Előszó

Azon napok, miket a Kazinczy emléke meg-annyi nemzeti ünneppé teve, nem fognak elpendülni nyomtalan. Nem egy csinált lelkesedés spectáculuma: a hála szent áldozata volt, mely, eltekintve a vívódó múlt felett, egyszersmind nyugodt önérzettel néz a jövő elébe... vienne ce que pourra.

Méltán. Az a kor, mit a Kazinczy neve képvisel, sziklára építé a "házat", min a pokol kapui diadalt nem vesznek soha.

Az antik világ embere, midőn szülőfölde elpusztíttaték: ha háziisteneinek szentszobrait megmenthette, kitörlé a könyűt szemeiből, s új erővel, új reménynyel látott dologhoz "megint, megint, s szünetlen."

Mentsük meg, tartsuk fen a halk cselekvés ama hőseinek reliquiáit.

Egykor, midőn a pezsgő közélet küzdelmei - oly bűbájos képleteket színezve a jövő fellegkárpitaira - absorbeálták a legjobbakat is; sem utóbb, az önmegadó, tehát öngyilkos lemondás gyötrelmei közt, nem volt meg az az idő, mely a múltnak felfogására, értésére képesít.

Akarjuk hinni hogy immár megérkezett. Vagy, legalább, ne mulaszszunk el semmit hogy megérkezzék.

E tartozás senkit nem kötelez inkább, mint, Kazinczy irányában, engem, ki - hála kedvezőbb isteneinek! - irodalmi hagyományainak, nagy részben, birtokába jutottam.

Lerovom e szent tartozást. Kazinczy munkáin kivül, egész sora az a történelmi becsű adalékoknak, mit - évek ótai fáradalmak s áldozatok eredményéül - tőlem várhat a haza.

Szellemi fejlődésünk azon félszázadának történelmét, mit Kazinczy élt, nagy részben az ő életirásának nevezhetnők. Tehetségei, mint egyéniségénél fogva központ mihamar, mind végig az maradt, honnan, három nemzedéken át, indult ki s hova tért vissza minden mozzanat; általa, vele, körűle alakúl minden, mi magában nem horda az enyészet magvait. Mint a bérc egyesen maradt tölgyét a pagony fiatal hajtásai sarjazzák körül: kor, viszonyok, szenvedelmek, sorait söprik el a vívóknak, híveknek - hagyján! a zászló magasan leng a hős és bölcs vezér kezében, s az ürűlő nyomokban új meg új hatalmas társak sorakoznak.

E drámai életnek mintegy utolsó felvonását, s abban egy új korszak körvonalmait állítja, részben, e kötet az olvasó elébe.

Briefe gehören unter die wichtigsten Denkmähler, die der einzelne Mensch hinterlassen kann, mond Goethe. S nálunk kétszeresen, hol, sokkép korlátozott körülményeinknél fogva, vajmi gyakran e szűk térre menekült a szellemi élet. S különösen Kazinczy egyénisége, valamint hatálya, ép itt tükröződik leginkább, leghívebben.

Igen, egy új kor - mondhatnók, a magyar romantica iskola - bölcsejénél áll itt az olvasó. Annak ifjú lelkesedése, háborgása az: mely forr, vív, ösvényt keresve új ismeretlen világok felé. A két kor határai között, mint egy bérc, emelkedik fel a Kazinczy egyénisége, örökifjú erejének teljességében. A classicai világ szülöttje s mívésze, betetőzi azt; korát megértve, sőt megelőzve, mindig, egyszersmind kiindulópontja, vezetője az új irányoknak .... új hódítmány géniusának.

Kazinczy dicsősége délpontján állt, midőn Kisfaludy Károly föllépett, áldozatának első zsengéit a nagy mesternek nyújtva be; epochális embere irodalmunknak ő is, nem csupán kiváló, sokoldalú tehetségeinél fogva, mint - s főleg - hogy egy új s oly körnek lőn, s Pesten, központja s vezetője, mely ügyünknek el nem halandó hősöket adott. E "szent kör: Kisfaludy, Vörösmarty, Stettner, Toldy, Bajza, Helmeczy" az, mely az egykori Triász: Szemere, Horvát István, Vitkovics helyébe lépett Kazinczynál; élete utolsó szakának öröme, kevélysége, és - részben, vég napjainak keserűsége is.

E kör levelezését veszi itt a nyájas olvasó, amennyiben azt, annyi év múlva egybegyűjtenem - az én szívesen tisztelt barátom, Toldy Ferenc úr segédnyújtásával is - vagy adhatnom sükerűlt; a Helmeczyhez irottakon kivül, ki, szerintem, e körhöz, csakis közvetve, személyességénél fogva, számítható. Az ő gondjait ekkor már mind inkább absorbeálta az "új gazdaság"; miként Kazinczynak, legalább felmaradt, s egy egész kötetnyi levelezése 1821-en túl nem terjed.

Egy-két levelet, mely a kötet nyomása alatt került elő, s azért soron kivül maradt, a Toldalék ad.

...