A köd, nem vártan, leereszkedett,
elűzte a napot, a fényeket.
Erőszakkal tette mindezeket,
nem törődve jövővel, jelennel.
Homály és sötétség jött nyomában,
az ember csak vegetál magában.
A köd mindent elborít és telít,
megfojtva mindent, ami felderít.
Ebből felemelkedni úgy lehet,
ha újra felkel a nap és fény lesz.
Keressük hát meg a nap börtönét,
nyissuk ki ajtaját, mint Táncsicsét,
tudjon ragyogni, adjon meleget,
hagy legyen bennünk végre szeretet.