Én és a diófám

Végre újra itt a nyár,
Melegít a napsugár.
Sűrű lombos minden fa,
Szomorúfűz, gyümölcsfa.

És a kedves diófám,
Hűs árnyékát tartja rám.
Hogy ne legyen melegem,
A nyári nagy melegben.

Ő is olyan pont, mint mi,
Nem akar öregedni.
Ő sem hagyja el magát,
Hozza sok új hajtását.

Mintha bizonyítana,
Sok-sok dió van rajta.
De nem csak azt szeretjük,
Árnyékát is kedveljük.

De az idő, kegyetlen.
Csak úgy rohan, szüntelen.
Váltják egymást tél, s a nyár,
Mindjárt itt az ősz is már.

Kibújik zöld házából,
S hull a dió a fáról.
Úgy rohannak a napok,
Hónapok, s az évszakok.

Figyelem a diófát
Sok fiatal hajtását.
Mint mi és gyermekeink,
No meg az unokáink.

Így mélázok alatta,
Gondolatom is halja.
Összenőttünk sok éve,
Fütyülünk az időre.