Aztán az egyik késő őszi reggelen egy csapásra megváltozott minden. Vége lett a csendnek, a nyugalomnak, a békességnek. Az erdőt ordítás, kiabálás, lónyihogás verte fel, mert a kis tisztásra betörtek az inkvizíció katonái. Az emberek százfelé futottak. Sokaknak sikerült kijutniuk a katonák gyűrűjéből, de Miriana és a nagynénje a kezeik közé került. Anton a hegytetőn volt a nagy szakadék szélén, hogy forrongó lelkét csillapítsa az óriási vízesés látványával, ami oly nyugtatóan hatott rá. Így csak messziről hallotta a kiabálást, a káromkodásokat, a lovak nyerítését. Megrémülve ugrott fel merengéséből, hogy lerohanjon a lányhoz, de félúton beleütközött a felfelé menekülő emberekbe, akik megfogták és erőszakkal magukkal hurcolták. Mondván most már úgy is késő, ne legyen bolond, legalább saját életét mentse. És Anton hagyta magát vonszolni, mintha akaratlan, béna báb lett volna. Az egyik ember, aki úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, egy kis csapáshoz vezette őket. Akkor látták, hogy a meredély fala mellett alig látható kis ösvény beletorkollik egy lefelé vezető lépcsőfokba. A meredek sziklafalat úgy alakította ki a szeszélyes természet, mintha nagy lépcsőfokokat vágott volna bele. Nekik nem kellett mást tenni, mint vigyázva ezeken a mohás, csúszós természet formálta fokokon leereszkedni. Hirtelen elkezdett az eső is szemerkélni, mintha az is nekik segítene, és az eget ködfátyol kezdte borítani. Éppen idejében értek le a katlan mélyébe, mert addigra minden járhatatlanná vált a síkosságtól. Néhány katona, akik utánuk merészkedett és megpróbált a nyaktörő meredélyen leereszkedni, hiába, mert megcsúsztak és lezuhantak a mélybe, a nyakukat törve. A többi katona aztán visszafordult, nem követték azok példáját.
Amikor a megmenekült kis csoport szabad földre érkezett úgy érezték, hogy még a levegőnek is más illata lenne. Ezt némelyek szóvá is tették. Aztán egész nap meneteltek, hogy mennél messzebb kerüljenek a borzalmaktól. Menekülés közben a szívük mélyén azonban ott világlott a jövő legégetőbb kérdése, hogyan lesz tovább, mivel a borzalmakra senki nem akart gondolni, újra akartak kezdeni mindent. Izgalmukban még a
Másnap már kora hajnalban felszedelőzködtek, és elbúcsúztak egymástól. Tizenegyen voltak, de tízfelé mentek, mert Anton új barátjával tartott. Délutánba fordult már a nap, amikor végre megpillantották a várva-várt és keresett kis házat. Ősrégi volt és szerényen bújt a földhöz, mintha védelmet keresett volna ott. Szalmatetője leért egészen a hosszú selymes fűig, s úgy nézett ki, mintha dombocska borult volna a fehérre meszelt falakra.
Ezután egyik nap múlt a másik után és egyik este késői látogató kopogtatott be hozzájuk. Amikor beengedték, megborzadva láttak egy emberi roncsot, aki utolsó erejével még át tudta lépni a küszöböt, de aztán eszméletlenül rogyott össze. Anton minden orvoslási tudományát elővette, mire sikerült hajnalra magához térítenie. Az idegen aztán elmesélt nekik mindent. Amit hallottak, meghűlt a vér mindnyájukban és borsódzott a hátuk. Antonnak pedig majd elvették az eszét a hallottak. A jövevény elmondta, amit már nem tudhatott, hogy akiket akkor, ott a tisztáson elfogtak, azokat a városba vitték és az inkvizíció börtönébe zárták. Előtte azonban a legnagyobb kínzásoknak vetették alá, hogy aztán nagy parádéval a főtéren elégessék mindnyájukat. Az idegen elmesélte még azt is, hogy Miriana idős
