Előszó

"A magyarságért!" E cím alatt gyűjtöttem össze a Budapesti Hírlapban és másutt megjelent - hazafias irányú - dolgozataimat.

Esztendőkön át állottam a végeken, mint a magyar nemzeti gondolat legkisebb vitéze, harcos kedvvel, dalos lélekkel. Az egyik nap kezemben villogott a fajszeretet pallosa, a másikon a fölajzott hegedőt kaptam a karomra és elénekelgettem a végeknek uj énekét...

Mert, hej, más szellők fujdogálnak ma a keleti határon! Az őrtálló székely riadtan tekint szét Preszekártól Predeálig... Zúgnak az ősfenyvesek. A vadgalamb panaszosabban búg a véghegyekben

A szemlélődő igric bánatosan pengeti a hurt... Ámde ezenközben nem kerüli el figyelmét a zsendülő uj élet, melynek kedves csirái szemmelláthatóan sarjadoznak. Azonegy időben, midőn a veszedelem nőttön-nő, a szebb és boldogabb jövendő reménye is fölcsillan. E vigasztaló mozzanat örömkönnyet csal a hegedős szemébe; elpengeti hát a jövő dalát is... Az a népeket vezérlő hatalmas Isten meghallgatta a szót: Emlékezzél meg, Uram, rólunk népedhez való jókedvedből; látogass meg minket te szabaditásoddal. (105. zsoltár, 4. v.) Meghallgatta. Jön. A dalmondó hall, lát... És mint az elégiaköltő, a siralom végeztével megvigasztalódik, vidámabb dalt dalol.

Az énekmondó külömben nemcsak a végekről zengedez. Elörvendezi, vagy elkesergi mindazt, amit szive-szeme lát, és ami előkivánkozik merengő, elmélkedő lelke világából... A papirosra tett sorok egy hazafiasan érző sziv meglátásai, ötletei, elgondolásai. Az elhivatott, nagy nemzet multjáért rajong, jövőjéért vív, reménykedik és dalol az alázatos énekmondó. Aki embervoltában alázatos, de magyarságára büszke, - és dacos turánimódra, hátraszegett fővel, elszánt akarással, süvölti a jelszót testvér és ellenség felé: "Mindent a magyarságért, mindent a hazáért!"