KÁLMÁN MÁRIA

ÖRÖKSÉG
PATAKI NOVEMBER
VILLON VALLOMÁSA
VIGASZTALÓ SZERELEM
OMEGA ÉS ALFA
AZ APOSTATA IMÁJA
MARGITSZIGETEN
DUM, SPIRO, SPERO
KEVORKIAN ÜGYÉSZÉHEZ
KEVORKIAN BÍRÁJÁHOZ
EVOLÚCIÓ
KÉRDÉS
ARS POETICA HELYETT
APA
PERMANENS FORRADALOM
IHLET
PARADOXIÁBAN
MANDRILL-LEGENDA
EMBERI HANG
ADY KÉPE ELŐTT
ISTEN ÉLTESSEN!
BÁBEL TORNYA
PANDORA
IN MEMORIAM ZRÍNYI MIKLÓS
À LA VIRGINIA WOOLF
ECCE HOMO
A FÁJDALOMHOZ
ŐSZINTE LEVÉL
MEDITÁCIÓ
SZERENÁD
VAKOK
45 ÉVES ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ
A TEKNŐSBÉKA
BAGOLY BALLADA
SAHRIÁR
TUDATKÜSZÖB
NAPSUGARAK
A TISZÁNÁL
HERÜKTIHOR
ARMAGEDDON

Valaki lettem mikor megszülettem
Szervezett hús
Csecsszopó tudat
Balkáni hobó-lány
Apám öreg volt
Fiatal az anyám.
Ökörnyál pókháló szeder
Kölyökcsikó fiókrigó
Szótárt adott a csillagokhoz
Apámhoz soha
Mit ér az ember, ha nő
Töprengett felőlem ő.
Van hét hatalmas
Buta óriás
A hétköznapok
Apám cigány volt
A vén cigány volt
S bölcsen feledte a vasárnapot
Lótusz bimbózott
Az aszfalt fölött
Ahová lépett a szeretőm
Feje körül méh zümmögött
És skarabeusz
Párzott a ház előtt -
Megtiltotta az örömöt
Mert drága a nyár
Olcsó a szerelem
S fejest ugrott az antianyagba
Kegyetlen műszó de mai
Többet mond mint a szürke néhai
Anyám háta ívbe fordult
S hátán titkokat cipel
Van egy receptem gyermekem
Végy sok érzést
És süsd meg holdas éjen
A haja ében legyen
Értem - mondtam - értem.
Valaki lettem mikor megszülettem
Kaptam hét hétköznapot
Tiltott örömöt ében éjen
Csillagfényektől meghalok éhen
Minden tavasszal
Ha nyílnak a lótuszok.

Folyópart, tarka cigánysorral,
Metszett pohár tokaji borral,
Szelíddé puhult téli gondok -
Veszélyes víz, hideg a Bodrog...
Sárga levelek, fehér libák
Úsznak a vár falához át,
Mohalepte öreg uszályhajó,
Rajta purdé - mesebeli manó.
Moccan a kesztyű, amint letetted,
Ezt a sálat mindig szeretted...
Ne igyál sokat... Kopog a csömör.
Gyere, menjünk... Kint hideg tündököl.
Szemedbe hideg gyűlölet lobban:
"Sosem élhetünk ennél jobban?"
Utcasor, neonfény, emberi szóval
Felidézted, bolond bordal...

Céda volt, de én imádtam.
Tudom, ő volt a mindenem.
Sihederként már őt vágytam,
És amikor rátaláltam,
Nem hitte el szemem.
Egyenként lehoztam volna
Az ég minden csillagát,
S követem, ha kérte volna -
Égbe föl, s a poklon át.
Lába elé raktam volna
A föld minden aranyát,
S követem, ha kérte volna -!
Égbe föl, s a poklon át...
Megénekeltem. Csodálta
Dalaimban fél világ...
S követem: ha kérte volna...
Égbe föl, s poklon át!
De ellökött. Én felálltam.
Ő nevetett, nevetett...
Ekkor már csak tudni vágytam:
Miért is nem szeretett?
Mikor megkérdeztem tőle,
Lefogta mindkét kezemet,
És a szemem közé köpte:
"Unom, Villon, az eszedet!"

Bacchus csúf és konok isten,
Égi bolond semmi más.
Zeus borból teremtette,
Csupa trágár dal a lelke,
És a szíve kacagás.
Ő az állatok királya,
Két esetlen lópatája
Koppan - toppan, vándorol
Bacchus, az isteni bor.
Történt, hogy a vidám isten
Ariadnét megszerette,
Olyan bús és árva volt,
Mert Theseus partra tette...
Megérezte a leány,
Sohasem lesz már vidám.
Hiába sípolt a nagy Pán,
S fickándoztak a halak,
Hiába hullt virágeső
Bacchus vörös bundájából,
Pálma kókadt, és a partot
Perzselte az istenmámor:
Mégsem fakadt nevetés
Az életét megunt leányból.
Bacchust megszánta az apja.
Ariadnét megragadva
Küldené az alvilágba,
Ámde Bacchus így beszél:
"Nevem Pán, szolgám a szél,
Nincs lakhelyem köztetek,
Sem az égben, sem a mélyben,
Csavargok a mindenségben,
Lángot gyújtva, mámort nyújtva,
Köztetek égi nevem
Vigasztaló szerelem:
Ez a szerelem ma kér.
Add a lánynak sorsomat,
Örök isten-voltomat!"
Szép isten lett Ariadné,
Csillagtestű, légies.
Feltűnik ragyogó képe,
Amikor leszáll az est.
Ilyenkor a mámoristen
Legendás sípjába fújva
Muzsikál a csillagoknak,
Mókázik újra meg újra.
Koppan-toppan lópatája,
Hegyes szarvát égrehányja:
Nézi az isteni nőt.
Csupa trágár dal a lelke,
Talán ezért nem szerette
Ariadné soha őt.

