A 60/70-es évek fordulóján egész nemzedékünk felkapta a fejét erre a versre, annyira a legsajátabb közös élményünket fejezte ki. Hiszen mindannyiunk előtt két út állt: vagy elfogadjuk azt, hogy nincs hol, nincs kivel és nincs miért harcolnunk, s szótlanul belesimulunk a felkínált hazugságstruktúrába (azaz kompromisszumot kötünk az 'elfogadhatatlan realitással'), s akkor megnyílik a tér előttünk; vagy távolságtartóan félreállunk s tudomásul vesszük: nincs számunkra 'kifutási' lehetőség. Ki ezt, ki azt az utat választotta, s viselte saját döntése konzekvenciáit. Rózsa Endre egy másik - hasonlóképpen 'elhíresült' - versével egyfajta 'modus vivendi'-t kínált: 'Az ember már a dolgokhoz / terepszínű pofát vág / de van-e joga, gondolkozz / feladni minden álmát' (Párhuzamok). Vagyis: nem vitatkozni, nem 'támadni', de lehetőleg megőrizni önmagunkat, s tenni, amit lehet... A Kilencek közül ő az, aki leginkább a 'szocietas' problémakörében gondolkodik, s nem annyira saját élethelyzete, mint inkább a társadalmi valóság kérdései foglalkoztatják. Költészetéből nemcsak a tehetség 'fulladásos' közérzetét ismerhetjük meg, hanem magát a 'csatateret' is, ahol több nemzedék 'elvérzett' már ekkorra, s esély sem volt rá, hogy a jobbító küzdelem bármilyen változást hozzon.

Rózsa Endre 1941. okt. 30-án született Pécsett, egyszerű, mélyen vallásos munkáscsalád gyermekeként. Szülei mindketten az Első Pécsi Bőrgyárban dolgoztak; apja dalárdista volt, a családban tehát eleve benne rejlett egyfajta kulturális igényesség. A Mecsek aljában, a 'Budai' nevű külvárosban laktak, így a 'pannon táj' sorsmeghatározó élmény lett számára. A versírással már 9-10 éves korában próbálkozott; első költeményei a Jelenkor 1959. májusi számában jelentek meg. Már ekkor csiszolt formakultúra jellemzi; természetélményét valamiféle melankolikus szépségvágy itatja át: 'Pihegő, puha dombra a hunyt havú, lomha / Idő felüdülni zihálva szökött. / Csupasz ágak alatt ibolyákra fakadt, / s fürdött a rügyek pihe-bolyha között. //...// Sugaraktól igézten a nap fele néztem, / Az ég poharába szívem belehullt, / Kivirultak a vásznak, a hajdani gyásznak / Nyomát letörölte a hó-szavú múlt' (Tavaszi dombon).

Korán elkerült otthonról: a budapesti Rákóczi Ferenc katonai középiskolába járt. Itt érte az első mély trauma: '56 őszén egyik bajtársát, barátját a szeme láttára lőtte le egy katonai őrjárat (Fillér és csillag c. versében állít örök emléket Rácz János rákóczistának). E tanév végén le is szerelt, s egyik pécsi gimnáziumban érettségizett. Mint egyik korabeli verse mutatja: nagyon megrázta a történelem, s megfosztotta minden illúziójától: 'Vad idők szele csörtet. /.../ Alagút dübörög. Ki a meddő ködbe kiáltasz. / (Temetetlen a holt, tehetetlen / süt a hold fel egy ó-fakereszten). /.../ A havas peronok, hova térek - mind üresek. /.../ A kihalt terek is, hová érkezem, ón-deresek' (1957 - Nyilas hava). 1958 nyarán a pécsi uránbányában dolgozik, itt ismeri meg Buzás Andort (akit épp eltávolítottak az ELTE-ről 'rebellis' volta miatt); az ő hatására jelentkezik a budapesti bölcsészkarra, magyar-történelem szakra. Első mentora Csorba Győző volt, de elemi erővel hatott rá Nagy László 1958-ban megjelent kötete, a Vérugató tündér is. Az akkortájt induló, később nagy nevet szerzett pályatársaival (Ágh István, Baranyi Ferenc, Bella István, Sumonyi Zoltán stb.), valamint a majdani Kilencekkel együtt a Tiszta szívvel c. egyetemi lapban jelennek meg munkái. A Koczkás Sándor vezette alkotókörben, illetve a Borostyán vendéglőben, ösztöndíjosztás után az 'irodalmi kompánia' nagy vitaestjein sajátítja el a költői mesterség fogásait (erről bővebben lásd: Csontos János: Együtt és külön - a Kilencek; 1990, 60-70. p. valamint: Vasy Géza: A Kilencek, 2002, 219-247. p.).

1965-ben friss diplomásként a Mogyoródi úti szakmunkás kollégiumba kerül (ahova majd Utassy és Kiss Benedek is követi); emellett tanít pár évig. Gyakorta megfordul a csepeli OMK-ban előadóként; műveltsége, irodalmi tájékozottsága révén szellemi tekintélyt vív ki magának. 1972-78-ban a pestlőrinci Pamutfonóipari Vállalat lapjánál, a Fonómunkásnál újságíróskodik Benke Lászlóval együtt; nehezen viseli a 'pártkontroll'-t, de munkáját pontosan, fegyelmezetten végzi. Bár az irodalmi élet peremén marad, kötetei mégis megjelennek lassanként (az Elérhetetlen Föld (1969) antológiában való debütálása után: Kavicsszüret, 1970; Senki ideje, 1974; Kietlen ünnep, 1979). Mint versei mutatják: ekkor (még) bízik a társadalom 'megreformálhatóságában', s abban is, hogy a 'mezítlábasok' belépése a Történelembe új korszakot nyit a nemzet számára (Háborús karácsonyaim, Első Pécsi Bőrgyár, Elégia tíz tételben, Honfoglalás stb.). Ugyanakkor keserűen tapasztalja: épp az eszmé(nye)ikhez leginkább ragaszkodók ütköznek minduntalan a valóság falába, s ha nem épülnek be a 'párthierarchiába', minden utat elzárnak előttük (Megöregedni, azt kell itt, Öregek táncolnak, Jöttem az úton, Kezemben szénné válik stb.). Csakhamar rádöbben: a kádári káderstruktúrában nem számít értéknek - sőt! inkább koloncnak - az elkötelezettség, hűség az 'egyszerű emberek' világához, mindaz, amit szüleitől kapott, s a szellemi életbe magával hozott (Örökség). A 'tékozló ország' élménye (Juhász Ferenc nyomán) őt is mellbe vágja: 'Én vihart vártam! S meg se hallgatott. / Napjaimnak most szellő sem kegyelmez: / csak széjjelfútt füzetlapok, / agyonjavított vázlatok / soha meg nem írható életemhez' (Ifjúságom II.). Meddőn eltékozoltnak érzi éveit, a sok-sok köznapi teendő elvonja az alkotómunkától; így hát húszas évei végén máris az őszben jár (Őszi vázlatok).

Óda a nyárhoz c. nagyszabású kompozíciójában (1968) a perzselő-pusztító nyárelőt (férfikora hajnalát) mint 'béna' éveit örökíti meg; a pórázra fűzött teremtő akaratot siratja. 'Ez iszonyú haza' a legjobb erőit fullasztja meg; tehetetlenségre kárhoztatja tenni vágyó tehetségeit, akik méltatlanul elfecsérlik végül a nekik adott 'tálentumot': 'Kit dolga vár - kit meg a butykos. / Az égett szesz, a kék lidérc / egünkön ide-odafutkos - / mégsem jön meg a kedvünk. / Karddá szökken a szelíd érc. /.../ Ki hát itt a tulajdonos?' A visszametszett jobbító szándék belülről őrli-kínozza: 'A félelem, a csend / nem énbennem terem. / Csak mellbe vág, / hogy nincs más szerelem / számomra, mint e kihűlő világ' (Ifjúságom I.). Nemzedéke sors-jelképének Déva várát érzi (Sarkadi Imre és Gyurkó László Kőmíves Kelemennéje nyomán). A falakba zártan ezernyi ifjonti vágy, erő, teremtő akarat sorvad: 'Hány csecsemő-tenyér, mely vadszőlő-levél lett, / motoz, lőrés helyett anya-emlőt keresve? / Hány száz ököl dörömböl a falak mélyén este?' Gyötrődve néz szembe a legmélyebb egzisztenciális problémával: nem válhat azzá, aki valóban lenne, lehetne benső indítékai alapján; meg van fosztva a cselekvési tértől (Huszonötödik évem elé). E tudathasadásos szituációban vergődve gyakorta nyúl a pohárhoz, belső feszültségét oldani (Hosszúhetényi borozó, 1976). Nemcsak a saját és nemzedéke, hanem a nemzet jövőjét is kiúttalannak érzi (Kuruc tercinák, Tetszés szerint továbbírható költemény). S bár megkísérel a hetvenes évek mind jobban 'mocsarasodó' világa ellen a maga költői-újságírói eszközeivel küzdeni, tisztában van vele, hogy lényegileg semmit sem tehet - a jelenkor 'Werbőczy-i' jóval erősebbek a Dózsa Györgyöknél (Dózsa György útja). 'Döglött hal a világ, / csak látszat és káprázat //...// üres tükörbe / néz üres tükör / míg ketté / nem reped // szemfényvesztő / sírig vak világ / vezeti mindazt / aki lát' (Vakvilág). Önarcképe voltaképpen nemzete arcképe is, amelynek minden lázadását, szabadságküzdelmét vérbe fojtották: 'hány emberöltő kulcscsontja csikorog / az örökre zárt ködben / hány nemzedék / gomba / indul sisakját vesztve rohamra / a föld alatti végtelen esőkben'. A 'történelem-szünetben', amelyben élnie adatott, ő is, nemzedéke is méltó feladat nélkül maradt. Árnyékbokszolásra fecsérli legjobb erőit.

*Olykor-olykor morbid fintor ül ki arcára, amit a forma játékosságával igyekszik oldani: 'tilalomfák erdeje zúg, / dúvad köd förmed az égnek / félünk / félhetnek / félnek //...// mi ügyünk rég más ürügye / a valóság / alávalóság / valónk / valótlan / nos hát //...// zabáljuk fel ady endrét / köpjük ki dózsai gondját' (Holtkézi jussa ez az ország). Sok versének kulcsszava a 'kő', a 'kavics' (nem véletlenül adta első kötetének a Kavicsszüret címet!): részint a terméketlenség, a 'kőszívűség', másrészt viszont a belső ellenállás, a feloldhatatlanság szimbóluma. A víz 'kavicsok közt poroszkál', évszázadokon át görgeti, de felmorzsolni nem tudja őket; 'ahol csak láttok köveket, / mind az én birodalmam'; 'kavicsszüret lesz, kőzuhogásban kopnak a hajnalok'; 'a Nap kővel tömött torok'; költőnk 'kőből sarjadt fényes szeme /.../ kavicsmagból sziklát terem'; a napraforgó 'kipattogja kő-szemeit' stb. stb. (Faluvég, Honfoglalás, Anyám és én, Öregek táncolnak, 50-30, Kövek, Ősz stb.). A kő bizonyos értelemben az abszolút homogenitás, a semmivel - nem - elegyedés jelképe is: 'gondolsz-e most a fehér kőre / amit a tóba dobtam / s csendülőn lökve kört a körre / merült el a habokban' (Párhuzamok).

Rózsa Endre költészetét kezdettől fogva valami mély komolyság hatja át; annak ellenére, hogy többnyire ironikus, sőt szarkasztikus eszközökkel dolgozik. Könnyed humorral csak elvétve találkozunk nála, akkor is inkább a formában (rigmus-szerű kétsorosok, szójátékok, variábilis rímkonstrukciók); de lét- és önszemlélete inkább tragikusnak mondható (Havihegyi rapszódia, Napraforgó, Káprázat földje, Holtkézi jussa ez ország, a Csorba Győzőnek ajánlott Helyneves kibeszélő, vagy a későbbi Levélhullás). Menedéke, szellemi otthona, sőt, bizonyos értelemben élményforrása is - a művészet. A zenei, képzőművészeti alkotásokra, költői életművekre mint valóságos szellemi kincsesbányára tekint, s igazi 'poéta doctus'-hoz illően inspirációt merít belőlük, támpontokat keresve lelki-szellemi építkezéséhez.

A Zenepalota az ő 'vára' ('légvára', mint Kosztolányinak a nyelv): 'üstdobütések, bőgő-brummogás az alapzata'; 'kürtök szava /.../ hegedű-hangzás /.../ fekete-fehér roppant zongora' a bútorzata, s a 'klarinét-sikoly' mindent fellázító hangörvénye a lelke. 'Kacsalábon forog a zenepalota! / Beléptünk. / Nem menekszünk'. S ha már bent van, meg is ismeri minden lakóját. A legnagyobbat, Kodályt, a Psalmus Hungaricus szerzőjét népdalok képkincséből összeszőtt, hárfán pengetett költeményben méltatja (Pentatónia). Bartók emlékének izzóan expresszív költeményt szentel (Lángevő nyár). Schönberg szellemiségét - mint a XX. század életérzését keserű hitelességgel kifejező nagy lázadóét - sodró erejű dodekafon kompozícióban jeleníti meg: éles hangfekvés-kontrasztjaival 'szétroppantó fénycsigát csavar / a zárt palackba melyből megszökött rég a szellem / kiivott poharakban / fölszisszenti a lila lángot / a szomjúhozás örökmécseit / másnapos hitünk múló asztalán' (A dolgok rémuralma).

A festők közül Rubens forró színekkel ragyogó életszerelme, 'a megdicsőülő, fordított rothadás', 'a vágóhídi vérmes harsogás / az irizáló gyöngéd lüktetés' kápráztatja el. Van Gogh megrázó sorsában az 'örök művész-sors' tragikuma üti szíven: 'Ne félj, a tenger harsog - hisz süket: / köszöni szépen, megvan nélküled. // Búghat már - halljuk! - elhagyott partján / a véres kagyló: levágott füled' (A nyár festőjének). A kortárs Kondor Bélát 'fulladozásában' érzi magához közel: 'kút / alján körbe-út / hiába ha sírva rohangálsz / csont / az este / megköt mint betont / dideregve a mélyben a vasváz / ráz / hidegje / tehetetlen állsz / fegyvertelen a te hatalmad' (Belső vázlatok egy ismeretlen Kondor-képhez - a kötet egyetlen vizuális költeménye!). A szobrászok közül pedig Rodin ihleti meg az 'öröklét' méltóságát sugárzó monumentális alkotásaival.

A világirodalom konvenciókat-hagyományt 'felforgató' üstököseit személyes ismerőseinek tekinti. Már egészen fiatalon megrázza és elgondolkoztatja Rimbaud korai elhallgatása: 'Számon üveghab, kékeres göb / nem szólok többé, színem se látják, / a vadak közt majd ingyen feledem / európai gőgöm Afrikáját' (Rimbaud, 1964). Majakovszkijt Whitman örökösének, a Néva és Brooklyn hídja felett száguldó-lebegő ködóriásnak tekinti. Alakja mint 'nadrágban járó felhő' fényes magasságokban úszik a Szadovája fölött a napsütésben. 'Bármilyen párnázott öröklét neki börtön' (Előszó helyett Majakovszkijhoz, Mellékvers költői kérdéssel). Jeszenyin zátonyra futott életében pedig a kelet-közép-európai közös költősorsot ismeri fel: 'Ó, egybeszántott, tág nyomor, / megszenvedő, kemény ugar, / szívekkel kavargó avar, / te tarló - / végső üzeneted gyanánt / cefrés vodkával telt pohár / áll előttem homokra vált / rozscipód helyett... //...// Igyál csak, testvér! //...// A föld felett, az ég alatt / ketten vagyunk csak férfiak; / aztán - mi is csak föld alatt'. A hatvanas években induló hazai költőnemzedék számára önként kínálkozott a párhuzam a húszas évek szellemgyilkos szovjet valósága és a korai Kádár-korszak között. Jeszenyin is, Majakovszkij is öngyilkos lett, hisz nem tudtak a besúgók - a cenzúra - a különböző retorziók által 'szabályozott' /idomított!/ irodalmi életben, a proletkult nevetségesen szűkös szellemi keretei közé beszorítva élni. A Kilencek indulásukkor mindannyian rokonszenveztek az avantgárd örökséggel; mígnem megtapasztalták ők is, hogy a hazai cenzúra ugyancsak kalodába kényszeríti a szembeszegülőket. Ki-ki alkata szerint reagált erre a szituációra; Rózsa Endre számára az italba menekvés az önpusztítás egy lassabb (s kevésbé látványos) formája volt.

A magyar irodalom nagyságai is versre ihletik költőnket. Árnyékszobrok c. kötetének (válogatott és új versek, 1993) Zabolátlan Pegazus c. ciklusában idézi meg őket - mindegyiküket a maguk öntörvényű valóságában, személyiségük és poétikai jellemzőik felvillantásával; ugyanakkor - rejtetten - önmagáról is vallva. Így egyfajta 'személyes irodalomtörténet' vonulatát rajzolja ki a költemények egymásutánja, amelyből érezhető: a magyar költőt mindenkor köti az 'itt élned, halnod kell' parancsa, bármily mostoha legyen is sorsa, s viszonyuljon bármily ambivalensen is hazájához.

Zrínyi Miklós /Z. M./ heroikus halálával lépett be az 'örök életbe': 'Élni halhatatlanul / meghalni haláltalanul' (Vita aeterna). Valójában azonban ő is kényszerhelyzetben cselekedett: 'Evilági voltom /.../ sok kitörésem / bekeríttetésem / hiteles története' (Vita profana). Mikes Kelemen 'frissen talált' levelében arról panaszkodik: 'Honn élek én itt is. Száműzött: az ország. S hány világfutója van! //...// Gondja, ha kinek van - nékem van magamra. / Színig telt magánnyal padlás, pince, kamra' (Palackposta Rodostóból). Csokonai két sorához ('láttam a sápadt időt / sereg szú pezsgett markában') 12 strófányi értelmezést csatol: amint az óramutató körbejár, úgy hull életünk a semmibe (Teljes kör). Berzsenyi - hajdan 'a Ság remetéje' - később niklai medvebarlangjába húzódva, könyvei közé temetkezik; nem kíváncsi a fenyegetően közelítő 'új kor rémére' (B. D.). Kölcsey panasza az országos rendektől vett búcsú után akár egy mai 'honfi' kesergője (is) lehetne: 'mint ágán-rothadó almában / a sugaranként lenyelt déli nap / megzápul itt a tündöklés'. Széchenyi ősze a mi őszünk is: 'Idők árvái - van-e mire várni? / Lopótök haranggal ébreszt a hajnal! / Magunk megóvni - mennyit ér e holmi / lenni helyett volni, / holott a halál sem marasztal?' Vörösmarty /V. M./ sötéten tragikus látásmódját még sötétebbre színezte az Idő: a 'vén cigány' kilökte a hóba hegedűjét - 'ha a szél meg az éj betemet: / itt vesszek, jaj hegedűje, veled, / hűdött kezemből kihull a borospohár!' Petőfiről, Petőfihez két verset is ír - lángoló forradalmiságát, halált megvető vakmerőségét csodálja; s hiányolja szellemét a mából (Petőfi 73; Lélekharangszó). Arany Jánost a hűség, az állhatatosság szimbólumának tartja: 'mint kutya az elásott / csontot őrzöm ami nincs a világot // míg jön a víz jön szájába veszi / s a tél lábai elé fekteti'.

Legbenső rokonainak mégis leginkább a XX. század költőóriásait érzi, akiknek ugyanazokra a kihívásokra kellett már felelniük, mint neki, a kései utódnak. Pár 'ecsetvonással' megrajzolt portréik a magyar Panteon falán mint fénylő arcok ragyognak.

Ady 'utolsó hajói'-nak tragikus jövősugallata igen mélyen megérinti: az akkori jövőkép ma már a mi jelenünk - a 'próféciák' beteljesedtek (A. E.). A történelem nyíltszíni sakkjátszmájában mi csak vesztesek lehetünk ('királyok vannak sehol a vezérek / s temetetlen a csönd gyalogja'). Kosztolányiban a látszólag könnyed 'játékost' köszönti, aki nagyvonalúan hagyta el a földi tereket: 'Hazám: örökszép Azutánia / nem ismer még, nem kell búcsúznia. / Azutánia volt, Azutánia nincs - / valamely kies űri / szigetről rá se hederíts' (K. D.). Juhász Gyulát, a 'magyar bánat' énekesét szíve mélyéből elsiratja: 'korán vett körül a magyar sivárság, / az elfolyó homok'. De talán éppen ezért él még ma is: 'Stradivariként te szólalsz az éjbe, / s újra téged választunk mesterül!' (Egy szál húrú hegedű - J. Gy.). Legközelebb talán mégis József Attila áll hozzá, aki immár az égi mezőkön 'zökögő csigolyákkal gurigál, / fölvesz egyet s a csontlyukon keresztül / csontüreg szemmel felénk kandikál' (József Attila halálai). Tömör, öttételes kompozícióba sűríti azt a kozmikus sugallatot, ami költészetéből árad: 'a fagy tüze' égeti, 'a csend kihagyásai' izzanak körötte, zúgó hóvihar kavar örvényt, 'néma didergés szájpadlása az ég', 'sehonnan sehova sorjáznak a szavak'. Ahogy távolodik az Időben, úgy kerül egyre közelebb hozzánk: 'vakít a sugárzás, / s halmozódik ólma. / Jelet írva cikázik az éjben, / vagy hallgat mind, amit éltem. / Elemek sírnak bomolva' (J. A.). Adyt - József Attilát - Bartókot és Nagy Lászlót szorosan egymáshoz tartozóknak érzi: 'A ma nyaktörő szaltók / az égen, fényt fakasztók! / Űr hidegéből verve a kengyel vasa - / Apokalipszis négy lovasa!' (A négy lovas). Az elődök között tartja számon Sinka Istvánt is (Emlékfutamok Sinka Istvánra); s a fiatal pályatárs rajongásával tekint Illyés Gyulára (Szélcsönd és rezgő nyárfa). Weöres Sándornak - aki 'árral szemben' vágott neki a világnak, s már éltében oda tartott, 'ahol elkezdeni lehet, / s már soha többé semmit sem lehet' - két verset is szentel (W. S. - Merülő Saturnus). Az előtte járók közül még Kormos István (K. I. túlvilági üzenete és rövid válasz), Csoóri Sándor és Kósa Ferenc előtt hajt fejet (A tűz rapszódiája, az Ítélet és Nincs idő c. közös filmjük kapcsán); Ratkó Józsefet pedig megrendítő versben gyászolja (R. J.).

