Előszó

Garai Lászlót nem tartom szükségesnek bemutatni a magyar olvasóközönségnek, amelynek figyelmét - mint az enyémet is - felkeltették, többek közt, a Világosság-ban, és a Magyar Tudomány-ban megjelent tanulmányai. A bemutatást teszi feleslegessé az a válasz is, amelyet a könyvének "Bevezetés"-ében saját maga által föltett kérdésre ad: hogy egy gazdaságpszichológiai tanszéket vezető egyetemi tanár hogy jön ahhoz, hogy oly behatóan foglalkozzék József Attilával. Garai László egy alkotástörténeti tanulmányban teszi ezt, amelyben Arisztotelésszel szemben Galilei logikája szerint halad, Lewinnek - a korán elhalálozott pszichológusnak - módszertani ajánlását követve. Ezzel demonstrálja, hogy így olyan eredményhez juthat a kutató József Attila egyéniségének és művének átvilágításában, ami a költővel 100. születésnapjának alkalmából foglalkozó számos elemzés közül kiemelkedik. A lewini módszertani ajánlást Garai Freud módszerével együtt hasznosította, amelynek tudnivalóan az a lényege, hogy mindaz, amit az alkotó tesz, mond, érez és kifejez, tünetként értelmezendő, amely sorozatos pszichikus elaborációk során képződik. Garai könyvének figyelmes elolvasásából következik, hogy azt is mint egy jelentékeny technikai apparátussal és elemző képességgel rendelkező tudós igyekezetének tünetét kell olvasni, aki mint a pszichológusoknál és az antropológusoknál szokott jelenség, rendszerint már műve készítése elején tudja, hogy meg fogja találni, amit keresett.

Engem Garai könyvének főleg az a része érdekelt, amelyben József Attilának a kommunista ideológiával való viszonyát elemzi. Erről a témáról - mint ahogy ő maga említi - alkalmam volt 1981 óta többször beszélgetni vele. Egyetértettünk abban, hogy rövid alkotó életének korábbi szakaszában József Attila mélységesen meg volt győződve Marxnak, főleg a fiatalkori, a német idealista irodalomban gyökerező marxi világszemléletnek alapvető tételeiről. Erről József Attila több gyönyörű szép költeménye tanúskodik. Amikor őt megismertem 1931-ben, teljesen elmerült a Marxtól származtatható s Lenin által hangsúlyozottan forradalmi társadalomtörténeti ideológiában.

Viszont 1933-34-ben közeli tanúja voltam annak, hogy milyen mélységesen kiábrándította Attilát a kommunizmusból a III. Internacionálé politikája, amely azon az illúzión alapult, hogy a szociáldemokrata munkásmozgalomnak szociálfasizmusként való megbélyegzése s a náciknak konkrétan nyújtott segítés a szociáldemokrata kormány megdöntésében a német kommunista párt hatalomrajutását meg fogja gyorsítani. József Attila, aki e kérdésben tisztábban látott, mint a magyar és a szovjet elvtársak, megpróbálta meggyőzni azokat hiedelmeik téves és mélyen erkölcstelen voltáról, ám ez nem sikerült neki, úgyhogy nem várva meg, hogy kizárják, saját magát zárta ki a kommunista mozgalomból. Oly messzire ment csalódásában, hogy a korábbi években írott harcos proletár verseinek is az agresszív élét tompította valamelyest az újabb kiadásokban. Ezt az eljárását mellesleg több esetben nem helyeseltem. Abban azonban már nem értek egyet Garai Lászlóval, hogy a szovjet állam és az Internacionálé politikájának 1935-ös fordulata a szociáldemokratákat magába foglaló népfront irányában és ebből következőleg a spanyol forradalomnak adott (nemsokára azonban képmutatónak bizonyult) segítség visszafordította volna József Attilát az elhagyott párt felé. Hogy ez a fordulat (amelyet négy év után - de azt már Attila nem érte meg - egy újabb 180°-os fordulat követett: a Ribbentropp-Molotov paktum, amely megcáfolta) Attilát is megzavarta, arról nem volt kétségem, de abban biztos vagyok, hogy József Attila haláláig nem változtatta meg alapvető bizalmatlanságát a szovjet politikával szemben, amely akkor néhány évig az antifasiszta mozgalom vezető szerepét vindikálta magának. Utolsó versei ezt bizonyítják, valamint a befejezetlen posthumus tanulmány, amelyet ("Hegel, Marx, Freud" címmel) a Szép Szó 1938-as emlékszámában közöltünk.

De ebből csak azt a következtetést lehet levonni, hogy a Lewin nyomán kidolgozott esetelemző módszer sem tévedhetetlen, de azt nyilván Garai László sem gondolja, hogy az lenne. És nem von le semmit érdeméből, hogy részben a módszerének köszönhetően kitűnő elemzéseket tud nyújtani József Attila személyiségének és alkotóművészetének alaposabb megértésére.

Párizs, 2005 november