Bevezetés

A csodaszép, vadregényes Székelyföld Magyarország leggyönyörűbb része. Erdély büszke fellegvára. Hacsak hallunk róla, keblünk átmelegszik, szivünk hevesebben dobog, lelkünk feléje sir. Érezzük, hogy ez a bűbájos föld honszerelmünk ringató bölcsője, életünk álma, hanyatló erőnk pihenési vágya. Benne és általa birjuk lelkünk minden szép ideálját.

A Székelyföld aranyos keretébe méltóan illeszkedik be népe, a jeles testi és lelki tulajdonokkal megáldott székelység. Igazi fajmagyar, mely az országot századokon át őrzi és Erdély magyarságát fenntartja. Hazafisága, erkölcse, munkássága, szorgalma, viselete, szokása, észjárása e hazában élő népfajok fölé helyezi. Sajátszerű nemzeti és hadi szervezetével, demokratikus intézményeivel már a régmúltban méltó feltűnést keltett mindenfelé ez a szabadságszerető, daloskedvű és művészi érzékkel biró nép. Szinesebb, bájosabb népéletet, vonzóbb és meglepőbb eredetiséget, milyen a székelyeké, nem ismerünk sehol a világon.

A régi (1670) kurucdal is róla énekel:

Székelyföld - mindig zöld,
Jaj de szép - székely nép,
Székely vér - magyar vér,
Kicsiny vagy - mégis nagy!

Mátyás király hires hadseregét székelyekkel rakta meg. - Bocskay a székelyek kiváltságait megerősitette, katonáskodásukat, adómentességüket törvényileg szabályozta. Még testamentumában is meghagyta utódainak, hogy a derék székely nép régi hirét, nevét, vitézi becsületét, anyagi jólétét ápolják. - Rákóczi is nagyon szerette. Emlékiratában azt irja róluk: "ügyes, őszinte, bátor, engedelmes nép". - A népdal is a székelytől külön bucsuztatja el:

Két országom népem:
Vitéz magyar, székely,
Immár Isten veled!

Bem kedves fiainak nevezte a székelyeket, ezek pedig őt bizalmasan apó-nak hivták. - Petőfit is csodálatra ragadta a székelyek vitézsége, kikről lelkesen zengi:

Csak nem fajult el még a székely vér.
Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér!

Székely vagyok. Ez az egyetlen büszkeségem. Azt mondják, lelkem legsajátosabb vonása a székelység. Egy bizonyos: drága szülőföldemről hoztam el Isten és haza iránti rajongó ideálizmusomat. Önző célokat sohasem ismertem, az érvényesülés zajos eszközeit - bár megtalálhattam volna - nem kerestem. Habár a sokféle megpróbáltatás megviselt és a kenyérkeresés gondja keserves robotmunkával őröl naponként, de lelkem szárnyalását meg nem akadályozhatták. Ilyképpen szolgáltam tollammal a vallási és nemzeti eszmék kultuszát, a szivnek és elmének gyöngéd ideáljait.

Most is ilyen érzelmek hatnak át, amikor pusztulásnak indult székely testvéreimre gondolok. A koldus-tarisznya mellett egyebet is látok: az ősi erények, hagyományok, régi jószokások fogyatkozását... A gazdasági bajok mellett a szellemi, erkölcsi, kulturális javak is veszélyben vannak.

Ez utóbbi javak ápolására, a székely önérzet és egy szebb jövő iránti bizalom felkeltésére irtam ezt a könyvet, mert a székely nép ideális javaiban való hitem nem tört meg. Ennek eszményi erején épül fel reménységem vára.

Boldog leszek, ha porszemmel is hozzájárulhattam a székely mentési munkához.

Verseimben, célomnak megfelelően, a népies irányt követtem.

Budapest, 1907. január havában.
Fülei-Szántó Lajos.