Legérdekesebbek mégis talán a Kilencekhez írt mélyen személyes 'üzenetei', amelyek nemzedéki sorshelyzetükről, egymáshoz és a valósághoz való viszonyukról vallanak. 'Azt mondják, / hogy pórul jártunk, / mint a kilenc törpe / és Hófehérke. //...// Úgy jártunk, mint két kéz, / ha tíz ujja / egyenként, / csonkolva tűnik el //...// szép bukás ez, / halva-szült siker' (A Kilenceknek). Kitartásra biztatja őket, s önmagát, mini-portrét rajzol mindegyikükről. Természetesen, e költemények nem egyszerre, együtt születtek, de válogatott versei kötetében egy ciklusba rendezte őket az elődökkel. Győri László védtelenségét, érzékenységét megrendítőnek tartja ('Csupaszabb, mint a nyílt törésnél / a húson átdöfő / csont, s a sugárban felszökő, lefoghatatlan verőér' - Álom). Kiss Benedek küzdeni tudó, reményekkel teli, 'tavaszváró' személyiségét a kiábrándító, szürke tél hosszas rémuralmától félti ('Recsegő térdű / jégelefántok csordájaként a tavasz / csörtet majd széjjel /.../ e harsogó erő világot tolna szét; / de a katlanfalakról lavinadögök és / olvadt ormányok szállnak lefelé!' (Hang és tél). Konczek József magános lobogását csodálja ('Világhuzatba ülve társtalan, / kibontom tőből lobogó magam. /.../ Önnön fényembe zárva, tettenérten / csírát ütöttem minden éj szívében!' - A láng monológja). Kovács Istvánban 'a jó ügyekért' síkra szállni kész politikust köszönti ('Sanda barátok, / orv gyűlölők közt / áll a kis ország; / s míg áll, s benne te vagy - / menteni másra ne hagyd!' - Palesztin ügy, 1982). Mezey Katalin, a Kilencek társaságában az egyedüli nő, asszonyi derűjével varázsolja el ('Piros dinnyebél-jóslatból lesed, / milyen ikrásan csurog majd a / vénasszonyok nyarának a verőfénye' - Napforduló). Oláh Jánost mint 'hamukönyveket lapozgató' középkori szerzetest láttatja: 'A hamukönyvek a szélben / szétnyíló lapokkal / renyhén harmonikáznak, / kopoltyú-lüktetés ütemére. /.../ Hátunkból hasított pergameneken lapozgatunk / a jövendő középkorában!' (A jövendő középkorában). Péntek Imrét, aki sokat hányódott a világban helyét keresve, arra inti: 'Nincs többé 'újra' se 'legközelebb': / égnek hajlított kő nyugalmát / lesik a tátott árkú kőzetek. / E tapasztalás jelenében / nem vár távlat, ha túl vagy közelén. / Egyszerre áll helyére minden' (Egy tapasztalás jelenében). Utassyt pedig a további megrázkódtatásoktól óvja: 'Ne hagyd magad a száguldásra, / ha neve: őrület. / Sorompó sújt, többtonnás alabárd, / s nagy csend lesz körüled. // Ebben bíznak. De látszik immár / egy óriás síngörbület, / s vakító fényben részeg forgalmisták / négykézláb ugatják hűlt helyed!' (Pályakép). Egy későbbi versében (Fél évszázad) megrendülten hajol meg tragikus fenségű költőtársa előtt: 'hallom: szavaidból / szél süvölt - majd visszhangja elnyel. / Amit leírt és le nem írt toll, / faggatja, mi az ember, / mi az, mi zúdul hömpölyögve: / áll a csúcson az agg fa, / s mit kibiccentett - száll örökre / magunktól távolabbra, / szavanként / az időbe zárva vissza!'.

Hogy valójában - a társadalmi problémákon túl - milyen belső ellentmondások feszítették Rózsa Endrét, arról leginkább szerelmes versei árulkodnak. Bár érzelmeit igyekszik fegyelmezett formák fedezékébe rejteni, mégis, a versek sugárzó atmoszférája tanúsítja: egy nagyon mély lelkivilágú, szeretetre vágyó ember vall itt önmagáról s a világhoz való viszonyáról.

Kezdetben részint a népdalok hangja, képvilága rezonál szerelmes énekeiben; másrészt viszont a csiszolt, mértékes formák szabnak keretet ifjonti lázának. Alig tizenhét évesen írja a Hajlik a jegenyefa szépen felépített, kontrapunktos szerkezetű költeményt, melyben az életörömöt s az elmúlás szomorúságát állítja egymás mellé. Máskor viszont kicsattanóan boldog szapphói strófákban köszönti a fényderűs, 'elsőfű szerelmet', s mint pap az oltár előtt, áhítatos áldozatot mutat be az Úrnak: 'Már sarjú örömöt, csöpp, fiatal hajtást, / füstös boltozatot kékre kitágító / hársak friss tüdejét, már hószín gödölyét / ünnepelek csak'. Későbbi költeményeiben az érzelmek már inkább szétfeszítik a formát.

Első Kedvesét a Természet adakozó bőségét, elementáris termékenységét megtestesítő Boldogasszony magaslatára emeli (Regina coeli). Bár házasságot kötnek, egyre inkább viharok dúlják ezt az egyszerre érzéki-szellemi kapcsolatot; a két erős egyéniség párharca már csírájában magában hordja a válás lehetőségét: 'Ha nem - hisz jól tudod: nem - mért nem szerettelek? / Eleven szárnyasoltár - megtérdepeltelek! //...// Boldog vagyok. Hisz bennem sincs már könyörület. / Szenes csontjaink ágyadon keresztbe rakva füstölögnek, / vagy mit keressek itt? - Sosem szerettelek!' (Ha nem - hisz jól tudod: nem!). Végül is intellektuálisan felülkerekedve e bizarr, ambivalens összetartozáson, kettejük viszonyáról Örökleltárt készít: 'egymásban is egymás nélkül / önhiányunk elé újra / mást taszítva eleségül // világ is csak mintha volna / kiürítő sötétségét / leheletünk bútorozza'. Az elszakadás mégse könnyű: a 'se veled - se nélküled' szoros köteléke egy időre összetartja őket (Címzés nélkül, Szépasszonyvölgye, Ocsúdás, Gyönyörűség évada stb.). 1972-ben e 'héja-nász'-szerű kapcsolatból megszületik lányuk, Lídia is, akit költőnk nagyon szeret (erről a Nyurganyak c. játékos kis gyerekverse árulkodik). Válásuk után is gyöngéd figyelemmel kíséri további sorsát, nevelésében mind lelki-szellemi, mind anyagi értelemben részt vállal.

Első házassága zátonyra futását költőnk új szerelemmel gyógyítja, amely már végérvényesnek bizonyul. 1973-ban írt költeménye (Szeress!) érzékelteti, mennyire 'életmentő' volt számára ez az új kapcsolat.

Majd' tíz évvel fiatalabb Kedvese előtt legbenső gondolatait is felfedi ('Se híja, se hója...', Töprengés verseskönyvek mellett; 35. évemet taposván). Zsoltáros hangütéssel fordul Hozzá, kivel az összetartozás mélyebb és szelídebb köreit járja be; életét beteljesültnek érzi vele, mellette (Kéretlen zsoltár). Az igéző fekete szempár örökre rabul ejti (Utolsó-első óda). 'A nap leányának' nevezi 'koronás' szerelmesét: 'Ha mindent elsodor a víz / s nincs part már nélküled, / előre is, meg hátra is / fölsugárzik szemed, / koronacsakrádból kinyílt / olyan energia, / csokrával nem-szeretni tilt; / nincs is emberfia / ki ne érezné a csodát / pattogzó erein. /.../ Köszöntlek én is, koronás: / a világűr süvít / beléd s belőled. Soha más / ne értse meg napfonat-titkait' (Köszöntlek, Koronás!). Csakhamar össze is házasodnak; 1978-ban megszületik Dani fiuk, s lakáshoz jutnak Vácott (ahol 1978-85-ig laknak).

Így hát a hetvenes évek derekán-végén mintha rendeződne Rózsa Endre sorsa. Olasz, orosz és bolgár irodalomból fordít; ennek kapcsán külföldre is eljut. Utassyval, Kiss Benedekkel együtt több ízben is időz a bolgár tengerparton; bejárja a történelmi helyeket, ősi kolostorokat. Emlékeit apró pillanatképek sora és néhány nagyívű költemény őrzi, amelyekből a tenger moraja, a Végtelenség igézete s derűs napragyogás árad (Bolgár aszklepiádák, Tajtékcsöppök, Napszúrás, Medúzák, Magadban, Fejek a Rilán, Nyárutó Trákiában, Zlátni Pjászáci, Várna mellett stb.). Örményország ősi emlékeit is felkutatja (Örményországot járva, A szent Gekhard-sziklatemplomnál), s megrendítő versben idézi meg az örmények elleni 1915-ös genocídium képeit (Szent György napja). Jár Olaszországban is (Az olasz Adriánál); de ahogy Ady 'föl-földobott köve' mindig visszahull 'kicsiny országa' földjére, úgy tér ő is mindenünnen haza. A tenger költészete azonban feledhetetlen élménye marad: 'bár mindig újra törli, nincs sora nem érvényes', s 'ha lázadó dalt zúg, / tajtékján cenzor nem nyes'.

1981/83-ban - Pozsgay Imre kultuszminisztersége idején - Bíró Zoltán főosztályvezető mellett Rózsa Endre a kulturális ügyek előadója. Emellett a Móra Kiadó lektora - elsőkötetesek könyveit gondozza. Sajnos azonban a viszonylag nyugodt időszaknak csakhamar vége. A közéleti küzdelmek, éleződő politikai harcok felőrlik életerejét; az ital is mindennapos társa lesz. A 'hétköznapok forradalmisága' (ahogy Király István nevezte a 'jobbak' donquijotei küzdelmét a viszonyok lassú - reformszerű - megváltoztatásáért), a szélmalomharc a demokratikus(abb) társadalmi viszonyokért egyre fanyarabbá teszi mosolyát, s keserűen nyugtázza: 'Legegyenesebb út: a görbe. / Legszebbik betű: a vargabetű. / S mindegy, a kör milyen kerületű - / legjobb kerengni körbe-körbe. // Zárt körrel ki kezd határpörbe?' (Opportunista szonett). Kosztolányi Boldog, szomorú dalának ellenpontjaként ő Tréfás, szomorú dalt ír: 'Ki kérdi meg, fejem miért fő? / Mint a vasárnapra a hétfő, / magamra már csak én következem'. Belefáradt a folytonos 'szélárnyékba' kényszerítettségbe, abba, hogy 'karnagy nélkül zeng a zenekar'. Az élet 'eltömegesedése', az egyre alacsonyabb kulturális színvonal, az irodalmi életet regulázó pártkorifeusok teljhatalma - amellyel képtelenség volt megküzdeni! - szarkasztikus reagálást vált ki belőle (Metafizikus szonettek, Úgymond, A nagy műtét, Dokfilm, Libanyak a húskampón, Kockagolyó stb.). Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek elején megírja Az elsüllyedt csatatér ironikus párversét: 'Békebeli a béke: / soha se essék semmi! / Az unokák mind a két kezüket / fölemelik, ha / - klozetra kell menni...' (Lux perpetua).

Nem csoda hát, hogy költőnk ebbe a - belülről feszített, kívülről visszametszett - szituációba belerokkan. 1983 őszén agyérrög-elzáródással kórházba kerül; átmenetileg megbénul a jobb oldala, beszélni sem tud; bár meggyötört tekintetén látszik, hogy felfogja a hozzá intézett szavakat. Mintegy másfél évig tartó 'kálváriája' után némileg helyrejön ugyan, de egészséges már soha többé nem lesz...

Mikor már jobban érzi magát, rendezni kezdi régi verseit, újakkal is gyarapítja, elsősorban a betegségét dolgozza fel. Két kötete jelenik meg viszonylag gyors egymásutánban (Az anyag emlékezete, 1987; Szomjúság örökmécsei, 1989), majd előkészíti válogatott verseit (Árnyékszobrok, 1993). Látásmódja filozofikusabb lesz. A személyiség önazonosságának kérdései foglalkoztatják legmélyebben, hiszen érzi: nem lesz már soha többé az, aki volt, s aki talán lehetett volna, ha nem ilyen tehetségpusztító, uniformizálni akaró korszakban él. Az Életet egy hatalmas úszómedencéhez hasonlítja, melyben 'egymást lökve, nyomva, egyszínűvé s egyneművé összemosva' lubickolunk; s 'akit a nyüzsgő sokaság kivet, a Nap szívja föl - vagy maga siet'. Eközben természetesen változunk mi is, a viszonyok is; hogy ki 'volhattam volna' vagy ki 'volhatnék, lehetnék' - az megfoghatatlan. Mindig csak a jelenben élünk (azaz mindenkori állapotunk a 'vagyok' - 'az vagyok, akivé lettem') - s holnap már más leszek, mint ma, de lehetőségeim egyre korlátozottabbak: 'az leszek, aki lehetek még' (Kortársaimhoz). Az anyag emlékezete c. költeményben még tovább lép, azt is megkérdőjelezi, hogy egyáltalán van-e konzekvens folytonosság korábbi s későbbi 'én'-eink között. 'Minden megélt pillanatodra / egy az egyben emlékszel - úgy lehet. /.../ Életed folyton-nőve sokszorozza / egy elszabadult, szörny emlékezet, / míg eggyé nem mosódik - és itt a bökkenő, itt! - / a külön-képek idült vigyora, / s ki te lennél - nem képződik, / csak el sem képzelt bitorlók sora'. Agyérelzáródás c. szonettje (a formára, lám, még most is ad!) egyszerre vetíti elénk a külső - testi és belső - pszichikai 'átváltozást': 'Lefoghatatlan, egyszemű tekintet. / Szemhéja sincsen, míg farkasszemet / néz veled. / S valahányszor rád mered - / az 'egyszer volt' kergeti a 'megint'-et'. Úgy érzi: a 'csikasz-sors' végérvényesen legyőzte. Emlékezet-kihagyások c. versében döbbenten örökíti meg a nihil állapotot, amibe került: 'Mintha mindent megszállna a finom por. / A hálón, melyet lélegzet sem üt, / pattogzó kietlenség mindenütt / (és béna lett a jobb váll és a tompor). // Így köszöntött be hozzám az atomkor'.

Ezután a halottak napját tekinti születésnapjának (Születésnap: november 2. - édesapjának és Illyés Gyulának ajánlja, akik valóban ezen a napon születtek!). A 'halál-közelben' tanulta meg: mi is (volt) az Élet! 'Felnőttem már a halálra. //...// Várom megsemmisülésem. Az egy igaz élet az ára...' A távozás mégse lesz könnyű, a Föld is árvább lesz nélküle (Köszönöm, megvagyok). 44 c. versében (épp 44 éves, mire úgy-ahogy helyrejön!) már-már beletörődik sorsába, elfogadja önmagát olyannak, amilyen lett: 'Fél kezem körme két időre forrott, / fél lábam egyfolytában sírba lóg. / Sőt: fél oldalam, fél felem csügg mellé. / Minden feles, amióta a jobbot zűr érte... / Kétszer könnyebb vagyok...' Már csak a versírás köti az élethez: 'Nem adhatlak fel úgy, hogy önmagam ne'. Utolsó percéig írni szeretne: már nem is a vers a tét, hanem 'a lét maga, s mit veszt, ki ezt kockáztatva vét, / ki megkísérti, mit meg úgysem úszhat? /.../ Verseim önmagukért háborúznak!' (Hadakozom a verssel). A halált egyszerű 'alakváltás'-nak tekinti immár: absztrakt énünk 'az őssejttől a világvégéig' vándorol; génjeinkben hozzuk és továbbadjuk az 'üzenetet': 'Vagyok trilliomod emberiség-történet, / aki akár egy sejtben újraeszmél' (Férfikorban).

A nyolcvanas évek vége felé járva, költőnk is érzékeli az 'új idők' szelét, lassanként mintha változni kezdene körülötte a világ... Most fáj neki csak igazán: 'nem leszek már, mikor lenni kell'. Így 'két nemlét satujába fogva' nincs esélye arra, hogy önmagához méltóan érje meg az új korszak kialakulását: 'Negyvennyolc és félévem most színt vall: ez múltat veszt, az jövőt perel' (Szorul a hurok).

1989. június 25-én kettős verset ír Június 16 címen (1958-1989) - Nagy Imre temetésének, újratemetésének napjára. Egymásra vetíti a két dátumot: 'egykoron a legélőbb fába / csapott le a villám'; de a harminc éven át elfojtott tűz most újra lángol, s elégeti a hamis perek emlékét is. Az ismeretlen halottat is költeménnyel köszönti; 1989. okt. 19-én pedig Toprongyos kárörvendőt fogalmaz: 'A hulla mind lesöpri magáról a száraz avart'. Minden érvénytelen, ami az '56 utáni időszakban történt! 'Ősz van. Már végzetes / fehér árny les a korhadó sziromra. / Oly ijesztő, iromba / a tél. Még néhány szárnycsapás, / s egy világ dől itt romba'. A Temesvár 1514-1989 c. kompozícióban pedig a Dózsa-lázadás és a december 27-i romániai forradalom képeit vetíti egymásra. 'Az óramutató járásával egyezően' megállíthatatlanul halad a történelem ideje - mindkettő a kronológiai Idő dimenziójában, s mégis az Örökkévalóság részeként. Hiszen 'a mutatótlan óra / van és lesz: nem csak volna. / Habár nem látta / senki se, / velünk él, / emberemlékezet óta'.

Az Örökkévalóságban pedig az évszázadok - évezredek múlása annyi, mint egy Pillanat. A végzetét még egyetlen zsarnokság, egyetlen diktátor sem kerül/het/te el. 1989. dec. 30-án elérkezett 'az Igazság órája'; a mérték betelt: 'Mene, Tekel, Ufárszin' (Baltazár lakomáján).

1990 februárjában diadalmasan köszönti a Korszakvéget: 'Megszálló csapatokként / húznak a gyászmadarak fenn, / csontváz fákra suhogva leülnek'. Aztán egyszercsak tovatűnik a riasztó feketeség 'daktiluszokban a varjak szerterepülnek az égen'. Az 1990/91 telén írt Fohász pedig intelem 'a híres magyar-ajkú, nyakas nép'-hez, Kölcsey Zrínyi dalának jóslatára utalva ('Más faj állott a kihunyt helyére'): a tízmilliónyi magyar 'ország-kalodába bezárva' letette a fegyvert, 'nem akárki: az Isten előtt'. Holott tizenöt millióan vagyunk, 'hírhedt magyar átkú, zilált nép'. Ne feledjük: mi, 'három egyhasi gyermek' - a Sors akaratából - itt vagyunk, itt is maradunk még 'százezer évig'. Ennek tudatában biztatóan fordul övéihez: 'Óvd a magad / megszolgált hírét, / hitét, / magyar-ajkú, makacs, maradék nép!'.

*

A múló évek során egyre romlik állapota. Váratlanul éri, mélyen megrendíti első felesége halála (1994). Feltámad benne a múlt, a régi emlékek. Képzeletében Szigligeten, ifjonti nyaraik színterén bolyongva, gyönyörű gyászversben siratja: 'Itt vesztettelek el vén liget árnyain, / zsombékon, hol a sás hirtelen eltakar. / A Balaton vizén gondtalanul lépdelsz, / dúdolgatva dalod most is. //...// Ötvenharmadik ősz, mit vársz még, mire mégy? / Nagylányunk, Lídiánk mély szemeket függeszt / a - ki tudja, hová? Bár jelenés vakít, / nem válunk soha - s itt vagy még!' (Az ötvenharmadik ősz). Mintha egykori Kedvese hívná - vonná őt maga után: 'A ravatali gyertyák / szaggatnak, lánggal megkísértenek, / s csak nézem őket mint az esze-ment. / 'Hát te miért állsz itt, mint a faszent?' / Hiszen tudod: szerettelek! / Eveztünk, s elsüllyedt a csónak. / Tengermélyből is remény áramolhat, / de most fázom. Itt hideg van. Hideg' (Az eszement).

A Sors kegyetlen tréfája: nem sokkal élte túl első feleségét. Egyre többet gondol saját halálára; szeretne végre 'farkasszemet nézni' az Úrral, aki - az ő számára! - 'a Leglétezőbb Nincsen'; holott nagyon kellene, hogy legyen... 'Ha Te nem segítesz, ki segítsen?' Úgy érzi magát, mint az öngyilkos, 'kinek még meghalni se sikerül!' A korai versek /ön/ironikus hangvétele tér vissza számvetés-verseiben (Siralomvölgye, A Leglétezőbb Nincsen, A mélységekre tárt ház stb.). Önsajnálat és szépítgetés nélkül néz szembe azzal: mit - mikor - hol vétett, hogy ily korai halálra jut... 'A kávé, a bor, a cigaretta' voltak útitársai; s most asztalára 'az üresség idomtalan árny-szobra' vetül (Árnyékszobrok). A válogatott kötetét lezáró vers (Túl) a lét/nemlét faggatása: 'Mi van a vakságon túl? - a 'süketségen' - a 'némaságon' - a 'tapintáson' s a 'nyelvetlenségen' túl? Ha már érzékeink elhaltak - megszűnik-e (számunkra!) a világ? S a halott vajon tudja-e, mi történik vele / körötte? Avagy 'mellőzve a halálon túl kérdését, / lábujjhegyen, mint aki ad az elvre, / megpróbál észrevétlen elosonni?'.

Ő is szinte észrevétlen, csendesen 'osont el' e földi létből 1995 áprilisában, húsvét keddjén. Vajon lett-, lesz-e számára 'feltámadás'? 1994-ben a Kilencek többi tagjával együtt megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Utolsó erejével még összeállított újabb költeményeiből egy kötetre valót, amely a Széphalom Könyvműhely gondozásában, Vasy Géza szerkesztésében és utószavával posztumusz jelent meg (Az ámokfutó álma, 1998), borítóján Kondor Béla grafikájával. Az irodalomtörténész objektív szerkesztésmódjának köszönhetően kirajzolódik a kötetből Rózsa Endre 'kálvária-útja', amely A Leglétezőbb Nincsen ciklustól Az Isten vár c. záróversig ível. A köztes állomás a Szétporladsz a kereszten ciklus, amelyben a múlandó Élet szépségéről, fényéről, a tavasz, a virágok, a napfény ízéről vall (Oleánder, Csőrében visz, Káprázatok stb.). Ugyanakkor a szomorkás kis fintor az arcán jelzi: mindez már nem az övé, nem őrá vár, jobb, ha mihamarabb távozik (Bevágom az ajtót, Elszáradva potyog le, Hasbeszélő éj stb.). A lét/nemlét határán alig is érzékeli már önmagát s a világot: 'Porladt sziklán elfröccsen nyomom. / Meghaltam. Vagy nem még? / Lehet. Nem tudom' (Nyájas játékok). S bár látszólag ironikusan tekint saját 'keresztjére', mégis felveszi azt. Tudja: ez az Örökkévalóság 'ára' (Az ősök mozdulatai, Aeternitas).

