapvetően három generációt sorol itt fel az írás. Majd a harmadik generáció idején történik egy újabb korszak-váltás. Noé napjaiban az Arany-kor - mint tapasztalhattuk - a bárkából való kijöveteltől Noénak Khám által történt megaláztatásáig tartott. Itt jelent meg hitelt érdemlően az első olyan bűn, amely az Arany-korszak végét jelezhette. Majd az Ezüst-kor három generáción át tartott.

A fent említett nevek és tények kutatásához igen hatékony eszközök a különféle népek meséi, regéi, mondái, szent könyvei és még a mindig szájról szájra szálló, vagy már lejegyzett legendák. Ezek együttesen képesek feltárni azt a világot, amelyről a Biblia épp csak említést tesz. A Biblia célja nem a leírt dolgok történelmi hitelességének egyértelmű bizonyítása (erre ott van a kutatókészségünk, és a nélkülözhetetlen és rendíthetetlen hit), hanem a bűn eláradásának, törvények közé szorításának, és megszüntetésének bemutatása az emberi és isteni cselekedetek során keresztül. A kettő folyamatos ütköztetése, és így az olvasó (és gondolkodó) rávezetése saját életének változtatására a kívánt helyes irányba.

Nézzük tehát a másik fiút!

Itt is sok olyan név fordul elő, akiket még a legendák és mesék alapján is nagyon nehezen tudunk azonosítani. Természetesen ezek egyúttal különféle népek nevei is. Többek között olyanoké is, akik a nélkül haltak meg, vagy pusztultak ki a földről, hogy valamit is hátrahagytak volna. Esetleg beleolvadtak más népek közé, akiknek hagyományai és legendái magukba olvasztották az övékét. Viszont találunk néhány olyan nevet is, amelyek ha nehezen is, de viszonylag jól azonosíthatók egyéb leírások személyiségeivel vagy népeivel, azok ősatyjával. Ilyen például Khús, vagy Havilah, akinek birodalmát megkerüli az Édenből kiömlő folyó. Tehát valahol Mezopotámiától keletre, A Himalájában helyezkedik el. Mivel ők az átkozott Khám fiai, ezért itt a folyó jelentése nem talál önálló magyarázatra, hanem vallásrendszerük - bárhová kerülnek is - legfeljebb szolgája lehet a másik két (eufráteszi és tigrisi) vallásrendszernek, vagyis a sémita (zsidó- arab- keresztény) és jáfetita (védikus és északi természetimádó) vallások szent szóáradatának.

Itt találkozunk még Nimród nevével is, akinek tevékenysége véget vet az Ezüst-korszaknak, s égig hatalmasodó bűne bevezeti egy gyorsabban romló kor: a Bronz-kor időszakát. Azt a kort, amely már sok-sok történelmi adaptációt tartalmaz annak követhetőségét alátámasztandó. Ez lesz az a történelmi kor, amit a történészet ókornak neveznek.

De figyeljük csak, mit is tett a nagy vadász. A különféle vadásztársaságoknak mai istenük és ősatyjuk: Nimród. Pedig ő nem csak az állatokra vadászott fölöslegesen, de előszeretettel vadászott emberekre is. Napjainkban is előszeretettel hódolnak e borzalmas 'sportnak' az emberi démonok. (Mellesleg így hívják azt az iker-napunkat, amellyel közös bolygónk a Nibiru; sőt így hívják a magyarok egyik legrégebbi ősét, ősatyját is.)

Az itt szereplő területeket már sokkal könnyebb azonosítani, hisz az itt épült városok utódai vagy ma is állnak, vagy a romjaik jól feltárhatók. Láthatjuk, hogy Nimród először az Arab-félszigeten alapított birodalmat, majd visszanyomult Mezopotámiába. Ott népeket leigázva alapította meg munkásságának csúcsát: a Bábel tornyát. E köré is épített néhány várost - mint a leírásból látszik. Borzalmas háborúkat vívhatott az itt élő őslakossággal, s alaposan megtizedelhette őket. Ha az Isten ekkor nem lép közbe, akkor olyan mérhetetlen hatalomra tesz szert, ami gyakorlatilag az emberiség teljes kipusztulásához vezetett volna anélkül, hogy a korábban tárgyalt vitakérdések hitelt érdemlő módon tisztázódtak volna. Ezekről a borzalmas háborúkról találhatunk leírásokat a Gilgames-eposzban, és más agyagtáblára írt ó- és új-babiloni leírásokban. A Biblia csupán rövid említést tesz róluk, hisz csupán a bűnt kívánta ezzel bemutatni, amely lezárja egy korszakát az emberi történelemnek. Majd megmutatja, hogy milyen lépéseket volt szükséges tennie az Istennek ahhoz, hogy a kívánt cél eléréséhez vezető utat az emberiség végigjárhassa.

Khám második fiától származnak azok a népek, amelyek a Jordán folyó és a Földközi-tenger közt húzódó hegyes vidék lakosai lesznek. Közülük válik majd ki az óriások egy része is - genetikailag visszaemlékezve ezzel a gonosz őseikre, amelyek végeredményben Noé és családja genetikai kódjával - ha ellenőrzötten is, de - átmenekedett a Vízözönön. Jó ideig komoly problémát is jelentenek a térség békéjében - akárcsak a hasonló korban megjelenő ráksasszák India déli szigetén, Lankán, s a dél-indiai erdőségekben. Ezek az óriás-fiak is hozzájárulnak majd a mezopotámiai katasztrófa kialakulásához.

E földrajzi elnevezések viszonylag jól követhetők a mai Izrael- Libanon- Gáza térségében. Az utóbbi négy városnak a romai már csak a víz alatt tárhatók fel, a Holt-tenger mélyén. Hogy oda hogyan kerültek, később még beszélünk róla.

Mivel Isten Noé leszármazottai közül Sémet választotta ki terve megvalósításának folytatásához, ezért várható is, hogy az ő leszármazottai terjednek el leginkább a térségben, és a leginkább maradnak fenn a népei és nyomai a mai kor számára. A fent említett nevek, népek és földrajzi elnevezések (melyek természetesen szintén valamely ember vagy nép nevéből származnak) viszonylag könnyen azonosíthatók ma is a Közel-Kelet térségében, az Arab-félszigeten, Mezopotámiában, a Jordán térségében és Szíriában. Később persze benépesítették az egész földet - keveredve a már ott élő ősi vagy kevert népekkel. Ahová elvándoroltak a leszármazottaik; általában a helyi népek kultúráját háttérbe szorítva, vagy annak felhasználható elemeit a sajátjukba olvasztva, mintegy felemelték azokat.

Nemsokára be fog számolni az Írás arról, hogy hogyan is 'osztatott el' a föld. Mindenesetre azt látjuk, hogy Péleg kortársa lehetett Nimród (Tammuz, Dumuzi?), akinek kezdeményezésére fia Gilgames (?) Uruk (Erekh) királya hatalmas zikkurát (lépcsős piramis) építésébe kezd. De az istenek barátot találnak neki (a Teremtő prófétát küld hozzá), Enkidu képében, akit elveszítvén abbahagyja a torony építését. Majd a templomok papja a híveikkel együtt szétvándorolnak a Föld felszínén. Szín, a Nap-isten vezetésével jut el egyik csoportjuk Egyiptom földjére is, ahol megalapítják az első világbirodalmat. Ez átfogja a Közel-Keletet, észak-kelet Afrikát, Elő-Ázsiát. Központja a Nílus torkolatvidékén van. De ezzel a későbbiek során még találkozni fogunk.

Joktán utódait, és az általuk alapított népek helyét már jóval nehezebb követni időben és térben. Ők erősen beleolvadtak a környező népekbe, és kultúrájuk, vallásuk azok kultúrájába és vallásába. Az is megfigyelhető, hogy bizonyos nevek előfordulnak a kánaánita nevek között is, mint pl. Havilah vagy Séba.

Kiterjedésük dél-Mezopotámia, kelet-Síneár, és a Szíriai Magasfennsík: egészen az általuk még jól betekinthető Himalája- Pamír vonal nyugati lábáig. Természetesen ezeket is megkerülve egyes csoportok továbbvándoroltak, de erről már itt nem esik szó, hisz a Biblia témájának kibontakoztatásához már nincs rá szükség. Mindazonáltal tudjuk, hogy a kínai, indiai, és egyéb ázsiai területeken ekkor már javában folyt a 'civilizáció' kibontakoztatása. Sőt egyes területeken ez már jóval korábban is elkezdődött.

A Biblia természetesen csak azokról a népvándorlásokról szól, amelyek a zsidó és keresztény vallások szempontjából fontosak voltak. Más területek benépesítése, és élete az ott élő népek szent irataiból, legendáiból és meséiből ismerhető meg. A bibliai földrajz behatárolt területe elsősorban Mezopotámia, illetve később az Arab-félsziget, és a Jordán folyó két oldalának vidéke a Földközi-tenger keleti partvidékéig terjed. Afrikában Egyiptomot épp, hogy csak elhelyezi a Vörös-tenger partján.

Ennél lényegesen nagyobb területet a Keresztény Görög Iratok se határol be. Az is leginkább a Jordán vidékén játszódik. Később Elő-Ázsia néhány területére utal, és megfordul Európa dél-keleti részein: Macedónia, Görögország, Törökország és Róma területén.

Tehát a Föld további benépesítésével, és az ott élő népek hitvilágára, múltjára, jövőjére az adott népek saját irodalmi hagyományai adnak magyarázatot. Ezen írások között azonban szoros összefüggések ismerhetők fel, és közös múltra vezethetők vissza. Így ezeket mind felölelve lehet képet nyerni az egész Föld (és persze az ég) teljes egészére, és az Isten, a mindent teremtő valóságos kilétére és tevékenységére.

Tehát amikor a Biblia a földről - az egész földről - beszél, valójában arról a területről esik szó, amelyet már addig is behatárolt. Földrajzilag az egész földgolyót nem fogja át a Biblia.

Minden nép szent irata a saját hagyományai, földrajzi adottságai alapján tárja fel annak az Istennek a valóságát, aki az egész Világegyetemet megalkotta, és egyetemes célja van vele. Ez az egyetemes cél minden írásban kitűnik: az embert, aki elfordult Alkotójától, visszavezeti Magához, hogy Vele egységben felügyelje és támogassa a teremtésmű működését.

Az egyes emberek, népek, nyelvek, csoportok mind-mind valamilyen vággyal, egyéni céllal rendelkeznek, melyek megnyilvánulását az Isten elősegíti; hogy rávezesse teremtményeit vágyaik hiábavalóságára, s visszavezesse Haza, a tökéletes boldogság, tudás, lemondás, és a Neki végzett szent szolgálat birodalmába. És megtanít arra, hogy mindezt szeretetből, önként tegyük.

Amikor a Teremtő azt mondta Ádámnak (jelentése: Ember), hogy ha eszik a jó és gonosz tudásának fájáról, meghal: igazat mondott. Aki meghal, a pokolba jut. Most tehát a pokolban vagyunk. Az emberi történelem nem más, mint a pokol történelme. Erre a történelemre azért van szükségünk, hogy meglássuk, hogyan juthatunk ki belőle. Mert van kiút! Akik nem találnak ki belőle, azokra vár a második halál, amiből viszont már nincs kiút.

Tehát a Vízözön után újra elkezdjük benépesíteni poklot. Most már csak azt kellene megtanulnunk, hogy hogyan jöjjünk ki belőle, és utána (vagy közben) hogyan segíthetünk másoknak is ugyanezt tenni. Ebben kíván segíteni nekünk a Teremtő. S teszi ezt mindaddig, míg egy csöpp szükségét is látja annak; vagyis míg valaki Ő hozzá kiált. Amíg az ember szenved, és jelzi ezt Isten felé, addig valami még nincs rendben. Változtatni kell. Aki már beletörődött, sőt még örömét is leli benne, s másokat is lehúz; az megérett az örök pusztulásra.

Most pedig figyeljük meg, milyen újabb vágyat kovácsolt az ember annak érdekében, hogy neve örökre fennmaradjon; de mégse kelljen a Teremtő szolgálatában állnia.

Figyeljük meg a ma oly általánossá vált önzés, egoizmus gyökerének a kibontakozását.

A leírás szerint ez a történet az Özönvíz után a negyedik generáció idején volt. Az időszámítás mai változata épp ebben az időben bontakozott ki az ekkori világ középpontjában, Káláh - Eridu - Kis térségében. Ezt a 60/12-es számrendszerre épülő matematikai szerkezetre alapozták. Ennek megfelelően fogalmazták meg történeteikben az istenek (vagy más szemlélet szerint: a változó időegységek) cselekedeteit, történeteit is. Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy bármennyi idő (mai időszámítás szerit) is telt el a Vízözön és Báb-Ili építése között, az emberiség nyelve még ugyanaz volt. Ugyanaz volt az Istenről és teremtésművéről a szemléletük is, de a Vízözön egyik túlélője elszánt tervet készített a szívében. Ez volt Khám, akit atyja és Istene elűzött otthonából. A szíriai hegyekbe vonult, és ott alapított családot, majd népet, amely a Himalájáig, illetve a Pamír lábáig ért. Később visszatért Mezopotámiába, de már, mint egy nép fejedelme, s leszármazottai sorra városokat alapítottak Középföldén, Síneár keleti részén: Bábel, Eridu, Ur, Uruk, Ninive, Káláh, Resszent... stb.

Nimród (Dumuzi, Tammuz, de még az ó-héber Tau-betű is az ő jele) meg akarta büntetni az Istent, amiért így bánt ükapjával; s így kellett népet alapítania. A többi istent akarta felhasználni, ellene fordítani. Ezért aztán ezek az istenségek óriási hierarchiai zűrzavaron estek keresztül. Ennek földi megnyilvánulása az égig érni akaró hatalmas zikkurát, amelyet Gilgames építeni kezd.

A mai iráni területekről vándoroltak be a Folyó-közbe. A már itt élő sémita törzseket leigázták, s rabszolgákká tették. Az ő közreműködésükkel sikerült ekkora és oly sok várat felépíteniük. Ezek a sémiták voltak a fekete-fejűeknek nevezett emberek az ó-babiloni mondavilágban és epikában.

Természetesen a khámita népek ó-Irán területéről kelet felé is vándoroltak, ahol tamilokkal, velük rokon népekkel találkoztak. Némelyeket leigáztak, mások közé, pedig bekeveredtek. Így alakultak ki a Hindusztáni félsziget ó-ind népei.

Íme Khám tettének (vagyis szíve gondolatának, amit nem tisztított ki, s így elszakadt Istentől, amiért Isten is elhagyta őt) a következménye, tettének visszahatása. Nincs az a gondolat, mely - ha harcolva is más gondolatokkal - meg ne nyilvánulna egyszer, felszínre ne kerülne.

Khám nem szerette Istent se, és nem tisztelte az atyját se. Ellenben szerette önmagát, s így saját tetteinek és személyének szeretett volna örök emléket, halhatatlanságot biztosítani.

Az ó-mezopotámiai eposzok is épp arra fektettél a hangsúlyt, hogy az embert a tettei teszik hatalmassá, és biztosítják számára a halhatatlan isteni létet akár a földön, akár az ég, vagy a pokol valamely platformján kellene is végigélnie azt. Az ó-babiloni mondavilág nem ismer el örökké létező Teremtőt; azt a pozíciót mindig az istenek harcaiból (vagyis az emberek lelkének egyéni vívódásaiból) győztesen kikerülők nyerték el. (Ezek az istenek tehát nyilván a Nibiru lakói voltak.) Így szinte csoportonként, de még személyenként is más-más isten-fogalom, vagy gondolati-érzelmi istenség nyeri el a legfőbb imádati titulust (mennyire jellemző ez ma Japánra!). Ezek imádatából fakad a szentélyek és templomok sokasága. Hogy egy emberi csoport, vagy isteni csoport fölött épp melyik az isten-király, vagy milyen teokratikus rendben uralkodnak, azt mindig a háború vagy harc dönti el (lásd: görög mitológia).

Ezt a sokszínűséget akarta Nimród és Gilgames összefogni. Így az összetartott néppel együtt minden istenséget imádhatott, melynek a hierarchiai feje ő maga lett volna. Ez elősegítette volna, hogy ő már nem imádja őket, hanem igába foghassa azokat az isteneket a saját halhatatlansága érdekében. Ha halhatatlan isteneknek parancsolhat, és azok vég nélkül táplálják őt, akkor ő is örökké élhet. Az istenek ehhez persze az embereket használják fel. Ezért volt neki teljesen mindegy, hogy miféle emberek építik a falakat. A rabszolgától a szabad polgáron át a városi előkelőségeket is a falakra rendelte, és igába fogta. Az ember csupán eszköz volt a halhatatlansági vágya elérésében. Ezért volt hatalmas VADÁSZ. Bármilyen emberrel úgy bánt, mint az állattal. Ha megszökött, vadászott rá, másra nem volt jó neki.

Nyilvánvaló, hogy Khám a népét ilyen szellemben tanította, oktatta, és nevelte. Csak nagyon kevesen merték nyíltan megkérdőjelezni a tanultakat. Legfeljebb épp a fekete-fejűek, a rabszolgák. (Nem utoljára fordul elő, hogy a sémiták rabszolgasorba süllyednek a khámiták keze alatt, - lásd: Egyiptom, babiloni fogság!)

Az Úr itt az igaz Istent jelöli, a Teremtőt, Jehovát. Nem utal rá az Írás, de a rabszolgák az igaz Istent keresik; a szabadok és a méltóságok viszont azért kiáltoznak az ég felé, mert méltatlanul bánik velük a király. E jajkiáltás felhat az egekbe; túl az igigeken (alsóbb istenségek), túl az annunukon (felsőbb istenségek), túl az épp aktuális isten-királyon; egészen az ég és föld Teremtőjéig. Az Ő nevét már csak a fekete-fejűek^[1] ismerik, s Hozzá fohászkodnak. Ő meghalván könyörgésüket és a felbomlott rendet, mely eddig valamelyest fennállt a Földön; letekintett, sőt le is szállt egy érdekes inkarnáció formájában. A mezopotámiai népek számára Enkidu volt az, akinek megjelenése és tevékenysége képes volt ellensúlyozni a nagyra törő tervet. Önmagát áldozta azért, hogy Nimródot gondolkodásra bírja, s felhagyjon terve megvalósításával.

