 |
életveszélyes állapotban vannak. Végigfutott a hideg a hátán. Milyen jó, hogy nekem semmi közöm mindehhez – gondolta. Aztán kikapcsolta a készüléket és nekiállt mindennapi teendőinek. Később kinyitotta a rádiót, hogy egy kis zenét hallgasson, de éppen azok neveit sorolták, akik túlélték a szerencsétlenséget, és helikopterrel vagy mentőautóval a különböző városok kórházaiba szállították. Ekkor hallotta meg Hiram nevét a felsoroltak között. Egy pillanat alatt táncolni kezdett a szoba a szeme előtt. Alig akart hinni a fülének, hiszen úgy volt, hogy Hiram csak pár nap múlva fog hazarepülni. Amikor agyában tudatosult, hogy ez nem így történt, úgy érezte egész testét egy ellenséges láthatatlan erő keríti hatalmába. Erre elfogta a félelem, akár egy gyermeket, aki a sötétben egyedül marad. Aztán óriási düh öntötte el, a miért tehetetlensége. Mert rádöbbent életében először arra, hogy nagyon sok bűn forrása a tehetetlenség. Majd figyelme visszaterelődött a rádióra, ahol éppen azt a telefonszámot mondták be, ahol a szerencsétlenül jártak hozzátartozói információt kaphatnak. A telefon a keze ügyében volt, így azonnal hívta a megadott számot. De több mint félórába tellett, amíg végre megkapta a kórházat, ahová a férfit szállították. Ott közölték vele, hogy Hiram még nem tért magához, állapota kétséges, és ha hozzátartozója, jó lenne, ha azonnal oda tudna menni. Marih csak lassan fogta fel a szavak értelmét, és a telefont alig tudta letenni, mert olyan görcsösen szorította. Az első pillanatban, mint egy bábu meredt maga elé, semmit nem érzékelt, még azt sem, hogy a reggel csillogása eltűnt, az eget sűrű hófelhők borítják és bársonyos puhán, nagy pelyhekben hullani kezd a hó. Mintha légüres térben lett volna, amiben minden megdermed a pillanat valószínűtlenségében. Aztán hirtelen rátört a tenni akarás, és mint egy őrült rohant a táskákért, hogy csomagol, de keze újra meg újra ernyedten hanyatlott alá, s végül csak úgy össze-vissza dobált egymásra mindent, amiről azt gondolta, hogy szüksége lehet rá. Bevett egy idegcsillapítót, majd beült az autóba.
Öt órás megállás nélküli vezetéssel végre célhoz ért. Még nem volt este, de már mindenhol égtek a fények. A kórház portáján, miután már minden formaságot elintézett, és az egyik nővér kíséretében végigment a hosszú kivilágított folyosón, aminek úgy érezte soha nem ér a végére, amikor a nővér kinyitotta az egyik kórterem ajtaját és beléphetett. A szobában két ágy állt, de csak az egyikben feküdt valaki. Az a valaki tele
|
 |
volt aggatva gumicsövekkel, drótokkal, amelyek az ágy mellett álló különböző gépek halmazában végződtek. Közelebb menve ismerte csak fel a szeretett férfit és ettől a látványtól éles fájdalmat érzett a szívében. Odalépett egészen az ágy mellé, mire a nővér csendben alátolt egy széket, hogy üljön le, majd kiment, egyedül hagyta Hirammal. Ahogy nézte őt, Marih szeméből patakként kezdtek ömleni a könnyek, s lelkében a fájdalom szinte elviselhetetlenné vált. Feljajdulva, könyörögve hívta magában hol az égieket, hol meg a poklot, hogy segítsenek, tegyenek valami csodát, ne vegyék el tőle a férfit. Engedjék, hogy meggyógyuljon, és ő,... ő,... mindenre hajlandó, még a saját életét is felajánlja cserébe.
Az éjszaka nehezen múlt el, mert Marihban egész idő alatt egymást váltogatta a kétség és a remény. A nővér be-benézett, igazított a gépeken, a csöveken valamit, de aztán, hogy látta összetörtségét kiment, nem zavarta. Az ajtót is hangtalanul húzta be maga mögött, amikor távozott.
Másnap Marih engedéllyel az üres ágyba költözhetett, hogy a beteggel lehessen. A nővértől is átvállalt minden olyan munkát, amit csak lehetett, a férfi állapota azonban nem javult, rendíthetetlenül az élet-halál mezsgyéjén lebegett, s csak a gépek tartották benne az életet.
Amikor Marih már több mint huszonnégy órán át egyhuzamban fent volt, kényszerítették, hogy feküdjön le, aludjon egy keveset, mert ő is megbetegszik. Nem tudott ellentmondani nekik, mert érezte, hogy fáradt, értelme már nem tud uralkodni a testén. Amikor lefeküdt, azonnal mély álomba zuhant. Álmában egy furcsa, különleges, a Napnál milliószorta fényesebb szférában találta magát, ahol minden telis-teli volt csillogó, átlátszó lényekkel. Olyan átlátszóak voltak, akár a szappanbuborék. A lények hordtak, vittek valamit, amik nem voltak mások, mint buborékok. Némely buborék nagy volt, a másik kicsinyke. Volt, amelyik mint a drágakő, a szivárvány minden színében tündökölt, a másikban a szénpor sűrűségénél is iszaposabb ragacs tapadt. Akadt olyan buborék, amiben alig látszott valami, mások viszont csordultig teli voltak. Ahogy ámuldozott ezen, egy kedves
|
 |