A Száll a por cikázva ciklusban jó és rossz emlékek, álmok, kudarcok örvénylenek, fel-feltörve tudatalattijából - szeretne menekülni tőlük, de nem tud ('Farkasordító emlék / szaglássza nyomainkat. / Üvegcserépbe fagysz be. / Ki él, némán csak fejet ingat' - Farkasordító emlék). Kihullott noteszlapok az emlékezet volt-idejéből kelnek új életre, s ő cigarettája kis parazsának 'varázsszemében' keresi múltja - jövője titkát. Máskor 'a régi úton' bolyong képzelete, gyermekkori tájakon jár, régmeghalt ismerősöket, 'homok-fútta sorsokat' idéz fel (Déli föld, A vályogvető, Nem történt különös, A Zsolnay-kocsmánál). Szeretne önmaga 'alanytalan szemlélőjévé' válni, mielőtt önmagát semmivé égeti (Mai vándordal, Légi úton hazafelé stb.). Mind messzebb távolodva a köznapi-földi dimenzióktól, saját múltjától, az élők világától, még családjától is, már nem foglalkoztatja sem a jelen, sem a jövő. 'Nem hat rám semmi jelenlét: / jövőmből a múlt szele árad' (Mediterráneum). Mintha már nem is lenne jelen a világon (Személycserék, Ami a ragozáson túl van, Billegő árnykörök stb.).

A kötetcím ellentétes pólusa Az ámokfutó csődjei, amelyben 'Brecht-i' modorban, a lírai groteszk eszközeivel teremti meg a 'modern élet' songjait. 'Átköltések' ezek Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan c. munkájából; de költőnk ekkori életszemlélete is kirajzolódik belőlük: 'A világ mindenütt egyforma rossz. / Az Egyenlítő: szoruló hurok. / S mint egy tenyér, ha levegőt pofoz, / jobbá tenni egyedül nem tudod' (És mint dzsungelben az orángután...). Hiába menekül bárki az alkoholba, vagy akár utazgatásokba, álmodozásba a valóság elől, az nem kárpótolja őt semmiért: 'önmagadról mindig lemaradsz... / Így jut a virág helyett - a csonkja, / hársméz helyett így szürcsölsz - melaszt...' (Mindig az a legszebb, ami volna).

Lassan búcsúzkodik immár az 'árnyékvilágtól'. Mint filmszalag pereg előtte végig élete - milyen volt 'kandi kölyökként', 'lobogó hajú' ifjúként, hova szálltak a 'kamaszkori álmok', s most, 'javakorabeli férfi'-ként - míg teste 'zuhanórepülésben' egyre lejjebb ereszkedik, szíve egyre magasabbra száll. 'Tovatűnő mozdulatokra / a levegő hullámai / emlékeznek; fura bokra / a tájnak, a térnek, ami / magától nem tud szertefoszlani / s a mindenségbe széjjeloszlani' (Öregszik a szél). A szertefoszló Élet jelképe a Gyertya. A kirebbenő lélekmadár-fióka 'utolsó fényével is eteti /.../ a szörnyeteg anyát, / a falánk, tátogó sötétet, / mely lassan kihízza a mindenséget. // Halálúrnő! Éhséged éhhel étet'. Kilépve a tér/időből, már nem fontos többé, mi történik körülötte; megérti: csupa paradoxon között zajlik az Élet. 'Közelebb van a tegnapelőtt, / mint a tegnap, / és semmi sincsen távolabb, / mint lesz holnap. / Közelebb van a holnapután, / mint a holnap, / és semmi sincsen távolabb, / mint volt tegnap.' Az idősíkok egybemosódnak, mindent elural az éjszaka, s őt utoléri a 'má'-vá változott 'holnapután' (Kortalan kor).

A kötetet Az Isten vár c. vers zárja. Egyfajta benső alázattal közelít ekkor már költőnk Teremtőjéhez, mint aki tudja: akármilyen volt is az élete, végre 'hazatér'. 'Folyton táguló űri gondolat / válik szét s eltűnik a sehovába. // Ősrobbanások, s száll a por cikázva. / Univerzum lesz minden porcikája. / Az Isten vár. Valamit tartogat'.

Hatvanadik születésnapjára, amit már nem érhetett meg, a Kilencek köre 'kereskedelmi forgalomba nem kerülő' emlékkötetet ad ki (Ami megőriz, 2001. okt. 30.). A mottó visszautal 'hírhedtté' vált korai versére, Az elsüllyedt csatatérre, illetve annak párdarabjára (Lux perpetua): 'sosem-volt csatatéren / nem-hűlő nyomot hagytam'. / Született hatvan éve. / Hat éve halhatatlan'. A kis kötet frappáns szerkesztői koncepcióra épül: az Ami megőriz c. korábbi nagyvers egy-egy strófája nyit mindent ciklust; végül ugyanezen vers egybefüggően zárja. Akad néhány addig még nem publikált költemény is benne, de zömmel azok a darabok kerülnek bele, amelyek egy-egy életszeletet mélyebben megidéznek. Fokonként elhagyogatva a lét elevenségét, az érzéki / érzékelhető világot, egyre nyilvánvalóbb a költő számára: a szellem nincs alávetve a halál törvényének.

A négy alapelem (Tűz, Víz, Ég, Föld) köré szerveződnek a ciklusok. A Tűz hamvad el legkorábban benne, bennünk: 'Máglyánként hunyjon a Tűz, / hisz e láng csak megharap, átmar - / hagyna magamra a tűz'. E részbe azok a szerelmes versek kerülnek, amelyek léttapasztalatait őrzik. A szerelem - ha mély és igaz volt - örök: 'Ha ki valakit megszeret, / olyan régről szerette: / nincs módja, ha már így szeret, / hogy többé ne szeresse!' Aztán a Víz is elhagyogatja: 'Tavi hullák illata, bomlás. / Cseppenként szökjön a víz. / A tenger ősi hasonmás, / hagyjon el engem a víz'. Itt a Párhuzamok, a Mediterráneum és a R(atkó) J(ózsef) emlékére írt költemények jelölik ki a határmezsgyét a belső tenger s a külvilág között. Egy könnyed kis haiku lebeg a kettő metszéspontján: 'Alkony. Szél éled. / Hűlő vízbe a horgony - / magadba mélyedsz' (Ezüstpart). Majd az Ég - a levegő - is magára hagyja. A lélek / test kettősének viszonylatában az előbbi a fontosabb: 'Árnyéka: test. Ő: testtelen, / de mozgó s mozgató elem. / Átlát rajtam, még nincs jelen, / ám elillan, ha föllelem. / Madártalan száll, semmi szárny, / magán átbucskázó hiány' (Az idegen). S a Föld?: 'Rögönként fogyjon a föld: / kirúgom magamat, megyek úgyis - / hagyjon el engem a föld'. Korábbi versek sora rajzolja ki a való világ milyenségét. A négysoros Örökség lakonikusan utal rá: eme világban alapvető kérdéseinkre nem kap(hat)unk választ: 'nékem a földön kérdezni van csak okom / a választ nem tagadom / hanem aki még kérdezni sem tud / hogy értené meg mire nincs válaszom'.

'Tűz, víz, ég, föld elesett' tehát. S mi marad(t)? 'Megőriz a máglya, a csepp, / meg a tenger, a lég, meg a hant is.' Múlandó lényünk átlényegül az Örökkévalóságba. 'Bárhova ússz - már nem feleded, / Miurunk mire vár, / míg alakja a szélbe lebeg... // Ő, Ő örök, és / ha belehalsz is - / a fényözön-űr, a galaxis.' Ami elhagyta őt, s amit ő elhagyott: az mind-mind megőrzi, hiszen valaha - éltében - hozzátartozott. Amit átélt, gondolt, kifejezett, az maradandó nyomot hagy az Időben. S hogy a 'máslét' milyen formában vár(t) rá? - azt senki nem tud(hat)ja. Szenvedéseivel bizonyára kiérdemelte a 'kegyelmet'. Így hát biztos lehetett benne: 'Amit adsz a világnak, el- / fekvő nyolcasok, / végtelenbe tekerednek - / s elnyugosznak ott' (Amit adsz a világnak).

'Az írás gyönyörű gyötrelem'

(Utassy József költészetéről)

'Énekijesztő korban' élt, él Utassy József, ahogy Bábutok búbján c. versében írja. A testvérgyilkos 'Káin-ivadékok' XX. századi, illetve 'ezredfordulós' poklában 'ártatlan kárhozott'-ként pörkölődött majd' félévszázadon át, pörkölődik még ma is, majd' 70 évesen. 1969-ben az Elérhetetlen Föld c. antológiában megjelent Zúg március c. verse hatalmas (politikai) vihart kavart körülötte; s bár még ebben az évben napvilágot látott Tüzem, lobogóm c. kötete (amelyben ugyancsak szerepelt e vers), utána hosszú éveken át kellett szilenciummal vezekelnie.

A Nagy László szellemsugárzásának fényében, az ő elismerő támogatásával induló poéta a hetvenes évek elején máris új kötettel jelentkezik (Csillagok árvája), amelyet éveken át 'fektetnek', s csak 1977-ben jelenhet meg. A megalázó elutasítottságba az önérzetes és szangvinikus alkatú költő a szó szoros értelmében belerokkan; majd lassan-keservesen felgyógyulván, pokolbéli gyötrelmeinek történetét újabb kötetben tárja a nyilvánosság elé (Pokolból jövet, 1981). A korai versek világot felgyújtó lobogása ekkorra már csöndesen izzó parázzsá hamvadt. Utassy nem hisz többé a poézis társadalmat formáló hatalmában; a 'kihűlt, merevedett, abroncs világegyetem' széttörhetetlen páncélként fogja körül: 'húsom, akár a bronz, ragyog, / s ifjan emberré borzadok' (Piros pánt rajtam).

'Márciusi gyermek' lévén (sz. 1941. márc. 23.), a mindig meg-megújuló Természet fiaként elementáris erővel hitt saját legyőzhetetlenségében, 'a gyöngyös gyökerek' diadalában (Feslő fák erejére, Mese születésnapomról). Költői szótárában a március mindenkor a kirobbanó élet szinonimája (mint ahogy Tóth Árpádnál a 'rügyek, szerelmek, forradalmak' évadja). 'Kitört a fák forradalma!' - ujjong fel már egészen fiatalon: 'Március! Március! Március! / Lángok a barackfa-ágon! / Láng, lobogó lila láng! Fiúk, / dobjuk rá a nagykabátom! // Március, gyönyörű március! / Szeretlek százezer éve! / Ki merne utadba állni?! Fuss! / Március, szerelmem: érj be!' (Hurrá!). Vidám-pattogó ritmusa rögtön szárnyára emelte ezt a verset is; megzenésítették, s a hetvenes években a Zúg márciussal együtt országszerte szavalták - énekelték. Költőnknek azonban csakhamar rá kellett döbbennie: nálunk, hazai tájon, a tavasz virágait gyorsan elpusztítja a perzselő nyár, majd a kopár ősz. 'Őszt pillantó szőlőszemek. / Fél a levél: postás szelek / hordják szét az idézést. / Járőr felhők hangoskodnak. / Tele a kert véresre vert / paradicsommal, virággal. // Rózsafák, kötelek, karók. / Trombita - tulipán - roncsok. / Petúnia-tárogatók (1951... a vers címe, de - mutatis-mutandis - az '56 utáni években kialakult állapotokra, sőt minden levert forradalmunkra is vonatkoztatható, amire egyértelműen utal két sora: 'Micsoda forradalom, hit / micsoda március volt itt!'). A hivatalos tavasz-ünnepek ('forradalmi ifjúsági napok', május 1-jei felvonulások és a többiek) egyre inkább viszolygással töltik el: 'Lézengek itt, a Nagy Szavak Körútján. / Surrog a szél, szikrásodik hajamtól. / Ünnep van ma, / május, / térzene, piros pad. / A park összes petúniája harsog. //...// Csak ácsorgok a Nagy Szavak körútján! / A kirakat csörren tekintetemtől. / Az árak bércein el-eltűnődöm. / Belátni onnan múltam és jövendőm' (A Nagy Szavak körútján). A nyárutó is lehangoló: 'Sárga és piros pánik a szélben, / lombvisszavonulás úton - útfélen. // Besúgó nádas. Címerárulás. / Gúlába gyávul a kukoricás. // Hova hamvad a nyár, a hajdani forró? / Lefejezve, ím, egy ezred napraforgó' (Hanyatlásvégi nyár). S igen korán beköszönt újra az ősz (Fán maradt levelek, Szüret után, Őszelő, Ősz fa, Őszvilág stb.). Végül arat a tél (Hó hull, Jégvirág stb.). Ahogy Nagy László Vértanú arabs kancája dermedten, roskadozva hág föl a hófödte, jeges hegygerincre, úgy didereg a fagyban rokonlelkű ifjabb pályatársa: 'Hangulataim hegyvonulatát hatalmas hó födi'. De benne még nem hűlt ki egészen a remény: 'E tájon tetszhalott tűzhányók élnek' (Azok a jegenyék).

Poétánk az egyre rafináltabb és áttekinthetetlenül alattomos közéleti viszonyok közepette mind magányosabbnak, 'árvábbnak' érzi magát (a szó konkrét és átvitt értelmében; hiszen apját 1943-ban elnyelte a Don-kanyar, hazájában pedig a számkivetettek, kiebrudaltak között a helye). E kettős indíttatású, világűri árvaságot fogalmazza meg Kit koldus hazámnak hívok c. versében: 'Anyámnak hősi halott a párja, / méhe a szerelem hullaháza. //...// Megszült hát engem: forradalmat. / De nekem minden bordám kardlap. // S anyám - kit koldus hazámnak hívok / mert a megváltó krajcár hiányzik: / kiül a gazdag világ sarkára, / s homlokán sorsom harmonikázik'.

*

Utassy lírájára kezdettől fogva jellemző az allegorikus beszédmód. A természeti elemek, jelenségek 'fedezékében' - többértelmű utalásos jelrendszerbe burkoltan - vall koráról, az emberi világban szerzett tapasztalatairól, saját kálváriájáról. Korán fel kellett ismernie: a 'puha diktatúra' korszakában 'életveszélyes' a nyílt, egyértelmű szó! Ugyanakkor költői alkata is a hagyományosabb, természeti fogantatású lírához vonzotta, amelynek szimbolikája az emberélet fázisait, a lélek benső rezdüléseit fejezi ki. Áradó költőisége sodrásában érzelmi-indulati többletet kapnak a mindennapos jelenségek, események. Az évszakok ritmusa, a folyton változó táj hangulati sugallata adekvát keretet kínál a társadalmi színtér, s benne az ember 'színeváltozásai' szuggesztív megjelenítéséhez, a tavaszodó reményektől a télbe hajló elkomorulásig. A tudattartalmak benső mozgása vetítődik ki a tájra, a költő pszichés disszonanciája, avagy éppen harmóniája sugárzik a természetből is. Míg Petőfi számára az ősz pl. meghitt melankóliával telítődött, Utassynál kezdettől fogva a tavaszi remények kegyetlen eltiprója: 'sisakból makk, emberfej pottyan. / Hitfogyatkozás játszik napommal'. De ő dacosan szembeszegül a 'júdás idő' maga-megadásra kényszerítő hatalmával: 'Fogadna fiának is, ha élve / törhet az Idő kerekébe. // De alku nincs! Hát hosszú hajammal / söpreti avar forradalmam. // Süvíts, süketíts Hatalmi Lárma, / véníts Hetvenhét Tornyodba zárva: // ellened én, ember az őszben, / immár halálig levetkőztem' (Ember az őszben).

Ez a konok őszinteség, minden konvencióval leszámoló 'meztelenség' - amely védtelenséget, kiszolgáltatottságot is jelent - lesz alapattitűdje. Több versében is vissza-visszatérő motívum, hol valós, hol átvitt értelemben. Különösképpen gyakori összeomlása idején, amikor is így jellemzi önmagát: 'Meztelen, mint Jézus. / Nagy szeme lobbanékony. / Harminchárom éves. / Agyát öli a téboly' (Az ég alatt). S mert tisztában van vele, mennyire sebezhető, a világ ellen védőpajzsul a szerelmet (mint megtartó erőt) emeli maga elé, amit ugyanolyan lángolva él meg, mint életküzdelmeit.

Korai szerelmes verseit fényragyogás, tavaszló öröm hatja át: 'Lobog tulipán szoknyád, / leng liliomláng sálad, / szikrás szél fúj s lobot vet / hajad is: csupa láng vagy!' (Tüzem, lobogóm). Lázas dalai hősnője, kinek szerelmét kéri (Szeress engem, Horváth Erzsi!), társa marad egy életen át (A szerelem szélén, Illegális nászéjszaka, Szerelemhajnal, Fákat altat a szél, Csönddel cserepezve, Hegyi legelőn, Abortusz után, Végtelenül, Kikiáltó stb.). A családalapítás nehézségei, a lakástalanság-nincstelenség, a pályakezdés gondjai (az ELTE magyar-népművelés szakán 1967-ben szerzett diplomájával költőnk egy zuglói szakmunkásképző otthonban öt éven át nevelőtanár), a szigorodó 'aczélos' kultúrpolitika - s megalkuvásra képtelen természete! - lehetetlenné teszi, hogy 'csillagsugár-pályája' felíveljen. Néhány évi albérletezés után aztán - mint nemzedéktársaik többsége - végre otthonra találnak (Van egy világ), s örömmel várt fiuk is megszületik (Derengők, Az én kicsi fiam).

De a pártállami viszonyok, a hetvenes évek elején-derekán (ismét) megkeményedő szellemi diktatúra, kötetének visszatartása egyre mélyebb búskomorságba sodorja. '1972 augusztusában teljesen magamra maradtam tollammal' - írja 1981-es kötete (Pokolból jövet) fülszövegében. Ekkorra már felismerte: az alkatához leginkább illő, ösztönösen felvállalt 'prométheuszi' lírának nincs helye korunkban; az 'égi láng' lehozása a földre az 'istenek' (hatalmi emberek) szemében (ma is) súlyos bűnnek számít. Őt is kopár sziklához láncolták, mint mítoszi elődjét, s a máját tépő dögkeselyűk ellen nincs módja védekezni. Csillagra zárt egek alatt c. költeményét a megkínzott titánnak ajánlja (In memoriam Promethei), sejtvén már, hogy végzetét ő sem kerülheti el: 'Halál varjai, holló-nagy pernyék / riognak rólunk a csillagokhoz. / Hallod ezt az őszt, Kaukázus?! / Károgva károg rám a kozmosz'.

'Váteszi' önmagát, a szereptudatot, amelyre alkata, sorsa predesztinálta, mégsem adja fel. Így lassanként 'tudathasadásos' szituációba kerül: ha az marad, aki, költőként ellehetetlenül; ha pedig megtagadja önmagát, bensőleg vállalt értékeit, kiürül, megsemmisül. Számára az ének etikai helytállás, bármennyire drámai helyzetekbe sodorja is őt. Inkább vállalja hát a 'keresztre-feszülést', de nem alkuszik, álarcot nem ölt. Ő is Illés próféta népéhez tartozik - Ady nyomán: 'Ítélni engem eljön az Idő! / hajam, szakállam méterre kinő, / körmeim alól húsz Hold jön föl, / nagy fényben áll fölém a Göncöl, / nem szekér: Égig-Emelő-Daru! / s fölmarkol majd a sírgödörből' (Mert nagyon sújt és szeret).

Társaival, a Kilencekkel együtt nonkonformista marad. Sorsuk szimbolikus kifejezőjének a 'szarvassá változott fiúk' balladáját érzi, s (Bartók Cantata profanaja és Juhász Ferenc híressé vált költeménye, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, valamint Szervátiusz Jenő gyönyörű szobra nyomán) versbe formázza magukat: 'Kilencen, akár a szarvasok, kilencen. // Magunkra riadva, patánkra maradva / énekijesztő lett beszédünk is, zagyva. // Házunkból kimartan, hazánkból kiverten, / agancsunk boronál csak a kék hidegben'. Fejük felett 'veresedik a bárd', ők mégsem riadnak vissza, sőt, körük egyre bővül ('Kilencen? Kilencszázkilencvenkilencen!'), s daccal, egybehangzóan kiáltják: 'Nem iszunk csatákra csendülő pohárból! / csak tiszta forrásból! / csak tiszta forrásból' (Akár a szarvasok). E nemzedéknek, s általában: a tiszta forrásra szomjazóknak igen mostoha sors jutott a 'létező szocializmus'-ban; minden eszközzel megalkuvásra, a körülményekhez való elvtelen alkalmazkodásra akarták kényszeríteni, s aki ellenszegült, azt megfosztották a hatni tudás lehetőségétől (pl. nem publikálhatott). Egy későbbi kis bökversében költőnk tréfásan így jellemzi önmagukat: 'Különcök a / Kilencek? // Hűek, mint a kivert eb!' (Kilencek).

A személyiség autonómiájának kiküzdéséhez, megőrzéséhez kemény idegerő kell, s Utassy ereje fogytán. Bár önfeláldozó, gondoskodó felesége s kisfia biztos érzelmi hátteret jelent számára, feje körül mégis összecsapnak a lángok. Támadások közepette, önnön elsődleges értékvilágához ragaszkodva, emberfeletti erőfeszítéssel próbál úrrá lenni súlyos benső válságán (Holtpont, Sötétedem, Félek már, Aki maga elé mered, Halálraváltan stb.). De egyre kevésbé sikerül: 'Elhagyott minden. / Isten se pártol. / Száműzetett az / ének a számról. / Sisakos tollam bebábozódik. / Nincs dal! Az ember / csak átkozódik!' (Daltalanul).

'Szenvedéstörténete' épp a 'krisztusi kor'-ban kezdődik, s mintegy öt éven át ég, gyötrődik, forgolódik lelki gyehennája tüzében (amiről Pokolból jövet c. kötete tanúskodik). Többször megkísérti az öngyilkosság gondolata, de erős életösztöne megmenti: 'Őcsontságod ezért / meglehet, hogy átkoz, / ám jogom van, jogom: / a természetes halálhoz' (Halál Úr!). Rokonnak érzett költőelődei segítik az életben való megkapaszkodásban (Potomság - Petőfi utolsó szavára; Búcsú - Kormos Istvántól; A mélységekből - Kondor Bélának; Nagy Lászlóhoz egy gyönyörű költemény szól - Ifjúság mint sólyommadár, s egy kereszt-alakú képvers: Itt nyugszik Nagy László). Aztán felállítja a saját keresztjét is: Az én keresztem - ÍRNI (az INRI helyett). Mikor végre kiszabadul 'poklából', nagyjából gyógyultan, de továbbra is keresztjét cipelve (tudván, hogy tökéletesen egészséges már soha nem lesz!), köszönő verssel búcsúzik orvosaitól (akiket név szerint felsorol ajánlásában): 'Harmincnyolc évgyűrű / arany tüze őrjít, / pántolódik homlokomra / a negyvenedik már. //...// Jövök a pokolból. / immáron öt éve / úgy járok én oda, / mintha / otthonomba mennék. / Otthonomba, végleg / tébolydába zárva: / ments meg engem, ifjúságom, / te egyetlen árva' (Pokolból jövet).