Orpheus - Euridyke halálféltő álma
Ámor - Psyche olymposi mámorviszálya
Don Quiotte és Panza igazságvágya
A féltékenység paródiája.
Az Orlandók háromszázéves álma
A Mandarin pusztíthatatlan vágya
Kékszakállú herceg vára
A féltékenység balladája.
Pao-Jü vörös szobai álma
Salome Jánosért folytatott csábtánca
Tristan gyilkos és öngyilkos Isoldája
A féltékenység elégiája.
Ahogy mindezt bemocskolja a világ szája:
Az a féltékenység tragédiája.

Hallgatom a percek csobogását
Folyó órák halk hullámait
Leveled várom
Három meddő órán
Remény csillan: ma megérkezik

Napmúlások kiszikkadt medrében
A boldog hét üres délibáb
Nem írsz egy évig
Álmok tengerében
Döglött vágyak suhannak tovább.

Amíg élek, nem mérem időmet
Hullajtom rád olvasatlanul
A tengerfenék
Mélyén tüzek nőnek
S várnak, mint én, mozdulatlanul.

Messzi múltból rezzenő kép:
Napsütötte kicsi tó,
Derűs égbolt, felhőtlen-kék,
Táj, hová nem kell a szó...
Miniatűr vízesésnek
Tövén rőtszínű halak,
Tavirózsák, harmatszépek,
Csalogató bronzalak,
Szelíd fűzfák zöldje halvány -
"Nézd, a béka türkiszzöld!
Ott ül, ott, a rózsa alján,
Ahol lélegzik a föld...!"
Nézem. - Ugyanaz a műtó,
Amit láttam máskor is.
Akkor úgy tűnt, mindez hűhó,
A piros hal ronda giccs.
Most rőtté nőtt karcsú testük,
És a varangy türkiszzöld!
Hogy szépséget lássak bennük,
Az kellett, hogy velem jöjj...

Szeretnék egy villát a Rózsadombon,
Ahol ketten élünk: te meg én,
Ahol nem lenne ruhagondom,
S mindig lenne friss feketénk.

De mit ér Miskolcról Pestre menni,
Vagy New Yorkból Rióba le,
Mikor halálközelben lebeg a semmi,
S oly drága egy csésze fekete?

Atombomba. Hidrogénbomba.
Neutronbomba. Etnobomba.
Négyszáznegyven háborúnak
Gyilkosai élnek vígan
De jaj a jószívű orvosnak
Bírák előtt Kevorkian
Ki szerint a jó halál minden ember joga
Üdvözlégy végre eutanázia.
Ha az ember nem dupla nulla
Végső percét maga szabja meg
Üdvözli a Jóhalál kapszula
És érte az Újtoronyba megy
Oda út csak befelé van, vissza soha
Ez a halál az élet szimbóluma.

Modern krisztusok vívják Rómát,
Új pilátusok újra feszítenek.
Szöggel hasamban védelmezem
Beteg egykedvűségemet
Pogány hadak útja Kelettől
Mindörökre Nyugatra vitt.
Én, csak én ne lássam soha
A Cordillerák keresztjeit?

Tudom - mit tudok
És most azért élek,
Megtudjam egyszer:
Mennyit is érek?
Ha elértem, mire vágyom:
Mit ér akkor minden álom?
S ha a cél elérhetetlen:
Mondd, a földön mit kerestem?

Úgy él bennem,
Mint sebzett árnyék,
Gyerektipegés,
Szétszedett játék.
Nevető vállak
Völgyéből gyökerező
Sudár nyak
Nehéz simogatás
Vitriol-könnyekkel
Anonymussá
Csiszolt nyitott seb,
Öblös kiáltás
Lelkiismeretek
Szemétdombjából
Visszavágó jószándék,
Disznózsírba
Fojtott agyvelő
Apám
Napranyíló virág,
Szív a sírban.

Maratként indultunk el,
És lettünk végül Danton.
Út nélkül rekedtünk meg
A célelőtti parton.
Éretlen jövő üvölt:
Indulj, tunya népség!
De mély az ár, mord a völgy,
S riaszt a sötétség.

Olvasgattam Morgensternt
Kara vala hundusz
Ihletet merítettem
Kele dete szundusz
Polcra tettem Morgensternt
Zöki eki áj
S félbőrben is megvettem
Zülü kaffer báj

Te kedves dolgozószoba
Egy csokor haldoklik itt,
Illata átleng és vénít
Mint a kor.
Ha a szirmokon
Nincs sugár
Mily komor
A rózsa.
Ha kelyhében
Nincs vidám nemzőként
A zümmögő méhbogár
Meddő a virág.
Mégis, legüdébb színfolt
Sok barna könyv között.
Egyetlen élet,
Mely mellém költözött.
Hálám kísér utadon,
Mely a szemétkosárig
Tart.

Erőszak, zsákmány, extra gyomor
Legyilkolt csecsemők sora,
Heródessé tesz a nyomor:
Ez a borzalmak városa.

