Egyszerre megint Ámor kis angyalát látta újra maga előtt, de már nem volt nála nyílvessző. Mosolyogva, segítőkészen ajánlkozott, hogy elkíséri a „boldogság lemondásának” palotájáig. Majd figyelmeztette Mariht arra, hogy amikor majd a palotához ér, a Halál fogja várni, de ne ijedjen meg. Marih éppen válaszolni akart valamit, amikor érezte, hogy Hiram hajol föléje és lágyan keltegeti. – Rosszat álmodtál, kérdezte? Mert kiabáltál és érthetetlen szavakat mormoltál, ezért ébresztettelek fel. Ugye nem baj? – Marih nagy boldogságot érzett, hogy a szeretett férfi mellette van, ezért még szorosabban fészkelte magát hozzá, s most már tényleg elaludt úgy, hogy már nem álmodott semmit.
A kéthónapos nyaralás, mint a gondolat elröppent, ezért megtoldották még egy hónappal. Egy másfajta világkörüli útra fizettek be, amit nem bántak meg, mert sok maradandó élményben volt részük. Mire vége lett és újra hazakerültek Hiram teljesen meggyógyult. A nap feketére sütötte. Nem volt csoda, hogy szőkésbarna haját,
Aztán elkezdődtek újra a jól ismert hétköznapok. Nem lett volna semmi baj, ha Marih nem érezte volna azt, hogy beteg. Napról-napra gyengébb lett, és külsőleg is nagyot változott. Bár kimondottan nem fájt semmije, mégis tudta, hogy nagy baj van. Egyik reggel, amikor Hiram elment, vissza kellett feküdnie, nem bírt fent maradni. Kint dacára a reggelnek, még sötétség uralkodott, így nem érzett lelkiismeret furdalást ezért. Az ágy kellemes puha melege elvette a hirtelen jött rosszullétét, és álmodozni kezdett. Szeme előtt megjelent az óceán hatalmas víztükre, amire egy kis fájdalom öntötte el, mert eszébe juttatta a múltat, hogy milyen váratlanul szeretett bele Hiramba valamikor. Mire ráeszmélt, már nem tehetett ellene semmit. S azóta is úgy szereti, mint az első pillanatban, pedig már eltelt egy kis idő. Aztán próbálta megfogalmazni magának azt, hogy mi is a szerelem? Mert amíg Hiramot nem ismerte, nem tudta mi az „szeretni”? Azóta tudja, hogy erre mindenkinek saját magának kell rájönnie. Olyan ez, mint a fogfájás mosolygott magában, mivel mindenkinek magának kell éreznie. Majd eszébe jutott egyik furcsa álma. Az, amikor a lelkiismeret fontosságát fejtegette az egyik kis lény. Akkor nem tudott volna választ adni neki, s csak bénultan hallgatta. Most rátalált a megfelelő válaszra, a Teremtőnek tulajdonképpen azok az emberek igazán kedves gyermekei, akik úgy veszik az életet, ahogy jön. Mégis megpróbálják akaratlanul azt, hogy ne térjenek le a helyes útról és igyekeznek lelkiismeretük határain belül maradni. Hirtelen furcsállotta, hogy egyszerre mennyire elkezdett fájni mindene, s mivel mereven nézett egész idő alatt, a szeme is könnybe lábadt. Már nem látott maga előtt semmit, minden összefolyt előtte. Csak azt látta, amit gondolatai kivetítettek a nagy emlékezés során. A hatalmas víztükör csillogását, amin a könnyű szellő bodrokat fodrozgatott. A torka is összeszorult erre. Hogy ezt el tudja viselni, újra elkezdte gondolatait gyűrögetni, hogy utána, mintegy papírgalacsinná gyúrva kivesse magából. Ősanyának érezte magát, szinte egynek a hatalmas mindenséggel.