Ellensúlyozó tevékenységének következménye egy újabb nagyszabású népvándorlás; az ó-babiloni birodalomrendszer széthullása még a megszilárdulása előtt; s mint később látni fogjuk: a zikkurát különféle platformjainak és templomainak a gondolkodásmódja eljutott a föld széléig. Így szabad tér jutott az igaz vallás: a sémita gondolkodásmód kibontakoztatására; és a khámitával való folyamatos összeütköztetésére annak érdekében, hogy nyilvánvalóvá váljék a sok megválaszolatlan vitakérdés. Ezeknek kell tisztázódniuk a különféle népek cselekedetei által. Így később a khámita vallásrendszerben csak nyomait találjuk annak, hogy a Teremtő valójában ki is lehet (pl. Um-Napisti - Noé; Assur-ban-apli - Nabukodonozor); illetve mi a szándéka, s azt miként kívánja végrehajtani. A jáfetita törzsek összeolvadnak a sémita népekkel, vagy többnyire azokat támogatják, legfeljebb csak békésen élnek mellettük. A sémiták számára ekkor még nem volt olyan fontos a városépítés, hisz nem adtak okot a környező népeknek, hogy folyamatos harcban álljanak velük, ellenben a khámiták élete gyakorlatilag folyamatos háborúskodással telik - s ezt igen jól szemlélteti az isteni hierarchiájuk örökös változása is - attól függően, hogy éppen melyik város mely istene győzte le a másikat (a többit). Ezt hívjuk szintező háborúnak. Másfelől igen jellemző e khámita törzsek vallásrendszerére, hogy a Hold istene, Szín általában valamennyi városállamban igen jelentős szerepet játszik; sok esetben még a Napot, az Igazságosságot is tőle származtatják. Nem beszélve a tudományokról, a termékenységről. Már pedig a Hold - mint tudjuk - nem a nappal, hanem az éjszaka világítóteste. Ezzel tehát mintegy önként nyilvánítják ki, hogy ők valójában az éjszakában, a sötétségben élnek, tapogatóznak, és hisznek. Mellesleg a Hold az anyagi gazdagság és az erre épülő hatalom jelképe is. Ők az éjszaka halvány világát többre értékelik a nappal fénylő ragyogásánál (nem véletlen, hogy annyi titkos ismerettel bírtak); nem is beszélve az abszolút Igazság Alkotójáról, a Teremtőről, akit még csak nem is ismernek. (Mellesleg a Nibiru is állandó sötétségben van a pályájának igen nagy részén. Csupán egy gyenge belső fény világol rajta.)

A teremtés a gondolat megmozdulásával kezdődött. A gondolat minden tett eredete. Minden alkotás, teremtés, cselekedet, tett, történés a gondolat valamilyen szintű megnyilvánulása, más gondolatokkal való ütköztetésének nyilvánvalóvá válása. Jehova természetesen ismeri minden gondolat végkifejletét - bármilyen kombinációban is legyenek azok más gondolatokkal (tudás, ismeret, álom, vágy, cél, terv... stb.)^[2] ütköztetve. S így azt is látja előre, hogy az a nép - és persze annak vezére - oly gondolatokat és érzéseket csoportosított össze megfelelő rendben, ami ha a Világegyetemben nyilvánvalóvá válik, véget fog vetni a teremtésnek a nélkül, hogy Ő bizonyította volna teremtményei számára az abszolút igazság és jogosság létjogosultságát. Nem, nem a saját személyét féltette, hisz Ő öröktől fogva létező, s örökké él. Önmagában is tökéletes: vagyis egyedül is képes arra, hogy bármit megteremtsen, amit akar; s teremtményeivel bármit kezdjen, amit akar. Ő a teremtményeit félti, akiket már megalkotott, akiket még meg fog alkotni teremtményeinek vágyai, s a saját szuverén akarata összehangzó eredményeképpen. Nimród szívében olyan hatalomvágy él, amely ha megvalósul, összetör mindent égen, földön és föld alatt. Ezek után Ő hiába teremt újra mindent: újra és újra felmerülnek majd ugyanazok a vitakérdések, s így valójában soha sem ér véget ez a reinkarnációs folyamat. Márpedig, ha Ő örökké él, a teremtésművének is örökké kell élnie. Különben mi értelme teremteni? Kiviláglik a Bibliából, és más ősi irodalmi alkotásokból, hogy csak azok a tettek és testek ismétlődnek, melyek nem a Teremtővel összhangban éltek. Akik már elérték az Isten szerető szolgálatának a szintjét (hívjuk nirvánának, megvilágosodásnak, üdvösségnek, mennyországnak... stb.), azok előtt már bezáródik az önámítás csapdája, kapuja. Azok számára új világ nyílik: az öröklét. Akik nem a saját tetteik gyümölcséért élnek, hanem kizárólag a Teremtő szerető szolgálatával vannak elfoglalva - éljenek bár az égben, a földön, vagy a föld alatt - már örökké létezhetnek, mint önálló egyedi személyek az Isten oldalán, vagy birodalmában.

Mindezeket a gondolatok vezérlik - a mi gondolataink, és az Isten gondolatai, illetve e kettő harca mindaddig, míg vagy ki nem tisztul teljesen, vagy tökéletesen be nem mocskolódik. Ez utóbbit 'jutalmazza' a Teremtő a második halállal, ahonnan már nincs visszatérés.

Ez a fejezet valójában sehol sem említi a Babilon nevet. Csupán a címben találkozunk vele. Az viszont néhány száz éve került oda, amikor az Írásokat versekre, szakaszokra osztották. Babilon nevét csupán a khámita családfa említi Nimród birodalmának egyik városaként. A babilon szó görögből fordítva zűrzavart jelent; vagy fordítható bá-bibloszként értelmezve zűrös könyvnek, vagy zavaros históriák városának. Eredeti nyelven, ó-akkádul: Báb-Ili a város neve, ahol a zikkurát épül, és a mellette lévő Ur városának királya építteti birodalmának alattvalóival. Ur - várost jelent; vagy az Uruk - városfalat. Báb-Ili pedig az Istenek Kapuját jelenti. Így érthető, hogy miként szállhatott le Jehova egy olyan nép szívéhez és gondolkodásvilágához, akik nem ismerték Őt. Természetesen az Istenek Kapuján keresztül - vagyis azon a hierarchiai rendszeren át, amely az akkor ott élő emberek gondolkodását, érzelemvilágát, hitéletét meghatározta.

Ezt más alkalmakkor is így tette - annak érdekében, hogy elérje azok szívét, akiken keresztül meg kívánja valósítani elképzeléseit. Noénak, Ábrahámnak, Mózesnek közvetlenül jelenhetett meg, hisz ők közvetlenül hittek Benne. Másoknak angyal által, vagy más olyan formában, amihez a formát az illető megközelítendő egyén vagy nép hitvilágából, álmaiból, vágyaiból merítette. Ezeket gyúrta össze, s tárta Magát így a szándékát megvalósítandók elé. Egyesek még egyszerűen Ismeretlenként is imádták Őt, s így számukra ennek megfelelően nyilvánult meg, ha szándékának megvalósítása érdekében erre szükség volt (pl. Nabukodonozor, vagy az antiókiai görögök).

Azt tapasztaljuk, hogy a Vízözön előtti időkben a legtöbben megközelítették az ezer éves idős kort. Most viszont ez az életkor egyre rövidebb lesz. Már csupán ötszáz évet élnek az emberek. Egy idő után elérik azt a szintet, amit Jehova a számukra kiszabott: a százhúsz évet. De ezt fokozatosan értük el. (Arpaksád nevével még sokat találkozunk a magyar mondavilágban, mint aki bevezette népét a Kárpát-medencébe. Ezt az Árpádot a fent említett Arpaksád tiszteletére nevezték így.)

Héber nemzetsége és népe alapozza meg azt a nyelvet, amit aztán a zsidó nép a magáénak fog vallani. Valójában az egyik ősatyjuk: Héber.

A Mezopotámiát ért Vízözönt követő események eleinte még nehézkesen, később azonban már egész jól követhetők. Ott alakul ki az őrzött irodalom és kultúra a leginkább megfigyelhető módon, ahol városok épültek, és ezek a városok évezredekig fennmaradtak. Így az i. e. 2-3. évezred Középfölde-beli és környéki krónikák már viszonylag jól megőrződtek. A mai időszámítás alapján visszaszámlálva ez a Vízözön i. e. 2370-69-ben volt. Azonban ez a számítás is csak a babilóniai időszámításig vezethető vissza (a zűrzavarig?) eredményesen. És itt látszólag összesűrűsödnek az események. Innen kezdve egy más jellegű időmérő szisztéma nyomaira bukkanunk. Még nem számolgatták azt, hogy a Föld hányszor járja végig a pályáját a Nap körül (vagy látszólag fordítva), hanem egyszerűen a kiemelkedő személyiségek életéhez, és azok hosszú távú hatásaihoz viszonyítják az emberiség életét, s így ezen események egymásutánisága, s ezek számozott sora, és az ezeken belüli égi események sora határozza meg az időt. A régebbi korokban még nem volt olyan jelentősége annak, hogy az idő múlását oly pontosan mérjék. Számukra az idő nem számok sorrendje volt, mást jelentett nekik, mint ma nekünk. Az idő a tettek sorrendjét, s azok meg cselekvőinek egymás utáni életét szemléltette. Nem az idő egységeinek szisztematikus megszámolását volt hivatott. Ez utóbbi már egy erősen materialista felfogás. Korábban ez nem volt fontos. A Bronz-korban az emberi hőstettek a gonosz elleni harcban jelentették az idő múlását; az Ezüst-korban az isten-királyok valamely megnyilvánulása alkalmával felmerült emberi probléma megoldása volt az idő múlásának és mérésének az eszköze, és nem a szám. Az Arany-korban viszont oly tökéletes volt minden, hogy az idővel szükségszerűen senki sem foglalkozott. Így valójában nincs is adatunk róla, hogy milyen hosszú volt, és mi történt. Csupán visszautalásokból informálódunk arról, hogy az még egy tökéletes világ volt.

Minden világ-felforgató eseményt egy átmeneti arany-kor követ. Olyankor, amikor egy ember, vagy egy nép legyőz, kivet magából egy gonosz lelket, akkor annak nélkülözése egy-egy átmeneti tökéletességet, megelégedettséget eredményez. Ez így történt a Vízözön után is. E hanyatló rendben az ember elméjét felforgatja az idő is, nem csupán az anyag és a tér. Ez is a kor vívmánya.

Tehát a Középfölde-beli városok krónikáját is i. e. III. évezredig tudjuk követni. Ekkortájt alakult ki teljes földi viszonylatban a hanyatló kor. Más-más népeknél persze egyéb eseményekhez, vagy időpontokhoz lehet kötni. A magyarságunk szemszögéből ez a kor még bőven az arany-kort jelenti. Sém (vagy Khám? - mai napig vitatott) leszármazottaiból (akiket a vérvonal elemein kívül nemzett) némelyek folyamatosan vándoroltak a föld felszínén mindenfelé. Többek között Ázsia hatalmas pusztái és erdőségei felé is, amit ma Nyugat-Szibériai Alföldnek nevezünk. Itt éltek azok a népek (az Öreg Puszta népe, akiket Arany Atyácska 'teremtett'); akikből majd az időszámítás kezdete körüli időben, egy ősközösségben élő 'ember-falka' előbb dél felé, majd az Arany Szeglet felé kezdett vándorolni. I. sz. VII. században rá is találtak e területre, amit ma Kárpát-medencének nevezünk. (Bár korábban is jártak már itt őseink.)

Sém népei elsősorban sátorlakó népek voltak, akik állattenyésztéssel foglalkoztak. Nem volt számukra olyan fontos a városépítés, a föld birtoklása, és a népek fölötti uralom gyakorlása, mint Khám fiainak. Mi magyarok is csak mintegy ezer éve kezdtünk városokat építeni itt az Aranyos Szegletben a helyi népek és a Római Birodalom hatására.

Eljutottunk tehát Sém leszármazási vonalán egészen Ábrámig, aki a továbbiakban szintén kulcsfontosságú szerepet fog betölteni a Teremtő munkájában, terveiben. Az is figyelemre méltó, hogy az emberi élet milyen rohamosan csökken, hiszen a gonoszság egyre erősödik, egyre jobban kibontakozik - még ha viszonylag kordában tartva is.

Mezopotámia térségében igen sok háború volt a különféle városállamok között. A sémita lakosság katonákként részt vett ezekben - jóllehet, elsősorban a khámita királyok és varázsló-királyok keltettek folyton zűrzavart. A fekete-fejűek jószerivel csak szenvedő alanyai és résztvevői voltak ezeknek az örökös harcoknak. Itt élt a Perzsa-öböl partvidékén elterülő városkában, Ur-Kaszdimban Tháré is. Fia, Hárán egy ilyen csatában vesztette életét, s hagyta hátra elárvult fiát, Lótot. Őt vette aztán magához Ábrám, s így indult el a megígért új föld felé.

Hogy Szárai kicsoda, itt nem derül ki, Nákhor viszont halott bátyja leányát, vagyis az unokahúgát veszi el. Hárán másik két fia már nagykorú, ott maradnak a Perzsa-öböl partján: Tháré viszont elindul családja többi részével, mert tudja, hogy népének a Jordán partján kell majd megtelepednie. Mezopotámia - noha gyönyörű, és bőtermő - nem az ő világa. Az itt élő népek gonoszak. Viszont még igen fontos szerepet fognak betölteni Jehova szándékában az elkövetkező, mintegy ezer év során. A Teremtő előkészít egy új világot Tháré családja, s később népe számára. Ez a Földközi-tenger keleti partvidékétől az Eufráteszig terjed (Kármel, Libánon, Huwawa, Hermon... stb.) térsége. Ebben a térségben telepedett le Kánaán, Khám fia is, s alapította meg itt a korábban már felsorolt népeket: Filiszteát, Girgazeát, Harvadeát, Emoreát, Jebuzeát, Khiweát, Harkeát, Szineát, Irvadeát, Czemoreát és Armatheát.

Tháré nem jutott el Kánaán földére, csupán Háránig: vagyis az Eufrátesz partján fia városáig jutott el, aki meghalt egy helyi hatalomra törő khúsita isten-király által vívott háborúban. Így városa vezető nélkül maradt, és fia, Jiszkáh vezette tovább. Hozzá költözött a rokonság, s Nákhor családjával ott is maradt. Tháré ott halt meg. Majd Ábrám kapott isteni indíttatást, hogy valóban elinduljon Kánaán felé, elszakadva az Eufrátesztől, keresztülvágva a Síneáron, Libánon gyönyörű cédrusai felé, egészen Mamréig.

Jóllehet, valójában Ábrám kapta meg a megbízatást a Teremtőjétől, már atyja, Tháré is vágyott rá, hogy elinduljon. Természetesen tudta, hogy fia, Ábrám lesz a kiválasztott; ezért alaposan fel is készítette őt erre az útra. Ellátta őt mindazzal a tudással, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy beteljesíthesse küldetését. Nem neki kellett elfoglalnia Kánaánt, de el kellett oda utaznia kevesedmagával, le kellett telepednie; s ha mindezeket az utasításokat véghezviszi, akkor abból látja Jehova, hogy valóban megfelelő hittel rendelkezik ahhoz az ígérethez, amelyet rajta keresztül kíván megvalósítani. Nyilván tágabb családja és lakókörnyezete, a városok lakossága is bolondnak tartja azért, hogy ő a fejébe vette: Mezopotámia uralkodó rétegének testvér-népét neki adja majd az Isten Ábrám leszármazottainak.

Ez azért is kétséges volt számukra, mert Ábrám felesége, Szárai ráadásul magtalan. Mindezek ellenére Ábrám atyjától és a híres könyvtárakból rendelkezésére álló iratok alapján teljesen biztos abban, hogy vállalkozása, elgondolása - miszerint Kánaán földjét Jehova Isten az ő leszármazottainak adja, neki tehát elő kell ehhez készítenie a terepet, fel kell nevelnie egy népet - tökéletesen helyes. Kétsége sem volt felőle. A környezetében nem tudott senki másról, aki ilyesmire készült volna.

A hit alapja a pontos ismeret. Ő elég képzett volt ahhoz, hogy tisztán lássa gondolkodásának létjogosultságát; és a szíve is elég tiszta volt ahhoz, hogy ezt a tudást valóban bölcsen használja fel. Igen magas szintű isten-tudattal rendelkezett, s tudta, mit kell tennie. Nem habozott, de természetesen nagy pontossággal kellett elvégeznie az előkészületeket, hogy küldetését valóban siker koronázza.

Így hangzott az ígéret, melyet tette vonzott:

Nem akármilyen ígéret! Nem azt ígérte neki a Teremtő, hogy boldogulást szerez neki az életben; vagy, hogy sok vagyonnal, nagy hatalommal fog rendelkezni (persze a fenti ígéret ezeket is szükségszerűen magában hordozza). Nem! Az Isten először is egy népet akar Ábrámtól származtatni. Nyilván abból a célból, hogy isteni akarata véghezviteléhez felhasználja azt. Micsoda kiváltság! Ez a nép tőle, Ábrámtól fog származni? Ábrám tudta, hogy Jehova mit szándékozik tenni a Vele szembehelyezkedő emberiséggel. Nagyon sokat tanult, és meditált erről. Azt viszont csak mostanában tudta meg, fénylett fel előtte, hogy ehhez épp őt, egy mezopotámiai alsórendű fekete-fejűt akar felhasználni. Hisz vannak királyok, hatalmasok, akiket erre fölhasználhatna. Persze azt is tudta már gyermekkora óta, hogy ő a megígért mag családjába, vérvonalába született. Tehát valami már régen felsejlett neki. De ez? Mivel érdemelte ki?

