DABI ISTVÁN

Nemrég egy riporter kérdezte meg tőlem, hogy ha ily sok nyelvből fordítok verseket, saját magam miért nem írok? Ekkor bevallottam neki, hogy a fordítások mellett szinte párhuzamosan születnek saját költeményeim is, azonban azokat másodlagos fontosságúaknak tartom, mert a célom, szinte kötelességem, ha már ilyen sok nyelvet tudok, hogy azokat a költőket, akiknek a műveit én eredetiben tudom olvasni, bemutassam azoknak, akik nem tudnak idegen nyelveket, vagy nem ismerik azokat annyira, hogy a költészetet eredetiben élvezhessék.

Ugyanakkor attól félek, hogy a saját műveim - éppen azért, mert rengeteget olvasok, fordítok - nem lehetnek eredetiek, mert akaratlanul is beveszem saját verseimbe az idegen gondolatokat, irodalmi formákat.

És, mivel Lengyelországban kezdtem verseket írni, azokat többnyire lengyelül "szülöm meg" és utána fordítom le magyarra. Verseimből lengyelországi lengyel és belorusz nyelvű, litvániai lengyel, valamint vajdasági és erdélyi magyar nyelvű újságokban, folyóiratokban közöltem. Több versemet bemutatta a Gdański Rádió, és a bitolai (Macedónia) "Razvitok" c. folyóirat. Magyarul mindezideig nem is igen igyekeztem saját verseimet publikálni, ezért ez a válogatás egy harminc éves időszak termésének nagy részét - időrendi, téma szerinti válogatás nélkül - öleli fel.

apám - a szótlan belenyugvás
anyám - az eleven ész
húgom - a munka
s én - a zagyva élet
se hitem
se célom
s hitvesem a fátylas bűn

csak vágyam
és titkolt álmom
és életem - a szerelem

barátaim - az éjszaka magányos vándorai
kedveseim - a nagyvárosi neonok
és álmom - a titok
és életem - a láz
lakom a csendet
        a kihalt utcákat
        az elhagyott parkokat
        és a halszagú part is az én tanyám

s fekhelyem a fázós homok
        egy szigeti pad
        vagy idegen ágyak tolla melegít

elemem - a tűz
és színem - a vörös

fák füvek és pipacs
     mindenütt pipacs
     és láng
     és tűz

életem - a művészet
művészetem - a szerelem
szerelmem - a tűz
a tűz vörös
és vörös a láz

apám - a szótlan belenyugvás
anyám - az eleven ész
húgom - a munka
s én - a zagyva élet szerelmese vagyok

költők vagyunk - beteges exhibicionisták
lemeztelenítve mutatjuk valónk
nézzétek e karcsú szó-csípőket
              e csinos mondatokat
              a jóképű jelzőket
tessék vegyétek

kínáljuk portékánk
             mint prostituáltak éjjel a bárban

tessék vegyétek
          a feslett hasonlatokat
          a kéjenc határozókat

várjuk a prédát
            mint pókok a hálóba zuhanó legyet
            mint kurvák a Pénzes palit
pedig csak azt akarjuk hogy olvassák verseink

kínáljuk portékánk
lemeztelenítve magunk
költők vagyunk - beteges exhibicionisták

egy napon megjelent
                 önszántából?
        küldték?
        Kényszerítették?

Ő
RENDKÍVÜLI
        akart lenni
hogy csodálják
de más lett a sorsa
csak PARANCSOLT
mert úgy hitte ez a SZERETET
és dühöngött
        mert nem azt tették
        mit ő akart
        nem úgy
        ahogyan ő akarta

és egy nap eltávozott
        vagy visszavitték

ki tudja?
        Csak egy üres test maradt utána
        és néhány emlékkép.

Átnéz
      az ablakon - látja az utcát

      énrajtam - mintha nem is lennék

Benéz
        az ablakon a szobába - kíváncsi nagyon

        énhozzám - meglátogat egy percre

Belenéz
       a lábasba - már éhes

       a szemembe - de semmit sem lát ha nem akarom

Felnéz
      a hegytetőre - csodálja az ott ülő sast

      énrám - csodálja a tudásomat

Kinéz
      az ablakon - az utcát figyeli

     énbelőlem valamit - terve van velem vagy fél tőlem

Körbenéz
      nem tudja hol is van

Lenéz
      a szakadékba - lezuhant roncsok hevernek ott

      engem - de akkor miért néz rám?

Megnéz
     de fel nem ismer

Ránéz
    egy pillanatra s elfordítja a tekintetét

Szétnéz
    erre-arra tétován

Utánanéz
     mert nem biztos a dolgában

Visszanéz
      még egyszer utoljára
      és elgondolkodik:
érdemes volt ennyit  nézni?

A tömegtől nem
Lát ő embert mint más
Az erdőtől fát

Azt kívánta hogy
Meg ne lássa őt senki
Befogta szemét

Bármerre is ment
Sehol senkit sem látott
Sivatagban élt

Próbál olvasni
A sorok között az üres
Papírlapon is

Telefon nélkül
Hallja az üzenetet
Fülre sincs szükség

Magában beszél
Társaságban nem minek
Beszélnek mások

Primitív az
Aki a másiknak hisz
Mert meg nem érti?

Civilizált az
Aki késsel-villával
Eszik... kenyeret?

Vagy talán aki
Frakkban nyakkendősen jár
Az őserdőben?