Nem érthető, ne tedd, ne mondd,
Nem a tiéd, ne menj oda!
Minden szabály üresen kong:
Ez a borzalmak városa.

Exclusiv parti, százezres belépő,
Ebből lesz "szegények java"...
Tetvektől nyüzsgő metrólépcső:
Ez a borzalmak városa.

"SULINETTEL" az egyház ellen -
Ehhez a tiszta ostoba,
De állampolgár lesz a gengszter:
Ez a borzalmak városa.

Nyílt antikrisztiánus eszmék
Ára Rolls Roys és Toyota.
Hová tűnt az Istenszövetség?
Ez a borzalmak városa.

Homlokod csodálom Mester
Nehéz kezedbe hajtott homlokod
A remegve tétovázó
Karcsú ceruzát
Tűzről ír
Rothadásról
Nem érti, kinek fájdalma nincs
Homlokod csodálom Mester
Homlokod hatalom
Sappho titka
A te titkod is
S az én titkom
Álmodunk megvetve
Dülledt szemekkel
Tágult pupillákkal
Mámorosan
A semmit ölelve szorosan
Zuhanunk a szirtről
A tengerbe, forradalomba
Ismeretlen szerelembe
Homlokod csodálom Mester
Fekete, mint a zongora
Mint a halál
Mint az élet
Mint a soha.

ISTEN ÉLTESSEN! Balassi törökkel vívta meg harcát, Petőfi gyűlölte a királyokat, Az élet ment tovább, Ady számlákkal küzdött, József Attila az őrülettel, Kaffka Margitnak nem volt kabátja S elvitte a spanyolnátha - Az élet ment tovább, Halálgyárakkal kellett szembenézni, Radnótit agyonlőtték, Félelmében halt meg Váci Mihály - Az élet ment tovább, Elszakadtunk a költészettől, Ki ér rá a morális flancra, Betegség lett a köztársaság, Védeni kell a kicsit a nagytól, A családot felőrli a világ! Három piros pont, két körte: Büszkén hozza az unokád, Számítógéppel játszik, Érdekli koordináta és mátrix, Az élet megy tovább, Csak azt nem tudjuk sohase, Kinek mennyi a rendelt ideje, S rendelkezhet-e a rendelt idővel Sértetlen szívvel, nyugodt fővel? Az élet megy tovább... Hatvan éves vagy, öcsém. Négyszeres kóddal a szíveden Nem engeded be, ami idegen. Körülöttünk kihalt a család. Egyszer én is búcsút veszek, testvér. Az élet megy tovább - De mégis tedd, mit Goethe tanácsol, Állítsd meg a pillanatot bárhol, Ha az az életeddel felér! Ő mondta. Nem én. S mikor az élet megáll: Király vagy. Költő és király.

A legszebb mesét kutatom,
S ilyen mese van talán.
Épült hajdan egy kőtorony,
Rabszolgák másztak oldalán,
Cipelték a terméskövet,
Nőtt a gigászi mű orma,
Szakadt a szíjostor, szövet,
De csak épült Bábel tornya.

A rege szól... Nagyra épült,
Túlnőtt a kék fellegeken.
Sok-sok ember sírba szédül,
Ifjú őszül, anya terem,
Csecsemő nő, ferde nász áll,
Amíg készül a holt forma.
Völgye félholtakat táplál,
Ámde épül Bábel tornya.

És megőrült minden ember,
- Így szól tovább a vén mese -
Aki erőt arra termel,
Égi titkot érjen vele.
Mind úgy kezdett el beszélni,
Mintha társa bolond volna.
Tovább, tovább kell regélni,
Mert csak épült Bábel tornya.

Szívta a karcsú ifjakat,
Kik igában, mint a lovak,
Asszonyok jaját, láncokat,
A lesújtó korbácsokat
Szótlanul tűr a szolgahad
Uraitól megtiporva.
Az idő megy, a rab halad:
Tovább épült Bábel tornya.

Emberezrek másznak rajta.
A hajcsár bőgve nyílt szája
Azt mutatja: szolgafajta
Ősapáink garmadája.
Visszaütni a kínzóknak:
Emberekhez méltó torna!
Eszmét alkottak adónak,
Lassan épült Bábel tornya.

Aztán?! Egyszer abbahagyták.
Szótlanul.(Más nyelvvel bírtak!)
Uraikat kikacagták,
Akik vak dühükben sírtak,
A toronyra nem néztek többé:
Emberré vált a rabszolga!
Így vált a mese legszebbé:
Félbemaradt Bábel Tornya.

Testvérem volt, agyagősöm,
Soselátott ismerősöm,
Ő volt minden rokonságom,
Néha anyám, néha lányom.
Nem álmodtam: húszszáz éve
Minden görög így becézte:
- Pandora, istenek szobra -
S volt egy lezárt szelencéje.

Testvéremnek nem volt teste,
Vénusz mégis irigyelte
Lelke sem volt a golyhónak,
Mégis tetszett Apollónak.
Nem volt körülötte béke.
Forradalom volt a léte:
- Pandora, istenek szobra -
S volt egy lezárt szelencéje.

Zeus magának akarta,
Ám hatalma megtört rajta.
Gyanút fogott: szegről-végről
Félni kell a szelencétől!
Parancsot ad: hagyják szállni,
Menni, jönni - legyen bárki
- Pandora, istenek szobra -
A szelencét ki kell tárni!

