Szeretem Aszódot

Jártam sok szép táján ennek a világnak,
Bejártam sok városát ennek az országnak.
Láttam sokkal nagyobbat, meg sokkal régebbit,
De ily kedveset, mint Aszód, nem látok csak itt.

A leghosszabb oldalán a Galga folydogál
Körülötte mindenütt kisebb, nagyobb domb áll.
Mikor bármelyik dombról, meglátom Aszódot,
Szívem úgy földobog, szeretem ezt a várost.

Mindenkit a főúton, aki csak arra jár,
Üdvözli az oszlop tetején a gólya pár.
Itt az otthonuk, ide ők is visszatérnek,
Itt költenek fiókákat, s őszig itt élnek.

Van egy szép nagy kastély, igaz, már elhanyagolt,
Mikor benne éltek, biztos csodálatos volt.
Behunyt szemmel elképzelem milyen lehetett,
Amikor a kastélyban élték az életet.

Petőfi is élt itt, járt itt is iskolába,
S a vándorszínészekkel, ment a nagyvilágba.
Áll még a volt iskolája, Múzeum ma már,
Sok mai diák koszorúzni oda jár.

Van sok szép hely Aszódon, csak észre kell venni.
Gesztenyefasor a lakón, arra kell menni.
Nyugodt, csendes kis utcák, egyben én is lakom,
Én szeretem Aszódot, benne nyugton vagyon.

Csillagok

Mikor véget ér az élet,
S elszáll belőle a lélek,
Száll az égig, föl magasba,
Föl a csillagok honába.

És amikor oda fölér,
Új csillag gyúl, egy szép fehér.
Bizonytalan még a fénye,
Pislákol a többi fényre.

De ha az a lélek tiszta,
Akkor tisztán ragyog vissza.
Vissza a vén anyaföldre,
Rajta élő emberekre.

Ha nézem a csillagokat,
Tudom, ők mind élők voltak.
S mert a lélek nem halandó,
Csak a testnek kell koporsó.

A lélek száll föl az égig,
És csillag lesz mind örökig.
Azért van olyan sok csillag,
Mind ott vannak, kik meghaltak.