Becsukta a szemét
Befogta mindkét fülét
S megértett mindent

Az okosoknak
Minden náluk okosabb
Őrültnek számít

Csak az ostoba
Képzeli magát mindig
Fő okosnak

melyik nyelv a legszebb
kérdik gyakran
és nagyon sokféle a válasz
az olasz - mondja az első
a spanyol - válaszolja a második
az angol - véli a harmadik
az arab, a japán - állítják mások
de van akinek a legjobban a szuahéli
                         vagy a yoruba tetszik

minden csak attól függ
                            hogy melyiket tudod
                            és hol élnek barátaid

számomra mindegyik nyelv szép
mert
az egyik - lágy
a másik - kemény
a harmadik - ritmusos
a negyedik - dallamos
az ötödik - lassú
a hatodik - gyors
                  és így tovább a legutolsóig

de tényleg
melyik nyelv a legszebb

az amelyiken éppen beszélek

mint a hal dobálja magát nehezen kapkodva a levegő után
a horgász horgán agonizálva
ugyanúgy fulladozom és dobálom magam én
a valódi és vélt ellenségekkel teli világban
reménytelenül
hogy megtaláljam benne a helyemet

mint télen a föld alszik a vastag hóréteg alatt
alszik a nagyvárosi ember
a kedvetlenség pora hamuja és korma alatt
láthatatlan álarccal az arcán
csak a szája húzódik grimaszba
és a szemében gyűlölet-szikrák
csillognak

és egyre nagyobb távolságban
követi embertársait
a világ vége felé

bűnösnek tartasz engem?
de előbb bizonyítsd be
a bűnömet
és mondd nyíltan a szemembe
hogy mivel vétkeztem ellened
az álmaimmal?
a szavaimmal?
a tetteimmel?
vagy a fékezhetetlen szerelmemmel?
hozz tanúkat
és ha csak egy is
ujjal mutatva rám ezt mondja:
Ő AZ AKI
elcsábította a húgomat
                   a feleségemet
                   a lányomat
akkor térden felmegyek
a világ legnagyobb szentélye lépcsőjén

a magány hosszú kígyói
csúszkáltak körülötte
a sötétből
éber baglyok huhogtak
és ő
a fák gyökerei alatt
mozdulatlanul
fehér fogaival
a feltámadás
fekete reményét
rágta

menjünk le Dante nyomában - akit Vergilius vezetett
a pokolba hogy a tisztítótűzön át feljussunk a mennyországba
figyelemmel követve az elkárhozott lelkek minden kínját
és a mennyben élő angyalok ájtatos mosolyát
és csak ezután válasszunk
a világ és a túlvilág között?

a közöny-járvánnyal sújtott
kihalt városok utcáin
az emberi hangok után vágyakozó
elhagyott házak
a szeretetről ábrándoznak

a lány már hajnalban
megpillantotta
amint a város felé indult
tenyerén egy miniatür cethallal
meztelen volt
csak pár tengeri fűszál
lógott a derekáról
csuromvizesen
lépdelt
hátra hagyva
erőteljes lábnyomait
a homokban
a villamosok rémülten hátráltak a kocsiszínekbe
az autóbuszok gyáván lestek utána
a kitört garázsablakokon át
éjszakai csend kerítette hatalmába a várost
a pékek a kemencében felejtették a kenyeret
a gépek szófogadatlanul leálltak
a kalapácsok megszűntek kopácsolni
csak a tengeri óriás meztelen talpa
csattogott a kihalt utcák kövezetén
álomsápadt arcok villantak fel a lefüggönyözött ablakokban
hogy azon nyomban el is tűnjenek
az ég felé nyújtott karokkal futó lányt látva
aki ezt kiabálta:
"Kijött a Cethal, hogy elnyelje a világot!"

a párnám alá rejtettem
az álmaimat
hogy el ne olvassa senki
az agyamban rejlő gondolataimat

csak a halálom után
kúsznak majd elő
megdermedve félholtan
és eltűnnek az égen
mint a köd
a meleg nyári napon

a fátlan házrengetegben
késői gyermekkorom
álmából ébredve
meglepetten nézem az egyforma
                                                ajtókat
                                                ablakokat
                                                erkélyeket
és nem értem
hogyan lehetséges
hogy az emberek még nem változtak
egyforma bábokká

a múlt nyomait
kitörölve emlékezetünkből
szülessünk újjá új tulajdonságokkal
rendelkező lényekként?

Vagy zárkózzunk be
az elmúlt évek árnyai közé
és ne lássuk
a változó világot?

román templomromok között
gótikus tornyon
török félhold
lövell napsugarakat
egy folyó fölé emelkedő
zöld domb felé
egy tó hullámait
fehér vitorlások szelik
de egyszerre eltűnik minden
és csak barna fakérget látunk
a művész megálmodott ábrándképeivel

eredeti csomagolásban
látható külsérelmi nyomok nélkül
hermetikusan zárt polietilén fóliában
túlvilági fertőző anyagok nélkül
leszállították a lelket
hogy találjon magának testet
ebben az életben
de ettől a perctől kezdve
szükségtelen elfekvő árunak érzi magát
egy rosszul szellőztetett
a nedvességtől penészes raktárban
ahonnan hosszú évek után
egy fekete teherautón
elviszik
egy újabb címre

hinni
önmagunkban
az ész teremtő erejében
az értelemben
                ami az életet irányítja
                és a különböző fajok és népek együttélését
az önmegsemmisítés szakadékába
                                                      zuhanó Földön
és hinni
hogy leugrik
                     a saját gyermekeit halálra ítélő Bolygóról
egy Óriás
hogy megtartsa
                         egy évezredekig tartó pillanatig
ezt a lefelé gördülő
                               Gömböt