Tudja, érzi: csakis a dalnak köszönheti, ha megmenekül. A dalnak, amely legkeservesebb lelki magányában sem hagyta el, s amely tiszta rendezettségével, a világegyetem harmóniáját leképező ritmusával segíti a belső Rend megteremtésében. Ugyanakkor mégis 'tömlöc' számára a vers (is), miként a világ - abba zártan élhet csupán, holott az áramló - áradó életre vágyik; 'látomásoktól gyötörten' él (Uramisten). Szélkiáltó c. gyönyörű kompozíciója (amelyet a Kormorán együttes megzenésítésében ugyancsak hamar szárnyára kapott a hírnév) egy magányba zárt lélek sikolya, sóvár vágya az oltalmazó közösség védőgyűrűje után. Költészet-technikailag is egyik legartisztikusabb alkotása: fegyelmezett, ismétlésekre - ellentétezésekre épülő tiszta szerkezete, a szöveg eredendően zenei ritmikája felfokozza - megsokszorozza a mások felé nyitódni vágyó ember segélykiáltását. A keretversszak ('Jaj, ne hagyjatok magamra, / jaj, ne hagyjatok magamra, / ne száműzzetek a dalba, / ne száműzzetek a dalba: / jaj, ne hagyjatok magamra!') személyes könyörgés; a két közbülső strófa viszont - általános érvénnyel - az alkotót a közösségétől elválasztó távolság egyszerre fojtó és felemelő érzését sugallja: 'Furcsa tömlöc ám az ének, /.../ rabja vagy, de mégse véd meg //...// Engemet ha árván hagytok, / ti is egyedül maradtok'. A gondolatritmus, a sorok inverziója, variálása is a zeneiséget fokozza, s felerősíti bennünk a felismerést: költőnk igazi otthona valóban a dal. Kiss Benedekhez - a Kilencek köréből hozzá talán legközelebb álló poétához - írt egyik korai versében is a költészetnek erre a varázshatalmára utal: 'mindeneknek fölötte már / csendül a csönd, szabad a száj, / s mérni mérhetetlenséget, / nem marad más, csak az ének: / ki csillagról csillagra száll, / ki csillagról csillagra száll' (Száll az ének).

A közösségi líra egy sajátos változatát teremti meg Utassy ezekben a verseiben: legmélyebb személyes élményeit emeli 'közös emberi' szintre; a magánnyal és elhagyatottság-érzettel viaskodva, a mélytudat legbenső tartalmait nyíltan feltárva szembesít bennünket egzisztenciális problémáinkkal, lehatolva a személyiség gyökereiig.

Ugyanakkor ironikusan kezeli a korban elvárt ('támogatott') 'közösségi', kötelezően 'optimista' költészetet. Hungária kávéház c. - későbbi (1988-as) - kötetében bökverseit gyűjti egybe. Kesernyésen jegyzi meg: 'E kávéházban, hol járvány az ihlet, /.../ egy szék, egy asztal engem is megillet' (Székfoglaló). Két idézettel érzékelteti, mennyire nyomasztóan nehezedik rá kis hazája szellemi igénytelensége: 'ez az ország létezésem tere' / 'hogy nézni is tereh'. S az Irodalmi élet? - 'Istenülnek a piacon / Pegazus-lócsiszárok, / s ölre mennek - ó, kis haszon! - / a bajnok és a bájnok: / mert szent a nagy középszer / mert szent a rongy középszer'. A vérbeli költőnek nincs - és nem is lehet! - köztük helye: 'Suhoghatsz, / Pegazus, / ügethetsz: / dárda áll / mindenütt / szügyedhez!' (Korkép). Középszery Kázmér itt az irodalom hőse; s miközben a valódi tehetségek gyógyszerekre kárhoztatva tengődnek, a jelentéktelen senkik csakúgy ontják a silányabbnál silányabb verseket (Ellenpont). Ő, ha akarna, se tudna a kor elvárásaihoz igazodni: 'mióta úgy akarok írni, mint más, / nem megy az írás!' (Tanulság). Így hát nem csoda, ha - 'rebellis' hangütésével - útjában van a sok farizeus 'írástudó'-nak: 'Vásár ez a világ, / vennék már irhámat: / de az nem eladó! // Viszik hát: irkámat!' (Nem eladó!). Aki fejjel kimagaslik a sok nyüzsgő, mozgó, törtető álköltő közül, arra lecsap a cenzúra: 'Ha égig érő / fán raksz is fészket: / királysasokkal, / dögkeselyűkkel / köröztetnek itt, / szerelmem: ének!' (Szerelmem, ének!). A tiszta, egyértelmű szó 'gyanús' ezen a tájon, így hát 'júdások' raja kíséri őt (is): 'Júdás, engem ne csókolj meg, / nyáladdal ne csúfítsd arcom. / Fölösleges! Mint a rossz pénzt, / úgy ismer Pilátus. / Pardon!' (Intelem). Számára a költészet - maga az Élet. 'Ma sem csináltam semmit: / csak éltem ezt a verset. / Ez okozott örömöt, gyötrelmet, / keservet. // Mert a verset nem írják: / a verset élve élik! / Ezért időtlenül a szó, / és fénylik, / fénylik, / fénylik' (Csak éltem). S bármennyit szenvedett is, bármennyi gyötretésben volt is része, a 'petőfies' indulás alapértékeit nem adja fel: 'Maradjatok örökre velem: / Mindenség! / Szabadság! / Szerelem!' (Az utolsó szó jogán).

*

De mit tehet a költő, ha szabadságvágyának, szókimondó bátorságának nem kedvez a kor? Végül megrendül önbizalma, saját személyiség-erejébe vetett hite. 'Poklából' szabadulván, Utassy a tudatalatti mélyvilágába száműzött traumatikus élményeit kíméletlen önszemlélettel tárja fel. Az allegorikus természetlírát felváltja az analitikus metódus; erre vonatkozóan több József Attila-utalást is találunk a versekben. Költőnk oknyomozó kíváncsisággal hatol a múltba, kutatja származása forrásvidékét, kora-gyerekkora világát, próbálván kibogozni sorsa 'gubancait'. 1984-ben megjelenő válogatott kötetében (Júdás idő) már egy ciklusnyi helyet kapnak pszichoanalitikus mélységű versei (Bükkszenterzsébet). Ezt egészíti ki - rendezi - alakítja életgyónássá további köteteiben (Ragadozó föld, 1987; Keserves, 1991; Hol ifjúságom tűnt el, 1992; majd összeomlásának krónikája, a 27 tételes Kálvária-ének, amely összegyűjtött költeményeinek - Tüzek tüze, 2001 - egyik fontos ciklusa lesz). A verseket összefüggő láncolatként olvasva, kibontakozik előttünk egy konzekvensen, kitérők nélkül végigjárt életút, amely (nála is) már-már önfelszámoláshoz vezetett. Az egyensúlyát vesztett, megbomlott psziché 'játékainak' (képzelgés - hallucináció - szorongás stb.) olyan pontos és hiteles képét kapjuk, mint kevés költőnknél (József Attila után talán csak Petri Györgynél, Tóth Lászlónál). Poétánk mintegy 'kívülről' figyeli-szemléli önmagát, tudósít a benne zajló lelki folyamatokról. A szövegekből egyértelműen kiderül: az Apa-imago hiánya, költészetének elutasítottsága, a 'váteszi' megszólalásmód ellehetetlenülése, kompromisszumokra képtelen konok elszántsága együttesen vezettek feloldhatatlan belső válságához. Önmagával meghasonulva, kétségbeesésében az Úrhoz fordul: 'Eleget éltem, Uram, / eleget. / Harminchárom éves vagyok, / mint glóriás gyermeked, / harminchárom éves. // Vállamra ormótlan keresztfa nehezül: / ballagok hozzád / a Koponyák hegyére. / Látod, nem kísér senki. //...// Hallgass meg hát, / Uram: ne riadj meg a daltól!' (a Kálvária-ének bevezető verse).

Ki is vagyok én? - teszi fel a kérdést maga-magának a költő. S az összefüggő lírai monológként ható versek folyamatában lassan feltárul, önmaga számára is tudatosodik az összeomlásához vezető út, egész addigi élettörténete.

Világrajövetelét - mint minden jelentős költőnk - fátumszerű 'eleve elrendeltetettség'-nek érzi: 'A negyvenegyes tavasz harmadik napján / megszült egy napraforgó arcú asszony, / hogy ebben az égkupolás alkotóház-világban / mutassam fel a szépet, a jót, / s mondjam ki bátran az igazságot' (1941. III. 23.). Bár Ózdon született, felnevelő faluja Bükkszenterzsébet, ahol anyai rokonsága élt, s ahol szülei szép kis házat építettek, hogy hármasban önálló életet kezdhessenek: 'Kőműves napszámos / s ki tudja hány rokon / sürög, segédkezik /.../ Én meg az árnyékban / alszom vagy leskelek, / hol anyám, hol apám / csókolja meg arcom' (Ház épül). Ám Utassy Vadász József, az ózdi vasgyár segédmunkása, csakhamar (1942 őszén) sas-behívót kap; s 1943 februárjában már jön is a frontról a 'fekete levél', egy dobozka kíséretében, benne néhány tárgyi emlék, fénykép, a halott ujjáról levágott karikagyűrű. A minszki hadikórházból egy katonaorvos küldte el a kezei között meghalt katona utolsó üzenetét (A fekete levél, Gyászdoboz). Kiss Margit, a 'faluszépe asszony' egész életében gyászolta urát, 'szép arca tengerszemét' könnyek öntözték; fia szemében ő volt 'a magány nagyasszonya' (Akit a gyász felöltöztet, A magány nagyasszonya). Húga s öccse így sohasem született költőnknek - hiányuk örökre égette lelkét (Sirató). Sokszor eltöprengett mostoha sorsán: mi lett volna, 'ha Papa széttépi a behívót? / sőt: nemet mond, kiáltó nagy nemet?' De lelke mélyén tudja: akkor sem maradhatott volna életben. Kisgyerekként sokszor próbálta kiásni a földből a halottat; később hiánya egyre fojtogatóbban nehezedett szívére. 'Bár tagjait a Don partján furulyává lőtték, /.../ s a pásztor szél combjain sípol' - hangját a föld alól még most is hallja fia (Szoknyát küldtél, Diófa, A föld alól is, Papa! stb.). A fájdalom nem enyhült az évek teltével-múltával: 'A hiányod éltet. / Kiülök a nagy hold alá, / virrasztok, fehérlek' (Milyen egyszerű). Mintha magába temette volna őt, s vele élne-halna: 'Tudod-e, hogy túléltelek már, Te, Minszki Halott? / Őszök piros lombja pereg rám: / sétáló sírköved vagyok' (Ahogy telnek).

Gyermekkora - félárva volta ellenére is - anyja s rokonsága jóvoltából meghitt családi légkörben telt. 'Gyermekkoromra mutató ujjam / repülőtere egy messzi nyárnak, / hová éberen, félig ájultan / az emlékeim visszajárnak'. Anyja aggódó-féltő gondossággal nevelte (Alkony emlék, Anyám vasal, Egyedül, Délutáni udvar, Malomudvar, Karácsonyfa stb.). 'Jókedvű rigók cimborája' volt ekkor még; 'fülig maszatosan is vezér'. Nyáresteken 'egy sereg liba élén', mezítláb, diadallal jött haza, szemét a csillagos égre függesztve (Sereg liba élén, Rezeda-álom). Alkonyatkor gyakorta gombászni, őzet lesni járt pajtásaival; forró nyári napokon a Tarna patakban lubickoltak (Őzek, Patakparton, Akácos); ősszel együtt ballagtak iskolába (Megyek iskolába, Őszök húrjaira stb.). Az elemit szülőfalujában végezte, a felső tagozatot Tarnaleleszen, a gimnáziumot Egerben. Teljesnek, fénnyel telinek érezte (ekkor még) életét. (Hadd szálljon az ének, Ahogy a torkomon kifér, Uramisten, Havak hatalma, Hóember, A kétszínű tél, Tombol a tavasz, Viharban stb.). Sugárzó életreményekkel, büszke magabiztossággal vágott neki az útnak; kamaszkorában már írogatott, ha nem is jelentek meg - a kor által elvárt 'szabvány'-tól eltérő - versei. 'Sisakos tolla' s a 'sörényes gondolat' mint 'szárnyas csikó' repítette magasba: 'Már őrségváltásra sorakoztak lassan / az ötvenes évek, / mikor nekivágtam fényes tollammal a / szavak sűrűjének. /.../ Micsoda vágta volt, micsoda vágta!' (Mikor nekivágtam...). Ha haza-hazalátogat, még most is elfeledett-eltemetett képek sora bukkan fel tudatalattijából; visszaálmodja magát a múltba: 'Hol ifjúságod tűnt el, / fekszel hanyatt a fűben. // Hatalmas fellegárnyban, / heversz az elmúlásban. // Villanydrót-kottahangok / a fecskék, vadgalambok. // Dúdolod őket halkan. / Suhanc vagy. Halhatatlan' (Hol ifjúságod tűnt el...).

Hogy lett ebből a bizalommal, reményekkel teli indulásból a 'krisztusi kor' elértével keresztút? A Kálvária-ének cím nélküli, egymással összefüggő darabjaiban költőnk - utólagosan - hihetetlen racionális erővel, fegyelmezetten számba véve akkori élményeit, idézi fel összeomlásának történetét. Korántsem 'privatizálva'; sokkal inkább általános érvénnyel: a korszak sok-sok 'néma' (tapasztalatait megfogalmazni nem tudó) emberének traumái tárulnak fel e benső monológban. Így e műnek jóval önmagán túlmutató jelentősége van: pszichikai látlelet mindazok gyötrelmeiről, akik a 'puha diktatúra' szorítójában összeroppantak, mert képtelenek voltak elviselni a személyiségük megcsonkítására, álmaik-vágyaik letarolására, autonómiájuk szétzúzására irányuló korlátozó intézkedéseket, a cselekedeteiket titkon ellenőrző besúgórendszer mindennapos fenyegetését. A pártállam - miközben 'zöld utat' nyitott az alattvaló lelkületű emberek előtt - még a létlehetőségtől is megfosztotta mindazokat, akik ragaszkodtak a szabadon szólás jogához, s nyíltan kritizálni merték a közállapotokat. Nem csoda hát, hogy az 'erős', konfrontatív alkatú emberek rokkantak meg leginkább a kontraszelekciós viszonyok közepette (lásd: Hajnóczy Péter, Latinovits Zoltán, Petri György stb. sorsa). Így természetesen az ő életművük árul el legtöbbet a 'létező szocializmus' szellem- és személyiségellenes viszonyairól.

A valóságmozzanatok egy kvázi reális eseménysor alappillérei lesznek a tudatáram folyamatában; költőnk megrendült tényérzékelése tévképzetek hálóját vetíti maga elé. A poétikus indítás ('Küszöbén az estnek, / csillagfakadáskor / dalba fog az ember, / ha már fáj a sorsa, / nagyon szépen fájjon') kettős értelmű: a nap vége és az élet-alkony közeledte számvetésre készteti a költőt. Az egyetemes szorongás víziói bontakoznak ki előttünk (felesége és kisfia hazautaznak Rédicsre a nagyszülőkhöz; poétánk attól tart: családja el akarja őt pusztítani; majd azt képzeli: katonák próbálják elhurcolni a Don-kanyarba; aztán egy presszóban - kávézás közben - rémülten döbben rá: figyelik; menekülni próbál - 'éjfél után verődöm haza, félig tébolyultan' stb. - 1-5. rész). Otthon már hallucinál is ('Szaggasd meg ruháid!'); mire meztelenre vetkőzve, étlen-szomjan végigdől a kereveten ('félek, megmérgez valaki...'). Mélységes kétségbeesésében anyjához kiált: 'Édesanyám! / Mi van akkor, / tudod-e, /.../ ha megőszült magzatod álmában visszaordít / öled / odújába?' - (6-10. rész). Látomásaiból-hallucinációiból a továbbiakban egy paranoid mániásdepressziós kórkép bontakozik ki József Attila Szabad ötletek jegyzéke bűnlajstromára és félelmeire emlékeztető hitelességgel. A fantasztikumba hajló tudatmetszetek egy szubreális szféra illogikus eseménysorába torkollnak (csöngetnek, költőnk meztelenül nyit ajtót; szomszédasszonya - ki tisztában van lázas vízióival - felöltözteti, étellel kínálja, de a beteg elutasítja, azt hívén, meg akarja őt mérgezni). Köröskörül a sötétzöld, lándzsa alakú, tüskés-karmos szobanövények is mind-mind orgyilkosok. 'Irtózom tőletek!' - kiáltja; majd magára maradva a tükör elé áll: 'Ki vagy te, szerencsétlen ember, / mondd, ki vagy te? /.../ betűk remetéje, / kiért remeg a tenger' - és 'röhög rajtad a világ!' Egyre zavartabb, tétovább; keresi a szobában elhelyezett titkos lehallgató készüléket, félvén, hogy gyújtózsinórt dugtak mellé, s perceken belül felrobban a lakás. Majd súlyos ideglázban remegve menekülni próbál: lebotorkál a VII. emeletről, de a kapu zárva; a liftbe nem mer beszállni, gyalog fel, visszaliheg a lakásba s kötelet keres - 'hála az égnek', nem talál! Mire sarkig kitárva a konyhaablakot, ki akar rajta ugrani, de a napfény és a friss levegő hirtelen észhez téríti: 'Éreztem, hogy egyre erősebb vagyok: / óriási energia / áramlik belém / tetőtől talpig' (11-17. rész).

Az öngyilkosságot elkerülte hát, de az agyába befészkelt kényszerképzetek tovább kínozzák. Délután figyelmes szomszédai sétálni, tollasozni hívják, de ő rájuk is gyanakszik ('hiszen annyi a béemes a házban, mint a nyű'). Velük tart, aztán csakhamar elkószál mellőlük; rosszat sejtve érzi: 'most kezdődik az én pokoljárásom'. Amit a továbbiakban fantazmagóriákkal kevert valóságos kalandként el is mesél. Egy építkezéshez tévedve indulatos szóváltásba elegyedik az őrrel (azt képzeli, katonai objektumot építenek a város közepén), majd a munkásokkal verekedésbe kezd (ismét azt hiszi, meg akarják mérgezni); azok ráuszítják a kutyákat, s ő szédelegve-émelyegve menekül. Közben agya 'kaleidoszkópja szörnyűbbnél szörnyűbb képeket mutat'. Egy gödör előtt megtorpan, mintha saját sírgödre lenne, amelyből épp most lépett elő ('feltámadt'?). Hirtelen Jézus Krisztusnak képzeli magát, 'isteni energiával' feltöltődve harsányan szavalni kezd: 'ne tekintsétek / ellenségnek egymást / ne öljetek, / ölelkezzetek össze, emberek!' Majd boldogan elindul toronyiránt, Magyarország c. versét szavalva ('Világ Világa, / Szerelem Kápolna-virága, / nekem / Édes Egyetlenem, / Hazám, / Te drága!'). Egy kis őrbódé ajtaján apja keresztnevét fedezi fel ('József!' - ujjong boldogan; 'Nyisd ki az ajtót, / édesapám, / ölelj meg, /.../ csókold meg a te / nagy fiadat, / aki harminc éve / vár rád, / harminc hosszú éve...'). Majd dudorászva továbbáll, végül egy hatalmas gödörbe zuhan, ahol félálomban, vizionálva tölti az éjszakát (18-24. rész).

A befejező részek (25-27.) a kálvária utolsó stációit, a 'keresztre feszíttetés' gyötrelmét örökítik meg. Költőnk továbbra is 'kívülről' figyeli önmagát, pontosan diagnosztizálja a benne zajló folyamatokat, s önsajnálat nélkül, objektíven jeleníti meg magát és környezetét. Hajnalban a gödörből kikapaszkodván a frissen munkába érkezőket figyelmezteti: 'Itt egy atombomba-siló épül! - Pillanatokon belül a levegőbe repülhetünk valamennyien...' De mert senki nem figyel rá, mezítelenre vetkőzik (a pszichiátriai tapasztalatok szerint ez az abszolút nyíltság, őszinteségvágy jele), ami a józan járókelőkben megütközést vált ki. Már jön is az éjjeli őr két rendőrrel az oldalán, akik igazoltatják. Ekkor hatalmas erejű hallucináció tör rá: 'Úgy láttam, / úgy hallottam, / úgy éreztem, / hogy lőnek rám' mindenfelől. 'Lőnek és / lőnek, / golyót asszonyomnak, / golyót kisfiamnak, / tipegő jövőmnek //...// bújnék az anyaföldbe, / egész a magmáig, / mert szégyen az, / amit a tömeg lát itt: / egyetemes szégyen!' Eközben megérkezik a mentőautó; ő torkaszakadtából üvölt: 'Miért nem azokért mennek, / akik engem idejuttattak? //...// Nem én vagyok beteg itt, / hanem a világ! / Én csak az egyik / áldozata vagyok, / csak az egyik!' A két rendőr meg a két mentős betuszkolja a kocsiba, ő ordít: 'Ne hagyjatok elvinni! / Holnap lehet, / hogy ti kerültök sorra!' De nincs segítség... 'Becsapódott mögöttem az ajtó...' Aztán altatóinjekció és csend...

Nem börtönbe hurcolták, természetesen, mint mondjuk tizenöt-húsz évvel korábban tették volna. Ó, nem. Csak az elmegyógyintézetbe. Hiszen ekkor már a 'puha diktatúra' korát éltük...

Fel-felocsúdva a szedálásból, költőnk Kiss Benedekhez intéz megrendítő szózatot - képzeletben: 'Bencém, Benedekem, / menekülj hazulról, / mert ezek utánam / biztos érted mennek, / megárvul családod, / jaj, ne higgy ezeknek! // Menekülj, / menekülj barátom, / ezek lehallgatják / telefonjainkat, / lemetszik dalaink / szárnyát: föl ne szálljon /.../ ezek megtöretnek, / roppantanák, zúznák / gerincünk töreknek...' Egyfajta szorongásos 'kishalált' él át, de ebből van még, lesz még valódi 'feltámadás'! A Figyelőben ('hatalmas szoba volt, / elfért benne legalább / tizenöt ágy') megfürdetik, megborotválják, tisztába öltöztetik - érzi ápolói rokonszenvét. Kisvártatva a Kilencek együttérző baráti társasága veszi körül. 'Itt vagy te is, Mezey / Katinka? / Hát Oljanó hol van, / az én János barátom, / a rettegett dzsúdós? //...// De kinek a hangját hallom a sarokból? / Rózsa Bandi, szólj már! /.../ Itt van, itt van / az egész Kilencek! / Bence, Győri Zsiga, / Filosz (Péntek Imre), / Kovács! / Konczek! // Fiúk! / egy hét múlva / lapot alapítunk!' - ujjong máris, s felszárnyal képzelete... Aztán újabb injekció: 'röpke perc, / túl voltam / hetedhét határon: / vitt, sodort magával / az álom, az álom...'.

