Előszó

Nem kedvelem a "fejlődés" szót. Úgy vélem, hogy a "változás" jobban tükrözi az igazságot. Amit "fejlődésnek" nevezünk, azt többnyire a civilizáció, a tudományok által létrehozott változások jelentik. Az ember sem változatlan, sem "belülről", sem "kívülről", - ma nem olyan, mint mondjuk ötven-száz évvel ezelőtt volt. Az ember is "fejlődött"(?). A fejlődés alatt hajlamosak vagyunk mindig valami pozitívumot érteni, általában azt, hogy minden egyre jobb lesz, miközben tudjuk, hogy az ellenkezője az igaz. De akkor miért áltatjuk magunkat, miközben leromboljuk a természetet, kiirtjuk magunkból tűzzel-vassal az érzelmeket, miközben Istenné emeljük a Pénzt és a Hatalmat, és valamiféle "Globális Vidámpark"-ot akarunk létrehozni, amelyben az arcokon örökös torz vigyor ül és nap-nap után futunk a Pénz után, mintha mindent az jelentene. A társadalmak igencsak hasonlítanak a rabszolgatartó társadalmakra, csupán "modernizálódott" minden. Elhitetjük önmagunkkal, hogy az életnek tulajdonképpen semmi értelme, - és ahogyan jöttünk ebbe a szép világba, az ismeretlenből, - úgy távozunk és a feledésbe merülünk.

Én úgy hiszem, hogy az életünket "belül" éljük. Számomra ez a hely a Lélek. Az emberi tudományok "bizonyítják", hogy csupán biokémiai reakciók irányítják gondolatainkat, tetteinket, vágyainkat, örömeinket, bánatainkat. Tehát az agyunk a felelős mindenért. Minden és mindennek az ellentéte is igaz lehet. Az ateista csak abban "hisz", amit az emberi tudomány feltárt, megismert. A deista ember elismeri ugyan a matéria működési szabályait, de azt mondja, hogy mindez nem mond ellent Isten létezésének.

Az "örökké" és a "végtelen" - lényegét csak Isten ismeri, érdekes módon mégis jelen vannak ezek a fogalmak az emberi gondolkodásban, sőt a fizika a végtelent, mint létező fogalmat próbálja matematikai síkon beilleszteni a valóságba.

Az ateista ember éli a napját, - a hívő "megéli" azt, de senki nem különb a másiknál, azért mert különböző dolgokban hisz - a nap ugyanúgy telik. Talán azért, mert az ember a természet szerves része, hasonlóképpen éli le életét, mint ahogyan az óceán hullámverése viselkedik.

A hullámverés szüntelen nekivág a partmenti gránittömbnek is, majd visszahúzódik "megpihenni", aztán folytatja az ostromot. Akárcsak az emberi akarat, ahogyan reagál az élet kihívásaira.

Könyvemben a szereplők, mint az Élet marionettfigurái, eljárják ugyan "élettáncukat", de közben önmagukban egyre többet ismernek fel valamiből, amire nincs tudományos magyarázat. A szép benne, hogy nem is kell, hogy legyen. A Lélek nem kíván tudományos magyarázatot. Hitet követel meg. Magyarázatok, bizonyítások nélkül is működik, még akkor is, amikor teljes erőnkből harcolunk ellene. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őt egy mindenek felett álló szikrának, ami ha kell parázslik, ha kell izzik, ha úgy hozza sorsunk, hát "elégünk" benne, ha a balsors tép, hát fagyott világot teremt az Éden melegéből, - ...de soha nem alszik ki, amíg csak az Emberiség léte jelenlegi formájában véget nem ér.