Fülszöveg

Lakatos András mindent tud, az égvilágon mindent... Csakhogy Lakatos András nem extrovertált ember, nem is becsvágyó - dehogyis az -, nem szeret szerepelni, nem hivalkodik ismereteivel, éppen hogy szerényen leplezi a tudását, szinte szégyelli. De ha megkereste a könyvtárban egy szeplős filoszlány - lehetett akár szeplőtlen is -, hogy Petelei István első korszakáról írja disszertációját akadémikus professzorának, András fejből idézte a kiváló erdélyi elbeszélő korai köteteinek adatait, megjelenésük évét és helyét, majd órákig teregette a leány elé, mint lovagi köpenyt, a megsárgult hírlapokat, elővarázsolta a katalóguscédulákat, bevezette a Szinnyei kezelésének rejtelmeibe (mert az akadémikus professzor szükséges gyakorlat hiányában ezt elmulasztotta, persze és sajnos). Vagy felhívja a Holmi című irodalmi szemle szerkesztője: kapott egy kiválónak látszó dolgozatot Kertbeny Károlyról, de nem sokat konyít a tárgyhoz, irodalma is kevés van róla odahaza, kérdezne - ellenőrzendő a tanulmányt - néhány adatot. - Utánanéznél, András? - És hamarosan érkeznek az adatok a szerkesztőségbe, mint gyerekek az iskolába. Vagy... folytathatnám. Például azoknak a tekintélyes tegnapi és mai íróknak és tudósoknak hosszú lajstromával, akiknek kéziratait elsőként András olvassa és bírálja - természetesen csak reggelig tartó beszélgetések során. Egykor minden nagyobb magyar városban élt egy-két ilyen hölgy vagy férfiú: Brassai Sámuel, Kelemen Lajos, Szinnyei József, Várkonyi Nándor, Móra Ferenc, Mészöly Gedeon, Gulyás Pál, Benkő Samu, hogy csak azokat nevezzem meg, akik hamarjában eszembe jutnak.

Rémálmaimban az a gondolat gyötör: András az utolsó?

Réz Pál