*

Azt hihetnénk, hogy a rendszervál(tozta)tó évek visszaadták Utassynak régi hitét, erejét, ifjonti lobogását. Sorra megjelenő kötetei (Keserves, 1991; Hol ifjúságom tűnt el, 1992; Fény a bilincsen, 1994; Földi szivárvány, 1996; Havak hatalma, 1996; Szép napkeltő holnap, 1999) azonban épp ezzel ellentétes benső folyamatról tanúskodnak. 'Nap süt, de szemem nem ragyog: / levert forradalom vagyok' (Öreg vers). Azt a pusztítást, amit a letűnt korszak a szellemi-erkölcsi értékek felőrlésével végzett, jóvátenni, helyrehozni nem lehet. Azok, akik 'ellenállók' voltak, továbbra is periférián maradtak, elégtételt senkitől nem kaptak. A 'behódoltak' viszont újfent megdicsőültek. 'Itt állok felpofozva. / Kitiltva. Lefokozva. //...// Vagyok a világ vagánya. / Vállamon iszonyat árnya. //...// Írok hát igazat, árván! / A hold a hangulatlámpám' (Világ vagánya). Ő, aki hajdanán 'márciusi rügyropogáskor' láztól pirosan indult 'csatába', már nem vágyik új harcokra; a 'ragadozó világ' erősebbnek bizonyult nála. Beéri hát a 'kívülálló' pozíciójával. 'Áll a fiú a tébolyító Hold fényözönében, / álmodik éberen, és / csönd hull rá, feledés' (A ragadozó látogatása, Csönd hull). Sikerre, elismerésre nem vágyik többé, egyetlen elégtétele: 'Tudom, hazudni nem hazudtam. / Minden betű ragyog. / Arany sisakot hord a tollam, / s fényes gondolatot' (Magamnak írok). A 'liliomok lázadását' egykor vérbe fojtó, a jelenkori Giordano Brúnókat eretnekként megégető Hatalom összeomlott ugyan, de ki tudja, milyen jövő vár a nemzetre a totális sötétség nyomán? 'Negyvennyolc éves leszek márciusban /.../ és nincs hitem, emberek! / Törvényt is csak egyet tisztelek: / az örök elmúlásét. // A lüktető idő / mellkasában tombol, / hánytorog a szívem, / amíg hánytoroghat' (Irgalmatlanul, Hát ide jutottam, Bordal, Torkig vagyok). És Október? Szelleme vajon él-e, győzhet-e még? A krizantémok a temetőben a szembeszegülés dicsőségét, fájdalmát hirdetik; feltámadást nem ígérnek ugyan, a közös gyász mégis felemelő: 'Ünnepek ünnepe: tüntess, / ha kell, hát bitangot büntess, / tüntess, Október, tüntess!' (Október). De tudja: ő már nem lesz 'vitézlő harcos': 'Nem leszek ott a / barikádon, / ahol elvérzett annyi álmom, / lázas, lázadó ifjúságom. // Bocsánat, / ezer bocsánat: / a lélek ép, / a test sivár rom' (Halkan).

1989 költőnk számára tehát nem a megújulás éve. Mintha a Végzet egy pillanatnyi fellélegzést sem engedélyezne neki: alig húszesztendős fia szarkómás lesz, lábát amputálják, majd kisvártatva meghal (Fiamhoz, Bánat, Ezüstvilág, Krónikus osztály, Gyászéj, Napáldozat stb.). Sorstragédiaként éli meg, hogy mint apját - fiát is el kellett veszítenie; most lett csak igazán árva! 'Eddig én apám sírkeresztje voltam / veled most jövőmet temetem el végleg. / Kell az istennek egy ember, aki árván, / őszen, kiraboltan: a Napba néz érted' (Nagy kék szemeid örökre lehunytad). A nagy Göncölhöz fohászkodik esdőn: 'Vedd föl, / vedd föl az én fiam, / és ültesd a bakra, / s röpítsd, / suhogj vele / az Esthajnal csillagra! / Mert látni akarom, / látni minden este: // Őt, // akinek fény lett, / fény lett teste-lelke'. Kétségbeesetten faggatja fiát, a Természetet, a Világot s Istent: miért s hogyan történt mindez épp vele! (Faggatom a fiamat, Levél Istenhez, Egy kisfiút kerget a tenger, Fiam! stb.). Szívébe temeti, ébredő-formálódó ifjúságának, majd szörnyű betegségének mozzanatait elevenen őrzi: 'Láttalak vidámnak, / fülig-nevetősnek, / szomorúság bajnokának, / gyávának és hősnek, //...// láttalak erősnek, / láttalak gyöngének, / láttam, ahogy átlényegít / egy pillangó ének; //...// és láttalak ott is, / ama kórteremben, / ahol soha nem alkonyul, / csak reggel van, reggel; / láttalak, látlak is: bár volna félálom! / bicegsz felém járókával: féllábon, féllábon. // Így látlak, míg élek. / Ifjan, krisztusian. / Nem is, nem is vagy te halott: / drága kicsi fiam! (Választ világomtul).

Még sokáig viaskodik vissza-visszatérő álomképeivel; évek múltán is 'vak borzongással' idézi meg mankón bicegő gyermekét, szeretne utánahalni (Szarkóma, Aki temeti fiát, A magány markában stb.) Mi egyebet tehetne? - megpróbálja legalább versében 'éltetni' őt: 'Élj örökké, fiam, / én édes derengőm, / kit a fekete csönd / fényre nem ereszt föl! //...// Mit tehetnék érted? / mit is tehetek én? / Vacogtat a bánat, / remegtet a remény. / Hiányod fagyától a bazalt reped meg! / Végzem fényes munkám: / betűkbe temetlek! (Én édes derengőm). De a fájdalmat is meg kell tanulnia elviselni, mennie kell tovább kiszabott útján: 'Buzdítanak a csillagok: / ha már ilyen árván hagytak, / rengesd fiad emlékét úgy, / miként bölcsőjét ringattad' (Utad végén).

A halál tehát elválhatatlan útitársává szegődik (In memoriam U.J., A magány markában, Vége, A büszke holtak, Álmok alagútja stb.). Tudja: a fátum erősebb nála. Felesége, 'a gyász fájdalmas nagyasszonya' is vigasztalhatatlan. Kettejük kapcsolatát azonban megerősíti a közös bánat (Feleségemhez, Kedves!). Egymás szenvedésében osztozva, egymást gyámolítva haladnak tovább az életúton: 'Ketten maradtunk, / ketten, / ebben a világi rettenetben. //...// Ma még tavasz van, / messze a nyárvég, / ám fekete az út, / s még feketébb lesz, / ha az elmúlás / angyala rálép, / és közénk zuhan, / közénk zuhan egy / jegenyeárnyék' (Ketten maradtunk). Kései, fáradt-szerelmes versek sorában az összetartozás mind mélyebb köreit járja be költőnk (Zsóka, Öregek, Csókjaid édesvizével, Te meg a tenger, Meghitt mondat stb.). Immáron ötven esztendővel háta mögött szinte csodának érzi, hogy 'sarki fényben, ködben', egyszál pallón eljutott idáig. Menedéke, egyetlen mentsvára felesége megértő, biztonságos szeretete (Szemed égboltja alatt). Az enyészet bágyadt szépsége örökös társukul szegődött: 'Ha meghal egy dallam a gordonkán, / s fölzokog az alt, jajong a szoprán, / különös, furcsa borzongást hoz rám, / ha meghal egy dallam a gordonkán' (Gordonkára). S majd úgy távoznak ők is, ha itt lesz az ideje, mint eme édes-bús dallam: 'Ha meghalunk, / büszkén halunk meg. Halkan. / Ahogy elhal a gordonkán a dallam. / Elmúlásunk ünnep lesz. Halhatatlan.' (Erzsikém). Addig pedig? Az ifjúság egykori tüzével fel-felparázsló szerelem megtartja mindkettejüket (Nézlek múlhatatlanul, Ritmusán a tengereknek). Látszatra még minden a régi; csakhogy a mélyek mélyén örökre ott van már a sosem gyógyuló seb: 'Balladát lejtesz te, / öreg, / balladát, / míg a Tejúton gyermeked / arany mankóval ballag át, / balladát lejtesz te, öreg, / balladát' (Hogy érzed magad, Dzsó?). Csak élete párja gyöngédsége, türelme, a labirintus sötétségéből őt hite Ariadné-fonalával kivezető szeretete tartja benne az erőt (Labirintus). Kettejük életszövetsége rejti 'halhatatlanságuk' titkát: 'Te az időnek dolgozol, / én az időtlenségnek. / Te asztalomra bort hozol, / s én dalba írlak téged: / te az időnek dolgozol, / én az időtlenségnek' (Egyszerű ez).

Utassy 'önarcképe' egyre fájdalmasabbá-töprengőbbé szelídül; de a régi dac, az egykori tűzlobogás még fel-felparázslik tekintetében: 'Vagyok, aki vagyok. // Nagy két szemem tábortüzénél / ragyog, aki ragyog. //...// Vagyok, aki vagyok. // Öreg, magányos, / őszezüst ember, / kinek megmosta lábát / a Tenger, / kinek megmosta lábát a TENGER' (Szemem tábortüzénél). Sorstragédiákkal háta mögött egyre inkább érzi: megkoptak büszke oroszlánkörmei. Önmegszólító versek sora jelzi: mély válságba jutott korábbi reményeit, szárnyaló ambícióit illetően. Mint egykor Tóth Árpád, a hatni tudás illúzióját elveszítve mond ő is 'Jóéjszakát' a világnak: 'Hamutartód a Hold. / Csupa füst, csupa por. / Vén lírák legénye, / te oda hamuzol. // Falióra virraszt / veled: tik-tak, tik-tak. / Már mosolygok rajta, / hogy minden perc itthagy, / itthagy' (Éjfél).

El-elborozgat még, hol magában, hol ifjúkori igaz barátjával, Kiss Benedekkel, de a 'világmegváltás' gondját most már másokra hagyja (Ragyogjon a bordal, A zöld veltelini, Szonett helyett, Egy kancsó bor tüzénél, Vendégségben Kiss Benedeknél, Kocsmazajban stb.). Nemzedéki sorsukat - a Kilencekét - jelképesen így mutatja fel: mikor elindultak, nem láttak utat maguk előtt; mégis piros kedvvel vágtak neki a jeges-magas hegygerincnek. Fel is értek a csúcsra, ott tábortüzet raktak, dalra fakadtak. 'Tetszett ám az ének / a Hegy szellemének. / Ígértük százszor is, / feljövünk máskor is. / És a virradatban leballagtunk lassan.' (Hegymászók). A viszonylag fiatalon elhunyt Rózsa Endre (1941-1995) emlékének több verset is szentel. 'Megjött a tavasz, / te meg elmentél, barátom. // fölhúztad a hétmérföldes csizmát, / nekivágtál a mindenség vadonának. //...// Várt már, toporgott az Isten, / hogy kinevezhessen: / a vers tábornokának' (Meghalni gyönyörű). Majd később, a tenger mellett, az elmúlás szele suhintja meg; barátja szellemét idézi: 'Komorlik minden betűm, gyászol. / Akár a Tenger, / úgy hiányzol' (Rózsa Endre, Tengerparton).

Az ifjabb költők közül ekkor már néhányan őt tekintik 'Mesterüknek', s köré gyűlnek baráti beszélgetésre, 'nemzetsorsot' tanulni; pohár bor vagy korsó sör mellett 'váltják a világot' (Három árny a mennybolton - Hunya Zsoltnak és Léka Gézának; Szikra Jánoshoz; Ecetfa alatt; Csehó - Szikra János és Léka Géza társaságában; Ezért volt hát - Léka Gézának stb.). Bárhogy forgatják is a szót, egyre kilátástalanabbnak érzik az ország helyzetét: 'Csáky szalmája ím az ország. / Tudhatjátok már. / Mi a gyarmat. /.../ Szorong a sok kirakatablak, / a bábukat mind megmotozzák, / az utca zeng, a lárma zaklat: / csörömpöl egész Magyarország' (Csáky szalmája). A sok-sok utcára került, munka nélkül maradt ember, a 'lecsúszott' részegek, hajléktalanok, a romos-koszos lepusztultság mindenütt - fájdalmas látvány. És sajnos 'nem az országrontók fizetik a kontót' (Rongy idő, Nézzétek ott azt az embert, Hozzászólás, Megfáradt fák alatt). Változtatni, segíteni mindezen a költészet eszközeivel lehetetlen, költőnknek is fel kell tehát ismernie, hogy egykori dacos-lázas 'váteszi' alapállása anakronisztikus. Nem is kíván már mást, mint elrejtőzni 'a föld alá, / szétszigorodott arccal, holtan'. Egyetlen vigasza, hogy túl fogja élni saját halálát: 'Mindig leszek, mert mindig voltam' (Akkor).

A 'fekete, üszkös, csillagos, tücskös magyar éj'-ben virrasztva költőnk számvetést készít - immáron némileg eltávolodva sebző-fájdalmas élményeitől. Oknyomozó kíváncsisággal hatol be a lelke legmélyén - tudatalattijában - őrzött emlékvilágba, számba véve, milyen ösztönzéseket-indíttatást kapott a családtól, mit hozott magával a gyermekkor 'édenéből'? 'Apám katona volt. / Görbe tükrödnek fókuszában / remekítsd elém, te hold! /.../ Hadd lássam őt / élve, / félve //...// Vetítsd elém őt, / görbe hold: / levegő / nekem ő, / levegőm!' S anyja? - 'a magány nagyasszonya / borok / bizalmas barátnője', 'álomi asszony', ki hiába hívja-szólongatja apját, férjét, unokáját, lassan már fiát is; segítséget, választ kérdéseire egyiküktől sem remélhet. Saját magát pedig 'tékozló fiú'-nak érzi, ki 'elherdálta kincseit, / eltékozolta, / rajta Isten sem segít' (Tékozló fiú). Csak egy-egy emlékfoszlány a Múltból melengeti meg olykor-olykor didergő szívét (Nagyapám és a vadkan, A kis harmonikás, Szentkút, Részes cséplők, Cigány kesergő, A suszteráj ura, Toronyiránt stb.). Még most is, öregedvén, e kötöttségektől mentes, szabad 'természeti' világban érzi igazán otthonosan magát (Kikeleti haikuk, A hőség haikui, Őszi haikuk, Téli miniatűrök, Tücskök titka, Négy tanka stb.). Olykor-olykor fel-felparázslik benne még 'március tüze', ha meghallja a Tavasz madarainak vidám füttyét: 'Rigók, füttyösek, drágák, / március madarai, /.../ téltemetők vagytok, / forradalmak hírnökei, / ti, / ti, / március madarai, / színarany csőrűek, / ti vagytok az én testvéreim: / hazámhoz, Európához hűek' (Korom madarak). De sejti: igazi Tavaszt ő már nem fog érezni soha. Feleségével, 'a gyász nagyasszonyával' örök őszben járnak: 'Bújnánk össze ötvenévesen, / de a fiunk a föld alól kiált ránk' (Nagy éjszaka).

*

Utassy lírája az idők folyamán mind filozofikusabbá érlelődött; az elmúlást mint léttörvényt immár lázadozás nélkül elfogadja. Apokaliptikus képet fest nemcsak a saját, a magyarság, de az emberiség jövőjéről is. 'Ó, nemcsak én, / jaj, nemcsak én, / elmúlik egyszer minden, / megfeketedik majd a fény, / haldoklik tó és tenger, / homokba fulladnak folyók, / partjukon gyászfák zörögnek: / íme a világ, világod! / Öröknek hitted, öröknek'. A Föld maga fog bennünket elpusztítani, hiszen visszaélünk erejével, termékeny bőségével: 'Iszonyú lesz a bosszú itt, / mert a Földnek: / az Élet nem kell. //...// Nem enged el: megöl a Föld, / fekete bölcsőben ringat, / a mostoha űrből sem int / egyetlen árva csillag'' (Iszonyú lesz). A kései Ady tragikus, magát s nemzetét sirató hangja cseng vissza ezredfordulós költészetében. 'Már az utolsó levél is lepergett: / vak huzatodban, vén Idő, didergek, / már az utolsó levél is lepergett /.../ Ködöt vajúdnak völgyek, rétek, / zúzmara hull, fák feketéllnek. / Nyirkos a lelkem is - nyúlós, nyálkás, / vállam fekete varjú-virágzás' (Már). Ahogy egykor Ady körött-fölött 'a rémmesék Uhuja' kerengett, szárnyát verdesve, lesve, mikor csaphat le rá, úgy kereng költőnk fölött-körött is egy ijesztő nagy sors-madár: 'Ragadozó, levillog rám a karma. / Megölhetne, ha éppen meg akarna. / Mint a szívem kong, üres a határ. //...// Minden halott lelke hazatalál. / Félig őrülten itt csak én bolyongok, / visszhangozzák lépteimet a dombok. / Kiált értem, suhog a nagy madár' (Barna). A 'lélek-madár' 'a nap felé repül', 'lángol, óriás magánya / űzi a nyárból, űzi' - 'csak a szelek pártfogolják, / csak a szelek egyedül'. A büszke, magányos madár 'hétszer kerüli meg földünk, / s nincs ág, amire leszáll. / A magányok magánya ő, / elérhetetlen, örök, / nézünk utána, s hallgatunk, / hallgatunk a csend mögött' (Látok én egy nagy madarat).

Lassan készülődni kezd a végső útra (Útrakészen). Tudja: nem üres tarsollyal távozik: 'Éltettem az életet, éltettem! / Az én síromnak szája mosolyog' (Jelet hagytam). Tisztában van önértékével, ha késve jött is a külső elismerés: 'Előragyog majd az Idő, / kardhüvelyből villan a fény, / és fölsebzi a levegő / vén arcára: ki voltam én' (Kései tiszteletadás). A díjakról egyébként ironikusan vélekedik, hiszen nem mindig 'érdem szerint' osztogatják (Babérkoszorúsdi). Annak ellenére, hogy számtalan retorzió érte pályáján, mégis elég sok elismerést kapott: 1978-ban a József Attila-díjat, majd több fontos jutalmat, ösztöndíjat, sőt nívódíjat, 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 1997-ben a MAOE Pro Literatúra-díját, 2001-ben a Babér-koszorút, 2004-ben pedig elnyerte az Édes Anyanyelvünk díjat. 2006-ban a Digitális Irodalmi Akadémia választotta tagjai közé, s 2007-ben megkapta a Kossuth-díjat is.

Hatvanadik életévéhez közelítvén, költőnk egyre gyakrabban s meghittebben társalog Istennel; a hozzá való viszonya gyökeresen megváltozik. Újabb kötetei (Isten faggatása, 2000; Sugdos a Sátán, 2002.) a magyar költészet 'istenkereső' vonulatának egy sajátos fejezetét nyitják. Korábban úgy érezte: Istent hiába keresi, nem hajol le hozzá, nem emeli fel őt, legnagyobb válságaiban magára hagyja. 'Zöldfülűként vonzott a nagyság / meg a hírnév, a szertelen. //...// Telente rám tört a tavaszvágy: / - ó, Március, egyetlenem! - / Ki sem fakadtak a barackfák, / már lombjukat sirattam el. // Tudtam, ha pávák remekítik / a délutáni dombtetőt: / ott Isten is jelen van mindig. / És féltem őt, rettegtem őt. // De csak tarka tollat találtam, / s rebegő, rezgő levegőt' (Költőnek lenni). A szeretve-tisztelt példakép, Nagy László üzenete az ő számára ez: 'Ha volna Isten, ha volna szegény, / lenne, ki háborogna bűneink felett, / és megbocsátaná e költeményt: / ha volna Isten, ha volna szegény. // De csak mi vagyunk: egyes-egyedül. / Csillagi csöndben csattan el a csók, / de a pofon is, mi lelkünkre feketül. / Vadak vagyunk, gyönyörű lázadók! / Csillagi csöndben csattan el a csók'.

Racionális tárgyilagossággal, áhítatos főhajtás híján természetesen nem is találhatott rá Istenre, aki csak annak számára eleven valóság, aki feltétel és kételyek nélkül hisz benne. Ő azonban - Balassi s Ady nyomán - mindig 'perlekedett' az Úrral; már-már egyenrangúként követelve 'jussát': 'Tárd ki előttem a fellegajtót: / látni akarom fényben az Istent! / Ám fejet színe előtt se hajtok, / ismerjük egymást hetedíziglen' (Látni akarom az Istent). Isten nem tárta ki felleg-kapuját, nem mutatta meg magát neki; ő pedig egyre inkább úgy érezte: az Atya keserű sorsra szánta, kínhalálra ítélte őt, az igazságkeresőt - mint hajdan egyszülött Fiát. S ő cipelte is - hol zokszóval, káromkodva, hol megadóan - a szenvedés keresztjét; miközben a mai kufárok - farizeusok - júdások - gonosztevő Barabások, a másokat kínpadra kergetők szabadon tobzódtak. 'Vállamon az ormótlan keresztfával / haldokolok fölfelé a Koponyák Hegyén, / villámlik nagy szemem, és a / pillanatfényben / átijed Veronika kendőjén arcom'. Nem torpan meg útján; s végére érve, a megfeszített két lator - a nyomorúságban testvérei! - iránt több szeretetet, részvétet érez, mint a közönyös, távoli Isten iránt (Fölfelé a Koponyák Hegyére). Olykor-olykor azonban mégis bűnbánóan fordul Hozzá, kegyelemért esdve: 'Segíts, Uramisten, / könyörülj meg rajtam, / leng az ég fölöttem, / reng a föld alattam. // Uramisten, segíts, / magamra maradtam, / itt állok egyedül, / kötél a nyakamban. // Nagy, piros szívednek ágához kötöttem: / töröld el bűneim, / bűneim töröld el! // Reng a föld alattam, / leng az ég fölöttem' (Leng az ég, reng a föld).

