Bevezetés

Értekezésünk folyamán felsorolandó adataink jobbára töredékek; de azért becsesek: ősi nyelvhagyományaink gyöngyei; ezzel azt hiszem, értéküket elegendőképpen feltüntettem, mihez még csak azt fűzöm hozzá, hogy bármily elkallódottak, belőlök mégis reá lehet ismerni az egészre, melynek egykor alkotó részeit képezték. Becses kincseknek tekintette e maradványokat maga a nép is, legalább erre enged következtetni eljárása, hogy gyöngyként őrizgette. Rejtegette, elrejtette mélyen, mint csiga a gyöngyét, hogy el ne veszítse. Egyiket találgatós meséi közé szőtte, másikat lakodalmi szokásai közt tartotta fent, harmadikat - hogy annál hozzáférhetetlenebbé tegye - sikamlóssá alakította, de megőrizte s így ma, annyi, ősvallásunk maradványait irtogató századok után is - mennyinek mélyen vésett nyomait tárgyunk körébe vágó adatainkon szemléljük - beszélhetünk magyar világalakulásról.

A világ alakulásai nálunk a teremtésen kezdődnek. Nyelvhagyományaink vallomásaiból azt kell következtetnünk, hogy volt idő, mikor őseink a világ változását a legfelsőbb lénynek a világot rosszul való teremtésére vezették vissza. Újjá kellett teremteni a világot, helyesebben szólva, változtatni kellett rajta, mert az első teremtés elhibázott mű volt. Ekként nálunk a világ alakítása szoros összefüggésben van a teremtéssel. Aki ismerni akarja népünknek a világ alakításáról megőrzött hiedelmeit, előbb a teremtéssel kell foglalkoznia, látnia kell a változásnak kitett világot eredetében. Szeme előtt kell tartania a nagyon is emberileg gondolkozó teremtő lényt, mert csak így szerezhet magának tárgyunkról alapos tudomást, ha t.i. az okozattal meg nem elégedve, az okot fürkészi. Viszont, a ki a teremtést szemügyre veszi, ki kell terjesztenie figyelmét az alakulásra is, mivel a világ teremtése a teremtő első kísérletével nem ért véget, hanem az elhibázott teremtést alakítás követte. Nem elegendő tehát a világ alakulásairól - minők: a bukás, a vízözön és a világégés - szólanunk, hanem meg kell emlékeznünk a teremtésről is.