| HIRAM és MARIH | Magdalena HODONYI - Ickler |
 |
||||
 |
ez a mindenség ott fölötte egy óriási színházi nézőtér lenne, és a csillagok lennének benne a székek? Ő az egyikben ülve nézné azt a sokrétű folyamatos előadást, ami a Naprendszer legnagyobb színpadán, a földön lejátszódik. Ha ő ezt nézhetné egészen a „végig”, brrr, brrr beleborzongott, mert nem tudta hirtelen eldönteni, hogy mi érdekelné jobban, a dráma vagy a vígjáték? Mert hiszen ezen színpadon mindent egyszerre játszanak, igen sokrétű a repertoár. A szirupos boldogságtól fűszerezett daraboktól a legmélyebb fájdalmak drámájáig, amire a koronát mindig a könnyek teszik rá, mert azok az ő ékkövei. Nem véletlen, hogy a gyémánt az „öröklét” szimbóluma, morfondírozott magában, mert a szenvedések könnyei is örökösek! Most kezdett csak teljesen más szemmel látni mindent, s kezdett félni a jövőtől, mert nem tudta, hogy már nincs jövője. Rájött arra, ha későn is, hogy egyedül csak ő a hibás, mert minden hibájában önmagát fedezte fel. Lelke egyszerre nemcsak a tárgyakat ölelte fel, de egybeolvasztotta a jót a rosszal, a múltat a jelennel. Ekkor egy pillanatra eltöltötte a legnagyobb érzés, amit ember érezhet, hogy milyen nagyszerű dolog élni! Hiram megélte a beteljesülését, mert már túl volt mindenen, és mert fel tudta fedezni azt, hogy mindig a legkisebb rejti a legnagyobbat! Ezek a boldog érzések kezdtek összeolvadni benne egy mindent kitöltő melódiában, ami elringatta. Arra riadt, hogy hirtelen borzalmas mélységek nyíltak meg előtte, ami úgy érezte, ha elnyeli, elveszett. Ennek mélyében csörgedezett a „kielégítetlen vágyak” vize, aminek partján piciny lángocskák fénylettek, amelyek csábítóan hívták, hívogatták. Aztán úgy érezte, mintha korbáccsal vágott volna végig a szívén valami, amire egyszerre minden megállt. Igen! Hiram sietett az élettel, mert megelőzte saját magát, ami nem maradt büntetlen, mert ezzel elősegítette azt, hogy idő előtt elpusztuljon. Egy láthatatlan ujj életének időóráját előre tekerte gyorsaságának tempójához. Hiram leélte az életét anélkül, hogy akár csak egy villanásnyi időre is tudatosult volna benne igazán az, hogy mit jelent a földön embernek lenni, mert volt időszaka, amikor minden pillanata csak csömörrel és az unalom érzésével telítődött meg. A lét igazi tartalmát nem sikerült felfedeznie, pedig a birtokában volt. Ezért abból a nagy iskolából, amit az „élet iskolájának” neveznek, megbukott! Aztán összefutott körülötte mindenki, mert rosszul lett. Majdnem még a tolókocsiból is kibukott. Sietve vitték a műtőbe. Amikor feltették a műtőasztalra, akkor dobbant a |
 |
szíve utoljára. Hiram azonban ebből már nem fogott fel semmit. Fent járt a legfelsőbb szférákban, a négy átlátszó lény birodalmában, ahonnan egy láthatatlan óriáserejű energiahullám akarata ellenére egészen annak a hűvös alagútnak a bejáratáig repítette, ahonnan a kicsike Szelídség angyala egyszer már visszahozta. Ez a mindennél hatalmasabb erő most könyörtelenül berepítette oda. Megcsapta újra a hideg nyirkosság és megint észlelni kezdte maga fölött azokat a különleges fényeket, majd megpillantotta az alagút végében azt a kékesfehéren villogó fényt, ami már az alagút túloldaláról világított feléje. Félelem fogta el, mert hirtelen rájött, ha oda átér, akkor onnan nincs többé visszaút. Ki akarta tépni magát annak a hatalmas erőnek a vonzásából. Eredménytelenül, mert az az erő megállíthatatlanul, a gondolat gyorsaságával repítette keresztül a két világot elválasztó küszöbön. Hiram energiapontocskája eltűnt abban a kékesfehéren villogó fényben és máris a Teremtő birodalmában volt. A kicsike Szelídség angyalának minden igyekezete hiába való volt, hogy ezt megakadályozza. – Vége – „Ismerd meg az esernyőmet Kalka, ami felfogja a gyötrelem esőjét.”
– M. Hodonyi – |
 |
| 68 | 69 | |||
 |
||||
| «első ‹előző 68-69 |