És Pandora szelencéje
Zára nyílik. Ki a szélbe
Szórja tartalmát. A bánat,
Gond, betegség, öngyalázat,
Vád, gúny, irigység és bármi
Rosszat csak lehet találni:
- Pandora, istenek szobra -
Szabadon engedi szállni!

Felhők alatt, felhők felett,
Embercsorda, istensereg
Könyörgi a Földanyától:
"Védj meg minket a csapástól:"
"No, ha elég volt belőle,
- Kronos szól - térj meg a földbe
Pandora, istenek szobra,
Szelencém bátor őrzője!"

Fedél csattan, zára kattan.
Lelkem Pandorától kaptam:
Együtt hálok minden éjjel
A másnapi reménységgel.
Ám reggelre ennek vége,
Reménytelen a lét léte,
Mint az istenek szobrának
Rosszkor zárult szelencéje.

Húrok pengetése helyett néma sugár suhan.
Kezembe adtad a világodat, Uram!
Tegnapunk maszlag, jelenünk áphium:
Egész jövő létünk az epitáphium.
Zrínyi: villáma volt a magyar reménynek
Nem érdekelték a felsőbb engedélyek
Saját útirányát a kardja szabta ki,
S olyan világeszme, mely egyben nemzeti.

Húrok pengetése helyett kard kell és számvetés.
Támaszd fel a Himnuszt - énekelni kevés.
Kölcsey Zrínyiből nyert hite nagyszerű,
Mester és tanítvány, mert igaz: gyönyörű!
Ma nyafog polgári bértollnok: ő nem kel korán:
Csak lefekszik bármikor bárkinek ostobán.
Zrínyi tudta: a nép hajlíthatatlan és konok,
De sosem mondta róluk: alkalmatlanok.

Húrok pengetése helyett hódolj a Hadúrnak!
Ne tartsd féken többé, mik szíveden dúlnak.
Tizenháromszor negyedszázada példa a katonaköltő,
Indulataira van szükség - gyáva emberöltő -,
Mely kimerített dallamokon is átragyog:
Ő akkor is győzött, mikor imádkozott.
Nem nyúzta, hanem védve-vállalta a magyart,
És akkor is győzött, amikor belehalt.

Mint napkeleti hajnalnak a fények
Amely csöndes örömet varázsol
Olyan könnyű volt neked az ének

Boldog lettél a saját szobától
Tudtad, nem jut ennyi sok-sok nőnek
Akiket a kilenc múzsa pártol

Elhulltak a beteg Brontë-hölgyek
Démonerőket regénybe zárva
Életnél jobbnak érezve a földet

Meggyötört nagy Lagerlöf halála
Ki betört paripaként hánykolódik
Ám pontos alkotása mértéke-aránya

A szivarzó George Sand titka kitudódik
Asszony ő, és a Parnasszust akarja
No lám, nadrágban a nő virtuóz is

Kínlódsz: az érzés és az ész hatalma
Egyformán volt kimérve az ősi párnak
Sőt, egykor az a bizonyos alma

Előbb jutott eszébe Évának...
Rájöttél: Ádám soha meg nem bocsájtja
Hogy a tudást a nő jelölte iránynak

Nem lehetsz világítótorony, a nő világa semmi
Nem akarsz enni, sem tenni, sem lenni
Kövekkel teli zsebekkel kell a folyóhoz menni

A vég közel.
De te ne higgy nekem!
Az én józanságom ellen
Harcolj mindörökké...
Nem hiszem,
Hogy az ember megmenti
A harmadik bolygót.
Az élet csak a múlt marad.
Van isten: a Halálisten.
S megindítják a szavak
Ellenünk.
A lét már nem a miénk,
Létezünk csupán...
Semmiből bársonyt
Gondolok puhán -
És az utcán nincs rajtad ruha.
Varázslás a józanok szerelme:
Ezt a varázst mégse értsd soha!
A vég közel.
Az élet mértéke nem az ember
Az ember semminek sem mértéke
Már
Ezrek hullása sem pótolhatatlan
A harmadik háború
Áll
A homo sapiens szaporodik
De nem növekszik.
Az élet hárommilliárd
Bomlást takar.
Íme az ember:
Élni nem akar
Halni nem mer.

Könyörgök
Én, a hiú és gőgös ördög
Az önmagamba törődött
Minden életránc nevében
Könyörgök
Csak a fejem
Csak azt kíméld!
Ujjaimat csókolta sok férfiszáj:
Adom köszvénytalajnak.
Vagy itt van a máj:
Állítólag szellemdús és gunyoros,
De renyhe.
Mit szólnál egy kis sárgasághoz
Benne?
A gerincemet is kedveled fölöttébb.
Szerettem táncolni,
Átnevetni az estét,
S reggel
Nem jajongtam, hogy megint
Kísérleteztél a gerincemmel.
Túl sokat találkozunk mi ketten.
Ne hidd hát,
Nem tudom, mit cselekszem
Mikor felajánlom testem.
Csak a fejem kíméld.
Könyörgök
Én, a hiú és gőgös ördög
Csak a fejem!
Vesszen az öröm,
De maradjon
Az értelem.