Ő lesz az, akinek a nevét föl fogja magasztalni Jehova, az ő Istene. Tudta, hogy a nép, ahol él, úgy gondolkodik, hogy annak lesz egekbe nyúló nagy neve, aki bátorságával, erejével kivívja magának azt. Ismeri a babilóniai irodalmat, a Gilgames-eposzt, az Enúma-elilt, és más elbeszéléseket, amelyekben a főhősök a saját akaratukból, és az istenek akaratának megalázásával hatalmas tetteket hajtottak végre, s később a legendákban már ők is valamely isten szerepében tetszelegnek (esetleg egy másik istent legyőzve, kiütve e helyéről). De tudta azt is, hogy a Teremtő, az egyedül igaz Isten nem helyesli ezt az eljárásmódot. Ezek az isteni hősök idővel többnyire összezavarodnak, s előbb-utóbb őket is legyőzi valaki. Nem! Az ember nevének felmagasztalásához nem az istenek és az emberek legyőzésén és megalázásán keresztül vezet az út. Az igazság, az abszolút igazság fényében végrehajtott cselekedetek; az igaz Istennek, Jehovának végzett szent szolgálat, és a Róla való tudás szívbe zárásán keresztül érheti el valaki azt a kiváltságot, hogy az Isten felmagasztalja az ilyen ember nevét.

Az ígéret harmadik része így hangzik: "áldás leszel". Nem azt mondja az Isten, hogy áldást kap: vagyis hogy minden jóval el fogja látni őt - a természet erőit felhasználja ő érte. Inkább ő maga lesz áldás. Az ő tevékenysége fogja a leszármazottai számára biztosítani mindazt, ami azok tökéletes boldog életéhez szükséges lesz. Úgy tűnik tehát, hogy ezzel az ígérettel igen komoly és hosszadalmas munka terhét - és persze örömét - helyezte a vállára. Tette ezt azért az Isten, mert megbízik ezen isten-tudatos szolgájának szívállapotában, és lelki erejében. Csak ilyen embertől származhat olyan ember-nép, amelyen keresztül szisztematikusan véghezvihet mindent, amit elgondolt. Márpedig - mint tudjuk - az elbukott emberiség megmentése a cél. Ennek a megvalósításához nem lehet önző, hatalomvágyó és ámító embereket felhasználni, akiket csupán az érdekel, hogy tevékenységükből milyen személyes hasznuk, előnyük származik. Csak olyanok szívére és vállára lehet e munka részterheit bízni, akik pontos ismeretre építve szeretik Teremtőjüket, átérzik az emberiség problémájának súlyát, s minden önző szándék nélkül, feltétel nélküli igazságra épülő tiszta szeretetből tenni kívánnak érte - méghozzá az Isten akaratával összhangban, Neki meghódolva. Nos, Ábrám ilyen ember volt.

Nem csoda hát, hogy a Teremtő a továbbiakban együttműködéséről biztosítja Neki meghódolt szolgáját; s úgy emeli az emberiség fölé, mintha maga is Isten lenne. Ha ezzel az állásával nem él vissza, s mindent Jehova lábai elé helyez, amit az életben tesz (áld, vagy átkoz), mindent Teremtője céljának rendel alá, s az Ő szándékainak, terveinek megvalósítása érdekében cselekszik, akkor valóban a föld minden nemzetségének az áldására válik.

A hit cselekedetek nélkül halott - tartja az Írás. Jóllehet, Ábrám sokat tanult eleitől, és a rendelkezésére álló írásokból; szívét is át- meg átjárta a tudat, hogy Teremtője esetleg őt választja ki a nagy feladatra, hogy Kánaánt előkészítse szándéka megvalósításához; mégis mindez semmit sem ér, ha nem dönti el a szívében, hogy ezzel összhangban cselekszik, s nem tesz meg mindent az életében, ami e cél eléréséhez elengedhetetlen és szükséges. Az általa végrehajtott tettekből válik nyilvánvalóvá, hogy valójában milyen hit lapul a szívében. Élő - cselekvő; vagy halott - csupán ábrándozó hiedelem.

Ábrám hite élő volt. Ahogy szívében kiépítette a hitét, az igazi tettekre sarkallta őt, pontos terveket szőtt, előkészületeket tette hosszú távú célja megvalósítása érdekében. Amikor minden előkészületet megtett szellemében, szívében és lelkében: elindult, s szerencsésen meg is érkezett a helyre, amely a jövőt jelenti számára; leszármazottai számára, pedig tökéletes boldogságot a távoli jövőben.

A Teremtőnek az elkövetkezendő évezredekben még sok ilyen hitű emberre van szüksége ahhoz, hogy tetteit a tudatlan emberiség szemében is hitelt érdemlő módon végrehajthassa. Ezeknek az embereknek az életén fog bennünket a továbbiakban végigvezetni a Biblia.

Ábrám tehát szűk családi körben megérkezett a Jordán vízgyűjtő területére. Innen fog továbbhaladni úgy, ahogy majd a Teremtő utasítani fogja.

Nyilvánvalóvá vált tehát Ábrám hite, az élő hit, amit határozott cselekedetekkel támasztott alá. Ezért Isten bízván bízhatott benne. Hogy Ábrám biztos lehessen abban, hogy jót cselekedett (hisz az elesett ember - még ha oly szilárd hite is van - valamelyest mindig kétségek közt él), Isten a lelkében megnyilvánult neki. A lelkiismeret az, amivel a Teremtő (vagy más szellemszemély) közvetlenül kommunikálni képes. A lelkiismeret: az elme és az érzelemvilág közötti harmonikus együttműködés eredménye. A lelkiismeret: egy belső jelzőrendszer, amely a gondolatainkat és tetteinket helyesli, vagy megítéli (dicsér, vagy megfedd); vagyis képes különbséget tenni jó és rossz között. Összehangolja a vágyainkat (ami földi) az ismereteikkel (ami jó esetben égi eredetű); s így alkalmas arra, hogy az érzékeink kiiktatásával kommunikáljon vele (vagy rajta keresztül velünk) egy szellemszemély, vagy egyéb lelki megnyilvánulás, ent, vagy épp maga az Isten. Így tud nekünk is megjelenni az Isten, ha hagyjuk (persze erős védőfalat is építhetünk ellene - hátrányunkra!).

Tehát Ábrám most már tisztában volt vele, hogy helyesen cselekedett, és lenyűgözte őt az, amit Isten vele közölt. Ez a föld az ő leszármazottaié lesz. Azt is tudta azonban, hogy ez csak akkor lesz igaz, ha a leszármazottai Jehovát fogják szolgálni. Különben nem! De ez a fény még csak halványan van jelen a lelkében. Egyelőre még földön túli transzban van.

Ennek örömére természetes, hogy áldozati halmot emel Isten tiszteletére, hogy ezt kifejezze Felé. Az áldozat élvezője az Isten. Ez újabb előképe az eljövendő nagy áldozatnak, mellyel végérvényesen kiengesztelődik a Teremtő, s utat nyit a Paradicsomba vezető kapu felé, a kérubok között.

A Fekete-tenger keleti partvidékén húzódó Jordánia fennsíkján telepszik meg Ábrám, és itt Béthel (Isten Háza), és Hái között épít újra egy oltárt. Így a későbbi korok számára is jelzi útvonalát.

Itt újra arról számol be az Írás, hogy Ábrám a nevén szólítja a Teremtőt, Jehovát, s a továbbiakban már így, személyként azonosítva Őt, kéri segítségét.

Most tehát Ábrám, hogy bejárta mindazt a területet, melyet az Isten neki szándékozott adni, a Jordán és a Nyugati Hegység között folyamatosan halad délnek, Egyiptom felé. Pontosan tudja Ábrám, hogy ebben az időben Egyiptom a térség legnagyobb hatalma. Jóllehet, India és Kína ekkor már komoly világhatalommal bír, de mindezek a földnek más területein uralkodnak. Az Istennek más-más aspektusai irányítják, formálják az illető terület jövőjét. A föld nagy területein: észak-Ázsiában, Európában, Afrika középső, nyugati és déli felén, Észak- és Dél-Amerikában ekkor még az Arany-kort élik a helyi embercsoportok. Mai szemmel úgy mondjuk, hogy ősközösségi társadalomban élnek, összhangban a természettel, egymással, és az Istennel. Egyes területeken persze már felbomlóban van ez az összhang. Ennek egyik fő oka a már hanyatló korba lépett társadalmak hatalmi törekvéseinek e területekre is kiterjesztett hatása. Így az ősközösségi társadalmak is gyakorta keverednek egymással harcba a Mezopotámia-térségbeli hatalmak morálrontó hatása miatt. Föníciai hajók ez idő tájt hajózgatnak át Dél-Amerikába, s formálják lassan-lassan át az ott élők életét. Mindazonáltal e terület még vagy háromezer évig szinte paradicsomi körülmények között virágzik (kb. i. sz. 650-ig). Észak-Amerika pusztai népeit nem sokkal ezután Ábrám leszármazottainak egy komoly csoportja fogja meglátogatni, s az ottani paradicsomi körülményeknek, az Arany-kornak fog véget vetni. Felosztják egymás közt a népet, majd a területet, és folyamatos harcokkal tarkítják e népek életét, először egymás, majd a természet ellen.

Föníciában éhség van. A későbbiekben látni fogjuk, hogy egy-egy nagy természeti katasztrófát mindig az okoz, hogy az illető nép hátat fordított a Teremtőnek, vagy az Ő helyi elrendezésének (a kettő lényegében ugyanaz). A föntebb írottakból látszik, hogy például Dél-Amerikában paradicsomi körülmények között élnek az emberek - jóllehet az őserdő mélyén meztelemül kisebb-nagyobb csoportokban az erdőből gyűjtött dolgokból táplálkoznak. A táplálkozásnak az ennivaló csak az egyik fele, méghozzá a kevésbé fontos fele. (Ezt majd Jézus tanításaiból jobban meg fogjuk érteni.) Fontosabb fele: az égből, Istentől szerzett ismeret, és annak helyes felhasználása. Ha ezt helyesen alkalmazzák, akkor a fizikális ellátás már ennek közvetlen következménye. Míg, ha ez fordítva történik, (vagyis elsősorban az anyagi vágyaink kielégítésére törekszünk anélkül, hogy tudnánk, hogyan kell azt megszereznünk, és felhasználnunk) akkor egy szellemi hanyatlás következik be. A szellemi hanyatlásnak (az isteni tudomány nélkülözésének) pedig egyenes következménye az emberi problémák egyre sűrűsödő halmaza; pl. a természeti katasztrófák sora, majd a pusztulás. Nem, az ember nem tud parancsolni az természeti erőknek. Azoknak csak az Isten tud parancsolni. Az ember csupán használni tudja annak áldásait. De hogy hogyan kell azokat használni, és mire valók, az Istentől kell megtanulnunk. Ha nem ezt az utat követjük, akkor Istennek a természet erőin keresztül megnyilvánuló áldása átokká fajul. Ezt viszont kizárólag a helyes imádat gyakorlásával lehet újra a helyére billenteni.

Érdekes megfigyelés, hogy bizonyos emberek agya a testéhez képest nagyobb volt, mint a ma élő Homo Sapiensé. Vajon miért? Nyilván nem azért, mert oly sok tárgy és fegyver elkészítésével tömte tele a fejét. Nem! Azt tanulmányozta, hogy a Teremtő hogyan és miért építette föl ezt a fizikai világot; mi van azon túl; annak mi a célja; hogyan kell azokkal összhangban élnie; és hogyan kell azt az Istent imádni, szolgálni, aki mindezt megalkotta, s a rendelkezésünkre bocsátotta. Higgyük el: az isteni tudás sokkal hatalmasabb és sokrétűbb, mint az emberi. Nem véletlen, hogy nagyobb elme és nagyobb agy kellett a befogadásához. Erről szól az Arany-kor; és ezt kell újra fölépíteni itt, a földön, és az égben. Erről szól a Biblia!

Tehát, amikor valahol éhínség tör ki, akkor ez annak a jele, hogy az illető nép megcsömörlött eddigi életmódjától, az igaz szóra éhezik; nem tudja már, hogyan kell e természeti erők felhasználásával megszerezni az élelmiszert sem. Ez történt azon a földön is, ahol Ábrám 3900 évvel ezelőtt járt. Némelyek e természeti (vagy tudatlansági) katasztrófa hatására kezdtek túlhajózni a Földközi-tenger nyugati átjáróján (Herkules Oszlopain, vagy mai nevén: Gibraltári-szoroson) az Atlanti óceán felé, s fedezték fel a kis szigeteket, s távolabb, Közép- és Dél-Amerikát: a Paradicsomot.

Ábrám is dél felé húzódott, hisz az ő hite talán eltarthatta volna az országot, de Jehova azt nem erre szánta.

Miből gondolta ezt Ábrám? Ő próféta volt. Ismerte az emberiség múltját, jelenét. Ismerte azt az Istent, aki mindezt irányítja; éppen Őt szolgálta. Így pontosan tudott valamit: ha egy ember, vagy népcsoport világuralomra törekszik, akkor az már elért minden olyan dolgot az életben, ami ennek a megvalósításához szükséges. Erkölcsileg már olyan mélyre süllyedt, hogy már nem tűr maga fölött semmilyen rendre utasító hatalmat. Az isteneknek is ő maga kíván parancsolni, hisz úgy érzi: képes rá. Úgy érzi, hogy eddigi ismeretei alapján képes egy egész népet, vagy akár emberiséget arra 'kárhoztatni' (kényszeríteni), hogy az Isten ismerete helyett őt hallgassa, s ezért még tartsa is el őt. Ő maga kíván Isten lenni. Mindent megenged magának e gondolkodás érdekében, és a cselekedetei is ezt tükrözik.

Hasonló a helyzet, mint Babilonban volt a nagy zikkurát építése alkalmával. Ott a Teremtő még közbelépett, mert annak megvalósítása teljesen lerombolta volna az isteni terv - az emberiségnek a Paradicsomba való visszaemelése - megvalósítását. Itt Egyiptomban (és később más világhatalmak esetében) azonban már épp az Ő szándékának megvalósítását segíti elő. Ezért mondhatjuk, hogy Egyiptom az első világhatalom (ennek törekvéseit engedte az Isten teljes mértékben kibontakozni, szándéka véghezvitele érdekében). Viszont egy-egy ilyen világhatalmi szándék egyben az illető nép halálos ítéletét is jelentette. Világhatalmi pozícióját határozottan az Istennel szembeni állásfoglalás legnyilvánvalóbb formájaként lehet azonosítani. Hisz itt, ilyen helyzetben minden olyan anyagi vágyát kiélheti, amely a lehetséges, összes gonoszságot magában foglalja. Ezeknek nyilvánvalóvá válása viszont egy sor vitakérdést megválaszol, s ezek után már megnyugtató módon el lehet törölni a föld színéről az összes ehhez hasonló gondolkodásmódot, és azok képviselőit; ha csak nem kapnak észbe az előttük lezajló események hatására. Ha az emberiség nem tanítható a lelkiismeretén keresztül jó szóval, majd tanítható lesz a történelemmel. Így gyakorlatilag az emberiség vágyait használja fel a Teremtő arra, hogy oktassa vele őket.

Ábrám mindezt jól tudta, így pontosan következtetett, amikor azt gondolta, hogy Egyiptomba érve neki az élete veszélyben forog a szépséges felesége miatt. Ahogy ma az amerikaiak azt gondolják, hogy pénzért mindent megszerezhetnek, akkor az egyiptomiak a fegyverükről gondolták ugyanezt a fennhatóságot, mindenhatóságot. Tehát Ábrám kénytelen volt ravaszsághoz folyamodni. Ezt is épp az Isten tette lehetővé számára, hisz Ábrám és Szárai között valójában unokatestvéri kapcsolat volt. Szárai Ábrám unokahúga volt.

Tehát jól gondolkodott Ábrám. Nyilvánvaló, hogy ha az asszonyt meggyalázzák, akkor ő már nem veheti újra magához. De Ábrámnak hatalmas hite volt. Bízott abban az Istenben, akit szolgált. Először is gondolkodás nélkül feláldozta volna feleségét, ha Jehova ezt kérte volna tőle (mint ahogy fiával később meg is teszi), másfelől viszont tudta, hogy ha az Istennek szándéka van Száraival, akkor meg fogja menteni őt a megaláztatástól. Természetesen szerette e feleségét, így az volt a reménye, hogy visszakapja feleségét anélkül, hogy a haja szála is görbülne. A Teremtő Szárait is fel kívánta használni, hogy a fáraó lelkiismeretén keresztül szóljon hozzá, megleckéztesse: bemutatkozzon neki.

Az első szempont tehát, amiért Ábrámnak Egyiptomba kellett jönnie: nyugodt életének biztosítása, és javainak gyarapítása. Nyilván nem Ábrám vágya volt az a sok vagyon, hanem az istenségnek van dolga vele. Másfelől viszont Ábrámnak nagyszerű próbát is jelent: megbillent-e hitét a sok jószág birtoklása, elfordul-e Istentől, vagy továbbra is egyre nagyobb szorgalommal követi Teremtője útmutatásait, vajon szereti-e Szárait annyira, hogy a vagyon többet jelentsen nála? Egyszerre vizsgáztatta a Teremtő Ábrám kapcsolatát Istennel, emberekkel, és a vagyontárgyakkal szemben, a velük kapcsolatos gondolkodását. Elmondhatjuk, hogy mindhárom próbát nagyszerűen megállta. A Virág-rendszer kommunáiban is hasonló módszerekkel tudjuk kiválogatni a célirányosan rátermett embereket.

A védikus irodalomban azt olvassuk, hogy a Teremtő az Önmagát ért sérelmet nem torolja meg úgy, mint a szolgájáét. A Teremtő tökéletes, így az önmagát ért sérelmet képes semlegesíteni, képes lenyelni. A szolgája viszont egy gyenge, tökéletlen ember. És Ő nagyon szereti az ilyet. Képes a világot romba dönteni egy ilyen szentért. Így tett most is, miután a fáraó a házába vitte az asszonyt - természetesen katonai hatalom kilátásba helyezésével, Ábrámmal szemben. Az egyiptomiak világhatalmi pozíciójukban már csak annyira érdeklődtek az ember iránt, hogy kedvüket töltötték vele, vagy munkára fogták, esetleg értelmét ezek irányítására használták fel. Ez egy óriási különbség egy földi világhatalom (vagy más földi hatalom), illetve az égi hatalom, a Mennyei Királyság között. A mennyei hatalom lehajol az emberekért, és felemelve maga mellé helyezi; addig a földi hatalom fölébük telepedik, s eltiporja azután őket.

Jehova tehát Ábrám érdekében cselekedett.

