Bevezetés (részlet)

Váli Dezső öndokumentációjából, a www.deske.hu-ból kitetszik, hogy először 1974-ben fényképezte a kaposvári zsidó temetőt, majd a '82-es, '83-as és a '85-ös év a nagy zsidótemető-fényképészet korszaka. 1984 és 1986 között szinte semmi mást nem festett és nem rajzolt, mint ezt. Az eredmény több mint száz grafika és több mint nyolcvan festmény (ha jól számolom). Ez a kitartás egy téma mellett bámulatba ejthetne bennünket, ha nem tudnánk, hogy Váli 1987-ben néhány utolsó temető-kép után megfestette első műterem-képét, s az azóta eltelt húsz évben most már ehhez a témához ragaszkodik.

Hajlíthatatlan, talán csökönyös kötődése az egyszer megragadott témához magyarázatra szorul.

A téma ugyanis Válinál nagyon távol áll attól, hogy valamifajta cselekményként, szüzséként foghassuk föl, de még attól is, hogy tartalmi következtetésekre juthassunk belőle. Amikor Caspar David Friedrich temetőket vagy sírokat festett, akkor ugyanazt a megválaszolhatatlan egzisztenciális kérdést és ugyanazt a melankolikus hangulatot sugallta, mint a végtelen tájba merengő alakjai: valami fenséges rettenetet. Amikor Jacob Ruisdael megfestette két változatban is csodálatos zsidó temetőjét, akkor a sírok, a (keresztény) templomrom, a kopár és villámsújtotta fák egyként - moralizáló módon - a mulandóságra figyelmeztettek, amely nem kíméli sem az Ó-, sem az Újszövetség teremtett világát. Amikor Marc Chagall megfestette a vityebszki zsidó temető kapuját, képén a Párizsból hozott kubista térarchitektúra megfért a zsidó népélet felidézésével. Amikor Peter Eisenmann megalkotta a berlini holokauszt-emlék művet, akkor azt egy végsőkig absztrahált temető formájában képzelte el. Ám mire gondolhatott Váli Dezső, amikor romániai, majd magyarországi falvak zsidó temetőit kezdte fényképezni? Fölteszem, nem másra, mint legtöbbünk: a téma szépségére, festőiségére. A temetők néha nagyon szépek tudnak lenni, a régi temetők még szebbek, az elhagyatott temetők a legszebbek. Természet és emberi mű - emlékjel - találkozása ez. A természet arra készül, hogy a jelet is visszavegye előbb-utóbb, amiképpen az embert, akiről a jel megemlékezik. A sírok beomlanak, a táblák összeroppannak, a növényzet befonja őket. A zsidó temetőt vallási előírások (a sírok eltávolításának tilalma, a növényzet érinthetetlensége) és történelmi okok különösképpen kitették e folyamatnak. A régi zsidó temető nem sírkert, a sírkövek egymáshoz préselődnek. Jeleik nagyobb része csak a közösség tagjai számára érthető - ebben a könyvben is tanítónak (rabbinak) kell magyaráznia. A betűk és az ábrák így válnak széppé. Mintha egy nem ismert nyelv dallamát hallgatnánk: tudjuk, hogy értelemmel bír, de számunkra megfejtetlenek.

A vidéki zsidó temetők elhagyatottságáról szólva történelmi okokról beszélni ugyan pontos, de mégis frivol fogalmazás. S Válitól mi sem áll távolabb, mint a frivolitás. Mint hívő keresztény úgy érezhette - s joggal -, hogy szolidaritását is kifejezi az idősebb testvérrel szemben, amikor dokumentálja pusztuló sírhelyeit és megmutatja azok ismeretlen szépségét. De nagyon tévednénk, ha azt hinnénk, hogy ez a jócselekedet műveinek - kivált a fényképeken alapuló festői és grafikai munkáknak - a tartalma volna. Mert a tartalom nem más, mint a szép forma, és annak kimeríthetetlen lehetőségei.

[...]