Ilyenkor úgy érzi: keserves sorsát 'büntetésül' kapta, hitetlenségéért, engedetlenségéért. Ha váratlanul meghalna, káoszt hagyna maga után: 'Mert munkám félbe-szerbe hagytam, / világgá ment őrzőm, / az angyal, / mivel én Istent megtagadtam. / Piros parázson toporog talpam' (Ha most meghalnék). Mégis reméli: a 'megváltás' kegyelmét nem vonja meg tőle az Úr, hiszen szeretett, szenvedett, s őt is szerették, van, ki tanúskodjon mellette az 'égi bíró' előtt. 'Lélekharangok bongnak, csendülnek: / Isten kitüntet. // Dohog magában: / ellenem voltál, / minden éneked egy antizsoltár, / de te voltál, / tetőtől talpig te voltál! // Aki e drámát rettegi régen: az feleségem. // Ő nem sír-rí, őt rengeti a gyász. / Mindenegy mozdulatomra vigyáz. / Eljegyzik majd a csillagi körök, / mert ő is örök: / Ő is örök' (Isten kitüntet).

A dac, a lázadás (Lucifer) szelleme a főhajtás alázatával birkózik benne; azonban egyre inkább érzi: Isten gyermeke /ő is/, kinek az Atya megbocsátja, hogy olykor tagadta - szidalmazta őt (Zengi és gyalázza Istent, Akit lilára vert átkom, Bűntudat, Távozom az Édenkertből, Isten faggatása, Beismerő vallomás stb.). S ha az Atya mégsem emeli magához? Ha netán valóban üres az Ég? Ő akkor is a Kozmosz fia, mint József Attila volt: 'Gyiloktól mentes álmot látsz, / a lelked leng, a tested láng, / ha minden van, csak Isten nincs: / a Mindenség vigyáz majd rád' (Örömhír). Ugyancsak József Attila sorai ('Talán eltűnök hirtelen', illetve 'Íme, hát megleltem hazámat') köszönnek vissza Majd összeomlok c. versében, de jóval ironikusabban, már-már szarkasztikusan: 'Majd összeomlok szótlanul / gyaloglás közben a járdán, / jön egy buldog és megszagol, / mellém ül és vigyáz rám. //...// Futva megjön a rendőr is, / oszlat rögtön, teszi a dolgát, / valahonnan előkerül / egy Új Magyarország, / és letakar vele, beföd. / Arca nem árul el semmit. / Mellém feketül egy furgon: / rám csukják a tepsit'. Más versében is megidézi a sorsrokonnak érzett nagy elődöt: 'Sír a sín, sikolt, / zörömböl a váltó: / sehol egy Megváltó. // Állsz a fülke-fényben, / könyökölsz, hallgatod, / hogy dübörög a föld, / dohorog mozdonyod' (Állsz a fülkefényben - utalás József Attila Eszmélet c. versére).

De azért most sem adja meg magát... Súlyos betegségekkel küzdve (többször rohamozó depresszió, tüdőrák, érrendszeri problémák stb.) is tele van tervekkel, dolgozik. Csak azért is tartja magát: 'Mióta készülsz már / a halálra! / Fölesküdtél rá: / szent az élet' - így semmilyen ok nem lehet elegendő arra, hogy feladja a küzdelmet. Szembefordul 'Halál Úr'-ral tehát, s párbajra szólítja: 'Életemet nem adom ingyen!' 'Betűk balzsama' védi, fájdalmát - gyászát - keservét betűkbe temeti, s új erőre is a betűktől kap. 'Az öregség szakállszárítóján' csücsülve, avagy érszűkületes lábával tétován lépkedve ('lüktet a fájdalom csillaga bennem') sétálgat az őszben (Megfáradt lombok alatt, Nem adom ingyen, Az ének tisztásain), miközben egykor 'forradalmas' szívét csitítgatja (Napszentületkor). Szeretné hinni, hogy egyszer majd mégiscsak eljön a Szép napkeltő holnap, amely visszaadja dalai 'piros hitét, hitelét'; ha kell, 'csillagdrótsövényen' is áttörne hozzá, de eszével tudja: az ösztönök 'özönvizében' alámerülő ember(iség) nem képes benső változásra. 'Káin megöli mindenkor Ábelt, / nem lesz különb, nem, az én fajtám sem!' Az Úrhoz fohászkodik tehát: 'Szeress így minket! És ments meg! Ámen...' (Noé).

Sugdos a Sátán c. kötete egyfajta összegzés, ugyanakkor előretekintés. Apja, majd fia korai halála után most viszonylag hosszú életű anyjától is búcsúznia kell - 'mint a kirabolt határ', úgy érzi magát (Amíg megvirrad). 'Temetem édesanyámat. / Bölcsőjéig zokogom el őt. / Szívemen akkora bánat: / telehalom a temetőt' (1998. VII. 23.). Jobban fáj a búcsú, mint mikor verést kapott még tőle; őt gyászolja a kert, az elhagyott ház, a mező virágai (Fekete ének, Halottal beszél). Tudja: anyja tragédiákkal terhes élete nem volt egészen 'mintaszerű' - élettársai fiának csupán 'mostohái' voltak, ő maga öregkorában 'alkohol tüzén lassúdan' égett el; 'álmát pityókás angyalok őrizték'. De mégiscsak az anyja volt, aki rajongott fiáért, s felnevelte egyedül, a sok-sok nehézség ellenére is. Ahogy telnek-múlnak az évek, a fájdalom nem csitul (Pakk, Sándor bácsi, Színed előtt, Nincslesz, Didergek). A végérvényes árvaság mély kútjába zuhanva költőnket majdnem olyan sötét gondolatok szállják meg ismét, mint 'poklában' vergődve egykoron. Megszaporodnak újra az önmegszólító versek, a gyász belső válságba sodorja: 'Amióta anyád a föld alatt hál, / házatokban fekete csönd lakik. / Mire vársz még? Oly egyedül maradtál. / Döfd magadba a kést markolatig' (Sugdos a Sátán). De egy erőteljes mozdulattal most is elhárítja magától a fekete kísértőt: 'Szeretnék szépen megöregedni, / kicselezve a bamba halált, / s hirtelen összeroskadni, mint egy / épület, amit bomba talált' (Megöregedni). Megint felbukkannak nála a kései Ady fátumos képei: 'Majd eljönnek az utolsó napok: / szemem se rebben, fogam sem vacog, / ha eljönnek az utolsó napok'. Bátran áll akkor majd az Úr elé: 'Hívattál, Uram?! / Íme, itt vagyok! / Állok előtted büszkén, hontalan, / szemem követ egy csóvás csillagot, / ám gondja van annak is, gondja van: / hát rá se hederít, / hogy meghalok' (Utolsó napok).

Lassanként megbarátkozva az öregedés tényével, immáron párjával végleg kettesben maradván, egyfajta meghitt-új viszony alakul ki köztük (Maholnap). Némi bűntudatot érez, hogy feleségének - mellette, vele - ugyancsak nehéz sors jutott; ugyanakkor hálás is érte, hogy nem egyedül kellett végigjárnia Golgota-útját: 'Én magam akartam cipelni / a költészet keresztjét! / Álltál előttem sejtelmesen, / mint egy Máriás szentkép. //...// Én magam akartam cipelni a költészet keresztjét! / És most kifosztva, megrabolva: / ketten nyögjük a terhét, / s visszük, visszük a Golgotára / a keresztek keresztjét' (Ketten). Összetartozásuk immáron végérvényes. A magyar költészettörténet hűséges hitveseit megillető magasztaló verset megkapja Horváth Erzsi is: 'Te páratlan, / te magányos, / te legeslegeslegszebb, // ne sírdogálj, / föl a fejjel, / soha, sohase reszkess, / nincs, / nincs nálad / szentebb, / se bátrabb, / se fessebb, / se hűbb, / se frissebb, //...// én halhatatlan / hitvesem - / Te Kedves!' (Te Kedves). Hatvanon túl c. versében utal rá: már nem a régi láz kapcsolja össze őket (ami természetes!). Egymáshoz tartozásuk szoros köteléke azonban mind erősebbé vált, válik az évek során (Az én asszonyom, Öregek évődése, Sláger I-II.).

Az időskori, érett versekből egy letisztult, küzdelmeivel megbékélt arc tekint ránk. Utassy lélekben feldolgozta 'kálváriáját', s már nem fáj az egykori sok-sok kudarc, visszautasítottság. Szenvedéseivel kivívta benső szabadságát. Úgy érzi: megadta az árát Istentől való eltávolodásának: 'Magadra hagytalak, nagy Isten, / mint Szent Pál az oláhokat. / Nézd, bele is őszült a tincsem! / Szabad vagyok végre, szabad' (Magadra hagytalak). Jézust most már közvetítőnek tartja, aki által személyes kapcsolatba kerülhet az Atyával; úgy sejti-reméli: megkapta (ő is) a hit kegyelmét: 'Mintha lennél, / mintha volnál, / mintha töviskoronáddal / rám hajolnál, //...// mintha hinnék, / mintha hinnél, / mintha Isten színe elé / gyolcsban vinnél: // trónja túl zöld, / ege túl kék, / mégis mintha... / mintha mégis / leborulnék' (Krisztushoz). Azért még most sem hajt egykönnyen térdet-fejet! - és nem 'vallási' alapon rendezi Istenhez való viszonyát (Ha szomorú vagy, Nézek hosszan magam elé). A Természetből (is) az 'isteni harmónia' árad felé, s ő az 'Örök Dolgok' igézetében feloldódva, e harmónia részesének érzi magát (Virrad a föld, Hétpettyes, Hajnalok hajnaláig, Isten hozott stb.).

Voltaképpen már nem is fontos számára a kérdés: létezik-e Isten autonóm személyként, avagy csupán a teremtett Természetben nyilvánítja önmagát? Hiszen az Élet csodájában a Természet által részesülünk! Felfogása tehát némiképp a panteistákéhoz közelít (Öt haiku). Isten bennünk van, s mi Istenben vagyunk. 'A Hold, Isten toronyórája / elütötte az éjfelet. / Nem kulcsolom kezem imára, / nem gyónok és nem térdelek. // Megadatott, hogy látva lássam / és halljam a rög énekét. / A tenger volt egyetlen társam, / a tenger: a tiszta beszéd' (A tiszta beszéd). Méltósággal, az 'egyenrangú' büszkeségével áll most is Istene előtt, de már nem 'követel', inkább kér: 'A hitek hite volt enyém. / Remegtem az igazságért. / Fölnevelt magához a fény, / úgy lettem az elmúlásé. / A hitek hite volt enyém. / Hitetlenségem: Tamásé. // Adj méltó halált, Istenem, / gyönyörű, büszke elmúlást! / Hajam hava hullong, / dereng: / csillagmessze az ifjúság. / Méltó halált adj, Istenem, / büszke, gyönyörű elmúlást!' (Méltó halált).

Utassy József tehát - túl hatvanötödik életévén - mintha révbe ért volna, sok-sok gyötrelme, betegsége ellenére is. 'Krisztusi' sorsa betelt; s ő talán már meg is békélt vele. Hiszen tudja: kétezer éve mindig, újra és újra arcul köpik, keresztre feszítik az Igazságért, az emberi világ jobbá tételéért küzdőket; megcsúfolják 'Isten gyönyörű gyermekét' s eszméit. 'A Koponyák Hegyén / egy hetvenhétszer szép, / harminchárom éves / elárvult vőlegényt, / Júdea királyát, / a leköpött vezért, / jó Krisztus urunkat /.../ kínozták galádul.' 'Máriát gúnyolták', sőt, 'kiröhögték titkon', nem sajnálták 'a gyásztól roskadozót'. Végül 'egy római harcos /.../ gyilkos lándzsájával / szíven döfte Jézust' - és ezzel megölte Jövőnk (Golgotán). Még most is amiatt aggódik: Krisztus parancsa - a 'szeretet-vallás' - nélkül lesz-e valaha is feltámadása az ember(iség)nek? Ha a tisztánlátó 'prófétákat' mindenkor megkövezik, perifériára szorítják, lehet-e remélni, hogy valaha is kialakul egy 'igazságosabb', emberibb társadalom? Úgy tűnik: a történelem máris bizonyította: utópiáink mind sorra megbuktak, megbuknak a valóság kőkemény ellenállásán; így a 'szebb jövő' mindig elérhetetlen álom marad csupán.

*

Utassyra sokszorosan érvényes a mondás: 'Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni'. Ő pokolra szállt; 'dudás' lett belőle. A létezés olyan mélységeit járta be, mint nemzedékéből senki más. 2004-ben súlyos betegen a mosdósi kórházba, majd 2005-ben a bázakerettyei szanatóriumba került, ahol végül is több hónapi kezelés, ápolás után visszanyerte egészségét, alkotó kedvét. Itt született verseinek csokrát - 2001 óta írt költeményeivel együtt - a Széphalom Könyvműhely jelentette meg 2006-ban (Farkasordító). Jórészt emlékeit, a múltat, koraifjúsága élményeit, a tovaillant Idő szépségeit-fájdalmát örökíti meg (Ámulat c. ciklus). De még ennél is megrendítőbbek a jelenkor rokkantjairól (Hajlék hajléktalanoknak c. ciklus) és sorstársairól írt versei (Ének Bázakerettye betegeiről). Nehezen viseli itt a 'katonás' rendet; mégis 'hálával és nagyrabecsüléssel' ajánlja Pokolból jövet II. c. költeményét kezelőorvosának, Dr. Győri Lászlónak: 'Ifjúságnak háttal, / hosszú nagy víz mellé / kiültetem kölyökszívem csillag alá, kőre. //...// Hatvanöt évgyűrű / arany tüze őrjít, / pántolódik homlokomra / a hetvenedik már. //...// Jövök a Pokolból, / harminchárom éve / úgy járok én oda, mintha / otthonomba mennék. // Otthonomba, végleg, / tébolydába zárva: / ments meg engem, ifjúságom, / te egyetlen, árva'.

A Sors most (is) kegyes volt hozzá: megmenekült. Talán azért, mert erősen hitt benne: még van dolga itt a Földön... 'A haláltól nem félni kell, / hanem várni: emelt fővel! / Szólongatnak már őseim: / csalnának a temetőbe. // Csak a fiam vár szótlanul, / csak ő, az egyetlen árva. / Ő tudja csak: dolgom van itt, / és nem siettet a drága!' (Dolgom van itt). Feleségével Rédicsre költözött, ahol anyósa (kit Nehogy itt hagyj! c. versében 'kis rédicsi örökmozgó asszony'-ként emleget) házában emeletráépítéssel megteremtették a maguk önálló otthonát. Súlyos betegségeiből újra meg újra 'feltámadván', költőnk ifjonti erővel, energiával, reményekkel telve dolgozik. Rendszeresen publikál helyi és országos szintű lapokban (Pannon Tükör, a lendvai Muratáj, Forrás, Holmi, Kortárs, Magyar Napló stb.), felolvasó esteket tart, a Muravidéki Magyar Rádió hosszú beszélgetést sugárzott vele stb. stb. Távol a főváros zajától, természetközeli, friss levegőjű vidéki környezetben, korábbi irodalmi és baráti kapcsolatait fenntartva-ápolva remélhetőleg még sok-sok derűs alkotó esztendő vár rá... Hiszen számára az Élet: a költészet! 'Az írás gyönyörű gyötrelem. / Temérdek éjfél és megannyi hajnal / verejtéke vall csöndesen: / az írás gyönyörű gyötrelem' (Az írásról).

Most, hogy végre zavartalanul a munkájának szentelheti magát, mintha versei is derűsebbek, életörömöt sugárzóbbak lennének: 'Lassacskán megérem testem elestét, / ám szellemem friss, pajkos kiskölyök. / Hagyjátok hát játszani önfeledten, / mert szent a képzelet, szent! És örök' (Hagyjatok játszani!). Élni szeretne, minél tovább, tisztán, szabadon: 'Engedjétek hát dobogni, / verni, // hagyjátok szépen megöregedni: / lüktető kalitkájában / szívem' (Fölkiáltó).

Hatvanötödik születésnapján az Írószövetség meghitt ünnepi rendezvényen köszöntötte. S ő meghatott, méltóságteli büszkeséggel nyugtázta: személyiségének, költészetének ma is varázsa van; sok hívét, barátját, tisztelőjét megpróbáltatásai, hosszas betegségei ellenére sem veszítette el. Bizonyos értelemben ma is nemzedéke orientáló 'vezéregyénisége'. A Magyar Napló Kiadó ízléses kis kötetben, Nagy Gábor válogatásában és utószavával megjelentette leginkább időtálló verseit (A küzdelem költője). A Zúg márciust ma (újra) idézik, szavalják, hiszen aktualitását nemhogy nem vesztette el - az évtizedek során, sajnos, időszerűbb lett, mint valaha... Élete summázatát a Mindenek ellenére c. költeménye fejezi ki a legpontosabban: 'Sietni én sosem siettem. / Gondoltam, megvárnak a dolgok. / Hiába volt sorsom kietlen: / boldog voltam, boldog és boldog. // Ezer dalnak életet adtam, / véremet adtam ezer dalnak: / pacsirtáljanak a magasban, / örömére ifjúnak, aggnak'.

Ha későbbi korok majd elfogulatlanul visszatekintenek a mára, világosan ki fog rajzolódni Utassy szerepe, poétikán kívüli-túli jelentősége: megénekelt 'kálváriája' mindazok közös kálváriája (volt), akik - szembeszegülvén a félszázados diktatúrával - leleplezték, az utókor számára megörökítették annak antihumánus, mindenkit uniformizálni, 'alattvalóvá' szürkíteni akaró lényegét.

Ízléses kiállítású kis kötet; a maga nemében egyedülálló, hiszen a remix az ezredforduló új műfaja. A címlapon két pezsgőspohár, gyertya s éjfélt ütő óra: jelzi, hogy határponthoz érkeztünk - valaminek vége van, de lesz-e egyáltalán, s mi lesz az új, ami jön? Lesz-e új éve / új korszaka az egyénnek, nemzetnek, emberiségnek? Vagy végleg bealkonyult? - mattot kaptunk a történelem nagy sakk-játszmájában? A remix-forma lehetőséget kínál a szerzőnek arra, hogy hidat teremtsen a múlt és a jelen között, s régi - klasszikus - művek újraértelmezésével új asszociációs mezőnybe emelje a már jól ismert szövegeket. A svájci-magyar Alterra Kiadó XXI. századi antológiáiban teljes remix-verssorozatokat olvashatunk; köztük Kálmán Mária díjnyertes pályamunkáit, amelyekben korunk brutális, értéktagadó, illetve értékvesztett valóságával szembesít bennünket.

A Nemzeteszme - Embereszme c. kötetnyitó vers Arany János s Reviczky Gyula híres vitáját idézi (Kozmopolita költészet - Kozmopolita költészet?). Nemhogy csitulna a majd' másfél évszázada folyó polémia - napjainkban még inkább felerősödött. Holott a két eszme szorosan összetartozik; kiegészíti, s nem keresztbe metszi egymást! Nálunk az írók - de az 'itészek' is! - két egymással ellentétes végletet látnak benne; s immáron már a politikai értelemben vett nemzetfogalom is kettéhasadt! Így hát nem ártana felfigyelnünk költő(nő)nk intelmére: 'Bár hazánkból, ősi földből / Csupán egy szívnyi maradt, / Elég volt a gyűlöletből, / Ez a szív most már szabad! // Valamennyi kultúr-hérosz / Valamennyi nemzeté / Valamennyi művész lelke / valamennyi emberé!' S vajon nem aktuális-e ma is Vörösmarty Országháza c. verse? Ugyan ma már 'a hazának van egy háza', de 'fiainak nem hazája' ma sem! 'Képviselő mulat benne, / mintha kabaréban lenne! / Magamagát prolongálja / Az országnak rossz gazdája! /.../ Ha nem végzi jól a dolgát, / Nem tűrjük tovább hatalmát!' (Új emberi jogokat!). És a József Attila-remix? - vajon nem mindannyiónk közös gondját-baját fejezi ki? 'Mondd, mit érlel annak a sorsa, / Ki el-nem-ismert proletár, / Új ezredévben lett rabszolga? / Kimúlt alóla a gyár, / Nincs párt, amely pártját fogná, / Játszhatja a 'hol a piros'-t - / Lustaságát teszi okká, / S ha kell, kap erről papirost?' - és így tovább, a többi rétegre, s bármely korosztályra érvényesen (Mit érlel?).

Találunk itt remek Babits-remixet, rap-változatban (Hiába), Eötvös József-remixet a hajléktalanokról (Megváltás), Bornemissza - Batsányi - Kölcsey - Petőfi - Gyulai Pál - Ady - Szabó Lőrinc - variációkat kifosztottságunkról - árvaságunkról - elnyomorodásunkról. Mind azt sugallják: az 'anyag' síkján (azaz pusztán 'materiális' alapon) nem lehet megválaszolni - megoldani létkérdéseinket; ugyanakkor anyag - pénz - elemi létfeltételek híján nem lehet fenntartani az Életet.

A versek másik csoportja a lírai én legbenső régióit világítja át; egy nagyon mély lelki életet élő személyiség érzelemvilága tárul fel bennük (Anyu nyolcvankettedik születésnapjára, Anyutól születésnapomra, A templom lépcsőjén stb.). Egy fájdalmas ifjúkori szerelem soha ki nem hűlő emlékével szívében járja a költő(nő) a maga útját (Derítő, Halott Kedvesemnek, Szerelmem, A Tabánban, Hullócsillag, Fölfelé fordított tenyérrel stb.). Az értelmiségi lét gyötrelmes dilemmái, egykori eszmé(nye)inek összeomlása - ami végül is tisztánlátást hozott a múltat illetően, tehát pozitív szerepe volt életében - foglalkoztatják, nemcsak egyéni, hanem nemzeti, sőt emberiség-szinten (Töprengés a betongettóban, Reménysugár-szennyezés, Városrendezés, A null-központ stb.). Már-már búcsúzik, készül a világból való kilépésre, de nem megkeseredetten: 'Hol a tiszta ész világít, / Joghalál nincs. Ott a fény. / Mit nem adtam volna érte / életem legelején! / Nem hunyom be szemem, látok! / Ím itt állok vakulatlan. / Búcsúzom, ifjú barátok - / Mert az évek száma hatvan' (Ballada a rendelt Időről). Csöndes mosollyal nyugtázza egy sóhajtásnyi versben: 'Eljátszottam a magam szerepét. / Elég. / Volt, aki virágot adott. / Halott. / Utamon mosolyok kísértek. / Szépek. / És aki porig alázott / Fázott' (Pasziansz).