Úgy látszik, tanult a leckéből a fáraó. Látnivaló, hogy még nem telt be Egyiptom bűnössége. Még van a fáraónak lelkiismeret-furdalása. De ehhez szükség volt arra, hogy gonosz tettének lehetséges következményeit elbírálja a Teremtő. Ha Ábrám azt mondta volna, hogy Szárai a felesége: megölette volna, s magának vette volna el az asszonyt. Ez azonban gátat vetett volna Jehovának Ábrámmal kapcsolatos terve elé. Akkor is megszállták volna mindama bajok a fáraó házát, de már késő lett volna. Így Jehova két legyet ütött egy csapásra: elősegítette Ábrám előmenetelét tervének sikeres végrehajtásához, illetve a fáraót is megleckéztette, s vizsgáztatta - lehet-e még vele valamit kezdeni. Tanítani tudja-e még népének a helyes erkölcsöt? Így a fáraó valójában Jehova tervének eszköze lett, s ezért megérdemelte, hogy még mintegy ötszáz évig világhatalmon maradjon, s a hosszú távú tervezésnél is figyelembe lehessen venni.

Ábrám az egyiptomi kaland és meggazdagodás után (előtte sem volt éppen szegény, de itt megtöbbszörözte mindazt, amije volt) Egyiptomból északra ment. A Nílus deltájától átvándorolt a Jordán torkolatához. Majd Lóttal együtt újra végigvándoroltak a már ismert útvonalon visszafelé, végig a folyómeder és a hegység lába között elterülő kövér legelőkön. Fel is hízott a marhájuk, míg újra Béthelhez értek. Mintegy szentélyt tartották nyilván azt a helyet, hisz itt szólt Ábrám újra és újra Teremtőjéhez - áldozatot bemutatva Neki.

Itt megjegyzendő, hogy a Jehova név héber szóból származik. Jelentése, hogy: Aki előidézi, hogy létezzen; vagy röviden: Léteztető. Ábrám viszont dél-Mezopotámiából származik, s az istenek nevét ott akkádul ejtették ki. Jóllehet, az akkádok nem ismertek (vagy nem ismertek el) egy szuverén teremtőt, Ábrám már ott, Urukban is Őt imádta. A nevét nyilván akkádul használta, vagy egyszerűen csak a kettőjük között lévő kapcsolatot nevezte meg istenként. E neveket vitte magával, s itt Kánaán földén, Béthelben (Lúz) a héber nevet használta, kapcsolatuk megjelöléseként és Istenként egyaránt. A Léteztető név héber megfelelőjét, Jehovát, először Mózesnek nyilvánította ki a Teremtő mintegy ötszáz évvel később a Sínai pusztában.

Természetesen a területi igények számbavételekor figyelembe kellett venniük kettejük barom-állományának folytonos növekedését (hisz az Isten áldása nyugodott rajtuk), és persze számolni kellett annak a népnek a jelenlétével is, akik között laktak - jóllehet, azok nem bántották Őket, sőt még bizonyos tekintetben fel is néztek rájuk. Ábrámot prófétának és királynak tartották, s így féltek tőle, bár semmi okuk nem volt rá.

Mivel a temérdek jószág alapvetően két önálló vezetés alatt áll; nyilvánvaló, hogy szolgáik, a pásztorok a saját uruk javát akarják szolgálni. Ez az összefonódás komoly súrlódásokhoz vezet, melyeknek híre eljut Ábrám fülébe. Ekkor ő igen bölcsen dönt. Tudja, hogy az Istenük az általuk már többször is bejárt földet nekik adta. Akkor miért kuporodnak össze egy kupacban rajta? El kell válniuk, a nyájakat szét kell választaniuk, s néhány napi járóföldet kell közöttük hagyni. Így a közöttük dolgozó pásztorok munkáját nem nehezíti meg az, hogy a másik pásztor is ugyanott akar itatni, vagy legeltetni; vagy, hogy a karámnak ki, melyik felét foglalja el. Teljesen egészséges lehetőséget kínál unokaöccsének, s ő rá is áll a felkínált lehetőségre.

Másfelől ez a döntés a Teremtő tervét is elősegíti, hisz így két központi területen is elkezdheti Kánaán térségének bemunkálását, előkészítését.

Lót, fiatal lévén, szíve vágyára hallgat. Bejárta már az országot, tudja, hogy néz ki. Azonnal lecsap a legkövérebb legelőkre, de vágyik a városi élet után is. Hiába, Urban ő valójában szeretett lakni, de a kaland is hívogatta. Az ő szíve nem volt olyan tökéletes a Teremtőjéhez, mint nagybátyjájáé; de mint később látni fogjuk: ez is elegendő lesz ahhoz, hogy csodálatosan az Isten védelmére keljen, és hitét cselekvő módon kimutassa.

Ma is ismeretes az a szó, hogy szodómia. Ez az állatokkal való szexuális együttlétet jelenti (vagy szélesebb módon: förtelmes, brutális szexuális játékot, melynek eredményeként fizikai sérülések, sőt halál is bekövetkezhet). Ha ezt a szót ennek a városnak a nevéből származtatják, akkor elképzelhetjük, hogy milyen förtelmes erkölcs uralkodott ott. Az a legkevesebb, hogy az épp aktuális uralkodó jogot formál a nép menyasszonyaira. A legtöbb ember a saját, és az ellenkező nem képviselőivel is gondolkodás nélkül közösül. Rendszeresek a nyilvános orgiák, ahol a legkülönfélébb tárgyakkal, állatokkal, emberi (vagyis embertelen) módszerekkel elégítik ki mohó és elkorcsosult szexuális érzékeiket; akár a halálig is kitombolva magukat a legkülönfélébb kábítószerek hatása alatt. Ilyenkor a kéjtől szétszaggatott prostituált férfiak és nők, állatok véres tetemei borították az utcákat és tereket. Ebben a térségben ez volt ekkor az uralkodó erkölcsi norma, s minden, amit tettek: e kéjvágyuk kielégítése érdekében történt. Erre épült a törvény-rendszerük.

Nos, ide költözött Lót. Ő természetesen nem volt elragadtatva ettől, de mégis ő lehetett az, akinek az élete képes volt szembehelyezkedni az itteni, lealacsonyító szokásokkal, s így mintegy ítéletet lehetett hirdetni számukra cselekedeteik miatt. Az ő szava volt majd képes felkiáltani az egekbe ezek láttán.

Itt szintén két ígéretről hallunk: azokról, amelyeket egyszer már ígért Isten Ábrámnak. Beszéltünk már róla, hogy a kettőzés biztosítást jelent. Ha először kétségei támadtak volna Ábrámnak az ígéretet illetően, (esetleg önmagát nem tartotta ezekhez méltónak), akkor most Teremője megkettőzve biztosítja őt szándékáról. (Ítélni is csak úgy lehet, ha két, vagy három tanúvallomás alátámasztja az ítélet alá vont tényt. Itt a Kánaán népe fölötti ítélet előkészületi munkái folynak!)

Tudjuk, hogy Ábrám felesége még mindig magtalan, mégis a Teremő határozottsággal állítja, hogy leszármazottait megsokasítja, mint a föld porát. Ez a prófécia, vagy ígéret természetesen nem csak Ábrám közvetlen leszármazottaira vonatkozik, hanem az ő vérvonalán érkezendő Mag szellemi leszármazottaira is. Sőt elsősorban ez utóbbira. Ehhez azonban szükséges, hogy Ábrám ágyékából is népek, királyok, egy nemzet származzék.

Újabb ígéret után újabb utasítást kap Ábrám szeretett Istenétől. Ahogy annak idején Ádámot arra utasította Isten, hogy gondoskodjék az Éden szükségleteiről; úgy most is az a feladata Ábrámnak, hogy vegye szemügyre a neki ígért kertet, s kezdje meg benne az oktató programot, melynek során részben rámutat annak hanyatlását okozó visszásságaira; szétválogatja vele az embereket a szívállapotuk alapján; illetve az arra méltókat elkezdi szisztematikusan oktatni a Teremtő kinyilatkoztatott szándékáról. (Ma is ez a szándékunk itt, a nagyobb Kánaánban.)

Majd Hebronban állapodik meg Ábrám, mert itt talált méltó népet oktatásának kiterjesztésére, melyet részben okos szavakkal, részben viszont bölcs cselekedetekkel adott át a környező népeknek, törzseknek.

Ezzel az időmeghatározási technikával még számtalanszor fogunk találkozni a bibliai történelem feltárása során. Nagy pontosságú, hisz nem a különféle helyi időszámítás egységeit, és azok múlásának sebességét használja fel (mint mi most) hanem egy bizonyos időpontot, cselekvéssort legalább három pontból rögzít. Éppen úgy, mint mi ma meghatározzuk a földrajzi helyzetét valakinek, vagy valaminek. Ehhez legalább három műholdat, s egy vevőkészüléket használnak. Vagyis egy pontot további három segítségével határoznak meg. Itt a Biblia is ezt teszi. Egy bizonyos cselekvés, vagy történés időpontját egy azt végző személlyel, és további három társával azonosít. Ha ezt a későbbiekben még továbbiakkal rögzíti, akkor az teljes bizonyossággal követhető még akkor is, ha történetesen nem találnak rá tárgyi bizonyítékot. Ez már az ő kishitűségüknek, vagy bizonyos körülményeknek tudható be. A Biblia leírása azonban bizonyosan pontos.

Az eseményt további nevek és városnevek pontosítják. A korábbiak a Jordántól keletre, Mezopotámia felé eső terület királyai, míg az utóbbiak a Jordán középső folyásától délre fekvő területeké. Ez utóbbi az a terület, ahol oly nagymértékben elhatalmasodott a gonoszság, elsősorban a szexuális erkölcstelenség folytán (bár ez már inkább csak következménye a többinek), s ahol Lót is lakik és tanít. Egy kisebb belső háború készül kibontakozni a világhatalom, Egyiptom fennhatósága alatti területeken, Síneár és Sziddim völgye között. Emberi szempontból ez csupán egy terület-szerzési és hatalmi törekvés, illetve egy ezzel összekapcsolt lázadás. Isten szemében viszont egy hanyatló társadalom létének a végét készíti elő ez az eseménysor. A síneárita királyok csupán eszközök a Sziddim völgyének romlottságát megbüntetni vágyó Teremtő (itt Ítélő) kezében. De egyben próba is kiválasztottjának hűségét megvizsgálandó. Hisz a szívébe ezt is kitörölhetetlenül bele kell vésni.

Hogyan lehet a Sziddim völgye egy tenger? Erről nem sokára kimerítő módon értesülhetünk. Mindenesetre, amikor ez a kis belháború kitört, akkor (mint ezt már korábban láttuk) ez a terület még olyan volt, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földe (nyilván a Nílus delta-vidéke, vagyis Felső-Egyiptom), mint maga a Paradicsom. Ezért is választotta magának Lót ezt a területet lakásul. Akkor még nem láthatta az itt élő népek romlott szellemiségét olyan mélyen - zsenge kora miatt. Ábrám már tudta, hogy miféle föld az. Ő nem vágyott oda, bármily szép is volt.

Az egyiptomi világhatalom haderejét nem volt szükséges kiterjeszteni a Jordán völgyére, a Síneár-fensíkra és Mezopotámiára. Itt, ebben a térségben a helyi hatalmasságok keze ügyébe helyezte a rendfenntartás gondját. Ezeket a hatalmasságokat egyéb módon (egy vallási-kereskedelmi szisztémával) tartotta hatalma alatt. Tudjuk, hogy se Mezopotámiában, se Egyiptomban, vagy a Síneáron nem félték az igaz Istent; így a Mezopotámiában fellelhető irodalomból kitűnően látszik, hogy az isteni hierarchia milyen mozgalmas változásokon ment keresztül az ilyen népeknél. Most épp az egyiptomi fáraók érték el, hogy a saját személyük és udvartartásuk jelentse a környező népek imádatának tárgyát, s a saját hagyományos isteni hierarchiájuk csak ez alatt foglalhatott helyet. Ezt természetesen koncentrációs meditációval, hőstettekkel, bizonyos irányú tudományos fejlődéssel, és nem utolsó sorban katonai hatalommal lehet elérni, fenntartani. Eszükbe sem jutott az alattvalói körzethez tartozó népeknek megkérdőjelezni ezt a szuverenitást - mind addig, míg a fent felsorolt feltételek biztosítva voltak. S ha majd valamelyik meggyengült, s magával vonta más feltételek meglazulását (pl. Mózes kivonulásakor), lehetett szó az isteni és világi hatalom átnézéséről, ahogy majd a Síneár egykori királya tette ezt.

Tehát egyelőre épp az asszírok ősei voltak már elég fegyelmezettek és erősek ahhoz, hogy a fáraó rájuk bízza ennek a kis lázadásnak a helyrebillentését. Ha nem is a Teremtő mozgatta közvetlenül a szálakat, azért a szolgáit, Ábrámot és Lótot a térségbe küldte, hogy a helyi problémák ilyetén való leverésében ők is hatékonyan el tudják végezni a szent szolgálatuknak megfelelő tevékenységüket. Többek között ezért is küldte ide ilyen korán a szolgáit. Figyeljük meg, hogy milyen jelentőséggel fog bírni ez az esemény Ábrám további szolgálatának szempontjából.

Khédorlaomerrel bezárólag a Mezopotámia - Síneár - Sziddim-völgy térségében tökéletesen szervezett rendszer tartotta fenn a viszonylagos fegyelmet, rendet. Erre utal a tizenkettes szám (tizenkét évig szolgálták őt). A Bibliában itt újabb misztikus számok bukkannak föl. Érdemes tisztázni ezek jelentőségét is, akárcsak korábban tettük más számokkal. A tizenkettes szám, vagy annak valamely toldott formája mindig a szervezeti rendszer tökéletes egységét hívatott kinyilvánítani. Találkozunk majd 24-gyel (2×12); vagy a 144 000-rel (12×12×10³). Az ezekben lévő tizenkettes szám is a szervezet tökéletességére utal.

Majd azt írja: 'a tizenharmadik esztendőben fellázadtak' (a tizenkettes rend ellen!). Ez a szám a szerencsétlenséget, a bajt, a nagy horderejű pusztulás lehetőségét hordozza magában. A Királyok Krónikás Könyvében fordul elő ennek kétszerese, az előbbinek a megerősítése, biztosítása: megalapozott a pusztulás; a tett önmagában hordozza önnön és gazdája pusztulását egyaránt.

A tizennégyes szám viszont, ahogy a tizenhármast természetesen követi - jelentésének is közvetlen és természetes következménye: az ítélet. A 28-as szám megerősíti az ítélet tényét és jogosságát: meglesz, mert elhatároztatott (!). A 144 000 mindezek csúcspontját hívatott szemléltetni. A benne szereplő 1000 az anyagi, földi viszonyokat szemlélteti többszörös dimenzióba állítva (ég, föld, pokol). A végítélet mindhárom lételemet áthatja; de csak az anyaghoz kötött alakjaira vonatkozik. A szellemi birodalmat már előtte kitisztította a Teremtő, mielőtt betelne a 144 000.

További kánaánita népeket fenyítenek meg, akik megpróbálnak szembeszegülni a helyi renddel. Igen, ebben a térségben tökéletes rend uralkodott mindaddig, míg ki nem tört a lázadás. Áttételesen persze ehhez köze van Ábrám és Lót magatartásának, tanításaiknak és hitüknek is. Ugyanis ezek tartottak tükröt e népek felháborítóan gonosz vagy visszás magatartásának, életének, és gondolkodásmódjának, tulajdonságaik sűrű sötétjének. Majd fölismerve helyzetüket, rögtön a fölöttük uralkodó rend ellen fordultak. A föleszmélés első reakciója általában valóban ez; de a későbbiekben meg kell tanulni uralkodni rajta (Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.[1Móz 4: 7]). Olyan volt ez, mintha a fiak harcoltak volna az atyjuk ellen. De Khús letörte a szarvukat, megbüntette őket.

És most figyeljük meg a végső összecsapást!

Ez az ütközet a saját korában igen nagy jelentőségű volt a Sziddim völgyében; legalább olyan, mint a Mahábháratában a kuruksetrai csata. Mindkettőben a világuralom jogosságának a kérdése merült fel, s került pont a végére - jóllehet, igen komoly véráldozat útján. Ellenben a csata győztese egyik esetben sem könyvelhetett el igazi győzelmet; hisz mindkét esetben maga a Teremtő mutatta meg, hogy valójában Ő a világ Ura, s azt annak adja, akinek akarja. Ő legyőzheti, megalázhatja könnyűszerrel bármelyik felet. Nem először használ az Isten ilyen módszert, és nem is utoljára. Figyeljük meg, hogy ebben az esetben hogyan is fog mindez megnyilvánulni!

Tehát a keletről érkező fejedelmek győztek ebben a csatában. Sokan ott a gőzölgő szurokforrásokba estek, mások a környező hegyekbe menekültek.

Na, ez az, amit nem kellett volna! - mondhatnánk. Csakhogy Jehova úgy irányította a szolgáit, hogy ebbe ily módon belekeveredjenek. Lót nyilván nem hadakozott Khédorlaomer ellen; de mivel a lakhelyéről minden értéket és értékes embert elhurcoltak, így ő is rabságra jutott. A Teremtő szándéka most már kibontakozhat. Most már maga Lót is biztosan tudja, hiszi, hogy az ő Istene tenni fog érte valamit. Ha a Bhagavad-Gítában azt olvassuk, hogy Krisna az ő bhaktáit (szolgáit) megvédelmezi, akkor ez itt is igaz. Most, mint Jehova, mint Hű Barát, ugyanígy tesz.

Ábrám természetesen tudott az ütközetről, annak előzményeiről is; csak azt nem gondolta, hogy az unokaöccse is kárt szenvedhet benne. Amint tudomást szerzett róla, tudta, mit kell tennie.

