Lehettem
volna Arany... Petőfi,
pedig hát Én... csak én vagyok.
Megkísértettek az égi fények,
ragyognak rám is csillagok.
Beleszülettem, rossz korban élek,
költőnek lenni nem erény,
kálváriáját járja most a lélek,
költőnek lenni nyűtt remény.
Tömegdivatban, tucatra mérve,
menedzselt sztárok nyűglenek.
Papírhegyekben befúrva mélyen,
a tehetségek csak tengenek.
Parnasszus fényei? vaksi lámpák.
A pénz beszél, a kutya, ugat.
mert csaholnak vagy fröcskölnek sárral,
s beszennyezik a "zöld utat".
Így hát... de mégis írni kell!... Csupán.
Talán az írás fennmarad?
Máglyára küldik lassan a könyvet.
Gutenberg-galaxis hasad?
S a mikrocsippekbe zsúfolt világ,
torz jelzés lesz és semmi más.
Ideje lenne ... emberek!
... hogy jöjjön egy új Messiás.
Ó... addig tudom, még szenvedni kell!
Eljő még számos sorscsapás,
mert korhad a föld, züllik a lélek,
jövőnk lidérces látomás.
Lehettem volna Arany... Petőfi,
pedig hát Én... csak én vagyok.
Tudom: túlél az írás, a versek,
s megváltanak a verssorok. csendből. |