Hozzád mindig visszatérek.
Olyan társ vagy,
Aki nyugodtan szeret,
Állandó bizalommal,
Egyforma lelkiismerettel.
Én félek,
S el-elbolyongok
A végzet hatalmán,
És megkap bárki,
Aki többet látott,
Mint álmodtam én.
Ez nem költemény,
Nem illik hozzám
Forrás, napfény, tavasz.
Együgyűen vagyok ravasz:
Szeretem, ha sajnálsz,
S letagadom.
Ez a bajom:
Látszani vágyom,
De fény nélkül,
Mint doveri szikla:
Nem azért vonz, mert rátűz a nap.
Én hozzád mindig visszatérek,
De te vagy a rab.
Ezért szeretlek,
Akár megbékélsz,
Akár kitörni készülsz.
Tudom, öleltél mást - büntetésül,
Mert mindig visszatérek hozzád, ha elmaradsz.

Ismered a varázsigéket?
Mutamur - szóltak hajdanán,
S gólya lett a kalifából,
Bölcs bagolyból ifjú lány.
Mama - gagyog a csecsemő,
Míg feláll gyenge lábain.
Apám - szól az örök gyermek,
S a varázsló merengve int.
Kedvesem - kiált az ifjú,
S bárhová tart, partot ér.
Gyermekem - suttog a tört agg,
S ráncos kezében kenyér.

Ismered a varázsigéket?
Kenyér és cirkusz - egykoron.
Ha intett Róma fejedelme, vértől siklott a porond.
Szerelem - szikrázik a költő
Tenyerében két betű.
Értelem - int a józan elme,
A Voltaire-természetű.
Hatalom - keskeny tekintettel
Súgja a nagy alkalom.
Akarom - szól a vágy, és ezzel
Valamennyit tagadom.

Ismered a varázsigéket?
Miatyánk - búgtak orgonák.
Máglyára lép Atahualpa,
A megtért rézbőr mond imát.
Művészet - rajong a sátán,
S lila holdfény énekel.
Tudomány - rögzít a sámán,
S hét mágikus útra kel.
Politika - dörög a hegy,
És a mocsár meglapul.
Háború - kattog a fegyver,
S mitsem számít alapul.

Ismered a varázsigéket?
Atombomba és űrhajó.
Vádlottá lesz Oppenheimer,
S ez Tellernek csudajó!
Ember - sikolt a lélek gyáván,
S fáradtan piheg a test.
Remény - topog a tudatküszöb,
De tudatosodni rest.
Élet - zúgja a hit-tenger,
Hol a hullám nem csitul.
Halál - tudja a büszke szív,
S szótlan a semmibe hull.

Álmodozott minden éjjel Hanna,
Tüzes csókról lángok karjain.
Szőke fiú hiába akarta,
Nevetett a gáláns párizsin.
Nem kellett sem komoly dán vagy angol,
S mit tudhat a néger vagy török?
Álma csak a spanyolnál csatangol,
Kinek ajkán a dal szép s örök.

"Ó, donna, donna, drága szép madonna!
Hadd fogjam meg az aranyos kezét...
Szívem csókért epekedő szomja
A számon ég, a számon ég, a számon ég!
Ó, donna, donna, drága szép madonna!
Hadd öleljem át karcsú derekát...
Ugye tudja, az remeg így, kit a
Vágy gyötör, a vágy tipor, a vágy, a vágy!"

A spanyol jött... Régen történt, régen.
Hanna ablakában gyertya gyúlt.
Ahogy kell, a Hold is sütött szépen,
Míg a csellón megremeg a húr.
Sombreroját földre dobta hetykén,
Köpenye a leány vállain...
Szilaj dala régen vágyott kegyként
Úrrá lett a leány álmain.

"Ó, donna, donna, drága szép madonna!
Hadd fogjam meg az aranyos kezét...
Szívem csókért epekedő szomja
A számon ég, a számon ég, a számon ég!
Ó, donna, donna, drága szép madonna!
Hadd öleljem át karcsú derekát...
Ugye tudja, az remeg így, kit a
Vágy gyötör, a vágy tipor, a vágy, a vágy!"

Elmúlt az éj, elszállott az ének.
A spanyol ment, és Hanna maradt.
Szeme közé nevetett a svédnek -
Bárkinek, ki útjába akadt.
Párja most sincs. Nem dajkál csöppséget.
Múltja is emléknek szép csupán,
Hogy megengedte valaha az élet,
Így valljon a szernád sután:

"Ó, donna, donna, drága szép madonna!
Hadd fogjam meg az aranyos kezét...
Szívem csókért epekedő szomja
A számon ég, a számon ég, a számon ég!
Ó, donna, donna, drága szép madonna!
Hadd öleljem át karcsú derekát...
Ugye tudja, az remeg így, kit a
Vágy gyötör, a vágy tipor, a vágy, a vágy!"

Vak leány az úton
Nyomában férfiak
Vak leányt az úton
Vak várja, csupa vak

Elesik az úton
Nyomában férfiak
Odafönn a csúcson
Minden holt marad

Fölemeli karját
Nyomában férfiak
Könnyfátyollal hangján
Könyörgőn szól a vak

"Sötétség urai!
Visszahoztam testem!
Sötétség urai!
Mentsetek meg engem!"

Szél sóhajt a csúcson
Apja szól, a vak:
"Leány, ott az úton!
Lelked hol maradt?!"

"Porral hintem testem"
- Nyomában férfiak -
"Meghalt, kit szerettem,
A lelkem rög alatt."

Forrás zúg a csúcson,
Anyja szól, a vak:
"Leányom, az úton!
Szépséged megmaradt?"

