Előszó

Mostanáig már olyan sok és - bevallom őszintén - jó harctéri könyv jelent meg a könyvpiacon, hogy ezeknek a számát igazán nem lett volna érdemes csak azért gyarapítani még eggyel, hogy több lásson napvilágot.

Azonban ezeknek a könyveknek minden jóságuk mellett van egy közös kis hibájuk, amely talán nem is hiba. Az, hogy tulságosan aláfestik a harctér borzalmait, vagy csak egy pár - kétségtelenül rettenetes - napról szólnak, hogy annál nagyobb hatást váltsanak ki a borzalmak ecsetelésénél.

Ezek a könyvek megfeledkeznek arról, hogy voltak a harctéren nemcsak gázos, gránátrobbanásos és véres szuronyrohamokkal teli napok, hanem akadtak nyugodt, csendes hetek is, amelyek alatt a fáradt katonák úgy ahogy kipihenhették magukat. És a tragikumot gyakran váltotta fel a komikum is.

Hiszen a természetben sincs mindig zivatar, a villám se csap le mindenhová. Ott is kisüt néha a nap és ragyogóan fehér bárányfelhők úszkálnak az égen. Ezekről a bárányfelhős szép napokról feledkezett meg a legtöbb háborús könyv.

A jelen könyvnek nem az a célja, hogy hisztérikus embereknek az idegeit csiklandozza. Ez a könyv egy darab történelem, ahogy azt egy fiatal, tizennyolc esztendős tűzérönkéntes és később tűzérzászlós látta, egy második személy által tizennégy év mulva elbeszélve.

Ebben a könyvben nincsen semmi aláfestés, de arra ennek a könyvnek nincs is semmi szüksége, mert minden cselekménye olyan megtörtént eseményt ad elő, amelyek legnagyobb része már amúgy is magán viseli a borzalom jegyét.

Kérem, fogadják ezt a könyvet megértéssel.

A SZERZŐ