Fülszöveg

Norvégiában 1933-ban kezdődött a modern költészet: ekkor jelent meg Rolf Jacobsen Föld és vas című kötete, amely merőben új hanggal, új témákkal és új érzésvilággal frissítette fel a tizenkilencedik századi formanyelvbe merevedett norvég lírát. Hangja a nagyvárosban élő ember hangja, a gépi civilizáció közepette élő emberé. Lelkes hang eleinte: a rátalálás és a megnevezés örömével avatja a költészet részévé az új fogalmakat. A felgyorsult idő izgatja, a nyüzsgés, a sebesség: a kikötők, a vasúti várótermek, a sebtében meghódítható ismeretlen világok. Kezdeti alaptémái végigvonulnak egész költészetén, de az ujjongásba mind fanyarabb felhangok vegyülnek - egészen a csöndes vagy éppenséggel kétségbeesett rezignációig.

Jacobsen másik alapélménye a természet. Kettős kötődése már első kötete címében is jelen van, legjellemzőbben pedig talán azokban a versekben, amelyekben a kettő áthatja egymást: a modern városi élet kellékvilága vetül rá a természet működésére - a földgolyó automata rotációs sajtója nyomja a reggel újságját -, vagy éppen a kültelki szegényvilág sejlik fel a tenger fortyogó mosodájában, ahova "éjjel megjön a sarki fény fehér kötelekkel s kitereget a csillagszélben". Jacobsen nem csatlakozott semmilyen irodalmi vagy politikai csoportosuláshoz sem, vidéken él visszavonultan, személyét és költészetét azonban osztatlan elismerés övezi.