Itt egy igen érdekes csetepatéról olvashatunk. Ha felszínesen olvassuk, természetesen el sem hisszük, vagy úgy gondoljuk: valahonnan becsempészték ebbe az eseménysorba. Hiszen korábban négy király öt király seregét győzte le. S ezt a négy királyi sereget Ábrám háromszáztizennyolc legényével megverte? Ebben a csatában még éjszakai akcióban is a legfontosabb jelentősége a hitnek van (nem az abban való hitnek, hogy mi ezt elhisszük-e, vagy sem). Ábrám hite abban, hogy a Teremtő - ha akarja - segíteni tud neki abban, hogy ő kiszabadítsa Lótot, sőt még a királyokat is rendre utasíthatja egyik szeretett szolgájának védelmében. Ezeket a királyokat fenyítve oktatja ki arról, hogy ki méltó egyedül az imádatra, s mire képes Ő. Mindegy, hogy a Khúsita királyok milyen magas rangú istenekben hisznek, mindegy, hogy milyen haderővel rendelkeznek; mindegy, hogy korábban milyen hőstetteket hajtottak végre, Ő mindezek ellenére akkor vet karikát az orrukba, amikor csak akarja. Ehhez nem kell istenek sokaságát imádni, és segítségül hívni; nem szükséges hatalmas haderő, vagy hőstettekkel kivívott hírnév; a mögötte hatalmasodó egyiptomi hatalom sem kell. Ábrám hite erre épül. Ő tudta, hogy a Teremtő mindezeknek fölötte áll, hisz Ő teremtette azokat; az Ő ujjának érintésére működnek, Nélküle semmik lennének. Ez mind-mind az Övé, úgy bánik velük, ahogy akar. Most éppen szeretett szolgája érdekében kívánja ezeket felhasználni. Ezért Ábrám bátran szállhat szembe velük. Mivel Ő Ábrám (az igaz szeretet) oldalán áll, biztos, hogy eléri célját a vállalkozása.

Házánál nevelt, próbált legényei elsősorban a hitük által vannak próbára téve, csak másodsorban a bátorságuk, vitézségük által. Ezért elég ennyi is a felfuvalkodott sokadalommal szemben. A hit többek között megfelelő harci taktikát és helyénvaló csel alkalmazását is lehetővé teszi számukra. Előbb úgy állítja be, mintha egy hatalmas sereg lenne a keze alatt, így üldözi a csapatot, majd miután azok már jól elfáradtak, úgy tesz, mintha visszavonulna. Ám embereit kisebb csoportokra osztva a kimerült tábort mély alvásban éjszaka meglepi, s fölényes győzelmet arat felettük.

Mennyire hasonlít ez a kuruksetrai csata utáni eseményre, ahol a győztes Pándavákat az éj leple alatt sátorról sátorra járva, egyenként lemészárolják.

Ábrám, minekutána hite által, vagyis Teremtője segítségével legyőzte az üldözőbe vett királyokat; nem csak az ő atyjafiát szabadította ki, hanem az összes rabot, és azok minden jelenlévő ingóságát, amelyet Khédorlaomer elrabolt. Ez fontos a továbbiak szemszögéből. Ábrám igen nagylelkűen viselkedett azzal a néppel, amely mélységes erkölcstelenségben és gonoszságban sínylődik, és még fel is lázadt a Teremtő épp aktuális elrendezése ellen. Ezzel természetesen még esetleg a labilis szívállapotú egyéneket Isten felé fordíthatja. Ez főleg szembetűnő, ha figyelmesen továbbkísérjük az eseményeket.

Sodoma új királya ezt méltánylandó módon is fogadja. Később viszont épp ez a nép tör megmentőjére és így saját vesztére.

Az igaz Isten imádatának már egyfajta hagyománya kialakult, miután némelyek az ősidőben elfordultak Tőle. Így megkülönböztetett figyelmet kellett szentelni Neki. Ennek az imádati központja Sálem, a későbbi Jeruzsálem, a Béke (Kétszeres Béke) Városa. Mivel a Föld lakosságát ez az imádati forma közvetlenül nem irányította (hisz elfordultak tőle), szolgáinak egy szétszórt csoportja, bizonyos sémita törzsek - főleg Héber leszármazottai - alkotják e vallás társadalmát. Az ő vállukra nehezedik annak sorsa, hogy fenntartsák az igaz Isten imádatát, míg a Teremtő egyéb lépéseket nem tesz annak újbóli kibontakoztatása érdekében. Ez a hely előbb földi-fizikai, majd szellemi vonatkozásban is folyamatosan az igaz imádat központja. Ma is az, de ma már a Mennyei Királyság égi fővárosaként. Így is hívják: Mennyei Jeruzsálem.

3800 évvel ezelőtt tehát egy pap-király (mint a fönti Jeruzsálemben is) szolgál a legfelségesebb Istennek, s egyben vezeti a hatalma alá rendelt népet, várost.

Jeruzsálem mellett van a Királyok Völgye, ahová a királyokat temetik (ugyanúgy, mint Egyiptomban), ide jött elébe Melkhisédek, de a Sziddim-völgyből Sodoma új királya is. Itt látszik meg, hogy a Teremtőt e korban még nem Jehovának (Léteztetőnek) hívják, hanem Magasságos Istennek nevezik - természetesen héberül. (Utti-il - akkádul, Ábrám szülőföldének nyelvén.) Itt nem egyértelműen derül ki, hogy ki kinek adott tizedet mindenből, csupán következtetni lehet (magyar nyelvi sajátosság). Melkhisédek csupán kenyeret és bort hozott a találkozóra, így értelmetlenség lenne azt hinni, hogy azokból adott volna Ábrámnak tizedrészt. Azt neki adta áldása és jó szándéka jeléül. Ábrámnál viszont ott volt az a rengeteg hadizsákmány. Mivel a legutolsó csata során azokra ő tett szert: jog szerint az övé - függetlenül attól, hogy mi volt vele a szándéka. Ezt nem vitathatta, nem is vitatta senki. Ebből adott Ábrám Melkhisédeknek tizedet. Tette ezt azért, mert ő, Ábrám is annak az Istennek a szolgája, akinek Melkhisédek a papja. És mint Sálem, vagyis az imádati központ királya, politikailag is, vallásilag is elöljárója Ábrámnak. Jóllehet, az igaz imádók nem tömörültek körülhatárolt területre, mégis ez a királyság ezek fölött is diszponált. Ez számukra is így természetes; ez a Teremtő szervezeti elrendezésével teljesen összhangban van (ez így van ma is!). Ez így van a többi vallás esetében is, csak mivel ők isteni és emberi szinten is folyamatos harcban vannak egymással, ezért az istenségükhöz tartozó politikai rendszert egy-egy földi területhez kényszerülnek kötni. Az igaz Isten hierarchiai szervezetségének fenntartásához ilyen megkötések nem szükségesek. A Mindenható ugyanis fölötte áll minden szabálynak és kötöttségnek, illetve az ezeket okozó tényezőknek (jóság, szenvedély, tudatlanság). Másfelől viszont a Teremtő a saját hatalmát ki fogja terjeszteni az egész emberi társadalomra, miután a korábban felvázolt vitakérdések hitelt érdemlő módon tisztázásra kerültek, s megfelelő jogalapot tesz hozzáférhetővé Királysága politikai szervezetének arra, hogy a Vele szembenállókat végleg megfossza szabad akaratuk gyakorlásától: mint embereket végleg megsemmisíti őket.

Sodoma királya elé siet Ábrámnak, mikor hírét veszi, hogy az kiszabadította városuk lakóit, azok ingóságával egybe. Ő azonban nem a Magasságos Isten szolgája, így számára nem egyértelmű, hogy Ábrámnak mi a célja a visszaszerzett (megszerzett) javakkal és emberekkel. Ezért ő csupán kérhet tőle. Még azt sem remélheti, hogy egyáltalán a népet odaadja, vagy rabszolgákként megtartja őket magának. Mindenesetre Melkhisédek szavai és a mögötte rejlő, belőle kiáradó jóság, valamint Ábrámnak erre való pozitív reagálása arra készteti, hogy legalább a népet visszaremélheti tőle. Nem is kér többet. De nem is csalódik Ábrám jóindulatában (ami valójában attól az Istentől fakad, akit ő sohasem fog igazából meglátni és megismerni, imádni - amint megkapja azt, amit remél tőle: el is fordul Tőle, [tőle]), hisz nem csak a népét kapja vissza, de azok javainak nagy hányadát is.

Ábrám kényes helyzetben van, de Teremtőjétől kapott bölcsessége alkalmassá teszi őt arra, hogy ezt a helyzetet igen jól kezelje, a helyzet magaslatára álljon. Mamré tölgyesében lakik, és őt ott szívesen fogadták, szeretik, segítik. Ez a segítség azonban nem Ábrám Istenét illeti, hanem saját biztonságuk, és nem utolsó sorban a kincsestáruk degeszre tömését tűzi ki célul. Jóllehet, kedves emberek, de csupán a saját érdekük miatt van ez így. Tudják, hogy Ábrámot igen megáldotta az ő Istene, s így célszerű jóban lenni vele, mert így abból jó haszon származik. Ebből a célból vettek részt a rabszabadító akcióban is. Viszont azzal, hogy Ábrámba ily mély bizalmat fektettek; egy viszonylag erős isten-tudatról tettek tanúbizonyságot. Ki a csuda adott volna melléjük akárcsak egy katonát is, mikor az háromszáz-egynéhány emberrel négy királyt készül megtámadni! Mamré és fivérei az együttélésük során nem egyszer tapasztalhatták, hogy amire Ábrám ráteszi a kezét, azon áldás van. Nem értették ugyan, de a tapasztalatuk alapján bíztak most is benne. Majd ebből is jó hasznot húzhatnak - gondolták. Nem is csalódtak.

Sodoma királyával más volt a helyzet. Ő alapvetően nem bízott Ábrámban, de Lótban sem. Egyszerűen megpróbálta palira venni. Amit visszakap tőle, visszakapja, amit nem, azt nem. Ábrám igen jó emberismerő lévén, átlátott rajta. Azonban azt is tudta, hogy jelen viselkedésmódja unokaöccse jövőbeni életére is kihatással lesz. Neki, Ábrámnak nem, volt szüksége a visszaszerzett holmikra, és az elhurcolt emberekre sem. Ő valójában csak kiszabadította őket. Elsősorban Lótot és családját, valamint az ő jószágait akarta visszaszerezni. Ezt diktálta a szeretet egyik fajtája: a sztorgé, amit a vérrokoni kapcsolatokon alapuló szeretetnek nevezünk. Viszont a vele levő foglyok láttán megindult a szíve, s őket is kiszabadította, és visszavitte hazájukba. Ez a szeretet-fajta az agapé, vagyis az általános szeretet. Amikor őket kiszabadította a vagyontárgyaikkal együtt, valójában azonnal el is határozta, hogy ő magának ezekből semmi sem kell: ezt ő kizárólag unokaöccsére való tekintettel teszi. Viszont azt is tudta, hogy legénységének ennie kell (ők is a Magasságos Isten szolgái voltak, így ők sem tartottak igényt a javakra, hisz szeretetből tették ugyanazt, mint Ábrám), illetve, hogy Mamré és fivérei valójában a hadizsákmány miatt mentek vele. Így - noha szüksége nem volt a segítségükre - mégis megadta nekik mindazt, amit korábban kialkudtak. Mindezt a további jószomszédi viszony fenntartása és erősítése érdekében tette. Lótra valótekintettel azonban (no, és persze, hogy ezzel is tanítsa kora társadalmát) az összes többi jószágot Sodoma királyának (és így Lót királyának is) a lábai elé helyezte. Tette ezt annak ellenére, hogy Sodoma királya és a nép vissza fognak élni mindezzel. De ez már egy következő történet.

Ábrám ismét bőséges bizonyítékát adta Teremtője iránt megnyilvánuló hitének, Tőle kapott bölcsességének, és szeretetének. Ezzel szellemileg és lelkileg egyaránt sokat fejlődött. Szellemileg, mert tanult a körülményekből; lelkileg, mert helyesen reagált rájuk, ezek következményeit közvetlenül megalapozhatta. E csodálatos mértékű fejlődés után a Teremtő ismét ígérettel állt elő. Ábrám igen magas transzcendentális szinten képes Teremtőjére gondolni, Vele beszélgetni az éjszaka bizonyos szakaszában. Ilyenkor mintegy meghitt beszélgetés alakul ki közöttük. Természetesen nappal is folyamatos és szeretetteljes kapcsolatot ápol Vele, hisz ez a kapcsolat vezérli tetteit, gondolkodásmódját, döntéseit, és embertársaival való kapcsolatát. Azonban éjjel, amikor már nem szükséges a fizikai körülményekre figyelnie, teljesen áthatják a lelkét a magasabb dimenziók, ahol közelebbi és közvetlenebb, bensőségesebb kapcsolatot ápolhat szeretetének és imádatának tárgyával, Istenével. Ezekből a meghitt beszélgetésekből nyeri erejét napi tevékenységeinek maradéktalan ellátásához, és a körülötte tapasztalható kedvezőtlen körülmények, az emberi ostobaság, és démoni gonoszság elviseléséhez; s azokon így képes felülkerekedni. Ezek az éjszakai beszélgetések asztrális síkon kezdődnek, majd ahogy egyre elmélyültebbé válik a párbeszéd, amely képekben és szavakban egyaránt megnyilvánul; egyre magasabb, könnyedebb dimenziókban - kauzális (ok-okozati), mentális (érzelmi), éteri (határ-energetikai) síkokra száll. A szellemi birodalomba is képes betekintést nyerni lelke éteri burkának vezetésével, a szellem törvényeinek szisztematikus megértése révén.

Így ezen alkalommal a beszélgetés kettejük között ismét arról szól, hogy Isten meg kívánja ajándékozni szeretett szolgáját, Ábrámot. Ábrám nem érti, mégis mit adhat még neki az Isten, hisz bármi legyen is az: nem az ő utóda fogja tőle elörökölni, hanem vagyonának felügyelője, Eliézer, aki ráadásul még csak nem is rokona, s a hitével is csak utólag került kapcsolatba. Hűsége miatt mégis Ábrám legfőbb támasza lett.

De mégis kaphat valamit, aminek örülni fog!

Már korábban is ígérte neki a Magasságos, hogy az ő utódainak a száma olyan lesz, mint a földnek pora; de mivel a felesége, Szárai magtalan volt, úgy gondolta, hogy a szolgáit fogja megszaporítani, ő, pedig köteles lesz őket fiaiként nevelni. Szeretni most is úgy szerette őket. Tehát elfogadta volna ezt a lehetőséget is. Nem véletlen emelte fel a kezét végzésre, miszerint egy szolga-szülöttre fogja hagyatékozni a vagyonát.

Ellenben a Teremtő másként képzeli szolgája jövőjét.

A korábbi ígéreteket ismétli meg neki a Teremtő, de most már úgy, hogy előtte közli: mindez az ő ágyékából fog származni, nem a szolgáját fogja fölhasználni Isten. Természetesen Ábrám jó ideje könyörög Istenéhez utódért, hisz a férfiúi hitelén esik csorba, ha nincs magzata. Előbb-utóbb kikezdheti a hitét is e tény. A fölöttébb való szenvedés még a bölcset is megbolondítja - mondja egy példabeszéd. A túlzott vágyakozás, pedig bűnt szül - beszél róla Pál apostol. E kettő szoros kapcsolatban áll egymással. Ezt már tapasztalatból tudom.

Ezeken az éjszakai beszélgetéseken a Teremtő felvázolta Ábrám előtt a lehetőségeket, melyek során az ő ágyékából gyermek származhat. Egyik lehetőség, hogy Szárai mellé vesz magának egy második feleséget is; illetve, hogy Ő képes Szárai magtalanságát orvosolni. Valójában egyébként is a Teremtő biotikai és szellemi elrendezése folytán vált lehetővé, hogy Szárai magtalan. Az Isten pontosan tudja, hogy hol a hiba. Nem biotikai, hanem hitbéli problémával áll szemben az asszony. Nincs olyan mély hite a Teremtőjével kapcsolatban, mint urának. S ennek a feszültségnek van egy olyan hatása, ami anyaggá formálódik, s termékenyülési gátló-anyagot termel a szervezetében. Valójában egyetlen betegségért sem tehető felelőssé valamely anyag, vagy szerv működésének minősége. A problémának ezek csak a megnyilvánulásai. A probléma gyökere kettős: egyrészt öröklődve halmozódik egy-egy kór (ez megelőzhető egy bizonyos szintig a rokoni házasságok kerülésével), másrészt viszont az illető személyének gondolkodásmódja, hite felnagyíthatja, elindíthatja (persze el is simíthatja) a bajt. Kisebb mértékben ugyan, de felelős lehet ilyesmiért az életkörülmény, amely segít kialakítani az esetlegesen helytelen gondolkodásmódot, vagy sérült érzelmeket, pontatlan lelkiismeretet. Bár ezek a körülmények épp azért vannak, hogy rajtuk keresztül mutatkozzék meg a szív indítéka. A döntés mindig a kezünkben van: mi döntjük el, hogy miként kezeljük ezeket.

Ábrám ezen ismereteinek birtokában kétséget kizáróan meggyőződött arról, hogy amit a Teremtője ígér neki: azt megalapozva teszi. Ilyet csak Isten ígérhet, hisz egyedül Ő képes arra, hogy egy ember hitét, lelkiismeretét helyesen kiművelve, akár még az öröklött problémákat is ki tudja küszöbölni. Persze ehhez kell az ember is! Mint alant láttuk: az ő döntésén múlik, hogy az isteni irányítást elfogadja-e, vagy ellene szegül. Ettől függ ugyanis a gyógyulás. Mindezt az Isten hármas arculatának szoros együttműködése teszi lehetővé: a teremtés, a fenntartás és az ítélet. E három egyenként nem működik, hisz ítélet nélkül nem lehet teremtést fenntartani; fenntartás nélkül viszont értelmetlen a teremtés. E három dolog jelenleg még nincs egyensúlyban. Ennek kialakításáról szól az Írás.

Ábrám most már biztos benne, hogy Isten saját ágyékából való örököst ígért neki. Azonban azt is ígéri, hogy ez az örökös nem csupán a marháit, és egyéb jószágait örökli, hanem a földet is, amelyet tapos. Ez Ábrám számára új, hiszen pásztornép lévén sohasem volt földbirtoka. Mindig a környező népekkel való egyetértésben, s velük kereskedve vált lehetővé jószágainak legeltetése. Most azonban azt mondja a Magasságos, hogy ezen túl nem kell megegyeznie ezekkel az idegenekkel a legeltetés jogáért, hanem neki adja ezt a földet, s később a leszármazottai is öröklik tőle. Ez a tulajdon-viszony persze jelképes. Valójában a Teremtőé a föld, s annak minden élőlénye. Viszont időről időre, és területről területre rábízza ezt szolgáira (vagy átengedi idegeneknek), hogy azok viseljék gondját. Éppen úgy, ahogy Éden kertjében rábízta Ádámra. Itt Kánaánban azonban sokkal komolyabb problémával kell szembenézni a gondoskodás során. Igen sokrétű gondozásról van szó. Igen sok a gyom és a ragadozó. Tehát igen észnél kell lenni a művelésnél.