A kötetet egy kacagtató, négytételes Ludas Matyi-remix zárja. Fazekas Mihály nyomán a jelenkori Döbrögi(k) eszén túljáró mai Mátyás(ok) furfangos bosszúját és igazságtevését meséli el. Egy csereháti gazdát, kinek 'visszamenve hetven ősre / Ludas Matyi volt az őse', s ki 'éberen vigyázott törvényekre és adókra', a 'báránybőrös Döbrögi' - kemény adót vetve ki rá és a hasonszőrűekre - megpróbált mindenéből kifosztani. Csakhogy a gazdáknak megvolt a magukhoz való esze! Gyümölcseiket nem vették át? Termésüket 'lábon eladták'. 'Disznóikat csendben levágták / Az értékesítőt meg se várták /.../ Ukrajna az egészet felvásárolta: / Ott mesében volt csak disznó, / Eddig mást akasztottak a kampókra.' S mikor a fedelet is el akarta árverezni fejük felől Döbrögi, ők Strasbourgba mentek panaszra: 'Ha minket megcsalhat Döbrögi örökre / Hetven nagyapánknak nem marad egy ökre'. A 'világképviselők kara' nekik adott igazat; s 'minden jó, ha a vége jó' - Péter-Pálkor már vidáman folyt az aratás. 'Matyi mindig bízott a Gondviselésben, / De maga is tett a gondok ellen szépen. / Döbrögi már nem megy falu közelébe, / Karlovy Varyban gyógyul az epéje. / Kicsi ember lett ő, nincs benne ördögi. / Márvány függ a kúton: 'Köszöni Döbrögi'.'

Bár a remix-verseknek még nincs igazi keletje az újításokra kevéssé fogékony szakmai körökben, mégsem lehet vitatni jelentőségüket. Tudatosítják bennünk, hogy voltaképpen már évszázadok óta ugyanazon problémákkal küszködünk, költőink minden korban ostorozzák a Mát, s sóvárogják 'a szebb Jövőt'. Az ember és a morál(talanság) mitsem változik; ahogy Madách írta: 'Más név alatt a Végzet ugyanaz'. S ha ezt nem vesztjük szem elől, esetleg tudatos(abb)an küzdhetünk a jelen anomáliái ellen, s kudarcainkat is nyugodt(abb) fölénnyel tudjuk elviselni. Ezért érdemes tehát olvasnunk remix-verseket (is)!

Kálmán Mária második verseskötete jóval személyesebb, meditatívabb, mint az előző. Szinte minden költeménye a lét (és az írás) értelmére - értelmetlenségére kérdez rá. A társadalom gondjai-bajai most is foglalkoztatják, de inkább csak a tekintetben: hol s hogyan rontottuk el? Miért redukálódtak, redukálódnak egyre inkább eufórikus reményeink a puszta túlélés vágyára? (Türelemjáték). Az élet rokkantjai mint megbénított árnyak, bolyonganak a lepusztított földi Hádesz színterein: 'Ki a halálnak nem komája, / S az életet sem viseli el - / Szanatórium a tanyája'. Szorongásaik, félelmeik martalékaként magukba zárkóznak: 'Naphosszat nem is beszélnek, / Nem kell tévé, telefon / A csend az egyetlen vagyon' (Nihil). A 'káinok' kiteljesedett, zavartalan uralma alatt az 'ábelek' megalázva-kifosztva pusztulnak el; egyre inkább úgy tűnik: a Sátán tartja markában a világot.

A költő(nő) mitológiai síkra emeli Isten és Lucifer soha véget nem érő párbaját, amit már Madách a Tragédiában oly megrendítően bemutatott - a befejezéssel érzékeltetvén, hogy a végkifejletet természetesen nem ismerhetjük meg (Isten titka). Lírai víziójában (Hatalomátvétel) a kilátástalan küzdelemben megfáradt Úr 'fényhalottaságyán' fekve már szeretné hatalmát másra átruházni. Ekkor érkezik az ördög, jussát követelve ('Győztem - szólt a Sátán - hatalmam akarom'). Az égiek nem szólnak semmit, csak Konfucius bólint: 'Épp itt az alkalom'. A világhatalom akadálytalan rászakadásának hírétől megrémülve a váratlan vendég már-már visszakozna, mikor az Úr magához inti. Azt hívén: Ábel jött elé, 'az ördögre rajzol egy végső keresztet'; 'aztán - volt, nincs - a Föld belereszket'. Lucifer, mint akit becsaptak, átkozódni kezd; 'az égi hatalmasok' megdöbbenve látják: 'Nagy ellenfelük jócskán átváltozott. / Megőszült a Sátán. Szemében Csöndherceg. / A bénító idő száraz-alma perceg'. A Földre alátekintve, rémülten látja az ördög: az egyetlen szempillantás alatt 'neo-Bábellé' változott; a 'káinok' tépik-marják egymást, hiszen már nincsenek 'ábelek', akiket kifoszthatnának-elpusztíthatnának. 'Nem, így nem kell' - üvölt fel Lucifer, 's öngyilkos tüze gyúl. / A Sátán az Istent egy perccel élte túl'. Hiszen ha Isten meghal, vele együtt pusztul a világ: a 'sátán-fajzat' uralma nem vezethet máshoz, mint az általános katasztrófához, a 'mindenki mindenki ellen' gyilkos elvének totális uralmához.

Kálmán Mária nemzeti sorstudata is tragikus: mintegy a mitikus emberiség-sorssal összhangban. Anélkül, hogy ezt szavakkal külön kifejezné, a költeményekből érződik a korunk általános értékvesztettsége miatti fájdalom (In memoriam Antall József). A jelen talán mindörökre betemette korábbi reményeinket. Úgy érzékeli: a Rákóczi-szabadságharc bukásához fogható az, ami velünk történt. Három költeményben is visszautal e hősi korra. Az elsőben hős Zrínyi Ilona és férje, Thököly Imre száműzetésben, a Márványtenger partján álmodoznak arról, hogy Ilona fia, a 'Rákóczi-árva' majdan diadalra viszi veszni látszó ügyüket. Mintha a történelem igazolta volna álmukat: 'Nem élték meg: / Kibomlottak kurucok zászlói, / De látva látták egymásban, / Miért küzd Rákóczi' (Pro Patria). Csakhogy végül mégis Rodostó lett reményeik temetője (Ahol a fű is sír). A Mikes ma c. Lévay József-remix pedig már egy végérvényesen tönkrement állapotot rögzít: 'Júdása lett mára magyar a magyarnak / Pörgő falevele villanó viharnak /.../ Világtervhez igazítja, szorítja / Hontalanul túlélésre tanítja / Barcelona, Oslo //...// A szülőföld mállik, az ember nem érti, / A Sorsnak asszonya milyen sorsot mért ki'. Mikes azon töpreng: vajon ha ők egykoron nem a túlélést választják, hanem a heroikus halált (mint Zrínyi), másként alakult volna a nemzet jövője? 'Pestis lett a béke: / Szívtől szívig pusztít / fondorlatos mérge'. Örök dilemma: melyiket válasszuk? 'Túlélőnek lenni bizony nem hitványság / Ítéletként hordja magán a magyarság'. Hiszen minden nagy szabadság-küzdelmünk után 'kiegyeztünk', 'túléltünk' - ez tartott bennünket életben a Kárpát-medencében egy évezreden át. A költő A Reformáció Genfi Emlékműve előtt c. Illyés-versre építve egy rövid remix-kompozícióban vonja le a tanulságot: 'Maga az Isten se tudhatta volna másképp'.

A személyiség belvilágába bepillantást engedő költemények jelzik: Kálmán Mária melankolikus léttudata tragikus sorstudattal párosul. Önszimbólumának (ő is, mint Arany, később Kassák) a tölgyet tartja; de már nem mint erős, kitéphetetlen hatalmas fát, hanem mint korhadó, a természet törvénye által pusztulásra ítélt magányos famaradványt: 'Kívül kopáran, belül halottan, / Mint öreg tölgy állok, gyümölcsösben. / Köröttem a kert szedett-rakottan / Érik s elpusztul viharban-ködben'. A termékeny gyümölcsfák bő termését az 'életüst' elnyeli, mégis buján-derűsek; 'csak a tölgy nem osztozik soha / sem bánatukban, sem örömükben' (A tölgy).

A Tankák címen egybefűzött mozaiksorozatban (20 ötsoros) az életút azon mozzanatai tárulnak fel egy-egy villanással, amelyek a lírai alany léttudatát alakították. 'Harmincnyolc éve / Meghalt az édesapám' - ez volt az első ütés (2.). Aztán egy távirat ('56-ban?): 'Bármi történik, azonnal gyere haza' - s ő ment. 'A ház rég összeroskadt, lakóit eltemették' (3.). A halál egyetemes törvényének mindnyájan alá vagyunk vetve, s nem tudjuk, kit mikor, hol ér utol: 'Mindenki meghal / Az élet csak egy tanka / Rövid csattanó / Két galamb piros csőre / Egy percre találkozik' (5.). A Sátán-uralta világban a morális tartását vesztett ember(iség) otthontalanul tévelyeg: 'Ma sem tudja, mi a jó / Mi a gonoszság / a Sátán tőrbe csalta' (12.). A Gyógyulás ígérete, lehetősége - a lírai alany szerint - nem a kultúrában, hanem sokkal inkább a Természetben rejlik: 'Ne Parnasszusra, / Hanem Pilisre vágyódj! / Lovad ne Pegazus, / Hanem Táltos legyen, / S címert nyersz a hegyen' (15.). Küzdelmeiben megfáradva, ő már csak a végső pihenésre vágyik: 'Jó lesz elmenni /.../ Végre kipihenni az / Élettragédiát' (16.). Számot vetve tehát az eddigiekkel, irgalomért esd az Úrhoz: 'Szóval és tettel / Tudtommal nem vétkeztem. / Bocsásd meg, Uram, / A némaságaimat, / A tudatos hallgatást' (20.).

Azt a meghittséget, féltő-óvó szeretetet, erkölcsi igényességet, amit a családban kapott (Öcsémnek), nem találta meg többé soha, sehol. Mióta 'nagyapó' elment, senki nem védi-óvja őt, vigyázza lépteit, nincs kiben megkapaszkodnia: 'Senkinek a szerelmében / Meg nem bújhatok, mint régen / A reményben' (Új magyar Mária-siralom).

Nem személyes-vallomásos költemények ezek sem; s mégis egy szeretetéhes lélekalkatba engednek bepillantást. Az önfegyelem páncéljában szinte egy segélykérő, védelemért esdő én rejtezik, aki nem akarja feltárni belvilágát, ezért inkább - látszólag! - eltávolítja önmagától az érzéseket-indulatokat. Nyilván ezért kedveli az apró 'kockákból' álló tabló-szerű mozaikverseket: nem magukat az érzelmi folyamatokat örökíti meg, inkább csak egy-egy külső mozzanattal utal rájuk, olykor szinte elleplezve őket.

A Tantalusz c. 16 részes ciklus már-már hátborzongató őszinteséggel, mégis áttételes rejtekezéssel tárja elénk az Elérhetetlen (mert már halott) szerelmes utáni sóvárgást, az életre szóló hiányt. A lényegileg összefüggő kompozíció szonett-imitációk sorozatából áll. A sortagolás és a rímképlet többnyire szabálytalan; s mégis: maga a versforma is sugallja a petrarcai életérzéssel való rokonságot. De itt egy női Tantalusz szólal meg, aki bejárta 'az elmúlás városát'. 'Minden emlékem élt és nevetett. / Itt sétáltam egykor átkaroltan. / Nem változtak az utcák, a terek / Sem az emberek'. Már-már magát is az elmúlás részesének érezte ('Ifjú testben holtan holtat hoztam'); 'az emlék, mely eddig csak gyötört: / a búcsúzásnál végképp összetört'. A múlt - immár történelem; megidézése: 'tetemrehívás': 'Elbánt a gyilkos veled, velük, velem. / Részvétlenek az örök csillagok / A Mindenség hidegen ragyog' (I-II.). Tudja: Kedvese valahol várja őt; olykor mintha még itt volna vele, mellette; bár láthatatlanul, mégis összetartoznak. 'A nihilben nincs szín, csak áthatja a fény. / A nihilben nincsen hang, csak hangtalan remény. / A nihilben nincsen tűz, de örök lobogás. / Hirdeti, hogy ő a Semmi - / Hirdeti, hogy ő a Senki / Más' (III-VI.). Volt idő, mikor a lírai alany csendesen szemére hányta önmagának: 'Meg sem próbáltad, lehetsz-e másé? / Szorítja szíved az a nagy halott. / Csak peregnek az évek...' Mint a korai hóvirág - 'ezüstvirág', ahogy Kedvese nevezte - elfagyott ő is a ködgomolyban, hidegben. Pedig olykor kérlelte is Szerelmesét: 'Elég volt, árnyék! Engedj szeretni!', de képtelen volt elszakadni 'hold-ragyogású' árnyától (VII-X.). Mint a Végzet, nehezedett rá: 'Csak egyszer tudtam szeretni... / S egyszer sem tudok feledni'. Számára csupán lenyűgöző álom: 'élni gőggel, szenvedéllyel, vággyal', 'szilaj kedvvel táncolni' (XI-XIII.). Az idők folyamán lecsendesült a sajgó életvágy: 'Míg élek, nem feledem szemedet, / De halott vagy számomra, halott'. Így talán könnyebb elszakadni az emlékektől? Nem biztos! Az életforgatagban elvegyülve a lírai alany úgy érzi: egy csontváz 'görnyedten, mereven, gúnyosan' áll mellette, és vár (XIV-XV.). A zárószonett a Végzet hatalmába való beletörődés: 'Tizenhat év - tizenhat szonett /.../ Holdfényvarázs, gyertyafény-keringő', s az eltemethetetlen, feledhetetlen varázs... Talán így rendeltetett: ne találkozzanak sosem. 'Elnézést kér tizenhat dalom / Ha akkor érkeznél, mikor távozom'.

Kálmán Mária ars poétikának is tekinthető hattételes remix-kompozíciója (Merengések az írásról) hatféle költői modort, létszemléletet idéz meg, amelyekből nyilvánvalóvá válik a költészet értelméről vallott saját felfogása is. Vajdát idézve ('Költőnek babérja nem elég') szól a költészet tehetetlenségéről: 'Mi változik a leírt szavaktól?' - különösen manapság, 'a legális kannibalizmus' idején. Babits álarcában ('A líra elhal, néma ez a kor') azon töpreng: 'Kit érdekel Pegazus szárnyalása? / Közönséges ló kell, alattomos / igásló cinikus szemmel. /.../ A XXI. század nem olvas / mivel írni sem tud. Tibetben / tízezer éves írásokat őriznek / akkor még tudtak írni'. Tóth Árpád kozmikus lírája a magasba emeli, de el is szakítja a talajtól ('Hová röpülsz? A Föld nem jó neked?'). Ady szuverén teremtő ereje s gőgje ('Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja?') ellenpólusaként egy 'vértelen steril-költészetet' mutat fel: 'Anette von Droste Hülshoff / leghalkabban kopogtatott / a Parnasszuson verseivel. / Sosem hagyta el kastélyát s a parkot / csak a Memento Morira figyelt'. Arany Jánossal egyetemben a szavak játékát, kincses ragyogását mindennél fontosabbnak tartja ('Beszédhez, mit versnek mondanak, / Mindenesetre kellenek szavak'). Végül Szabó Lőrinc ars poétikáját megidézve ('Legyen a költő hasznos akarat'), mutatja fel a sajátját: 'A vers: a civilizáció színe-virága, / teremti sokszáz év csillag-magánya, / világlélekhez tartó léttitok'.

Belefáradva a létküzdelmekbe, már-már tehernek érezvén az életet, költő(nő)nk szinte örömmel vesz búcsút a világtól: 'Voltam - kevesebb, mintha lennék. / Segíts, hogy végre megpihenjék // Szívem. // Nem leszek visszajáró lélek / Kilencszer éltem minden évet, // Igen. //...// Nekrológom: bolyongó lélek. / Végzetnyi sors, vagy sorsnyi végzet. // Holtan. // Miért éltem: megértetted? / Vajon miért is kérdezted? // Voltam' (Nekrológ).

Korunk, amelyben visszhang nélkül hal el a lélek tiszta szava, s amely csak sikerben, pénzben, hatalomban gondolkodik, süket az ilyen típusú lírára. Nem rezonál a 'steril', a politikától és a hétköznapi érdekharcoktól távol álló költészetre, a szív húrjait megpengető halk hangra. S mégis fontos, hogy minél többen megismerjék: segít elszakadni a köznapok világától, s bepillantást enged a külsőleg talán 'nem látványos', mégis gazdag s érzelmileg telített életbe.

Kálmán Mária hat - látszólag egymástól független - darabja voltaképpen drámaciklusként értelmezhető. Bár problematikájuk, sőt műfajuk is különböző (a tragédiától a színműn át a komédiáig), mégis láncfolyamatot alkotnak a bennük feldolgozott, egymással összefüggő politológiai - intellektuális - dilemmák alapján. Egy sajátosan női látásmód, a benső szabadsághoz ragaszkodó, független női szellemiség nyilatkozik meg bennük. A drámasorozat az elmúlt félszázad legélesebb társadalmi konfliktushelyzeteit mutatja fel, választ keresve arra a kérdésre: mi lett volna, ha... Ha a nemzeti (és nem a külső hatalmi-politikai) érdekek nyomvonalán haladva alakít(hat)juk az utóbbi évtizedek történelmét? Ha az eszmeiség síkján maradva, nem torzította volna el a társadalmi gyakorlat a demokratikus, alulról építkező szocializmus ideálképét? Természetesen, ezek meddő kérdések az élet irreverzibilis voltánál fogva, hiszen a történelem kereke nem fordítható vissza. Színpadra vitelük mégsem (lenne) hiábavaló: a jövőre nézvést fontos tanulságok vonhatók le belőlük. A szerző a brechti, dürrenmatti elidegenítő dramaturgiát a klasszikus megoldásokkal vegyítve egy sajátos drámai erőteret alakít ki, amelyben a hősök/antihősök/köznapi emberek megkísérlik eszméiket, életelveiket érvényre juttatni. A realitással szemben azonban többnyire vereséget szenvednek, így a körülmények áldozataivá válnak. Nem az az érzés marad meg az olvasóban/szemlélőben, hogy lám, értékvédő küzdelmük nem volt hiábavaló; hanem ellenkezőleg: az a fájdalom, hogy értelmetlenül, tehetetlenül pusztultak/pusztulnak el a hatalmi manipulációk szorítójában. A XX. századi drámahősök többnyire az 'áldozat' szituációjában vergődnek, mert a legnagyobb jellemerővel, küzdőképességgel sem tudnak változtatni a hatalmi viszonyokon.

Ha keletkezési sorrendben vesszük szemügyre a darabokat, meglepődve tapasztaljuk: a megjelenített korszak legélesebb ellentmondásai (mondhatnánk így is: döntési szituációi) fogalmazódnak meg bennük, úgy, ahogyan annakidején megéltük őket. A történelem-felvetette problémákra évszázadok óta szinte mindig a rosszabbik választ adtuk - nyilván a külső kényszerítő erők s a belső árulás következtében. Nem volt ez másként a közelmúltban sem. A 60-as évek derekának válaszútja: a nemzeti függetlenség vagy az idegen hatalmi érdekek szolgálata (Magyar Johanna, 1964/65); a 60/70-es évek fordulója a két malomkő között vergődő értelmiség döntési szituációja (Josephus, 1971); a 70-es évek derekának nagy kérdése pedig: az élet tágasabb dimenzióiban gondolkodó értelmiség szembeszegülése az 'államegyház' diktatórikus uralmával (Hypatia, 1974). A 80-as évek fellazuló politikai struktúrája, a mindjobban ellehetetlenülő életfeltételek s az egyre mohóbb 'gazdagodni vágyás' már másfajta közelítésmódot tesznek indokolttá: a középpontba a régi, 'becsületes' eszme-harcosok s a hatalmi-gazdasági lehetőségektől elzárt középgeneráció ütközése kerül, a 'nyugatias' életformával, pénzimádattal megfűszerezve; ez az életformaváltás már-már komédiába fullad (Díszpolgárok, 1984). Végül a 90-es években - a félresikerült rendszerváltást követő, teljesen 'eszmétlenített' állapotban, a társadalom elnyomorodása közepette - a pénz feltartóztathatatlan diadalútjával szembeszegülő, morális eszményeihez ragaszkodó ember tragikomikus kudarca (Le vagyok győzve, 1995), illetve a társadalmat végérvényesen lepusztító, minden hagyományos értéket felszámoló új-erőszakkal szemben tehetetlen erők végső erőfeszítése (Falanszter után, 1997) adja a drámai alapot.

A Magyar Johanna a XVII. század második felében játszódik (1664-1691 között), a Wesselényi-féle összeesküvéstől Thököly Imre és Zrínyi Ilona száműzetéséig, hat képben. Néhány fontos történelmi csomópont köré szerveződnek az események, de a darab felépítése inkább epikusnak mondható. A Krónikás mindvégig a színen van, minden 'epizódot' az ő éneke vezet be - ez biztosítja az egyes konfliktus-szituációk közötti átmenetet. A kuruc-dalok egy-egy részletével felidézi az elmúlt időket, amelyek aztán életre kelnek a színpadon. Az író alapos történelmi felkészültséggel keresi a választ arra a kérdésre: miért fulladnak mindig kudarcba a nemzeti függetlenség kivívására irányuló törekvéseink?

Az 1. kép a protestáns főurak titkos tanácskozása. Csáktornyán, a Zrínyi-birtokon, kevéssel Zrínyi Miklós tragikus-véletlen halála után (a 'bécsi' vadkan ölte meg?). Zrínyi Péter és a 'Ferencek' (Frangepán, Nádasdy, Wesselényi) szigorúan bizalmas megbeszélése folyik arról, hogy a töröknek Magyarországot koncul dobó Habsburg Lipót német-római császár helyett a francia XIV. Lajost ültessék hazánk trónjára. Helytartója I. Rákóczi Ferenc lenne (akihez majd Zrínyi Péter lányát, Ilonát adják feleségül, hogy a nemzeti szellem dominanciája biztosítva legyen). Az összeesküvést természetesen leleplezik; a főurakat 1971-ben Bécsújhelyen kivégzik; azonban I. Rákóczi Ferenc - katolikus anyja, Báthory Zsófia közbenjárására - megmenekül (2. kép). Felesége, Zrínyi Ilona nyíltan szembeszáll Habsburg-hű anyósával a nemzeti ügyért ('Elvetemült mindenki, aki változtatni akar? /.../ Csak azokat a bűnösöket ítélik el, akik útjában állnak a hatalmasoknak! Az eszme, hit és meggyőződés nélküliekre senki nem nyomja rá a bűnösök bélyegét, pedig ezek a legnagyobb gonoszok!').