"Hollófürtjeimmel
Béleltem koporsót,
Ajkam ott nevetett
Még egyszer utolsót."

Kényelmes sötétség
Álló idő csúcsa
Elzavarta a lányt
A végleges útra.

Teste gyúlt a lánynak,
De nem lett övé,
Válik férfivágyak
Örömeivé.

Vak leány az úton,
Karjában férfiak,
Vihar kél a csúcson,
Amikor felkacag.

Most vérszínű tó partján
Lombot hajt a szél,
S gyöngyöt sír a forrás,
Hol a tóba ér...

... Legendát hallgatva
Közöttük ballagok -
Nem látják a tájat
A mesélők, vakok.

Mikor Pompej romjait kiásták,
Egy kertiházban megmozdult valami.
Évezredes álmából ébredett
Egy teknősbéka.
Az egyetlen pompeji,
Aki túlélte a katasztrófát.
Megvizsgálták tudós-alaposan
És feltételezték: pontosan
Ő az a híres teknőc, akit
- Zénontól tudjuk ugyebár -
Nem érte utól gyorslábú Achilles!
Cáfolat nem volt, de kétkedés igen.
És később valóban kiderült,
A teknőc nem itáliai.
Csak ifjúkora a néhány száz év,
S voltaképp még időszámítás előtt
Hozták Rómába Hannibálék.
Nosza, becsbe került az antik jószág,
Lakhelyéhez csalta - öntudatlan -
Az egész kíváncsi Európát.
Míg unalomba süppedve ült,
S nyelte a C-14 izotópot, mint a kávét,
Tovább vizsgálták, s kiderült,
Délről szerezték Hannibálék,
Ahol teknőcünket istenként tisztelték,
De eredetét már ők sem ismerték.
Ezután csak frakkban, estélyiben
Léphetett teknőcünk elé az idegen.
Külön bunkerban őrizték, mikor
Az atomra és torpedóra éhes Szigetország
Fájó szívvel átadta egy svájci úrnak,
Három szerelvény túróért és sajtért.
Ő meg átadta lányának, Lulunak,
Aki piros masnival díszítette,
Aranyozott láncra fűzte,
És sétált vele.
A teknőc tűrte.
S mivel ismerte Berenikét, meg Kleopátrát,
Műértő szemmel figyelte a svájci lánykát,
Aki kérte:
"Csak egyszer szólalj meg,
Hálás leszek érte...!"
S a teknőc, mit azelőtt sosem próbált,
Megszólalt tiszta svájci nyelven.
Nem kevésbé bölcset szólt, mint az Úr,
Csak tömörebbre fogta az Igét:
"Bármennyit élj, az sohasem elég!"
S még aznap pihenni tért.
Talán Bádenbe, talán a Genfi Tóba -

Sajnos, hírét sem hallották azóta.

Első bagoly:
Ba..ba..ba, ba..ba..ba,
Baba.
Milyen kellemes a dallama
E névnek!
Egy postáskisasszony keze
Ezeregyéjbe lapoz.
Mesét olvas a gyermekének.
(Hát olvasni kell a meséket?)

Második bagoly:
Bá..bá..bá, bá..bá..bá,
Bátor.
Egy barátom átúszta a tengert,
A második újat csinált,
A harmadik megitta,
A negyedik megfestette,
Az ötödik legyőzte a halált.
(És ki szeretett élni?)

Harmadik bagoly:
Be..be..be, be..be..be,
Beteg.
Fejemben lüktetnek
Az erek.
Huhog az erdő, leng az utca,
Ijeszt az élet, akarom,
Hogy segítsetek!
(Nem vagyunk-e mindnyájan betegek?)

Negyedik bagoly:
Bo..bo..bo, bo..bo..bo,
Boldog.
Bahcsiszerájban élt egy szultán,
Rabja lett
Egy halott lánynak.
Őket hívják - Boldogtalan
Boldogságnak. -
(Van szebb neve a végtelen vágynak?)

Ötödik bagoly:
Bu..bu..bu, bu..bu..bu,
Buta.
Őrizkedj a butaságtól!
Bűn, börtön, bitófa inkább
Bárhol!
Éjjel láss, s aludj, ha felkél a nap.
Őrizkedj a butaságtól!
(Hogy felismered: tagadd!)

Csak álom volt, de szép,
Valld be, olvasó!
Jó lenne, ha szép lenne a szép
És jó lenne a jó.
Ha megszólalnának a baglyok
Legalább egyszer.
Ha lehajolnál önmagadhoz szeretettel!
Ha el tudnánk menni,
Ahogy jöttünk - árván!
Ha a szfinxnek titka lenne, s megtalálnánk!
A baglyok az állatkertben ülnek,
Vagy fényszemmel
Két szemet hunynak
Egy-egy neontranszparensen.
Tudják, hogy a szfinx mogorva bálvány.
A baglyok jelképek már.
Áruk forint vagy dollár.
Az erdőkből kivesztek...
Nem biztos, hogy valóban léteztek
Bölcsen szóló madarak.
Bagoly ballada
Még álomszárnyon
Is komolytalan álom.

