Előszó

E már két éve elkészült, de a háborús viszonyok miatt nyilvánosság elé csak most kerülő tanulmánnyal egy nagyobb munkatervnek, a csángóság multja feltárásának egyik részletét próbáltuk elvégezni. Munkánkhoz olyan részletes és megbízható forrásanyagot használhattunk: Bandinus Márk érsek 1646-47. évi moldvai egyházlátogatásáról szóló terjedelmes jelentését és a moldvai katolikusok, azaz csángók benne lévő helységenkénti összeírását, - amilyen forrás csak kevés néprészünk multjáról áll rendelkezésünkre. Hozzá fogható forrásművet a csángóságról hiába keresünk; a csángó személynévanyagról meg éppenséggel csak elszórt s töredékes közléseket találunk rajta kívül. A Bandinus-féle összeírás tárgyalása így, természetesen az elszórt s töredékes moldvai magyar névközlések figyelembevételével, végeredményben a moldvai csángó névanyag feldolgozását jelenti.

Ismeretes az a tapasztalat, hogy a perifériális helyzetű néprészek egy-egy népnek primitívebb s ezért ősibb szellemét, állapotát, tulajdonságait, szokásait őrzik. Kétségtelenül ez a helyzet a csángókkal is. Ezt már akkor megláthattuk, amikor ezelőtt három évvel róluk könyvünket megírtuk, s zárt népi sorsuk, mely az eddigi történetírás számára eseménytelen és megfoghatatlan volt, az összegezőnek egy határozott néptörténeti módszer s népi szemlélet körvonalait mutatta. Most még tovább erősödhettünk az említett tapasztalatban. A Bandinus-féle összeírás a magyar névadó-képzelet működésének olyan régi indítékait rejti magában, amilyen ősi névadó-indítékokat egyéb, fejlettebb néprészünk összeírásaiból aligha állapíthatnánk meg; megőrzésüket a csángók primitívebb szellemi világa s társadalmi helyzete tette lehetővé. Ezért, érthető módon, nemcsak a csángó mult ismeretét akartuk tanulmányunkkal gyarapítani, hanem általában a magyar névadás természetének kutatásához is hozzá akartunk vele járulni.

Erény-e vagy hiba, szellemi s tudományos életünk vajúdó, izgató kérdései, melyekbe ifjú esztendeink égető lelkességével vetettük bele magunkat, nem engedték, hogy egyetlen szak mellett állapodjunk meg. Járjon is ez akármilyen hátrányokkal, egy nagy előnyt feltétlenül jelent: nem egy bizonyos szak szempontjaival, egyáltalán semmiféle szemponttal sem közeledtünk tárgyunkhoz. Teljesen reábíztuk magunkat: szabja meg, hogy milyen szellemi eszközökkel kell felszerelkeznünk maradéktalan megértéséhez, a benne lévő összes jellemző, tudásunkat gyarapító vonások megméréséhez. Tárgyunk rávezetett, hogy filológusként, művelődéstörténészként, nyelvészként s településtörténészként kell hozzá nyúlnunk, ha minden rezdülését fel akarjuk fogni. Ez a felismerés határozta meg tanulmányunk menetét, beosztását, egyes fejezeteit. Úgy gondoljuk, hogy a mi eljárásunkhoz hasonlóan kell mindenegyes régmultunkból reánkmaradt összeírást feldolgoznunk, ha nem akarjuk, hogy azok értékes tanúságtevéséből valami is veszendőbe menjen.

Valószínűleg még a dolgok rendes ütemű folyása mellett is messze kerül már az ember írásától, mire nyomtatásban viszontlátja. Fokozottabb mértékben áll ez reánk, hiszen már kéziratunkat is többszöri megszakítás után tudtuk csak befejezni, kinyomása meg éppen vontatottan haladt. Mindez bizonyosan könyvünk egyöntetűségének rovására ment. A nyomda, ugyan - amint erről a lapokat forgatva könnyen meg lehet győződni - igen derekas munkát végzett, de az a tény, hogy csak sorszedő géppel rendelkezik, s a korrigálás a kiadás költségeit növeli, a javításoknak, ha csak a következetesség s egyöntetűség kívánta volna meg azokat, sokszor határt szabott.

Mályusz Elemérnek s Pais Dezsőnek, akik tanulmányomat elolvasták s tanácsokkal láttak el, szíves köszönetet mondok. Nagy hálával tartozom Szabó T. Attilának s rajta keresztül az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, hogy munkám kiadását nehéz napjainkban is magára vállalta.

Kolozsvár, 1944. szeptember 15.
Mikecs László