büszkén állt az útszélen
megvetően és gyűlölködve nézte
az őt bámuló embereket

"Mit akartok ti
kétlábú állatok
énnélkülem elpusztulnátok
a sivatag homokjában" - olvastam a szeméből

de nem mozdult
egyenesen állt
a tömegben
várta a megfelelő pillanatot
hogy eltűnjön
a sárga láthatáron túl
Közép-Ázsia
száraz földjén

oroszlán ordítja
varázsdalát
a vibráló neoncsövek alatt
a csillagok felé

hív a csók
        a mámor

az élet
vihogva vetkőzik
amikor őrjöngő trombiták sikongnak
és rángatózva járja
utolsó táncát
a sír fölött
és kimerülten elzuhan

A fa ősszel
lehullajtja gyümölcsét

Továbbra is büszkén áll
és nyáron az ágain
újabb termés mosolyog

De az alma
lent a porban megrohad
ha nem emeli fel féltő kéz

felsikítasz a kéj mocskos karjába dőlve
mikor szerelem-polip szívja a véred
s a Perc után puhán ellankad a tested
mint pihenő macska a kályha alatt
nyúlunk el egymás mellett
két fél-idegen

csak a testet ismerjük
        a vér zubogását ereinkben
        a szív zakatoló lüktetését
        a karmoló körmöket
        a lángoló lábakat
        a simuló combokat
        és semmi mást

fekszünk egymás mellett
két idegen
és egyre távolodunk

zuhanok
zuhanok
             a föld alá
             a szennybe
             a semmibe
de te nem jössz velem
bár szorítlak magamhoz
és te bújsz hozzám mint csecsemő az anyjához
                              mint méh a virágsziromhoz
s nem jössz velem
                             mégsem
ott maradsz égő testeinktől áthevült ágyamon
távol tőlem
                  a zöldes messzeségben
                  a Tátra csúcsán
miközben én a szakadékba zuhanok
mert nem ismerjük egymást
csak a testet
és reggel mint két ismeretlen megyünk tovább

azt hittem sokáig
kis szoba
hol könyvek sorakoznak a polcokon
a boldogság
s a magány az egyetlen öröm a földön

most előlépek
és mint vaksi vakondok
állok elétek
és kérlek emberek
vezessetek

Körbe, körbe! Táncol a nép.
Horo, horo - gyors ütemre lép.
És kerék forog, kerék pörög,
Járja mind, veszett ördögök.

        Szól a duda és a dob pereg.
        A porban egy kutya hempereg.
        Felnőttek s gyerekek dala száll,
        Bár arrébb épp a halál kaszál.

        Lakzira gyűlnek most itt sokan,
        Vonulnak sorokban, boldogan.
        Egy férfi, egy nő és egy gyerek,
        Míg szól a duda s a dob pereg.

Körbe, körbe! Táncol a nép.
Horo, horo - gyors ütemre lép.
És kerék forog, kerék pörög,
Járja mind, veszett ördögök.

        Terített asztal, finom borok.
        Nyeli a sok-sok éhes torok.
        Egyik felugrik, kurjant nagyot,
        Táncra perdülnek kicsik, nagyok.

        A vőlegény itt ül egymaga.
        Tárva a menyasszony ablaka.
        A sok vendég most mind berohan.
        A fiú felnevet boldogan.

        A menyasszony az ajtóban áll,
        Kezében lábas meg fakanál.
        Máris hozzák ki a sok ruhát,
        A blúzt, a szoknyát, s a pongyolát.

        Majd az ágynemű kerül sorra,
        Szőnyeget hoznak szép csokorba'.
        A lábast a fedők követik,
        Közben már az eső is esik.

        A kocsink fölött ponyva feszül.
        A kakas ijedten felrepül.
        Van sikoltozás, és van kacaj,
        Egy lány Botev-verseket szaval.

Körbe, körbe! Táncol a nép.
Horo, horo - gyors ütemre lép.
És kerék forog, kerék pörög,
Járja mind, veszett ördögök.

        Mély sötét fedi most a falut.
        Szemünk már csillog, zilált hajunk.
        Szól a zene, a dal idegen,
        De a ritmus zörget szívemen.

Míg egyre csak táncol a nép.
Horo, horo - gyors ütemre lép.
És kerék forog, kerék pörög.
Járja mind, veszett ördögök.
        

jöjj közelebb
       közelebb
                        idegen

nem lehet szíveden
ily sűrű vastag kéreg
nem mondhatom
                            félek

jöjj közelebb
       közelebb
                        idegen

nem szabad ily
                        hidegen
mereszteni rám a szemed
csíráznak már a búzaszemek

jöjj közelebb
       közelebb
                        idegen

egyre közelebb gyere
                         gyere

nem vagy te az ördögnek
                         gyereke
érted az emberi szavakat
hallasd hát a szavadat

gyere gyorsan gyorsan
                                    ide hozzám
                                                       gyere

a Duna partján állok
                                 gyere
jöjj jöjj egyre közelebb
                                     te idegen

szemedből hidegen
vibrál felém a gyűlölet
ne ne mondd hogy
                               gyűlöllek

gyere gyere ide hozzám ülj mellém
pihenj meg ölemben mint anyád mellén
ne félj tőlem nem szabad
mohón figyelem ajakad

de te állsz némán szótalan
boldogságom - érzem - odavan
bár még hívlak egyre égve
s fájdalommal kiáltok fel az égre

jöjj közelebb
       közelebb
                        te idegen

lassan a szíveden
felolvad már a jégburok

jaj a mély tengerhez futok
s ott kiáltok fel utoljára mélyen
hogy engem ne érjen semmi szégyen

jöjj közelebb
       közelebb
                        idegen

egyre közelebb
          közelebb
                           gyere
                           gyere
                           gyere...