Ábrám jelet akar. Ez irányú hite nincs kielégítően megalapozva. A hit a következőképpen alakul ki az emberben: A személy ismerethez, majd ezen keresztül tudáshoz jut. A kettő helyes összhangjából fakadóan (kimunkált lelkiismerettől hajtva) ezt cselekvésre váltja. A cselekvés visszahatásait megtapasztalja. Az így elraktározott élményt jó mélyen elraktározza a szívében. Ez lesz az érzelem. Minden további inger (érzés, ismeret... stb.) ezzel az érzelemmel ütközik. A személy kapcsolódási pontot keres a szívbe zárt érzelem és az újonnan érkezett szellemi inger között. Ha bele tudja építeni, akkor az új ismeret szempontjából hit alakul ki anélkül, hogy ezt valójában megtapasztalhatta volna (hiszen a hit éppen a meg nem tapasztalt dolgokról való meggyőződés). Ha ezen új ismeret-anyagot nem képes a már szívébe zárt tapasztalatokhoz szilárdan hozzákapcsolni (mert nincs hova), vagy nem tökéletesen illeszkedik ahhoz, akkor kétely merül fel. Ez jó esetben egészséges dolog, hisz az embert arra indítja, hogy tisztázza. Tehát az egészséges kétely nem keverendő össze a hitetlenséggel!

Ábrámnak ez az új ígéret valójában nem képes gyökeret verni eddigi élettapasztalataival teleírt szívében. Jóllehet, tökéletesen hisz Teremtőjének, mégis logikusan arra vágyik, hogy ezt hitelt érdemlően jól a szívébe zárhassa - hisz neki sohasem volt földje (főleg nem országa!). Válaszul a Teremtő a fent vázolt elvet és rendet arra használja fel, hogy szerető szolgájának minden kételyét eloszlassa. Figyeljük, csak!

A Teremtő tudja, hogy Ábrám ismeri azt a jóslási módszert, amelyet Ur-Kaszdimban tanult, és a fent felsorolt állatokkal a leírt módon kell elvégezni, majd belőlük a jeleket kiolvasni, értelmezni. Ez alapvetően Jehova szemében egy helytelen jóslási mód, Ő azonban - mint tudjuk - mindent meg tud tisztítani, s helyesen felhasználni az Őt igazán imádók számára. Itt is így tesz. Sőt, mindez új értelmet is nyer Ábrám szemében.

Ez a cselekedet már önmagában is igen komoly jelzés-értékű. Ábrám megvédelmezi azt, ami az övé. A madarak és a felhasznált barmok mind-mind tiszta állatok úgy a Teremtő, mint Ábrám szemében. Ez kiváló kiindulási pont a kétely tisztázásához. Ragadozók, vagyis tisztátalan madarak közelítenek a tiszta áldozat darabjaihoz, melyeket Ábrám teljes egyértelműen elűz. Így kell majd elűznie a hatalma alá adott földről - melyet számára a Teremtő megtisztít - a tisztátalan démoni behatásokat. Tehát nem egy mai értelemben vett jogi tulajdonról van szó, hanem egy bizonyos terület (földi és szellemi) tisztántartásáról, és ennek az utódok számára történő szisztematikus oktatásáról. Ez ki fog majd tűnni a későbbi Mózesi Törvény idevonatkozó föld-tulajdonlási rendjéből.

De mi történik Ábrámmal a fölismerés során?

Hirtelen változáson megy át Ábrám. Hirtelen olyan erős felismerés dereng fel e lelkében, hogy szinte azonnal kiparancsolja testéből, és szinte kivágódik belőle az asztráltest. Ha ébren maradt volna, talán olyan görcsbe szorult volna minden izma, hogy menten megfulladt volna. Ez tehát a durva-fizikai test védekező-mechanizmusa. Hirtelen kiszállt a lelke az asztrál síkra (vagy akár még följebb), és így lényegesen erősebb burokban, testben éli meg ezt a traumát, amit a felismerés okozott neki. A Bibliában később is találkozunk hasonló esetekkel.

Majd a legdurvább fizikai testet átmenetileg elhagyva (mély ájulásszerű álomba zuhanva) hihetetlen pontossággal tisztázódik benne a kép, amit fölismert. Jehova szavait hallja, amelyet már olyan jól ismer.

Nos, ilyen jóslatot még álmában sem álmodhatott volna - gondolhatnánk. Pedig épp így történt. Az álom és annak magyarázata egyenesen a Teremtőtől származik. Előrevetítik Ábrám leszármazottait több mint négyszáz évre. Ábrám egy jó négyszáz éves jövőbe kap bepillantást. De azt is tudnia kell, hogy ennek a későbbiekben is halmozott jelentősége van.

Ez szól Izrael földi népéről, Jézus Krisztus megjelenéséről, az Armageddont közvetlen megelőző átfogó oktató-program jelentőségéről, a feltámadásról és az Utolsó Ítéletről. Sőt a Babilonból való visszatérésről, és még egyéb olyan eseményekről, amelyek a Teremtő népének megtisztulása utáni esemény-sort foglalták magukban.) Itt is megjelenik a negyvenes szám, méghozzá tízzel szorozva. A negyven itt is a helytelen vágyaktól való megtisztulás folyamatát jelöli - s hogy ez tízzel van szorozva, az arra utal, hogy - minden földi hívsággal, földi jóléttel kapcsolatos helyes szemléletmód kialakítására utal. Erre minden esetben szükség van, hogy az emberi szívbe olyan emlékek és érzelmek verjenek gyökeret, melyek alkalmassá teszik őket valóban az Istennek tetsző bölcs döntések meghozatalára. Ha ezek nem tisztulnának ki a szívből, akkor a tetteiket és döntéseiket továbbra is rossz hajlamaik irányítanák, melyeket Ádámtól genetikailag örököltek. Valójában ez mai kifejezéssel élve: célirányos genetikai transzformáció (de nem rossz értelembe vett génmanipuláció!).

Ábrámnak a továbbiakban viszonylag nyugodt életet, szép öregséget ígér - magzatokkal.

Azt mondja Isten. Hogy ezt a földet még nem most fogják teljesen birtokba venni, csak mintegy négyszáz éves tisztulás után. Itt most az emoreusok még nem olyan gonoszok, hogy el kéne pusztítani őket. (Bizonyos vitakérdések tisztázásának híjával még nincs elegendő isteni jogalap az ítélkezéshez.) Vannak még köztük, akik méltók az életre; ők még kiemelhetők, taníthatók. Emlékezzünk rá, hogy Ábrám szomszédai, akik tisztelettel övezik őt, szintén emoreusok (Mamré, Árnél, Eskol).

Két féle tűz jelenik meg az áldozati állatok darabjai között. A kemence befogadja az égetni való anyagot - vagyis a Teremtő elfogadja Ábrámtól a felajánlott áldozatot, és persze annak értelmét is; felszálló füstje, pedig a földről az égbe szálló imádságot szemlélteti. Vagyis jóllehet, Ábrám egy khúsita áldozatot mutat be, mégis az Isten azt megtisztított értelemmel elfogadja, továbbra is kapcsolatban marad Ábrámmal, elfogadja közeledését és imáit. (Vonjunk párhuzamot a Péter apostolnak adott parancsával - miszerint egy nem-zsidó, egy római százados házát kellett meglátogatnia - s az ezt megmutató isteni álommal - melyben mindenféle állatokat [tisztákat és tisztátalanokat] kellett leölnie!). A másik tűz egy fáklya fénye. Ez a szövétnek lángja, vagyis a megvilágosító oktatás hatékony jelképe. Isten felvilágosította Ábrámot, az áldozat értelméről, és jelentőségéről; s a továbbiakban ennek fényében kívánja őt oktatni, útját egyengetni.

Minthogy az áldozat felajánlására a Teremtő szólította fel Ábrámot, azt megmagyarázta, s a továbbiakban ennek figyelembe vételével fog szolgájával kapcsolatot ápolni. Ezt határozottan egy kettejük által kötött szerződés jelképének tekinthetjük, mint ahogy a továbbiakban ez egyértelművé is válik.

Tehát láthatjuk, hogy itt valójában egy szerződés köttetett a Teremtő és Ábrám között. Mindazonáltal ez a szerződés mintegy ötszáz év múlva lép hatályba, és közben még bizonyos leszármazottaival újra megerősíti (Izsákkal, Jákóbbal, Mózessel).

Isten egy akkora területet ígér Ábrámnak, amely a Nílustól az Eufráteszig terjed. Valójában a Biblia ókori történelme e térségben zajlik. Amikor az Írások a föld népéről, vagy az egész földről beszél, akkor valójában ezt a területet érti alatta. A héber nép valójában erről a területről tud. Az ezen túli területeket nem ismeri (bár természetesen tud róluk!). Ennek ellenére persze az Új-szövetség, vagy a Keresztény Görög Iratok már úgy említi a földet, hogy azon az egész földgolyó értendő (sőt egyes esetekben más, lakható világok is - akárcsak a teremtési folyamatok felsorolásában).

Tulajdonképpen, amikor Ábrámnak azt mondja a Magasságos, hogy általa a föld minden népe áldásban részesül, akkor azt Ő már a Keresztény Görög Iratokban értendő módon gondolja; de ezt Ábrám természetesen még nem tudja, Ha majd a feltámadása alkalmával megtudja, még nagyobb örömben lesz része. A fent felsorolt népeket mind neki adja a Teremtő a leszármazottainak. Ők az akkor ismert földön élnek, de idővel az Izrael kezébe adatnak, kiirtás végett. Ezzel fogja szemléltetni Isten, hogy a Mennyei Királysága hogyan fog majd tökéletesen tiszta imádati formát felállítani, és kiterjeszteni az egész földre (az egész emberlakta Világegyetemre).

Nos, megfigyelhetjük, hogy mit tesz Ábrám és felesége; illetve mit tesz majd a Teremtő a korábbi jóslat beteljesítése érdekében. Szárai és Ábrám már nagyon vágynak gyermekre, és jóllehet, Ábrám mindennap megadja feleségének a tevékeny jóakaratot, Szárai a korábban említett okok miatt mégsem fogad a méhében. Ekkor - mivel a jóslatról már ő is tud - tevékenyen szeretne részt vállalni annak beteljesítése érdekében.

Tíz évvel korábban, amikor a fáraó elragadta őt, adott mellé egy fiatal egyiptomi szolgálólányt, Hágárt. Majd amikor helytelen tettét kiküszöbölendő, elbocsátotta magától, végleg neki adta a lányt, hogy élete végéig szolgája őt. Ez egy kedves gesztus volt tőle. Szárai el is fogadta, hisz a szolgálólány hűsége felől nem volt kétsége.

Most, hogy a Magasságos áldását és jóslatát ismerték, a szolgálólányon keresztül akartak utódhoz jutni. Ez abban a korban nem volt szokatlan - tulajdonképpen ma sem - csak másképp oldják meg. Ábrám sem tartja szokatlannak a dolgot, végül is a szolgáló a teljes életével az úrnőjét hívatott szolgálni, akár így is.

Tehát Szárai Ábrámhoz adja feleségül a lányt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szolgáló ezzel teljes jogú feleség lett, s azt sem, hogy Ábrám két feleséget tart. Hágár csupán Szárai méhének jelképes meghosszabbítása, valójában csupán úrnőjét képviseli ebben a helyzetben. Valójában Ábrámnak csak Szárai a felesége. Ez a szituáció egészen más, mint majd később Jákób esetében lesz. Ott lényegesen bonyolultabb. Mégis a körülöttük élő emberek akár kétféle képen is érthetik - nem beszélve Hágárról, aki ettől még fel is fuvalkodik.

Hogyan mutatja ezt ki?

Íme egy vizsga-helyzet Hágár számára! Míg az úrnője korábban messzemenően meg volt elégedve vele (hisz ezért is, mert így dönteni), a próba hatására ez a kép, ez a bizodalom szertefoszlott. Amikor Hágár megtudta, hogy úrnője mire készül, (természetesen) rögtön arra a képtelen elhatározásra jutott, hogy ő most kiemelkedik a szolgasorból, s ha fiút ad Ábrámnak, akár még az úrnője helyére is felléphet. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy az ő szolgálata nem volt olyan tiszta indítékú, és odaadó. Az első adandó alkalommal akár hátba is döfi úrnőjét. Másfelől persze ő is nő, s mint ilyen, dölyfös féltékenység is gyötörte úrnője szépsége miatt. Irigy volt rá. Így mikor annak magtalanságát tapasztalta, már jó ideje ő, maga javasolta úrnőjének a béranyaságot.

Most, hogy a Magasságostól ilyen jövőképet kaptak, Szárai úgy gondolta, ideje lesz elfogadni "hű szolgája" javaslatát. Ő még nem látott mögé. Hágár azonban okos volt; tudta, mit akar. Ahogy gömbölyödött a pocakja, úrnője ellen fordult. Folyamatosan - előbb apró dolgokkal, később látványosabbakkal - megalázta őt. Az asszony végül nem bírta tovább!

Szárai nem mert határozottan fellépni a szolga ellen, mert tudta, hogy férje gyermeke van a szíve alatt. Már nem tudja kezelni a helyzetet; nem olyan jó politikus, mint Ábrám. Férjéhez fordul segítségért, tanácsért, sőt azt kéri Ábrámtól, hogy a Magasságos ítéletét kérdezze meg a dolog felől. Ábrám számára nem okoz gondot a helyzet kezelése. Nem csak a környező népek közt forgolódik ügyesen, de a saját háznépét is jól igazgatja. Pontosan tudja, hogy Hágár csak egy szolga. Nincs olyan ok, amiért az jogosan szembefordulhatna úrnőjével; akár az élete árán is őt kell szolgálnia. Szárainak legfeljebb arra kell vigyáznia, hogy a méhében fejlődő gyermek egészségesen fejlődjön. Mellesleg Hágárnak is ez a legfontosabb kötelessége ebben a helyzetbe. Ha ez ellen tesz: ezzel a gyermek, Ábrám és Szárai gyermeke ellen tesz. Ha ellenszegül úrnőjének: meg kell érte büntetni.

Ábrám mindezt feltárja felesége előtt, s közli vele, hogy a saját szolgáját neki kell megfegyelmeznie, a fentiek figyelembe vételével. Szárai így is tesz. Innen kezdve a szolgáló nyomorúsága valójában a saját felfuvalkodottságának a következménye. Ok nélkül senki sem bántja őt.

Most viszont Hágáron a sor. Most már ő nem bírja tovább. Felfuvalkodottságában azt gondolja, hogy mivel ő a ház urának az ölébe ülhetett, sőt annak gyermekét hordja a szíve alatt, akkor neki már mindent szabad. Nyilvánvaló, hogy kiemelkedő helyzete miatt egyébként is kíméletes bánásmódban részesült, de attól még szolga maradt. Ő viszont ennél többet akart - mégpedig gyorsan. S ahogy Ábrám sem támogatta az ő lázadását, idővel durcásan és hisztizve elszaladt. Ezt végső kétségbeesésében tette, arra gondolva, hogy így majd megesik rajta urainak szíve, s jobban fognak bánni vele. Lényegében e tettével zsarolni próbálta őket. Így tetézte a bajt.

Mindeközben Ábrám már tud a másik lehetőségről is, vagyis, hogy a Magasságos az ő feleségét is alkalmassá tudja tenni gyermek befogadására. Valójában csupán felesége megnyugtatására fogadta ölébe annak szolgálóját.

Ahogy magára marad; gondolataiban magába mélyed. Felfedezi, hogy tulajdonképpen nincs miért elfutna, hisz ő maga, a felfuvalkodottsága okozta a galibát. Az úrnője egyáltalán nem bánt vele rosszul, csupán igyekezett megfékezni őt. A szíve, és a lelkiismerete kitisztul, és így meghallja az angyali szót. Magában ura Istenéhez fohászkodik útbaigazításért. Így feltárul előtte, hogy mit kell tennie: vissza kell térnie, és fel kell hagynia korábbi felfuvalkodott törekvéseivel. Hisz ő csak egy szolga! Hogy is képzelhette, hogy egy ilyen bölcs ember majd fölemeli őt, és a felesége helyére ülteti. Így is lényegesen jobb sorsa van a többi szolgáéhoz képest. Mit akarhat még többet? Mások még ezt sem érhetik el. Miután ilyen szépen kitisztul a szíve, egyéb dolgokat is meg tud hallani az angyal szavaiból.

Ugye, hogy a tiszta szív mi mindent képes meghallani! Hágár korábban úgy nevelkedett, hogy az Egyiptom-béli isteneket imádta. Azok örökös harcban, feszültségben álltak egymással. Ábrám Istene viszont egyedi, fenséges, az eredeti Teremtő, és a békesség Istene. Ő rá koncentrálni, s Vele beszélgetni a szívünkben mennyivel másabb, mint ordítozni, kántálni a Nap, a Hold és más égitestek istenségeivel. Ráadásul az egyiptomi istenekkel csak a saját templomukban, és megfelelő áldozatok, rituálék folyamán át lehetséges, és érdemes fenntartania kapcsolatot; addig a Teremtővel bárhol, bármikor beszélni lehet: csak a szívet kell kitisztítani a bűnös vágyaktól, és szólítani kell Őt. Korábban a felfuvalkodottságomtól nem láttam Őt - gondolta. És most mennyi mindent feltárt. Hiába, mégis csak abban a kegyben van része, hogy a Teremtő szolgájának szülhet gyermeket. És nem is akármilyet!

Megszereti Hágár ezt az Istent. Nevet is ad neki: Látomás Istene, vagy az ő nyelvén: Lakhai Ró. Hogy helyben is megőrizze ezt a nevet, elnevezi róla a forrást, amely mellett megtelepedett.

Visszatérvén Hágár az ő uraihoz, megtisztul szívvel és felvilágosult elmével már tudta, mi a kötelessége úrnőjével, Száraival szemben. Továbbra is hű szolgálója, majd gyermekének szerető anyja lesz.

