Bevezető
(részlet)

[...]

A Pest megyei háromezer lelkes Hévízgyörköt hét-nyolc évnyi tájékozódás után olyan falunak látom, ahol a módosság nem irtotta ki a hagyományt. Györkre nem néprajzi, műtörténeti érdeklődésem vitt, bár a vidékkel való futó ismerkedésemkor először középkori romtemplomát kerestem föl. A hetvenes években újságíróként lettem gyakori látogatója.

A falu formális vezetőinek nyilatkozataiból egy országosan tipikus település képe bontakozott ki, tipikus gondokkal. A tanácsházán elmondták, hogy járda, közért, csatorna, vízvezeték kellene, de alig van valamire közpénz, talán ha a tanácstagok összeszednék magukat, és társadalmi munkát szerveznének... vagy ha a megye... A termelőszövetkezetben meghallgattam, hogy minden hibáért a vezetőket éri a vád, pedig ők mindent meglesznek, és ha rosszak is a gépek, és lusták is a tagok, szüntelenül emelkedik a termésátlag. A kultúrélettel és a kultúrigénnyel sincs minden rendben, jegyeztem föl az iskolában. Nem érdekli a györkieket a művelődés, a pénz meg a munka annál jobban. Csupán a bálra meg a mozira érdemes kinyitni a művelődési házat, no meg az asszonykórus próbáira. De azok az asszonyok se sokat érnek, nem törődnek semmit a néppel, minduntalan fesztiválokra utazgatnak. E beszámolókhoz legföljebb annyit tehettem volna hozzá, hogy igen, talán ha a tanácstagok... és szerencsére a termésátlag... és figyelem, györkiek, a pénz nem boldogság... és legyetek népművelők, ti asszonyok...

[...]