 |
Marih kis névjegykártyáját. Ez eszébe juttatott mindent. Óriási fájdalom tört rá, ami mint valami zúgó és tomboló vízáradat felbolygatta benne a múltat. Most átkozta csak igazán magát hűtlenségéért, csapodárságáért. Rájött, hogy igazgyöngy volt a birtokában, amit útközben könnyedén dobott el. Figyelmetlenül elhullatta az idő tengerének hullámaiba, amit azok elnyeltek, és semmi földi erő nem tudja e kincset újra a felszínre hozni. Most jött rá arra is, hogy a lélek harca keményebb és fájdalmasabb még az anyag, a hús harcánál is. Mekkora önfegyelemmel kell bírnunk, mennyi küzdelmet kell megvívnunk magunkkal, hogy le tudjunk mondani a rosszról, ami csak délibáb. Furcsa álmai óta az is világossá vált előtte, hogy a Teremtő a jót, mint másodrangút elbújtatta a lélek legmélyére és ránk bízta annak megtalálását. Viszont az anyag, a hús élvezete, ami minden rossznak forrása, előtérbe lett helyezve.
Egész délelőttje ilyen lelki vívódások közepette telt el. Százszor is kezébe vette a telefont, hogy felhívja Mariht, de minden alkalommal gyáván visszatette, nem merte felhívni. Ebéd után azonban már nem bírt magával. Elszántan beült az autóba azzal az elhatározással, hogy elmegy a névjegykártyán feltüntetett címre. Persze csak titokban, nehogy Marih észrevegye, hogy ott van. Csak tudni akarja, hol lakik a lottónyeremény után.
Mintha az Ezeregyéjszaka meséibe csöppent volna, úgy peregtek aztán az események. A várostól másfél órányi autóút után erdős, dombos táj következett falvakkal pöttyözve. Köztük az a kis falu is, ami a névjegykártyán fel volt tüntetve. Keresztülhajtva a falun, egy erdei ösvényre jutott, ami jobbra-balra kanyargott és egészen egy nagy vasrácsos kapuig vezetett. Kicsit távolabb a bejárattól megállt. Kiszállt az autóból és bekukucskált a kerítésen. Látta, hogy bent az óriási parkot egy széles fasor szeli ketté, aminek fehér kaviccsal felszórt útja egy kis kastélyba torkollik. Amint így szemlélődött, kinyílt a kastély ajtaja, és Marih lépett ki rajta. Amikor Hiram megpillantotta, úgy érezte, hogy testét kiveri a láz és uralmába keríti a vágy. Már nem látta a körülötte lévő világot, csak őt, akit a legjobban kívánt ezen a földön. Eltelt egy kis idő, mire másra is tudott figyelni.
|
 |
A park olyan volt, akár egy kis tündérkert, aminek ózondús levegőjét a legkülönfélébb illatok dúsították, és körös-körül mindent betöltött a madárcsicsergés. A napsugarak áttörtek a fák lombjai között, és csodálatos különböző alakú fénypettyeket hintettek szét a pázsit selymes füvén. Szeme hirtelen káprázni kezdett egy látványtól. Mariht látta maga előtt és azt, hogy a fény glóriát von a feje köré. Aztán megszűnt Hiram számára a jelen valósága, eltűnt előle minden. Megint abban a furcsa, ismeretlen világban találta magát, de most sötét, szmogos sűrűség töltött ki mindent. Ebből kicsinyke, rondábbnál rondább lények bukkantak elő, majd tűntek el újra. Minden oly ragacsos és fojtogatóan bűzös volt, ami őt is teljesen elborította. Úgy érezte energiapontocskája, hogy ezt nem is bírja elviselni. Hirtelen egy csúf kis lény bukkant fel mellette, aki energiapontocskáját magához emelte. Erre éles fájdalom járta át. Nem is olyan sokára egy lángtengerrel körülvett óriási teremben találta magát. Közepén egy drágakövekkel díszített hármastrónus állott. Ebben három óriásárny parázslott, de olyan vészjóslóak voltak, hogy Hiram beleremegett. Ekkor az a csúf kis lény suttogva tájékoztatta, hogy megérkezett az alvilág tornácára, a Hármasárnyak birodalmába. Közben érezte, hogy a terem falát szegélyező hatalmas lángtenger, ami nem volt más, mint az a számtalan libegő-lobogó, táncolva hajladozó lánglény, amit valamikor abban a szállodai szobában vízióként megélt. Ezek magukhoz akarták vonni energiapontocskáját, hogy teljesen elborítsák. Játszani akartak megint vele. De a hármastrónuson ülő jobboldali árny nem engedte, visszaparancsolta a csintalan lánglényeket. Ezután a baloldali árny intésére kezdett kiemelkedni a trónus előtt egy csodálatos fényvibráció. Hiram energiapontocskája csodálkozva érzékelte, hogy ez ugyanaz, mint a Tudományok és a Múzsák lényeinél már látott csillogóan vibráló körte alakú univerzum. Ekkor a középső árny fordult feléje, de oly bőszen, hogy Hiram megrettent tőle. Azzal kezdte, hogy nem is olyan régen ugyanitt Marih könyörgött Hiramért, hogy meggyógyulhasson, és ne haljon meg. Mindenét felajánlotta ezért cserébe. Még saját magát is, kottyantotta közbe a csúf kis lény, aki tartotta energiapontocskáját. Majd a jobb oldalon ülő árny egy belőle áradó sugárral az előttük lebegő, vibráló Univerzumból kiemelte a Földet. Az lassan, méltóságteljesen kezdett emelkedni. Mind nagyobb és nagyobb lett, s akár egy óriási buborék
|
 |