Ez a szülés valójában úgy szokott lezajlani, hogy az úrnő ölébe ül a szülő szolga, s annak ágyékára bocsátja le a méhéből előbújó magzatot. Így jog szerint a magzat az úrnőé. A továbbiakban azonban a szolgáló neveli, s azt is nevezi anyjának a gyermek, s nem annak úrnőjét. Atyjának viszont teljes jogú fia (nem úgy, mintha egy ágyastól született volna!), mindaddig, míg atyja másként nem dönt felőle. Itt a továbbiakban maga az Isten fog másként dönteni - Ő ugyanis tudja, hogy valójában ezt csak Szárai megnyugtatása végett engedte. Az igazi gyermek a szerető házaspár, az igazi család, az Ő eredeti elrendezésének gyümölcse lesz.

Eddigi tettei után Ábrámnak új formájában jelenik meg az eddig is imádott Isten. Eddig Magasságos Istenként imádta, aki teremtette az eget és a földet; most viszont egy új aspektusával ismerkedik meg. Mindenható Istenként mutatkozik be neki. Ábrám a meditációi és tapasztalatai alapján eljut odáig, hogy az ő Istene nem csupán megteremtette a dolgokat, de azok fenntartásában is a legfőbb szerepet játssza. Minden teremtett dolognak felette áll, mindenben benn él (ha személyesen nincs is jelen bennük), s így bármi létező dolog az Ő akarata okán áll fenn, működik, létezik. Így innen kezdve a Magasságos Mindenható Isten lesz Ábrám és háznépe számára. Ez az az aspektus, amely a leszármazottait, s főleg Mózest el fogja juttatni a Léteztető Istenhez: Jehovához. Ahhoz, hogy ezt a mindenható fenntartást hatékonyan, és az emberiség javára meg tudja mutatni, arra szólítja Ábrámot, hogy működjön együtt Vele. Ő lesz az eszköze a tervei (a mindenható fenntartás) végrehajtásában. Őt használja fel a Teremő arra, hogy bemutassa az ég, a föld és a pokol népei számára: mit is jelent az Ő mindenhatósága. Hosszú út vezet el odáig, míg ez mindenki számára bizonyosságot nyer. És Ábrám méltó lesz arra, hogy vele állítson példát.

Azt mondja neki az Isten: 'légy tökéletes' - vagyis teljes szívből, és minden erejével törekedjen arra, hogy alkalmas legyen megfelelően együttműködni Vele.

Újra bizonyosságot nyert Ábrám a felől, hogy az ő Istene szövetséget köt vele. Szép lassan az is kezd kibontakozni, hogy neki a szövetség érdekében (értelmében) mi is lesz a feladata. Egy hatalmas nép létrejöttének megalapozása. Ennek részleteit Teremtője időről időre fel fogja vázolni előtte. Időt biztosít számára, hogy elméjében és szívében feldolgozza azt, és így mindig helyes döntéseket hozzon. Mindennek a célja a Teremtő nevének felmagasztalása, és mindenhatóságának bizonyítása lesz a megteremtett világ felé. Mindezt Ábrámon, s annak leszármazottain keresztül kívánja megvalósítani. Elég komoly kihívás ez Ábrám számára, de képes lesz megbirkózni vele.

A hallottak olyan mély tiszteletet ébresztettek Ábrámban, hogy önkéntelenül is térdre esett, s arcára borult hódolata jeléül. S így hallgatja tovább a Teremtőjét, a Mindenható Istent. S Ő beszél. Csodadolgokról beszél. Ábrám extatikus mámorban hallgatja Őt. Még Ábrám nevének jelentését is módosítja. Ezek után 'népek sokaságának atyja'-ként nevezi őt. Ezzel a kedveskedéssel is a szövetségüket kívánja alátámasztani. Továbbá felfedi előtte, hogy tervében királyok is részt vállalnak, s ezek is tőle fognak származni.

Ehhez tehát nem lehet felszínesen oktatni a háznépét, a majdani leszármazottait. Nyilvánvalóan egy igen komoly, mélyreható oktatóprogramot kell majd kidolgoznia. Ehhez is a Mindenhatótól kér segítséget.

Többek között azért kívánja megsokasítani Ábrahám magvát, hogy azokkal is szövetséget kössön. A szövetség célja: a Mindenható felmagasztalása a népek fölé. Ábrámnak azt mondja: Legyek én a te Istened. Nyilvánvalóan eddig is az volt; ez azonban korábban Ábrámnak csupán választása, egyéni döntése volt. Most viszont szövetséges viszony fog fönnállni kettőjük között - beleértve a leszármazottakat is. Mivel korábban Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy ő általa az egész föld áldásban fog részesülni, nyilvánvaló, hogy ez az örök szövetség a későbbiekben majd az Isten és az emberiség közt kell, hogy érvényre jusson. Ezt pecsételi most meg. Ez a szövetség fogja előkészíteni a Mennyei Királyság elöljáróit a föld megtisztítására, az ítélet meghozatalarára, és a végrehajtást követő paradicsomi világbirodalom felépítésére.

Nos, ezért van szükség erre a szövetségre!

A szövetség hatálya kiterjed a terület birtoklására is; persze a korábban már szemléltetett módon. Nem egyszerűen tulajdonhoz akarja juttatni Ábrahámot és leszármazottait, hanem egy tökéletesen megtisztított élőhelyhez, paradicsomi körülményekhez. Ez a szövetség távoli célja. Ezt azonban fokról fokra elő kell készíteni, a leendő népet fel kell készíteni szellemileg és érzelmileg - vagyis lelkileg. Meg kell őket tanítani arra, hogy mit vesztettek el, és hogyan kell elgyőzni az Éden keleti kapujába telepített kérubokat, és a villogó pallos lángját. Ezt az oktatóprogramot kizárólag Tőle lehet elsajátítani, ezért szükséges, hogy a továbbiakban Ábrahám és leszármazottai kizárólagos önátadással imádják, és szolgálják Őt.

Most egy érdekes és fontos dologhoz jutottunk a tanulmányaink során. A Magasságos továbbfolytatva Ábrahám felé a szövetségről szóló tanítást: újra fölhívja a figyelmét a szövetség fontosságára. Az ismétlés figyelemfelhívást von maga után, vagy követel meg. Másfelől viszont ezzel kívánja bevezetni a további közleményét, vagyis azt, hogy Ábrahámot és leszármazottait mi fogja emlékeztetni erre a szövetségre, megállapodásra. Egy igen egyszerű, mégis meghökkentő dolog.

Egy korabeli szövetségkötés már történt a Teremtő és Noé között. Ennek a jele: a levegőben eső után megjelenő szivárványhíd. Ez arra figyelmezteti a szerződő feleket (Istent és az emberiséget), hogy többé nem lesz a víz özönné a földön, minden élőlény elvesztésére. E fönti szövetség viszont arról szól, hogy a Magasságos Ábrahámot népek sokaságává teszi. Ennek jeléül Ábrahámnak phallus-szimbólumot kell felmutatnia úgy, hogy azt bármikor szolgálatkész állapotúnak lássák. Természetes, hogy az ember megszaporításának közvetlen eszköze a hímtag. Bárki bármikor rátekint, arról az kell, hogy eszébe jusson, hogy ők szövetségben állnak a Teremtővel, aki őket használja föl a népek közül arra, hogy Neki meghódoló, igazságos emberek tömegével népesíti be a földet. Ennek jelentősége a későbbiek folyamán természetesen majd szellemi értelmet fog nyerni, akárcsak a többi ókori törvény.

Nyolcnapos korban kell ezt a körülmetélkedést elvégezni. Mit is jelképez ez? Beszéltünk már róla, hogy a Bibliába úgy kerül egy-egy mondat, vagy gondolat, hogy annak igen sok oka és értelme van. Ahhoz, hogy egy-egy gondolat rögzítésre kerülhessen, igen sokféle szabály és törvény fogságába kellett esnie. Tehát mindezek együttesen okozzák egy-egy bibliai gondolt hosszú távú értelmezhetőségét is; de még akkor is, ha látszólag egy helyben végrehajtható (végrehajtandó) dolgot fogalmaz meg. A szó (Szó) szolga. Nagyon sok feladata van. Minden feladatával a Teremtőt szolgálja. Egyrészt az Ő teremtésművét oktatja, tanítja, másfelől viszont Urának jelent vele. Egy-egy röpke gondolat nem őrződik meg egy olyan szellemi termékben, amely évezredeken át jelentőséggel bír. Annak minden egyes gondolata rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Ahogy egy-egy ember vagy állat egyedi lelke minőségileg azonos a Teremtő mindent átható Szent Lelkével, úgy igaz ez a Biblia egy-egy gondolatának és az egésznek a viszonyára is. Csupán mennyiségi különbség van közöttük, hisz míg a Biblia az egész gondolkodást átfogja; addig egy-egy gondolat csupán egy-egy részfeladatot lát el.

A szivárvány és a körülmetélkedés jelképek, emlékeztetők. Persze más jelentőségük is van, de ezt itt most nem elemezném ki. A szivárvány azt mutatja, hogy a vízből kiemelt teremtésmű többé nem fog visszasüllyedni ugyanabba az elembe; de a fölötte uralkodó durva-fizikai lételembe: a tűzbe igen. Annak tartja fenn. A tűzben viszont már nem fog megsemmisülni minden élő, hisz némelyek eljutnak arra a szintre, hogy a lelkük kitisztítása útján felülkerekednek, felülemelkednek mohó anyagi vágyakozásuk legsűrűjén: a földön és a vízen. Tudni kell, hogy korábban a föld által pusztította el a Teremtő a művét - ez volt az Édenből való kiűzetés ('töviset és bogácskórót teremjen tenéked')! A szivárvány tehát ilyen értelemben a tűz ragyogásának egy fajta látványa is. A körülmetélkedés egy olyan szövetség megkötésére mutat jelet, amely által a Teremtő egy ideológiailag és érzelmileg, illetve hitében és istentudatában megtisztított nép elszaporodását jelzi. Először csak kis méretekben: egy családban (háznépben), majd egy népben (Izraelben); majd a Mag megjelenése után egy Királyságban, amely az egész földet magába foglalja. A fent említett megtisztított emberiség elszaporodását jelzi az egész földön, illetve a Világegyetemben. A Keresztény Görög Iratok a körülmetélkedést már úgy említik, hogy a szívet kell körülmetélni.

Míg a phallos körülmetélése alkalmával a szexuális vágy mutatkozik meg tisztán; addig a szív körülmetélése esetén ez a teljes érzelem- és vágy-rendszerre vonatkozik. A körülmetélt szívben tiszta érzelmek, és az Isten szolgálatára irányuló vágyak jelentkeznek a szövetség értelmében. Így a földtől és vizektől megtisztított emberiségnek lehetősége lesz Armageddon túlélésére. A világ pusztulása számukra egy felülről végignézendő esemény lesz - persze nem kis szomorúság nélkül. Ebben az sem gátolja őket, hogy mindezen közben anyagi testük van. Ezt akkor váltják, amikor akarják; és olyanra, amilyen épp tetszik nekik, vagyis amelyik az adott isteni szolgálathoz épp megfelel. (A második világháborúban Himler épp egy ilyen felsőbbrendű emberi fajt keresett.)

Tehát a hímtag körülmetélésének az a célja, hogy intenzíven szaporítsa a nemzetet (hisz felfokozott, szinte állandósított izgalmi állapotba kerültek); de akárhány feleségtől s ágyastól szülessen is a gyermek, azt mind-mind Istennek tetsző módon, illetve az Ő vég nélküli szolgálatára nevelje fel. S így kell létrehozni egy megtisztított nemzetet - hogy így lehessen újra részük abban, amit Ádám neje révén elherdált: a tökéletes Éden élvezésében - anélkül, hogy azt az érzékeink, személyes vágyaink kiélésére használnánk. Hisz azzal is az Istent kell szolgálni, Ő helyez bele olyan lelkeket, akiket ily módon a mi szerető felügyeletünkre bíz. Az ilyen szolgálat a továbbiakba sokkal nagyobb élvezetet nyújt nekünk is, mintha kifejezetten ezeket az élvezeteket kergetnénk, és csak szenvednénk érte, tőle, és következményeitől. Az Istentől kapott élvezettől sohasem szenvedünk: örök boldogságot, megelégedettséget, biztonságot ad számunkra bármilyen körülmények között.

Egy tökéletes tisztítási folyamat veszi kezdetét. Az, aki nem hajlandó körülmetélkedni, vagy gyermekét, szolgáját körülmetélni: egyértelmű, hogy a szívében nem hajlandó együttműködni a Magasságos szervezeti elrendezésével. Ez ma úgy mutatkozik meg, hogy Jehova fölállított egy tökéletes mennyei és földi szervezetet, s aki ennek tagja, az úgy mutatja ezt ki, hogy szorosan együttműködik annak elveivel, szabályaival, melyek elkülönítik más vallási szervezetek képviselőitől, gyakorlóitól. Aki ezeket a szabályokat tartósan és tudatosan figyelmen kívül hagyja, azokat Jehova kizárja a szervezetéből: kiközösítik. Ez a mód valójában kevés földi szervezetnél nyilvánul meg, de ugyanakkor ezekben a leghatékonyabb a tisztító hatás is. Egy ilyen szervezet: Jehova Tanúi világszervezete. Ebben a szervezetben metélik körül a szívet, megtisztítva azt minden bűnös vágytól, és érzelemtől.

Tehát valójában ennek az egyszerű szabálynak köszönhető, hogy a nép, Ábrahám leszármazottai megmutathatják szívük legfontosabb tulajdonságát, ami a Maghoz, majd a Paradicsomba vezeti őket: hogy tudniillik meghódolnak Jehova, és az Ő akarata előtt. Innen már könnyebb út vezet a tudás megszerzése, és a helyes döntések meghozatala felé. Aki nem hódol meg a Teremtő előtt (ezen egyszerű szabálynak engedelmeskedve), annak teljesen felesleges a továbbiakban a helyes reménységet tápláló nép között élni. Meg kell ölni őt. Vagyis meg kell tőle vonni a továbbiakban a Magasságos életadó szellemét.

Most érkezik el Ábrahám a hitében odáig, hogy már megtudhatja, amit addig is sejtett: az Élet Forrása végre az ő feleségét, Szárait találja méltónak arra, hogy rajta keresztül szülessenek Ábrahámnak magzatai, akiktől a királyok és népek származnak, illetve akinek a vérvonalán elhozza a Teremtő a Magot, aki a Mennyei Királyság keretében felszabadítja az egész emberiséget a szenvedés alól.

A hallottak igen meghatották Ábrahámot, ezért szinte automatikusan leborult Isten színe előtt. Azonban még testi módon gondolkodik, s így kételyek mardossák: ilyen idős házaspár lévén, lehet még gyermekük? Másfelől pedig nyilván már fáradtnak is érzi magát ahhoz, hogy most kezdjen gyermeknevelésbe. Nyilván a felesége sem érez már elég erőt, hogy vénasszony létére egy gyermekkel bíbelődjön. Majdnem hogy kiábrándul Ábrahám. Végső kétségbeesésében arra kéri Istent, hogy a már tizenhárom éves fiúcskára tekintsen úgy, mint aki az ígéret vezérfonala lehet. Bárcsak általa valósítaná meg a Teremtő a neki tett ígéretet. Ne őt gyötörné már! Ábrahám tehát még nem kerekedett felül anyagi szemléletmódján; nem látja át, hogy Isten akár meg is fiatalíthatja őt is, a feleségét is, ha szükséges. Újult erőt önthet beléjük szeretete által.

Ábrahám hiába kételkedik, az Isten közli vele szándékát: Sára fog neki egy fiút szülni - hiába kilencvenkilenc éves. Később még majd ki fog derülni, hogy Isten valóban visszafiatalította Sárát. Ezzel előrevetíti azt az időt, amikor a paradicsomi építkezések során az Armageddont túlélőket ugyanígy vissza fogja fiatalítani az optimális biológiai érettség (állandóság) szintjére. Ezt a képességet majd Jézus Krisztussal fogjuk megosztani, aki a mennyei trónjáról világméretekben fogja azt felhasználni. Természetesen ezt ott már csak az olyan emberekkel érdemes megvalósítani, akik már felülkerekedtek az anyagi mivoltukon, s így nem tudnak újra öregedni - csupán tiszta ruhát váltani. Sáránál ez még nem tartós folyamat: ő később újra megöregszik, s majd meghal.

Ábrahám tud erről, de a tapasztalatai még nem hagytak elég nyomot a szívében. Ezért a kétely. Teremtője azonban biztosítja őt ennek lehetséges voltáról. A vágyaitól még meg nem fosztott Ábrahám fontosnak tartja tehát a már élő fia a jövőjének a biztosítását. Az elkövetkező események viszont olyan mély nyomot hagynak benne, hogy hatására a történelem egyik legnagyobb, hitből fakadó cselekedetét fogja véghez vinni.

Ezt az ígéretét is már másodszor halljuk. Először Hágárnak magyarázta el a Magasságos, a Látomás Istene. És most Ábramámnak. Mindkettő szereti a gyermeket, s aggódik a jövője felől. Mindkettőjüknek ugyanarról a tervről számol be az Isten. Nem véletlen, hogy kettőjük közös ajándéka ő.

Ez a tizenkét fejedelem, és a belőlük származó törzsek lesznek később a ma élő arabok, vagyis a muszlimok. A mai napig folyamatosan atyjafiai ellen törekszenek. Atyjafiainak ma élő képviselői a keresztények (természetesen a zsidókon keresztül), és a zsidók.

Újra biztosítja Ábrahámot Isten arról, hogy Sára jövő ilyenkor fiút szül, akivel majd megerősíti a korábban tárgyalt szövetséget. Most már biztos benne Ábrahám, de a halvány kétely miatt még egyszer fel fogja őt keresni ez ügyben.

Ezek után az álomképben megjelenő Isten (az asztrál síkon át) újra felemelkedik saját szellemi birodalmába - szertefoszlatva ezzel az Ábrahám által még észlelhető asztrális kivetülést a lelkéből. Az Isten így tud a leghatékonyabb módon képet alkotni magáról a szolgái elméjében, hogy megkönnyítse a Vele való kommunikációt. Az emberre e legerősebb hatást mindig a vizuális megjelenítés gyakorolja. Álomban ez könnyebben megoldható, mint tridimenzionális környezetben. Erre alapozva azonban az utolsó ezirányú látogatást már anyagiasult formában fogja megejteni, de erről majd akkor.