csingi-lingi
fecskepár
jaj de szép volt
messze már

mocskos disznó
kis kanász
álom volt csak
semmi más

gyermekévek
iskola
és egy törött
zongora

gólyafészek
homokvár
sétáltunk a
romoknál

hosszú utak
kis vonat
füstös mozdony
épp tolat

álmok tervek
nevetés
és szomorú
temetés

falu város
kirakat
bámultam a
hidakat

jött a Duna
bekapott
sodort a szél
kalapot

csingi-lingi
fecskepár
jaj de szép volt
messze már

majd a nagy szörny
a munka
durván állt
az utamba

hamm - felfallak
kiáltott
éjjel mégis
elszállok

lepkeszárnyon
libbenek
angyalok és
istenek

szólnak hozzám
melegen
könnycsepp csillog
szememen

hívnak morcos
ördögök
s álarcokba
öltözött

sok éji rém
kísérget
táncol ezer
kísértet

fejem fölött
pókháló
hosszú szálú
szétmálló

csingi-lingi
fecskepár
jaj de szép volt
messze már

éji fények
mély sötét
bámulom a
fák közét

csókok szállnak
remegés
vágyak égnek
mind kevés

dallam röppen
szép mese
ifjú lovag
s kedvese

pej paripán
lovagol
banya kérdi
hol lakol

fiúk lányok
kedvesek
vén boszorkák
tetvesek

tűz-lobogás
fény-parázs
gyermek-kacaj
láz-varázs

felnevet a
láng-kobold
vidám tervet
ő koholt

csingi-lingi
fecskepár
jaj de szép volt
messze már

tütü tutu
autó
sír a táblán
a futó

elhagyta a
királynő
azért mert hogy
cigány ő

arca kormos
fekete
nem lesz neki
gyereke

bús a baba
magába'
nem mehet el
a bálba

a sok játék
mind zokog
a felnőttek
boldogok

nélkülünk is
beszélik
mert ők biz ezt
nem értik

csingi-lingi
fecskepár
jaj de szép volt
messze már

alig pár év
semmi sem
nem feledi
senki sem

s minden éjjel
visszaszáll
az a kedves
fecskepár

Nagyvárosok kóbor vándora céltalan
járom az éjszakát az álmokat
vágy-neonok villognak átfonnak
hosszú karok és felsikít a rézgalamb

látva fölöttem kering a vész-vércse
és kiáltják furcsa hangok félsz-e félsz-e
rámtör az éjszaka sok ezernyi réme
előlük szököm ki a városi éjbe

s ezért lesz tanyám kis kocsma minden este
ahol a falra a mámor fest le
imbolygó árnyakat s a nők teste
megremeg a részeg szemektől ha Pestre

tör a szerelem kegyetlen durva éje
és a vércse fölöttünk köröz egyre
egymást tipró ádáz mámorunk lesve
s kiált sikong a rézgalamb félsz-e félsz-e

Amikor 800 km-es óránkénti sebességgel
repülünk a felhők fölött
gyakran azt hisszük
hogy egy helyben állunk
s alattunk az északi tenger jéghegyei úsznak
de a felhőket szemtelenül széthasító napsugarak
a tekintetünknek utat nyitnak a földre
és habár az országutakat a folyókat
csak a térkép hajszálvékony vonalainak látjuk
egyszerre megértjük
hogy állandóan mozgunk
mi is
a repülőgép is
a föld is
és vele együtt az egész emberi élet
s amikor idegen repülőtéren érünk földet
és idegenek fogadnak
különös érzés lesz rajtunk úrrá
hogy egy helyben vagyunk
és mindenkit ismerünk
amíg csak el nem hagyjuk a Földet

lehet
a bátorság hiánya
és félelem a jövőtől
ha idő előtt választunk
önkezűleg halált
vagy pont ellenkezőleg
a bátorság jele
hogy eltávozunk
az ismeretlenbe
ahol lehet
még szörnyűbb szenvedések
várnak ránk

a házak között áll
egy magányos fa
és szomorúan figyeli
a kihalt város
egyetlen lakójának a lépteit
a színtelen égbolt alatt
a néptelen utcák
színtelen kövezetén
és várja
a fa
a leveleivel játszó
szellőt
de
mozdulatlanság szorongatja
az ő és az ember torkát
csak a színtelen égbolt
és a színtelen kövezet
öleli át a kihalt város
magányos fáját
és magányos lakóját

pillants az égre
a felhők mögül
bánatosan nézi a nap
a fehérbe öltözött földet
és meg nem érti
hogy ez a gyász vagy az öröm
színe

