Előszó

Ez a kötet különböző helyeken - a budapesti és a kolozsvári egyetemen, a Történelmi, a Földrajzi s más társulatokban, az Erdélyi Múzeumban, az Emkében stb. - különböző alkalmakkor, többnyire egy-egy emlékünnepen tartott előadásaimból van összeállítva. Valamennyi azt igazolja, hogy mi, magyarok, nem ítélhetjük el a középkort, mert az hazánk történetének legdicsőségebb kora. Benne nemcsak politikai és hadi tekintetben voltak nagy és ragyogó sikereink, hanem a keresztény műveltség terén is. Ezért vettem be a könyvbe néhány fejezetet a műveltség történelméből is. Cikkeim nem függenek össze, de talán bevilágítják azt az egész utat, amelyen nemzetünk a középkorban haladt. Ezt az utat annyi sok zivatar, vihar és járás-kelés után folytonosan javítgatnunk kell, de elhagynunk nem szabad, mert az vezet a nemzeti nagysághoz. Rajta talán lassabban járunk, de tovább érünk. Azért tehát:

"Zordon, de ragyogó lovagkor, kiégett
Piros északi fény: újra meggyujtalak,
Képzetem fáklyája újra meggyujt téged;
S lángodnál látszik a tündérkert újólag,
Melynek oly szép fája volt s oly szép virága:
Vitézség cserfája. Szerelem rózsája!"