Előszó

Ez a könyv az ifjuság himnusza.

Mondhatnak bármit a rövidlátók, akik csak a nyomtatott betűket ismerik, de nem olvassák el tunyaságból vagy ostobaságból a sorok közé font szarkalábakat, amelyek a könyvek repkényei, mint a várfalakon a történelem örökzöldjei. Ebben a könyvben az ifjuság romlatlansága, egyedül üdvözitő tavasza és mindenekfölötti létjogosultsága van dicsőitve. Aminthogy nem is nagyon érdemes élni azután, amint az ifjuság elmulott.

Mi az ifjúság?

Amikor éljük: nem is tudjuk.

Amint elmult: a templom köveihez verjük érette a homlokunkat.

Az egyedüli jó, amit az élet nyujthat. A szent, amelynek minden szabad. A bátor, amely mindent megbir.

Sokszor hallott szavak ezek, mint a tavasz unalma; és mégis tavasz nélkül érdektelen volna az esztendő.

Az a virágos patak, amely a zsendülő életen átfut, mint egy remegő álom; az a hajnali virág módjára nyilogató életöröm, amely az iskolába szoritott leányok és fiuk vérében árad: az a szerelemáhitás, amely oly természettől kapott ajándéka az ifjuságnak mint töretlen szeme és üde lábszára; a csóknak gyönyörű vágya, az életnek az életkortól megjelölt megkezdése: - korunkban mindenféle társadalmi szokásokkal és törvényekkel van visszafojtva, mint a palackba a szellem.

Miért nem szabad akkor kezdeni a szerelmet, amikor a természet erre jelt ad? A hold és a tenger elég észrevehető formában közlik a nőiágon lévőkkel, hogy immár kiléptek a tudatlan gyermekkorból. A fiuk is megizmosodnak, mint megannyi fiatal bikák, férfiak lesznek, akiknek szabad meghalni a hazáért, de a szerelmet törvényes formájában még nem ismerhetik.

Talán épen azért jutott eszembe ez a regény, mert korunkban, 1917-ben oly eltünedezőben van a fiu nemen levő ifjuság, hogy ijedten kell felkiáltani: mi történik majd a bánatos csillagon született nőnemű ifjusággal?

Ha itt-ott busitók is a következő lapok, nem szabad soha sem elfelejteni, hogy azért iródtak, hogy setétségen, jégen, havon át tisztábban ébredjen fel a szent és igaz szerelem, amelyet a természet adott az emberekbe.

K. Gy.