A költészetre már nincs szükség
Szemétdombra kerülnek a verseskötetek
A kisportolt lányok gúnyolta romantikus fiúk
Titkos álom-paloták zugaiban
Hívják a halott ókori isteneket
Római költők ódáit suttogva
Reménykednek hogy megváltoznak az idők s a szokások
És ismét férfias férfiak és nőies nők
Kerítik hatalmukba a Földet

a Föld kérge alatt
forró szív dobog
csak mi nem értjük
hogy mit üzen

tetszel
kedvellek
szeretlek
                hányszor ismételgetjük e szavakat
gyakran meggondolatlanul
                csak úgy
                kedvtelésből
és csak amikor megpillantjuk
                a könnycsepp-kristályokat
                akkor értjük meg
hogy mindezt
komolyan vették

de később másoknak mondogatjuk
tetszel
kedvellek
szeretlek
                addig a pillanatig
míg minekünk nem mondja valaki
szeretlek
        és gúnyos kacajjal
                        távozik

a múlt vonatja
csikorogva fékező kerekei alatt
darabokra szakadt
nemzetségünk története
és hiába hívjuk a javasasszonyokat
varázslókat és minden vallás isteneit
visszahozhatatlanul
elmúlt
az ÉLET

nézz a szemembe
s olvasd
a ki nem mondott gondolatokat
a félbehagyott szavakat
a papírra le nem írt mondatokat
és értsd meg
legtitkosabb vágyaimat
és a félelmet
az elkerülhetetlentől

lassan szertefoszlanak
a régi szavak
és ködfelhőként
úsznak utánam
míg
a szám hozzá nem szokik
az új szavakhoz
amikor újabb hangok
pattannak le a nyelvemről
és csúsznak ki a fogaim között

a régi hangok
lassan elmosódnak
így felejtjük el
a hazánkat?

részegen forog a Föld
helyét keresve a világűrben
a bolygók és a számtalan csillag között
és mi emberek
a rokonainkat keressük
a Földhöz hasonlatos gömbökön
amik a végtelenségben hánykolódnak
fényévek millióin át
de csak a már régen meghalt hozzánk hasonló*
lények árnyait látjuk
amikor teleszkópokkal fürkésszük
a bolygók közti sötét tért

hosszú téli álom után
lassan ébred a természet

a mi agyunkban is
friss gondolatok csíráznak
hogy áttörjék
az értetlenség és közöny
jégpáncélját

mintegy sírban nyugszik a Föld
a fehér hóréteg alatt
csak félig kiszáradt fű-periszkópokon át
figyeli
az EMBER névvel
hencegő
kétlábú rovarok
esztelen tolakodását

gyakran
akaratlanul is gyilkolunk
egy szóval
egy hangsúllyal
vagy egy ügyetlen gesztussal
és nem értjük
miért foszlott szét
a szerelem
és meredeznek köröttünk
érzéketlen szürke sziklafalak

mennyire csábított engem
                                         a Nagy Víz
                                         a Határtalan
habár az csak sok apró balaton
                                amiket hullámok fonnak egybe
most már fél éve nem láttam a tengert
                                de állandóan érzem nedves leheletét
és elég nekem a tudat
                                hogy itt él mellettem
mert a tenger ÉL

a négy fal között
az öreg tölgyfapolcokon álló
senkinek sem kell poros könyvekkel
teli szobában
a bezárt s elfüggönyözött ablakok mögött
vélte megtalálni önmagát
és amikor felkeresték régi barátai
meglepetten tapasztalta
hogy képtelen megszólalni emberi nyelven

lila éjjelek
szürke álmatlanságában
vörös kiáltások keringenek a hold körül
és denevérszárnyakkal csapkodnak
a bátortalan vakmerőség varjai
fehér leplekké változtatva
az évszázadok vér-fröcskölte lobogóit

                 hinni
                 mint
  a pók       vagy      a légy
         a pókhálóban
kövéren                haldokolva
           hogy    talál
                 még
legyet
      hogy szétpukkadjon
                a vértől
                            a pók

csavargó voltam
az is maradtam
elsődleges hazám
ismeretlen útjainak
vándora
ahol a tengermelléki évek után
a szürke magányba süllyedek
mint az eltévedt vad
aki a mocsárban keres
tiszta vizet

a szív egyik zugában
szundít a féltékenység-törpe
hogy a gyorsabb szívdobbanásra felriadjon
és váratlanul óriássá változva
hatalmába kerítse az egész testet
és az értelmet

a vízinövények zöld ujjain
hullámok csiszolta gyöngyökkel
ékesített gyűrűk
vakítják el
a tenger-nélküli országokból jött
sápadt vendégek szemét
akik a hegyekhez hasonló
fehérgerincű hullámok között
keresik az óceán fenekén
az élet csíráját

elfüggönyzött ablakok mögött
sötét szobában
hol kiégett villanykörték lógnak
kopasz drótokon
és a rozsdás kályha
képtelen oldani a fagyot
jár egyenesen
fakó szemében az elégedettség kifejezésével
és amikor a függönyön át
amivel könnyed szellő játszik
pillangókként beröppennek
az alig észrevehető fénysugarak
rémülten emeli arca elé
öregesen sovány kezét

a szemek görbetükrei mögé
rejtett események
mintha az élet értelmévé
a lét lényegévé változnának
az ál-őszinteség pillanataiban
és mi nem értjük
hogyan is élhettünk eddig
ezen az elferdült világban

ahol a tenger sós hullámai
mossák le az utcákról a port
s a kis csatornák vizével öntözött parkokban
karcsú pálmafák nőnek
a kertekben pirosan nevetnek a gránátalmák
és Kelet testvérként fogadja Nyugatot
és fekete szökőkutak lövellik az ég felé
a kőolajat
a sivatagra emlékeztető
homokdombokon
terül el az ezeregy éjszaka városa
BAKU

magányos bástya
régholt monarchák sakktábláján
mire vársz
nézd
pofáját tárja a jelen
hogy
előregyártott betonfogaival
szétmorzsoljon
VIGYÁZZ!!!