Miután Ábrahám így megértette Isten szándékát: cselekedett. Megtette azt, amit Isten kért tőle. Jelet tett házanépe minden tagjára. (ezzel számukra kezdetét vette e nyolcadik nap; innen kezdve ez fog bennünket emlékeztetni arra, hogy a megteremtett világegyetem hetednapi szenvedései véget értek, elkezdődik a nyugalom napja: a nyolcadik nap).

Megalapozta Ábrahám a Mennyei Királyság áldásainak kiterjedését a földre. Ebből az elrendezésből fog megszületni a megígért Mag, aki magas szinten ki lesz képezve a Mennyei Királyság felépítésére; a Mennyei Bíróság munkájának lebonyolítására; a Paradicsom kapujának felszabadítására; a kert határainak világegyetemi szintű kiterjesztésére. Ő lesz mindezek alatt a fő közbenjáró az emberiség és Isten között; Ő lesz az áldozat, amely mindezeket jog szerint lehetővé teszi.

Ábrahám tehát tettével egy nagyon fontos úton indította el az emberiséget - nagyszerű hitének köszönhetően.

A korábban említett látogatás ideje elérkezett. Ábrahám a sátor ajtajában állva elmélkedik mindarról, amit a Teremtője mondott neki. Ahogy így meditál, ennek eredményeként az Isten testet ölt, és meglátogatja őt harmadmagával (vagyis mindjárt mindhárom isteni aspektus megjelenik előtte: a teremtés, a fenntartás, és az ítélkezés főangyalai).

Valójában az a három férfiú jelenik meg előtte, akikről épp meditált. De az összefüggést nem ismeri föl azonnal. A három vezető személyiségről (a főangyalról, a Szóról; a főkérubról, Luciferről; és a főszeráfról, Gabrielről) meditált. Szemeit fölemelve azonban azt hiszi, hogy három vándor közeleg hozzá. Pedig valójában ő maga jelenítette meg (idézte meg, akaratlanul) őket - az ő szellemtisztító vágy alapján jelenítette meg őket a Teremtő ilyen anyagi formában.

Ábrahám, mint a Magasságos szolgája: igen vendégszerető, s így az érkezők elé siet, leborul előttük (nyilván igen előkelő emberek formáját öltötték), s beinvitálta őket a hajlékába pihenni, étkezni.

A hagyományos vendégszeretet nyilvánul meg ezekben a szavakban. A középső ember nyilván előkelőbb a másik kettőnél, elsősorban őt üdvözli Ábrahám, de intézkedései mindhármat szolgálják.

Nem ismeri őket, bár öltözködésük alapján van elképzelése arról, hogy honnét valók, de ezt nem feszegeti az Írás. Jó házigazdához illő módon szerény megvendégeléssel marasztalja őket. De figyeljük csak meg, valójában Ábrahámnak mit is jelent ez a szerény megvendégelés! Micsoda alázat mutatkozik meg szavai és tettei összhangjában!

Nos, ahhoz képest, hogy egy falat kenyeret és vizet ígért; igencsak kitett magáért: fenségesen megvendégelte a vándorokat. A lisztláng (vagy jobb fordításokban: lángliszt, lángoló liszt) olyan finomra őrölt liszt, hogyha ráhintik a tűzhely lángjára, hirtelen magasba csap a láng: belobban a liszt. Ez a legfinomabb lisztőrlemény, s ezért a legdrágább lisztféleség is. A gyönge kövér bornyú az állatállomány legféltettebb, legdrágább egyede, akárcsak a tejtermékek közül a vaj. Ezeket az élelmiszereket ők is csak ünnepnapokon veszik elő. Ezeknek az idegeneknek viszont határozottan ezeket, a nagy becsben tartott élelmiszereket tálalja föl.

A jövevények jóízűen falatoznak, míg Ábrahám szolgálatkészen mellettük áll, hogy mire lehet még szükségük. Majd a lakoma végeztével Sára felől érdeklődnek, mivel idegenek, furcsa, hogy ismerik az úrnő nevét. Mindazonáltal Ábrahám azt gondolja, hogy az ételt kívánják neki megköszönni. Az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy igen ízlett nekik. De nem! És most kapcsolódik össze Ábrahám korábbi meditációjának képsora az előtte ülő emberekkel.

A védikus Írások ezt természetesen úgy értelmezik, hogy ez az angyal inkarnálódási szándékáról tájékoztatja Ábrahámot. Ő fog Ábrahám gyermekének szívébe lépni, s így egy esztendő múlva ismét eljön - de már, mint Ábrahám és Sára közös gyermeke. A test természetesen egy tökéletlen emberi test lesz, de ami működteti, a szellem; az Istené; személy szerint azé az angyalé lesz, aki ezt kijelentette. Ő a Szó, a Teremtő elsőszülött Fia. Tehát Ábrahám megígért fia nem egy közönséges gyermek lesz (mint Ismael), hanem egy nagy feladatra kiválasztott, igen magasról megáldott, nagy szellemi erejű ember lesz. Tökéletesen alkalmas lesz arra, hogy az Ábrahámnak tett ígéretet rajta keresztül foganatosítsa. Ábrahám és Sára, pedig megfelelő szülők lesznek számára ahhoz - a hitük alapján -, hogy felkészítsék erre.

Sára hite persze nem olyan erős, de Ábrahám megfelelő hatást képes gyakorolni rá, s így a szent akarat érvényesül Ábrahám háznépe között. Ezen a szinten ez épp elegendő.

Ábrahám kilencvenkilenc, Sára nyolcvankilenc éves. Ráadásul Sárának már rég megszűnt a havi ciklusa is. Nem is érti Sára, hogy mondhat ez az idegen ilyet. Bolondnak tartja.

Sára a sátorban volt, és ott magában nevetett. Biztos volt abban, hogy a vendégek nem hallják; nem akarta megsérteni őket, hisz látta, hogy férjének milyen fontosak ők. Viszont, minthogy az Isten tiszta szelleme (a Szent Szellem) közvetlenül és akadálytalanul működtette, ők szétáradtak a teremtésműben, és minden hatalmuk alá vont dolog szívében ott voltak (most is ott vannak!), és így tudtak annak minden megnyilvánulásáról, gondolatáról, érzéséről, kételyeiről és vágyairól. Így nem kellett a fülükkel hallani, hogy Sára magában kuncog. Közvetlenül tapasztalhatták, hisz benne is ott voltak - jóllehet Sára kételyeinek illúziója elfedte őket előle. Így Sára a három férfiút csupán embereknek látta. Ábrahám azonban nem! Ő már tudta, hogy a szívében lévő isteni működtető erő, a Szent Szellem fizikai megtestesülését látja: vagyis angyalokat. Sőt megértette azok nála végzendő küldetésüket is (legalább is az első felét!).

Ábrahám jóllehet nem hallotta Sára nevetését, jogosnak tartotta az angyalok részéről, a számonkérést. Ábrahám ismerte a feleségét, és annak kételyét, így biztos volt benne, hogy az angyal által számon kért dolog igaz alapokon nyugszik, hiszen ő ismerte az angyali természetet is. (Az angyalok valójában nem látnak bele közvetlenül a gondolatainkba és vágyainkba, hisz ők is csak egyedi személyek - jóllehet a Teremtő közvetlen irányítása alatt állnak - mégis a test külső és belső mechanizmusait jól ismerik, így azok gondolati okára is pontosan tudnak következtetni. A gondolatainkat csak Isten látja pontosan.)

Mindazonáltal megismétli az angyal Ura és Parancsolója szavait, miszerint egy év múlva Ábrahámnak Sárától fia születik, akiben az Ő lelke lesz.

Miután az előkelő idegenek (most már tudjuk, hogy a Teremtő akaratát tolmácsoló angyalok) megpihentek; felszedegelőznek, hogy elinduljanak útjukon tovább. Ábrahám vendégszeretetére jellemző, hogy felajánlja számukra a kíséretét egy jó darabon, hogyha azonközben szükséget szenvednének valamiben, ő segíthet nekik, illetve ezzel a cselekedettel megnövelve e kíséretüket, biztonságosabbá tegyék útjukat. Magához vett tehát jó néhány fegyverest és szolgát, és ő is útnak indult velük Mamré tölgyesétől a Sziddim völgye felé. Az angyalok láthatóan kifejezetten Sodoma irányába tartanak. Vajon miért? Mit akarhatnak ők pont egy ilyen erkölcsi fertőben?

A Teremtőnek nem feltétlenül állt szándékában, hogy Ábrahámnak orrára kösse, amit Sodomával tenni készül. Viszont Ábrahám láthatóan egészen odáig el kívánja kísérni - nyilván, hogy unokaöccse gondjaira bízza egy további szakaszon. Így hát Ábrahám előbb-utóbb mindenképp tudomást szerez róla. Egyébiránt viszont tudvalevő, hogy mennyire szereti Lótót. Micsoda nagyszerű tettet vitt véghez, micsoda megnyilvánulása volt az a szeretetnek, mikor az öcsköst kiszabadította Khédorlaomer kezéből. Nyilván igen aggódna érte, ha már csak a tett végeredményéről értesül - melyet tudniillik az angyalok tenni készülnek. Másfelől viszont épp az unokaöccse iránti szeretetből talán majd megpróbál ellenállni az isteni akaratnak. No, de sebaj! Hadd lássuk, hogyan reagál a szándékra. Ez legalább egy újabb próba lesz a számára az isten-tudat fejlődésében. Ne legyen hát épp ez a buktató neki. Nagyszerű ember; amit úgysem titkolhatok előle el, azt hadd tudja meg. Hisz ez a föld is az övé, és az ő leszármazottaié lesz. Amit tanult, azt biztos tudattal fogja átadni a leszármazottainak, és háznépének.

Ábrahám megretten a hallottaktól, de jól tudja, hogy e városok erkölcsi magatartása valóban romlott, hogy ez a romlottság önmagában hordozza önnön pusztulását. Tehát ezeknek az angyaloknak a fő célja valójában a Sziddim völgye városainak a bűnét meglátogatni. A bűnt meglátogatni kifejezés azt jelenti, hogy jogos ítéletet hozni fölötte, s azt végrehajtani. Tehát erre készül az ő Istene. Kánaán földjéről már most elkezdi kipusztítani a gonoszságot. Ezzel alapvetően egyetért Ábrahám, mégis aggódik Lót, és annak családja, baráti köre életéért. Természetesen azonnal hangot is ad aggodalmának, amely megmutatja nem csak a szeretetét, de az igazságérzetét is. Aggodalmának e kettősségből fakadó feszültség az alapja. A gonoszságot valóban fel kell számolni, de vajon Lót - csak azért, mert közöttük él - ugyanazok sorsára jut? Nem! Biztos, hogy nem! Ha annak idején kimentette őt Khédorlaomer kezéből, és igazságosan megbüntette a királyokat; akkor most a bosszúálló Isten kezéből is kiszabadítja; hisz biztos benne, hogy nem lenne igazságos, ha ő is a gonoszokkal pusztulna. Így kezd hát hozzá.

A három alak közül az egyik valóban nagyobb méltóság volt. A szövegösszefüggésből az derül ki, hogy az maga az Isten angyali megnyilvánulása, de természetesen - mint ilyen - a Szó is lehetett, a Teremtő egyetlen, közvetlen nemzett Fia, inkarnációja. (Megjegyzendő, hogy magát a Teremtőt senki sem láthatja óriási hatalma és energiája, fensége miatt; csupán közvetett formában mutatja meg magát. Közvetlenül teljes hatalmában és erejében, ragyogásában csak azok a szellemszemélyek láthatják Őt, akik közvetlenül szolgálják Őt a szellembirodalmában. Ilyenek a Mennyei Királyság királyai is, akik szellembirodalomba emelkedett emberek, de egyéb megnyilvánulásait, vagy földi inkarnációit mások is láthatják, akik hitet gyakorolnak Benne.)

Ábrahám nyíltan szegezi kérdését az Istenhez. Nem fél tőle, hisz tudja, hogy az igazságért teszi. Az igazság viszont épp Tőle származik. Tehát ez nem vádló kérdés, nem is számonkérés. Egyszerűen csak gyarló aggodalmának ad hangot minden kertelés nélkül.

Ábrahám valójában Lótra gondol. Viszont azt is tudja, hogy az unokaöccse nem egyedül él ott, és nem elszigetelve. Kapcsolatai, ismerősei, családtagjai vannak a városban. Talán lehetnek, vagy ötvenen, vagy mégsem? Tudni akarja, hogy az Isten ilyen helyzetben hogyan szolgáltat igazságot. Beszélgetése az Istennel többek között egyfajta meditáció is, melynek során már önmaga is levonja a konzekvenciát. Szinte válaszol is feltett kérdésére, de mint gyarló ember, megerősítésre vágyik gondolkodása helyességét illetően. És ki az, aki a legmegnyugtatóbban megerősítheti, ha nem maga az Isten? Tehát igen helyénvaló párbeszéd tanúi lehetünk. Sokat tanulhatunk belőle.

Dehogy is nem! Épp ezért fedte fel egyszerű szolgája előtt, amit tenni szándékozik. Ábrahámmal nagy erejű és csodálatos igazságokat mutatott ki. Az igazság alapelve, hogy a gonosz bűnhődjék, az igaz, pedig megmenekedjen. Ez az alapelv fog érvényesülni végig a történelem folyamán, egészen az utolsó ítéletig. Ez az alapelv működött eddig is. Ennek nagyszerű bizonyítéka az Özönvíz is. Ennek bizonyítéka egyébiránt az Édenből való kiűzetés is. Ha Ádámban nem lett volna szemernyi igazság sem, akkor az Isten elpusztította volna. Ugyanis semmi alapja nem találtatott volna benne ahhoz, hogy a kiűzetés alapjául szolgáló tett következményeit szembeállítsa a jó cselekedetekkel, és ezzel újra indítsa a felmerült vitakérdések tisztázásának hosszú, göröngyös útját. De volt Ádámban még annyi jó, hogy ezt megmentette belőle Isten, s átörökítette leszármazottainak egy csoportjára: előbb Ábelre; majd Séthre. így volt lehetséges Noé megmentése is, és most ezen alapelv fogja megmenteni Lótot.

Annyira helyénvaló ez az alapelv, hogyha a városban van ötven igaz, akkor azoknak továbbra is szükséges az élettér, az emberi közösség. Ennyi igaz akár még helyre is igazíthatja a települést. Tehát érdemes megkegyelmezni az egésznek. Nagyszerű példa lesz erre majd jó ezer év múlva Ninive megmenekülése. Ádámból se kihasította az igazságot, s a maradékot megőrizte Édennek; hanem a benne megtalálható jó megőrzése és felhasználása érdekében megmentette őt, csupán korlátozta az életkörülményeit, hogy tettei következményét megélve, letisztuljon szívéről a gonosz hajlam, s leszármazottainak szíve idővel a tökéletes igazság fényében ragyoghasson.

Ábrahám természetesen gyarló módon, anyagi szemlélettel viseltetik a téma iránt. Az igazság ilyetén megnyilvánulását matematikára degradálja. Azt hihetnénk, hogy az Istent bosszantja ez a látásmód, s az ebből fakadó kufárkodás. De nem! Ő boldogan hallgatja végig szeretett szolgáját. Észjárásában lehajol hozzá, s nyugtatóan, bölcs szavakkal válaszol. Ő pontosan tudja, hogy az igazságot holmi számok nem befolyásolják. Az igazság egyetemleges, és megnyilvánulási formái az azt igazgató és ellenőrző tettek, cselekedetek, vágyak következményei. Ha nem volna mit helyreigazítani: meg sem nyilvánulna. Viszont, ha meg kell nyilvánulnia, akkor sem az anyagi szemléletmód fogja meghatározni annak jogosultságát, és működését. Ezt isteni törvények (alapelvek) határozzák meg, melyek a teremtés minden területén egyaránt alkalmazhatók.

Viszont Ábrahám ilyetén szemléletmódját ez a kitűnő párbeszéd ragyogóan fénylővé tisztítja. Mire a végére ér: megérti végre az igazság ragyogását.

Látnivaló, hogy Ábrahám mennyire gyötrődik unokaöccse sorsáért. Viszont a látásmódja is erősen tisztul. Valójában eljut odáig is gondolatban, hogyha ő azt kérné az Istentől, hogy egyedül Lótért mentse meg a várost a pusztulástól, azt is megtenné. De vajon, az igazsággal összhangban lenne ez a kérése? Az valójában attól függ, hogy Lóthoz hogyan viszonyulnak Sodoma lakói. Az angyalok is erre kíváncsiak. Ezért mennek oda. Nem ítélkeznek kizárólag Lót imájának hatására. Más imájában ugyanis nem lehetett felfedezni semmilyen jogos aggodalmat, a város sorsát illetően. Egyedül Lót az, aki az igazság fényében jogosult fohászt emelni az égre. Ő viszont csak egy. Ezért állítását vagy cáfolni, vagy támogatni szükséges. Ezért van szükség legalább még két tanúra. Erről az igazságszolgáltatási alapelvről már beszéltünk.

Tehát Ábrahám nem kérdez tovább: döntsön az igazság, most már ragyogó fényt árasztva elméjében és szívében. Lót biztosan meg fog szabadulni, de a város nem biztos. Ismét megmentette szeretett unokaöccsét. Nyugodt szívvel térhet haza.

Miután Ábrahám így kifejtette aggodalmát az Istennek, s a kapott tanítás kitisztította ezirányú látásmódját: megnyugodva hazatért. Nem kellett tovább aggódnia Lót miatt. A Sziddim völgyében fekvő városokért, pedig cseppet sem fájt a feje. Ismerte az Isten előtti szörnyű helyzetet. Tisztában volt vele, hogy Isten előtt, s az igazság ragyogó fényében elfogadhatatlan az elhatalmasodott érzéki vágyakból fakadó, égbe kiáltó bűn. Előbb-utóbb pusztulnia kell. Épp itt az ideje. Ismét extatikus izgalom lett úrrá rajta. Tudta, hogy a közeljövőben lakóhelyétől nem messze hatalmas isteni igazságszolgáltatás veszi kezdetét. Valószínűleg elpusztul a volt Éden.