Magas hegyeken nyílik
A havasi gyopár,
Mély tengerekben
Élnek a rákok...
- Mesét mormol a vad
Sahriár,
Seherezádék, hallgassátok! -

Az élet az, amivé teszem.
Szívemen harapások
Nyomait viselem.
Lehet, hogy bosszúm nem igazságos,
De értelmem arra kötelez,
Hogy magamnak ne hazudjak.
Seherezádénak nincs szüksége rám.
Nekem
Ő az életem,
Mert én vagyok a megalázott,
S ő feledteti velem,
Hogy az ember
Nem hasonló semmi máshoz,
Csak önmagához.
Mesét mormol a vad
Sahriár,
Seherezádék, hallgassátok! -

Bennem a szépség meghalt régen.
Azon az üressé vált éjen,
Mikor rájöttem - a Másik
(Kit feledni nem tudok)
A szerelmet szerette,
S nem engem.
Ez az átok ül szívemben.
S hogy miért vágyok
Hallgatni az oroszlánok
Változását dzsinné?
Miért érdekel az ifrit,
Akit bezárt Salamon?
Nem tudom...

Szeretném egyszer érezni:
Ezer éj erősebb, mint egy.
Szeretném ismerni a reményt,
De vágyaim megőrizhetetlenek.
Mesélj tovább Seherezádé,
Magányos lettem nélküled.
S az élet képe a mesékben
Olyan, amilyen lehetne,
S voltaképpen sose volt.
Megfogant rajtam az átok:
Tisztán látok.
- Mesét mormol a vad
Sahriár,
Seherezádék, hallgassátok! -

A Másikat,
(Kit nem tudok feledni)
Megöltem.
Nem voltam magányos...
Senki sem hiányzott,
Bár üres volt az éj.
Jöttél, Seherezád,
Mesébe fúlt a vád...
Megtaláltalak,
S egyedül vagyok.
Létezésed által lettem
Magányos,
Azzal, hogy Más vagyok.

Magas hegyeken nyílik
A havasi gyopár,
Mély tengerekben
Élnek a rákok...
- Mesét mormol a vad
Sahriár,
Seherezádék, hallgassátok! -

Nem kérek kegyelmet a mától.
Nem szakítlak el munkádtól,
Szobádtól.
De üzenem:
Az otthon lehet konyha,
Ahol megszokott érzések párja szaglik;
Lehet budoár,
Ahol eszméletlen gyönyörben
A királynő is megvonaglik;
Lehet pelenkák tárolója;
Gondolatok raktára;
Lehet nyugalom.
Az otthon objektív tény,
De polgári fogalom volt,
Mikor szerettem őt
Úgy, hogy belebetegedtem.
Megállhattam volna -
Nem tettem.
Anyám ápolt,
Járt velem körbe, körbe,
Süpped a szőnyeg,
Csuklik a láb,
- Menj tovább! -
Körbe, körbe,
Itt az ágy! Az ágy.
Rémítő-enyhítő áldás-átok.
Civilizáció fogantatik
És születik
Az én, az egyén, az Ego,
Az egzisztenciális emberszabású lény,
És pihen a szellem.

Tahitibe kell-e mennem
Gaugin,
Hogy elfelejtsem
A pasztőrtejet,
Sonkástojást,
Aszpikos szárnyast,
Rafinált hüllők kicsinált combjait,
Áraikat,
A megszerzésükre fordított időt,
S a tálaláskor lenyelt miliőt?
Nem kérek kegyelmet a mától.
Mit várjak a túlkultúr szobáktól?
A gombnyomásra zsongó
Beethoventől?
Munkaórában mosolygó
Idegentől?
Nem kérek kegyelmet a mától.
Lázálmok, ti egyetlen szépek,
Feledtessétek
Az űrben röpködő kesztyűt,
A gépet!
A legyőzött gravitációt,
Megoldatlan operációt,
Kicserélhetetlen gyomromat,
Nyomortól iszákos ápolót,
Ki törtkrumplival tömi
A tömegbiztosítással
Tömegmatracra dobott
Átlagtestet,
Melynek csak egy élete van,
Egyetlen sorsa,
S véletlen halála, mely szükségszerű -
Egyszerű ez.
Nem számít, ki nem koldul kegyelmet.

Csak a semmi biztos.
Csak az igen erős.
Az igenhez újjá kell születnem
Egy nagyszerű halálban
A tagadásban!
Ha elküldesz:
Kívánom neked Európát,
Repülőgépek kényelmét,
Tengerek moraját,
Ágyban szuszogó biztonságot,
Piócaként tapadó csecsemőt,
Kiben folytatódik élősdi fajunk,
Vetkőztető szemek százait,
Kiket nem enged vetkőzni
A monogám morál.
Meztelenséget,
Melyben nincs morál, de van fantázia...
Legyen tiéd a ma.
De ha elfogadtad,
Kinek lelke seb -
Minden veszély közt
Legveszélyesebb:
Társ lehetsz az énekemben
Csodálatos éhezések,
Zuhanások, ébredések,
Autóutak, ködök,
Kések,
Metszett ujjak,
Parázsos csókok,
Izzadt fatönkök,
Dunai sirályok, tengeri sirályok,
Ugye vártok?
Menjek, vagy jöttök?

Tanultam, és csak arra lettem figyelmes,
Az első napsugár a szobámba lépett.
Úgy jött, olyan halkan, mint egy illedelmes
Úr, ki háza helyett a szomszédba tévedt.

Néztem, hogy sétál át a szobán, a könyvön.
Idegen volt, hát tollamon hasraesett...
Belepirult nagyon, s talpraugrott rögtön,
Majd hízelegve kereste a kezemet.