rángó idegekre kiakasztva
száradnak a szavak
a mindentudó értelem lángjaiban
míg eszméletüket nem vesztik
mint az időben
le nem jegyzett versek
és álmunkban már hiába
próbáljuk összevarrni a kifakult
foszlányokat

az álom-ragadozók elől
álmatlanságban keresve
menedéket
több ezer éjszakát töltött
az áruházak kirakatainak
fényreklámai között
és a pályaudvarok lármás peronjain
hogy végül megpihenjen
a múlt erdejében
hol a holtak még vérszomjasabb
árnyai járnak

felkelt megmosakodott felöltözött
elment munkába
hazament
megfőzte a vacsorát megette
levetkőzött megmosakodott
lefeküdt aludni
hogy holnap holnapután
harmadnap negyednap és utána
szakadatlanul ugyanazt tegye

egykor az óceánok s a tengerek fenekén
a sűrű ragadós iszapban
apró petékből
parányi bogarak keltek ki
hogy évmilliókon át
bonyolult folyamatok eredményeképpen
mindentudó emberekké váljanak
akik lassan
évmilliók alatt
ismét rovarokká változnak
majd iszappá porladva
új élet csírázik belőlük
amiről senki sem hallott
de mindenki hiszi
hogy az élet örök

az ég felé nyújtogatják gyökereiket a fák
a leveles ágaik a földben rohadnak
a madarak messziről  elkerülik
a görcsberándult törzseket
amikor segítségért kiáltoznak
és önmaguk sem értik
hogy miért az ágaikon állnak
s a kéreg alatt rejtőző szemek
meglepetten figyelik
a kék földet
és a fekete eget
de oda senki sem lép
segíteni
mert ezen az őrült világon
mi is
kézen járunk

mint rémület kiáltásai
félálomban
másznak elő a szállodai ágy alól
ismeretlen arcnélküli árnyak
beszélgetni
                idegen nyelven
                fájdalom-foszlányokkal
                öröm-töredékekkel
az évszázad-építmények
vastag falai mögül
a gyűlölet-légkalapácsok ütései alatt
                                                romokba dőlt
                                                érzelem-palotákból
amikor
az utcák többemeletes mélységében
felébrednek a nappali fények

ott voltam
                régen
itt vagyok
                most
valahol leszek
                valamikor
valóban?
de hol?
                és mikor?

valaki bekopogott az ajtón
                                          és eltűnt
miután letett a küszöbre
                                       egy csokor fekete rózsát
                                       napként csillogó papírban
sokáig álltam mielőtt lehajoltam volna érte
alig érintettem meg az ezüst szalagot
amikor vékony kígyóvá változott
és becsúszva az ajtó alatt
megszólalt emberi hangon:
boldogságot hoztunk neked
- majd egy pillanat múlva eltűnt a föld alatt

megkövülten álltam
a földrengésig és az özönvízig
amikor darabokra hulltam
és magam mellett megpillantottam
                                                      egy csokor fekete rózsát
                                                      csillogó papírban

ifjú török harcosok
hoztak talán
hosszú harcok után
erre a földre
karcsú perzsa lányokat
vagy Perzsia lányai
csábítottak ide
török ifjakat
hogy itt
arab dalok mellett
megszülessen az azeri nép
és ez a perzsa-török török-perzsa nyelv
amin a tűz földjét
és a nagy hazájukat
összekötő-elválasztó Araksz folyót
éneklik meg

rongyokban
éhes
fáradt álmos
apró gyerek
feküdt a földön
mellette az anyja
csontsovány kezét nyújtogatva
alamizsnáért könyörgött
miközben előttük
egy kövér barna férfi
kolbászt zabált
és mohón tépte ki fia kezéből
a félig üres vodkás üveget
és hangosan káromkodott MAGYARUL

a sikátorok fölött a sápadt hold
vezet el engem a múltba
amikor a sirvansahok háremeiben
sápadt arcú nők
dúdolnak bús dalokat
az uruk számára ismeretlen nyelveken
és a karavánszerájokban
vidáman mesélnek a férfiak
a távoli országokról
ahonnan Perzsia India és Kína kincseivel
megrakott tevékkel jöttek
s amikor a minaret balkonjáról
felhangzik a müezzin zengzetes hangja
az egész város kihal
míg az Allahhoz hű tömeg
sűrűn hajlong Mekka felé

gyapot - homok
és 35°C árnyékban
néhány fa
rengeteg rózsa
pár esőcsepp a tiszta égből
                                szélfutam
                                homokszemek a szemhéjak alatt
szomjúság
                vékony gyapotszálak - tavaszi hó
                levélnélküli eperfák
selymet fonnak a hernyók
teaházak - zene
                hangosan egzotikus
                dobok - trombiták
                elnyújtottan vibráló hangok
titokzatos kéz- és csípő-mozdulatok
a távolban kéken csillogó kupolák
                alattuk ifjak ismételgetik
                a SZENT KÖNYV szavait
amik a vén medreszek bejáratait díszítik
mint a korhadt kerítéseken és omladozó falakon
                                                                            futó indák
mellette a modern város szíve dobog
                                egyre hevesebben
                                és fájdalomtól meg-megrándul
                                        amikor átfolyik rajta
                                        a huszadik század
                                        füsttől és gáztól szennyes vére
az égen vakítóan süt a nap
és a fákra a rózsákra a földre
lassan hull a gyapot-hó

