Utószó

Írásunk hozsannával indult a hangszergyár születésének 50. évfordulója alkalmából.

Már épp ott tartottunk 2002-ben, hogy csak az áment kellett volna a kiadónak aláírni, s foroghattak volna a nyomdagépek, hogy e réven s okok folytán megsokszorozzák a hírét, becsét, nevét a szegedi húrosok szülőhelyének, amikor Amerikában, a világkereskedelem két tornyának halálos vége bekövetkezett, maga alá temetve azt a szerződést is, amelynek értelmében a hangszerek sokasága készült.

Ennél különben is valóságos kötéltánc az ilyen munka szent templomának a léte, sorsa.

A hegedű nem épp fogyóeszköz.

A hegedű nemzedékek végtelen hosszú sorának szolgál, ha értő, becsületes emberek kezében, közelében élheti életét.

S a világban nem egy hangszerkészítő műhely működik, illatozik, világít, teremt húros eszközöket.

Sokasodtak a versenytársak.

Mondjuk nem éppen Cremona vagy Mittenwald volt Szeged riválisa.

Kína is megjelent a hangszerpiacon, és Románia, Japán és Korea.

A szegedinél is olcsóbban tudtak hegedűt kínálni.

Leginkább, mivel nekik saját famatériájuk növekszik hozzá, országrésznyi méretekben.

Nekünk, magyaroknak ez volt az egyetlen hegedűt teremtő nagyobb műhelyünk. A működéséhez szükséges legtöbb alapanyagot is úgy kellett külföldről beszerezni hozzá.

Ám, szólt a hegedű. Dicsérte a szegediek arravalóságát.

Hanem ott a verseny.

De a versenyben nem léteznek emberi érzelmek, nosztalgikus fontolgatások. Győzöd-e erővel, türelemmel, jobbnál is jobb termékekkel, vagy mehetsz a sunyiba, harmados kukoricát kapálni hideg vízen, lekváros kenyéren, hétről hétre.

Léte utolsó éveiben a hegedűteremtés körülményei több okoknál fogvást annyira elnehezültek, hogy alattuk a törékeny szegedi műhely a hősi nemes küzdelemben, minden legeslegjobb emberi áldozatok, szakemberi törekvések, erőfeszítések ellenére - a legnagyobb szívfájdalmunkra: elbukott.

Darabjaira, atomjaira hullott.

Az igazi, teljes eszközt készíteni, teremteni tudó alkotók, kimenekülve az összeomlás romjai alól, azért egyénileg, otthonaikban, a térdük kalácsán, a konyhasarokban, vagy netán kiválóan fölszerszámozott műhelyszentélyeikben, amíg a kezüket emelni tudják, mesterhegedűket teremtenek. Akár.

Szerény kiadványunk hozsannával indult, s ím: rekviemmel búcsúzik. Arany János Kapcsos könyvbéli sorainak szomorú vigaszával:

Nincsen olyan puszta ínség,
Hogy magának benne
A halandó egy tenyérnyi
Zöld virányt ne lelne.

Ám azt a szél ha befútta
Homokos fövénnyel:
Megsiratja, de továbbmegy
Örökös reménnyel.