Mire körülnéztem, megtelt velük szobám.
Egy álmosan ágált, más ténfergett titkon...
Csak bámultam rájuk bénultan és bután:
Én voltam már vendég és ők voltak itthon.

Az egyik elnyúlt lustán, lomha-kedvesen,
Átfeküdt a világűrön teljes hosszban.
Lábát asztalomra tette egyenesen...
"Mióta van úton - tűnődtem - s hány fokban

Ér hozzám?" Aztán elszégyelltem magamat.
Ők táncolnak nekem, vidítják a lelkem,
Örömdalra bírnak ezer madarat,
Csapongnak, játszanak kacajra telten,

Elfelejtetik velem a múló pillanat
Rosszmájú fecsegését, méregzöld kedvét,
Kedvessé formálják szúró szavamat,
Megmagyarázzák az egész lét értelmét!

S én, én, akivel annyi sok jót tettek:
Lélektelen nézem torzsalkodásukat,
Mosolygásukat, s a benne rejlő lelket,
Hidegen számítva útjukat, hosszukat.

Egy pillanatra arra támadt kedvem,
Hogy valami jót és szépet tegyek velük,
Hisz élőkként élnek emlékezetemben,
Látom, hogy értem nyúl sugaras kis kezük...

Velük akartam szállni, kacagni rájuk,
Csak azt ne higgyék: lélektelen vagyok!
De mire vágyódva fordultam utánuk:
Eltűnt a Nap. - Bealkonyodott.

Unottan cammog a délután nap,
A sokfodros tajték vállaimra csap.
Kellemes lustán lengni a vízen,
Hagyni a sodrást, hogy cél nélkül vigyen.

Alattam a Tisza ősi medre
Morgó vad árt hord ölén lihegve.
Halak uszonya súrolja a hátam,
Titkok iszonya áll halálraváltan

A remegő vízben. Egy bajuszos hal
Mellém simul. A nádashoz csal.
Talán egyik örök bús magzatja
Azoknak, akik Attilát siratva

Hullaként úsztak bőgve összecsapó
Hullámok hátán... Keserves sirató!
A hármaskoporsót tízszer száz szolga
Halála halál-fonallá fonta.

Hallgatni róla azóta is törvény...
Hogy került ide ez az apró örvény?
No lám, egész a Szénás-szigetig értem!
Folyóm nagy mecénás, - észrevétlen

Hozott idáig ringató karján.
Talpra ugrottam a kis sziget partján.
Ráültem egy fa álmodó ágára,
Nevetve néztem a felhők táncára.

Amott rokokó dáma bókol kedvvel,
Mellette Hektor kutyám macskát hergel.
Gyermekpár követi a dühödt vizslát:
Így képzeltem egykor Jancsit és Juliskát.

Fölöttük lebeg, mint mesélő csoda
Luci nagymamám varródoboza.
Felborult a doboz, szétgurult a kincs,
A két kéz ott motoz, de látszatja nincs.

A V-alakú résen vörös gyöngyök hullnak
Szivárványául a lengő azúrnak.
Amint elmosódnak, bíborláng alatt
Elémóvakodik a vén alkonyat.
Hirtelen megérzem, hogy ég és föld között
Minden elbúcsúzott, alváshoz öltözött.
És hogy kényelmetlen hosszan ültem a fán!
Szóval, végképp véget ért a délután.

Ne félj, én vagyok az Első és Utolsó
Készen áll a véghez a hét gyertyatartó
Akinek füle van, hallja meg a Lelket
Akik nem hallgatják, máris megfizetnek
Olvassák a Sátán dolgait, mélységét
A Gonosz hatalom csábító szépségét
Mert a Jót vigyázzák, őrzik hét pecséttel
A trombitaszó is figyelmeztet hétszer
Tűzzel égő hegyek hullnak a tengerbe
Hajóhad harmada mindenütt elveszve
Nincs víz, mert ürömtől keserűvé válott
Nappal és éjszaka egyformára váltott
Abaddona könyvét János már megette
Hét mennydörgés hétszer őrködik felette
Sohasem hittétek, és most mégis itt van
Nagy a tülekedés a sok egérlyukban
Odabújik polgár, koldus és királynő
Noha szent a Kába, most mégis botránykő
Mert megszült az Asszony, a napba öltözött
Fia vasvesszővel int országok fölött
Ím, itt van számunkra az Időnek fele
Senkit sem kímél a Sátán vasvesszeje.
És feljön a vízből hétfejű vadállat
Ereje miatt jár számára csodálat
De legyőzték, s akkor újabb jött helyette
Elődje szolgáit sorra megölette
És még hatan jöttek világsújtó bajnak
Boldogok a szentek, kik az Úrban halnak
Mert remeg az ideg, a jó szív meggyávul
A vér sem kering már, csak itt-ott aláhull
Úr, Uruk, Ninive, párdúcos Babilon
Bárány ellen törnek vízen és szárazon
Skarlátba öltözik a végső királynő
Kezében van a jó és a rossz jövendő
Első feltámadás hamis prófétával
Második ítélet a Tűznek tavával
Jöjj és lásd a jövőt, mitől agyad borzad:
A tenger fövenye indul harcra holnap.
János, kinek Titka a jövőbelátás
Apokalipszise egy szörnyű kiáltás
Nem vehetsz belőle, nem is adhatsz hozzá
Ezeréveken át nőtt jóskolosszussá
Élő maradt műve, nem elcsépelt holt szó,
Mert AZ elé térdelt, ki Első s Utolsó.