hitt és remélt
                    de mit
                    és miért
ha köröskörül űr tátongott
amibe belezuhant
hiába mentek utána
nyomtalanul eltűnt a fenéken
egy résben
csak évszázadok múlva
meséltek egyesek meglepetten
a föld túloldalán
egy emberhez hasonló lényről
akinek a szavát senki sem értette
de érezték
hogy hisz és remél

láttalak
mint a tengerből felbukkanó óriást
talpad alatt megremegtek a partok
és én
leborultam előtted hogy imádjam
                                                      az Erőd

láttalak
mint a hullámokra emelkedő Európát
gyöngyszemek csillogtak a testeden
a nap fényében
leborultam előtted hogy imádjam
                                                      a Szépséged

láttalak
mint fegyveres amazont
aki kegyetlenül támad az ellenségre
és én
leborultam előtted hogy kérjem
                                                      a Kegyelmed

messziről jöttem
csak rövid időre
hogy halljam csengő szavaitokat
lássam a feketeszemű és feketehajú lányokat
a vakmerő férfias ifjakat
akiket annyiszor megénekeltetek
hogy megcsodáljam a hegyeiteket
        gránátalmában és szőlőben gazdag kertjeiteket
hogy barangoljak titkokkal teli utcáitokon sikátoraitokban
és elmenni innen nem tudok
habár már messze vagyok
mindig látom
                        álmaimban és ébren
                        a lányaitokat
                        a fiaitokat
                        a hegyeiteket
                        a kertjeiteket
                        az utcáitokat
                        a sikátoraitokat
és egyre hallom a hangotokat

a csak álomban látott tenger partján
elérzékenyülni
hazugság
mint amikor
a véletlenül felszedett nőnek
olcsó szerelmesregények
frázisait ismételgetjük
az örök szerelemről
a ki nem hűlő szenvedélyről
a sírig tartó vágyról
de hiszen csak
fiziológiai szükségleteinkről van szó

megállt előttem
sem nő sem férfi
bár emberi alakja volt
és emberi hangja
széttárta erős karjait hogy átöleljen
és így szólt:
a fiam vagy
gyere velem
megmutatom a királyságodat
túl hét hegyen
és hét folyón
sem a földön
sem a mennyben

hol - kérdeztem rémülten

ne kérdezd gyere majd meglátod

széles vállára ültetett
és nesztelenül felemelkedett a levegőbe
alattunk maradtak a felhők
fölöttünk barátságosan nevetett a Nap
földöntúli fényével megmosdatott

váratlanul megálltunk
a föld és a nap között
a föld és a bolygók között
a föld és a csillagok között
az emberi értelem számára végtelen térben
    - íme a királyságod -
zendült egy erőteljes hang
    - nézz körül és gondolkozz el
a sorsotokról

majd eltűnt

én úsztam a térben
                            ahol nem volt levegő
                                 bár lélegeztem
                            ahol nem volt víz
                               bár nedves voltam
                            ahol nem volt nap
                               bár világos volt
                            ahol nem volt föld
                               bár láttam azt

csak én voltam
és az átlátszó köd
meg a különböző alakú felhők

odaúsztak hozzám
                             körülvettek
úgy tűnt
mintha kezek nyúltak volna felém
könyörgőn

a testem szétfolyt
csak a materializálódott értelem maradt meg
mint egy halvány fénysugár
a sötétben
és az alig kivehető alakok
öltöttek lassan testet

éreztem: újjá születem
              a fákban
              az állatokban
              az embermilliókban
              az utcák burkolatában
              a hegyek
              a folyók is
                               én voltam
bár én már régen nem voltam
egy éjjel
eltűntem nyomtalanul
        az ismeretlen világűrben

a vastag bőr alatt
gyakran rejlik
szelídség és bátortalanság
de olykor a durva ember is
bátortalannak mutatja magát

sohase dőlj be a látszatnak
csak hosszú ismeretség után
alkoss másokról
véleményt

fáradtan ült
két keze az ölében
az ujjai remegtek
amint a szobát ellepő port nézte
de felállni nem tudott
ezért gyorsan becsukta a szemét
és elaludt örökre

hallgassátok meg
                        ki nem mondott gondolataitokat
olvassátok el
                        le nem írt szavaitokat
mondjátok ki
                        a csak csírázó érzéseiteket
bátran
szégyenkezés nélkül
hiszen sokan mások
is így gondolkodnak
és így akarnak beszélni
                       olvasni
                       hallani

tegnap úgy tűnt hogy hívsz
habár sehol sem voltál
csak a fényképeid hevertek az asztalomon
de én világosan hallottam
           - várlak
              mint akkor éjjel -
ki akarlak törölni az emlékezetemből
széttépni minden képedet
de te egyre csak mondod
           - várlak
              várlak
              várlak...

és én érzem izmos karod
gyengéd ölelését

hogyan mondjam el neked
át a fehér hegygerinceken
a tengeri hullámokon
hogy mennyire szeretlek

lámpa gyenge fényénél figyeltem arcvonásaidat
amikor ott feküdtél mellettem meztelenül
mint egy görög isten
és a szőrszálakat simogatva a melleden
suttogtam: maradj velem
álmodban kéjes mosollyal az ajkadon
tártad szét combjaidat
mert nem feszélyezett a tekintetem
tiszta voltál mint maga Ámor

emlékszel hogyan menekültünk mit sem jelentő szavak mögé
amikor gyermekeimet az öledbe vontad
mily nagyon irigyeltem tőlük
az oly jól ismert imádott helyet
emlékszel a feleségem szomorú tekintetére
amikor észrevette az örömünket
de egyszerre mindennek vége lett
hosszan búcsúzkodtunk
a távolba futó sínek mellett

évek óta hallgatsz
már csak az álmomban
símulok izmos melledhez
és érzem az arcomon a te forró leheleted

de reggel
csak a párnát ölelem
háttal a feleségemnek
mert ismét teveled voltam

                 1.

a kétszínűség és tettetés
                                      az embertelen kapkodás századában
a robogó gépek korszakában
hogyan beszéljek neked        
                                      az érzéseimről
                                      a gondolataimról
csak
           az éjszakai csendben
           a sötét magányban
merem
           elsuttogni a neved
hogy meg ne hallja senki
mert oly korban élünk
amikor titkolni kell az érzelmeket

                 2.

