Nem
vesznek el a lábnyomok,
versek...,mert üzen a homok.
Pusztaszél szárnyán dallamok,
viszi a szél, üzen a homok.
Kapaszkodó gyökerekkel,
mélybenyúlón a szívekben
itt vagy... és itt vagyunk költők
Miénk e táj, a Kiskunság,
konok kunok szíve kötve,
homok és vér barátságba.
Fürtös akác minden ága,
szikes puszták vadvirága
visszavár és visszahív:
csordakolomp, harangzúgás
erdő, mező, ősborókás,
Tisza táj, a bukófüzek,
roskadó tanyák, kútgémes,
Bugac és a pusztaménes,
még a temetők csendje is
süppedő múlttal..., kereszttel.
Pléhkrisztusok szeméből könny
csorog,...mézszínű szőlőszemek
vére csurran barnuló őszben.
E táj benned él, Tiéd is,
emlékek lánca köt, hittel.
Üzen a homok..., a dallal,
a verssel... és nem felejt el,
kötődés, barátság... hidd el! |