Te is érzed
                a testeden átfutó
                áramot
amikor hosszan
                szó nélkül
                nézünk egymás szemébe
s az ajkunkon
                játékos mosoly vibrál
s a tekinteted
                titokzatos  mágneses erővel
                vonz a szakadékba
                ahonnan kiutat
                        már nem találunk

                 3.

egyszer mindennek vége lesz
de élnünk
                kell tovább
a ki nem mondott szavak
a bátortalan érintések
az el nem csókolt csókok
                                        emlékeivel

A lányok szerelme szelíd csobogású kis patak
Szemükben megláthatod önmagad
Csak lágyabbak a vonalak
Finomabb az arcvonás szelídebb a tekintet
Mert arcodról a nő pillantása minden durvaságot eltüntet
Ujjaival elsimítja homlokodon a ráncokat
Hozzád bújik megsimogat
Miként tette anyád gyermekkorodban ha hozzáfutottál sírva
A nő elkísér a temetőbe és melléd ül a sírra
És térdére vonva fejedet kócolja őszülő hajad
Csókolja kezed és ajkadat

A fiú szerelme tengeri vihar szárazföldi orkán
Őrjítő-kegyetlen lávát öntő vulkán
     A fiú részeg hajó csónak mit dobál a folyam
Mint hámját eltépő táltos a fiú olyan
Szerelme tűz-vér bódító ital pokol-mámor

Mint hajót a vihar folyton dobál Ámor

a sápadt napsugarak
képtelenek áttörni
a közöny vastag légrétegét
amikor sziszegő korbács-szíjak
kígyókként ölelik át
a szerelemtől félholt testeket

az ifjúság vihara ragadta magával gyermekkorom szellemeit
csak ritkán jönnek el félálmomban mint árnyak az ablakom alá
de mindjárt mennek tovább hogy a szomszéd gyerekeket ijesztgessék
rém-mosolyaikkal
és amikor a dobhártyámat hasogatják már a kiáltások
elnevetem magam mert tudom hogy hamarosan őtőlük is eltávoznak
a jól ismert szellemek - a félhomály örök vándorai

az elszenesedett romok fölött
felkelő nap
megvilágítja
a vakító atomrobbanás után
csodával határos módon
életben maradt sejteket
amik nyugodt helyet keresnek
hogy új fajokat
alapítsanak

titok akarsz lenni
de vagy rosszul elrejtett remény
                                                sokak szívében
és a forró testeket tépázó
                                                szélvihar
büszke fa akarsz lenni
de vagy hulló falevél
körötted hullanak
                              szomorú levél-társaid
eltűnnél a sötétben
de a Nap fényét hinti rád
vagy
        megfáradt értelem
                         és szenvedő lélek
amikor mosolyogsz
                láthatatlan könnycseppek
                         gördülnek végig az arcodon

eltűnsz
és megjelensz
mint a felhőkkel játszadozó Nap
vagy megkínzott
                          törött szívű
                                             Ember
akkor miért öltözöl
                SZÖRNYNEK???

a pedagógusok és a könyvek hatására
                               az alakjukat vesztett
                               agysejtekben
megszületett egyetlen formás gondolat

de egy pillanat múlva az is szertefoszlott

amikor a magány csont-ujjai
szorongatják a torkomat
és régi barátok meg szeretők árnyai
állnak mozdulatlanul szobám négy sarkában
felkiáltok
és mély álomba zuhanok
csak órák múlva ébredek
reménykedve
hogy meglelem önmagam
a könyvek között
idegen szavak sűrűjében
a világ elől örökre
elzárt szobában

szenvedély szaggatta teste
nem talált sehol
nyugalmat
hol részegen hevert a földön
hol férfiak felhevült teste alatt lihegve dobálta magát
vagy a dohányfüstön keresztül
nem ismerte fel a világot
vagy kábítószerektől eltompult agyában
rémlátomások születtek
csak másodpercekig látott világosan
de akkor sem értett semmit
most pedig futkosni szeretne az árnyak után
a kórterem fehér falain
de keze lába nem mozdul
csak a szemét nyitja tágra
és ébren és álmában
jelenét és jövőjét siratja
hiszen a múltjáról már mit sem tud

amikor tavasszal sötét felhők takarják el az eget
eszembe jut Gdańsk szürke égboltja
érzem a tenger leheletét
                                     a balti-tengeri halak szagát
és gondolataimban Gdynia utcáit járom
vagy a sopoti mólóról figyelem
                                                a zöld hullámokat
                                                a fehér hattyúkat
                                                a szürke kacsákat
                                                és etetem a hangoskodó sirályokat
én Közép-Európa fia
a Hármasváros szerelmese

* Nem a külsőleg, hanem a hozzánk szellemileg, értelmileg hasonló lényekre gondoltam. ^[VISSZA]