Mintegy tíz esztendő múltán, férje és anyósa halála után, már Zrínyi Ilona tartja kezében a függetlenségi törekvések szálait (3-4-5. kép). Munkácsra költözik, s felesketi kicsi fiára, Ferkóra (azaz II. Rákóczi Ferencre) a vár vitézeit. S bár a családi kincseket - jezsuita segédlettel - Graz alá fuvarozták, Ilona megkísérli a végsőkig tartani a várat a németekkel szemben. Majd a nála tizenöt évvel fiatalabb Thököly Imrének nyújtja a kezét, aki török segítséggel fordul Bécs ellen. Az ifjú Thököly a francia Szent Johannához hasonlítja még mindig gyönyörű, elszántan küzdő hitvesét. Johanna, aki szerette Franciaországot, páncélt öltött, mint a katonák, harcolt, mint azok, s kiűzte a hódítókat! 'A nép szentnek nevezte a lányt, mert hazát és hitet adott nekik'. Munkács csakhamar 'a kurucok fővárosa' lesz; Caraffa tábornok hiába ostromolja éveken át, pedig már Budát is bevették Lotharingiai Károly csapatai. Kollonich kancellár már-már attól tart: 'Végül Munkácson királlyá koronázzák Thökölyt! Zrínyi Ilona történelmet csinál a szemünk láttára!' Így hát a németek számára most már presztizs-kérdés lett a vár bevétele; s nem késlekedtek Thököly mellé 'beszervezni' a besúgó Absolon (alias báró Lilienberg) Dánielt. Közben mindent előkészítenek a lázadók elveszejtésére.

A zárókép (6.): Bécs, királyi palota, kancellária, 1691 márciusában. 'Munkács úrasszonya - bécsi udvar foglya. / Sasnak körme közé vagyon ő béfogva' - énekli a Krónikás. Kollonich - a győztes fölényével - rendelkezik Zrínyi Ilona jövőjéről, s megbízza Lilienberg bárót, hogy pápai nagykövetként beszámoljon a Szentatyának a 'pogány' Zrínyiek tevékenységéről, sorsáról. Ilonát megfosztják gyermekeitől (fiát a jezsuiták kezére bízzák, lányát egy német báróhoz adják feleségül). Még csak el sem búcsúzhat tőlük. A kancellár gúnyosan közli vele: 'Örülök, hogy Kegyedet nem várja sem máglya, sem vérpad! Férje megmentette az emlékké válástól. Thököly Imre Zernyestnél elfogta Doria és Heisler generálist. Szabadságukért az ön szabadságát kéri cserébe. Megadjuk'. Ilonát zárt hintóban, fegyveres kísérettel szállítják Erdély határáig. Elkísérheti urát a száműzetésbe. Absolon / Lilienberg kárörvendően: 'Zrínyi Ilona férje által megváltatott és megfeszíttetett. A bukás utáni kegy terhét viszi magával, amíg csak él, s ennél megrázóbb semmi sincs!'

A Krónikás a függöny előtt mondja el a végszavakat, amelyekkel 'igazságot szolgáltat' a magyar Johannának: 'Márványtenger partján sorvasztá betegség, / Márványtenger partján vassírba temették. / S mint Johanna szívét nem fogta a máglya: / Néki nem hamvadt el soha koponyája'.

Szentté ugyan nem avatták, hiszen magyar volt, protestáns, lázadó - de történelmünkbe arany betűkkel írta be nevét. Mint a nemzeti függetlenségért küzdő nagy férfialakjaink, s mint '56 hősei. Akikről nyíltan írni természetesen a 60-as években nem lehetett, így a szerző csak áttételesen sejteti: róluk is szó van, s a nemrégiben lezajlott tragédiáról. A nemzet hosszú időre ismét leverettetett; csak most az idegen államegyház hazai helytartója nem a pápának, hanem a keleti despotának tartozott jelentést tenni a történtekről. S hogy Johanna nő volt? Az talán még nagyobbá, eltörölhetetlenné teszi érdemét. A darab középpontjában az ő alakja áll; az 'összeesküvők', majd Thököly maga is csak háttérfigurák - Ilona az ő eszméiket vállalja s képviseli méltósággal, államférfiúi erővel. A Hatalom (a Lipót császár nevében intézkedő Kollonich kancellár s az áruló Absolon) könyörtelensége, álnoksága leplezetlenül tárul fel az utolsó jelenetben: a nemzeti erők kiszolgáltatottan vergődnek a markukban, s ők diadalmasan tapossák el a lázadás utolsó csíráit is. Persze mi tudjuk: néhány esztendő múltán fellángol II. Rákóczi Ferenc szabadságharca. De a 60-as évek derekán erről még gondolkozni sem mert a legyőzött és megalázott magyar értelmiség...

*

A Josephus Flaviusról szóló háromfelvonásos darabot szintén a legyőzöttek drámájának tekinthetjük. A szerző itt jóval nagyobb színpadi arzenált mozgat, s az alapkonfliktus köré a történelmi hátteret is felfesti. Josephus természetesen nem nemzeti hős, még csak nem is eszmeharcos. Az idegen hatalom foglyaként, azt védelmezve és kiszolgálva, ugyanakkor népével mégis együttérezve vergődik a saját maga által teremtett / vállalt csapdahelyzetben. Voltaképpen a párthű magyar értelmiség benső dilemmái vetődnek itt fel: népe és az elnyomó hatalom között őrlődik, hiszen érdekei (érvényesülés, megélhetés, egyáltalán a szóhoz-jutás lehetősége) az utóbbihoz kötik; de lelkiismerete, a még élő nemzettudata tiltakozik ez ellen. A szerző belülről mutatja be Flavius gyötrelmeit, mégsem azonosul vele; sőt, inkább elidegenítően, kritikusan kezeli, érezteti 'antihős' mivoltát, bármennyire is a körülmények szorítójában cselekszik.

A zsidó háború krónikása, Josephus Flavius, viszonylag megbecsült pozíciót kapott Flavius Vespasianus római császár mellett; ennek ellenére a császár és fiai (Titus, Domitianus) folyamatosan éreztetik vele: 'fogoly vagy, és hiába viseled a császár nevét, szolga vagy /.../ s hiába római állampolgár, ha zsidó'. Helyzete többszörösen bonyolult, hiszen a zsidók Jeruzsálem pusztulása után is tovább gerjesztik a lázadás szellemét; most már Kyrénét is elborította a tűz. Vespasianus - hadseregét felkészítve az újabb háborúra - a hadvezetést idősebb fiára, Titusra szeretné bízni; csakhogy Jeruzsálem egykori legyőzője most már Berenicével, a Hasmoneus-vérű zsidó hercegnővel él, s nem akarja az összecsapást vállalni. Öccse, Domitianus, szívesen a helyébe lépne; csakhogy ő még fiatal, s ráadásul megszöktette az egyik szenátor, Aelius Lamnia feleségét - amivel kivívta apja éktelen haragját.

A II. felvonás egy 'lucullusi lakoma' képét mutatja, bor-asztalokkal, bőséges étkekkel, felszolgáló rabszolgákkal - a heverőkön az Udvar három filozófusa (Josephus s a két görög: Epaphroditos és felszabadított rabszolgája, Epiktetos) társalog a Római Birodalom hanyatlásának okairól. A görögök szerint a fő ok: 'Róma hatalmának forrása nem önmaga, hanem a leigázott tartományok' - minden kincse, gazdagsága azoktól származik. Josephus azonban védi Rómát: 'egy döntő lépésben különbözik a korábbi nagyhatalmaktól' - védelmet képes nyújtani a hozzá tartozó kis népeknek, amelyek 'Róma szárnyai alatt nyugodtan járhatnak a fejlődés útján'. A történelemben mindig voltak s lesznek hatalmas népek, amelyek érvényesíteni tudták, tudják erejüket. A vitának a szenátorok megjelenése vet véget: kihallgatást kérnek a császártól, hogy beszámoljanak a nép elégedetlenségéről, a provinciák engedetlenségéről, a Birodalmat feszítő lázadó indulatokról. Kérik Titust: 'Lépj Vespasianus mellé társuralkodónak'; de ő elutasító: nem vezeti a légiókat Egyiptomba, nem csinál Kyrénéből is Judeát. Mielőtt a szenátorok távoznának, Nerva, a második konzul, pergamentekercset nyújt át Titusnak, Josephus - Vespasianus utasítására írt - szövegével: 'Minden idegen állampolgárságú filozófus hagyja el Rómát'. A két görög ebben veszélyt lát: 'Ha elmegyünk, egyedül maradsz!' - fordulnak zsidó társukhoz. Berenicé is rosszat sejt: 'Rómának Josephus feje kell és az én megaláztatásom. Mi még nem vagyunk a porban'. Titus inkább lemond a trónról. Mire Josephus, figyelmeztetően: 'Vigyázz, hercegnő! A cézár a judeai győző!' Titus haragra gerjedve leüti Josephust; de az épp belépő Vespasianus őrizetbe véteti fiát, Berenicé hercegnőt pedig kiutasítja. Titus azonban - kitépve magát a katonák közül - vele tart, apjának odavetve: 'mostantól egy fiad van, s az nem én vagyok!' A görög filozófusok is távoznak. Kisvártatva küldönc érkezik: 'Elfogtuk Kyrénei Jonatást!' Az elővezetett fogolyban Josephus megdöbbenve ismeri fel saját testvérét, akit Titus császár az ő kérésére bocsátott szabadon Jeruzsálemben. A fogolynál egy levelet találtak: Josephus készülő regényének egy részletét, amelyben egy titkos akciót idéz fel - így mindkettejüket lefogják.

A III. felvonásban átalakul a palota: a katonák - mint a táborban - a hadi készülődéssel vannak elfoglalva. Hírnökök jönnek-mennek, hozzák a híreket az újabb lázadásokról: a roxolánok, a markomannok, a Danubiusnál a dákok - a kyréneiek mintájára - egységes támadást intéznek a Birodalom ellen! A két foglyot őrző katonák Jonatáshoz: 'Ezt nektek köszönhetjük!' Mire ő dacosan: 'Messzebb kezdődött minden, nem Kyrénében! Miért nem elég nektek a ti földetek? /.../ Ti vagytok a barbárok, mert ti koronázzátok császárrá az erőszakot!' A katonák kardot rántanak, s addig szurkálják Jonatást, míg az sok sebből vérezve össze nem rogy. De eközben is sorolja a provinciák követeléseit. Josephus szinte könyörögve csitítja testvérét: 'Te nem láttad Jeruzsálem pusztulását! /.../ A Római Légió nyomán vérfolyó indult a Jordán felé /.../ Én megalázkodtam Titus előtt, ezért kaptam meg életeteket. /.../ Én hiszem és tudom, hogy Róma legyőzhetetlen...' A haldokló Jonatás válasza: 'Önmagunkkal nem fizetünk az életért!' A katonák egyszerre döfik át kardjukkal; majd Josephusra akarnak támadni, de Vespasianus megállítja őket. Aztán a zsidó írástudóhoz: 'Nem sajnálod a testvéredet?' Mire ő: 'Szép halála volt!' A császár diadalmasan: 'Kyrénében a katonáim leverték a lázadást, s megöltek minden zsidót!' Josephus csendesen: 'A történelem egy rettenetes szakaszának utolsó szemtanúja vagyok hát'. De már érkeznek is a futárok az újabb hírekkel: 'Betörtek a szarmaták! Ég a nyugati határ! Segítséget kérnek a Hellespontoson!' A Birodalom tehát vérbe borult... A császár a történetíróhoz: 'A legtöbb, amit a zsidókért tehetsz, hogy nem teszel értük semmit. Te a zsidóknak úgyis római vagy, a rómaiaknak viszont zsidó. Te csak húzódj meg az árnyékomban, és írj! A győztesektől nem kérdik: mi módon lettek győztesek!'

Josephus kötelességtudó beletörődéssel: 'Meg kell írnom a római békét és a zsidó háborút...'

A darab ezzel zárul. De mi, mai nézők, már tudjuk: a Birodalom végül mégis szétesett! A kérdés nyitva marad: mit tehetett volna Josephus az adott helyzetben? Halt volna ő is hősi halált, mint annyi zsidó testvére, s maga Jonatás? Mi fontosabb: az élet és a mű - avagy a névtelen heroizmus? Ha nem írja meg A zsidó háborút, lenne-e az utókornak hiteles tudása a Római Birodalom iszonyú tetteiről, kegyetlenségéről, vérrel-vassal fenntartott hatalmáról? Ekkor már nemcsak a mi '56-unk, hanem a Prágai Tavasz '68-as vérbefojtása is jelezte: a leigázott 'tartományoknak' nincs menekvése a nagyhatalmi járomból.

A darab legfontosabb kérdésfelvetése mégis az, hogy mi az írástudó feladata egy gyilkos, diktatórikus korban? Hallgasson-e, avagy mondjon el mindent úgy, ahogy lehet? S ha nem lehet sehogyan sem, írjon-e az íróasztalfiókjának, várva a 'szebb jövőt'? Kálmán Mária ez utóbbi megoldást választotta - s lám, eljött a kor, amelyben nyilvánossághoz juthatnak mégis a művei!

*

A harmadik történelmi tárgyú darab - Hypatia - áll talán legközelebb a szerző belvilágához: a neves görög filozófusnő alakjába mintha kicsit önmagát is 'bekódolta' volna. Ezzel is magyarázható, hogy itt nem 'elidegenítő' metódussal dolgozik; sokkal inkább az 'Antigoné-modellt' követi. Bár a szerkezet nem annyira feszes, mint a klasszikus drámában, az apró jelenetek epizódszerűen épülnek egymásba, mégis lendületesen halad a mű a mélyen tragikus végkifejlet felé. Az értelmiségi nő speciális helyzete, problémavilága is átszínezi itt az 'államegyház' erőszakos térítőmetódusával szembeszegülő 'pogány' gondolkodói mentalitást. A mű aktualitását az adta (adhatta volna, ha valamelyik színház vállalkozott volna a bemutatására), hogy éppen ez idő tájt zajlott pártberkekben az ún. 'filozófus-per' (1974), melynek során a 'rebellis' gondolkodókat szilenciumra ítélték, sőt a leglázadóbbakat 'száműzték' is kis hazánkból. Az írónőt így leginkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy az autonóm szellemiségű, kiemelkedő qualitású személyiségeket miért nem 'tűri' meg egy adott politikai struktúra; s miért nyilvánítják 'eretnek'-nek mindazokat, akik nem simulnak bele koruk elvárás-rendszerébe - holott tisztánlátásuknak köszönhetően ők kínálják a leggazdagabb szellemi táplálékot az utókornak?

A kétrészes, három-három jelenetből álló darab az V. század elejének hitvitáihoz vezet vissza bennünket, amikor még nem dőlt el egyértelműen, hogy a következő évszázadokat a pogány, avagy a keresztény filozófiai gondolkodás fogja-e uralni. Nagy Konstantin császár megkeresztelkedése után mind intenzívebben tört hegemóniára a kereszténység, fokozatosan visszaszorítva az ekkor még virágzó, híres Alexandriai Iskolát. Megszaporodtak a hitviták, amelyek nemcsak szellemi síkon folytak, hanem gyakorta a pogány filozófusok fizikai megsemmisítéséhez is vezettek. Hypatia apja, Theon is e küzdelem áldozata lett. Lánya, apja örökébe lépve, 415-ben az Alexandriai Akadémia híres kertjében a 12 olymposzi istenszobor karéja előtt nyilvános vitát akart folytatni Ágostonnal, aki ekkor már a kor egyik legnagyobb hatású keresztény filozófusa volt. Eredetileg mindketten az egyiptomi Mareb tanítványai voltak; s mint ahogy Szókratesz szellemi öröksége Platónban és Arisztotelészben két irányban ágazott el, úgy Mareb tanítványai is egymással ellentétes gondolati rendszerbe építették az arab és a görög filozófiai tanításokat.

Az Alexandrai Kertben a görög filozófusok fehér tógában, tunikában várják az 'istennőként' tisztelt-szeretett Hypatiát, aki csakhamar meg is érkezik Theodosius császártól tudása elismeréseként kapott bíborköpenyében. Mindannyian érzik: ez a vita sorsdöntő lesz az Alexandriai Iskola jövőjét illetően; hiszen Kyrillosz, Alexandria keresztény püspöke megnyitotta a kapukat a szerzetesrendek előtt, s Honorius császár már kiadta a rendeletet a nem-keresztény filozófiai iskolák megsemmisítésére vonatkozóan. Oresztész, a Római Birodalom alexandriai helytartója, aki rajongva szereti Hypatiát, tehát félti őt, örömmel kézbesíti számára a persepolisi satrapa meghívását Perzsiába, ahol szabadon és biztonságban hirdethetnék tanaikat, s megbecsülésben élhetnének. Hypatia higgadtan s bölcsen mérlegeli az ajánlatot; el is fogadná, de csak az Ágostonnal való vita lezajlása után.

Athanasius püspök már hozza is Hypatiának a Nagy Rend döntését: a vita másnap lesz a Bazilikában, méghozzá a fundamentális dogmatika alapkérdéseiről, mert e területen metszik egymást legélesebben a két filozófus tanai. Hypatia szemében rossz előjel a püspök jelenléte, mert annakidején ő hozta Symmachus, valamint Theon halálhírét (mindkét jelentős pogány filozófust a keresztényekkel való vita előestéjén érte a váratlan halál). Bár Athanasius figyelmezteti: jogod van visszalépni - Hypatia úgy dönt: nem menekül el a Sors elől... A Bazilika és a püspöki palota által határolt téren már folynak is az előkészületek; s a vitára várva gyülekeznek a szerzetesrendek (Anakoréták, Tabennisiek, Baziliták, Hyeroniták stb.). Vezeklő csoportok jönnek magukat ostorozva; koldusok tömege kéreget; köztük egy feltűnő öltözékű idegen vándor, aki Hádésznak nevezi önmagát (csak később derül ki: ő Ágoston).

A téren mindenütt azt suttogják: Ágoston kötetlen vitát akar, és nem a Bazilikában, hanem a Serápeumban, a halálkultusz ősi szentélyében. Emiatt hívták össze a szerzetesrendeket.

Hypatia hívei - akik közé Hádész is elvegyül - Oresztész katonáival együtt visszatérnek az Akadémia-kertbe, ahol sötétedés után megelevenednek az istenszobrok, fejüket fény önti el, s kozmikus hangon suttognak: 'Hádész! Hádész! Hádész!' A megszólítottnak feltárják a halandók éretlenségét a halhatatlanságra. Aztán kihuny a fény fejük felett, s újra mozdulatlanságba merevednek. A tanítványok - nem tudván, hallucináltak-e, avagy képzeletük játszott velük - ámulva ocsúdnak: 'Soha szebb álmom ne legyen: az örökkévalóság visszfényét láttam mozdulatlan arcukon'. Megérkezik Hypatia is, Synesiosszal, Hypo püspökével beszélgetve a tömeg természetéről (ront és pusztít, minden morális és szellemi Értéket a sárba ránt, meggyaláz). Eközben váratlanul magasba csapó lángoktól kivilágosodik a Kert. Oresztész fogolyként vezeti Athanasiust, a Nagy Rend főnökét, aki felgyújtatta a Serápeumot. Két filozófus benn égett a Szentélyben, s a lángok átcsaptak a könyvtárra is. Hypatia ezüstfény mosollyal az ajkán: 'Ha volna igazság, akkor lenne isten, mert az igazság lehetne az emberek ura. Nélküle azonban üres az ég, s a földön egyetlen isten jár: a halál istene'. Mire Hádész: 'Az igazság ára az igazságtalanság. És a csend'. S ezzel mintha előrevetítené Hypatia sorsát: aki számára 'üres az ég', annak nem lehet jövője az /állam/egyház uralta viszonyok között.

A II. részben aztán sokasodnak a negatív előjelek - most már minden halad a tragikus végkifejlet felé. A püspöki palota nagytermében - a fogoly Athanasius helyett - Kyrillosz püspök a Nagy Rend vezeklőköntösében bejelenti: 'Őszentsége, Innocentus pápa keresztény metropolissá kívánja tenni Alexandriát. Ezért határozta el Ágoston vitáját Hypatiával. /.../ Hypatia nem hagyhatja el Alexandriát', míg a vita le nem zajlott. Csakhogy Ágoston eltűnt... Synésiosz püspök Hypatia mellett szól, akinek egykor tanítványa volt, s mindmáig barátja és csodálója. Elhatárolja magát és rendjét a Nagy Rend másokat fenyegető-pusztító cselekedeteitől. 'Ahol nincs alternatíva, ott valami hiányzik az igazságból!' Ekkor érkezik Vazul, keresztény tudós szerzetes a rossz hírrel: 'Odakinn a vezeklőrend megtámadta Hypatia tanítványait. Az utcán vérpatak folyik'. A tömeg üvölti: 'Athanasiusért!' - s már felgyújtotta a kikötőben lévő hajókat is. 'Minden Hypatia fejére hull vissza, Athanasius elfogatása, Oresztész harca, még Ágoston eltűnése is'. Vazul is félti Hypatiát, ki azt tanítja: 'Gyűlöld, ami gyűlöletre méltó! És nem jut eszébe, hogy ez az elv is lehet gyűlöletre méltó!' Tehát tragikus vétségnek számít még a tisztaság is, hiszen a gyűlölet gyűlöletet szül mindenkor. Kyrillosz hosszas mérlegelés után úgy dönt: 'Hypatiát értesíteni kell a vita elmaradásáról; tud olvasni ő is a tömeg ordításából'. Azon mégis csodálkozik, hogy a keresztény Vazul miért emel szót a pogány nő mellett? De Vazul remetéhez illő bölcsességgel válaszol: 'Mert félbemaradt élete nagyobb veszély, mint teljes élete!'.

Eközben Nonniusz, a halász az alexandriai tengerpart egy rejtett kis öblében már készíti a bárkát Hypatia tanítványai vízre szállásához. Közben kérleli a filozófusnőt: ne maradjon itt, hiszen a Hádész mezébe öltözött Ágoston is a tanítványokkal tart. Maga Ágoston is figyelmezteti: nem mehet úgy el a Bazilikába, mintha nem tudná, hogy ő nem lesz ott! De Hypatia mintegy kihívja a Sorsot: 'Hádész száll hajóra; Ágoston vár, s nekem egy dolgom maradt: a megérkezés'. Megnyugtatóan teszi hozzá: 'Menj és írd békével a másik világot, melynek túlvilági csöndje arról vall: jobb költő vagy, mint filozófus'. S amint a kis hajó kifut az öbölből, ő elindul a fenyegetően közeledő tömeggel szemben. Nem fél, hisz tudja: 'A gondolkodó mindig, mindenhol veszélyben van. /.../ Ha félnek tőlem, újra üldözni fognak, mert félnek tőlem'.

A zárójelenet keretes jellegű: először a jóvátehetetlen tragédiáról értesülünk, s csak azután elevenednek meg a színen az események. A Perzsa-öbölben, kies pálmaligetben beszélgetnek-vitatkoznak a filozófusok; köztük Mareb és Epithemosz, valamint Hypatia néhány tanítványa. Ibn Saud arab filozófus Synésiosz levelét hozza: Hypatiát széttépte a tömeg; ő maga is szemtanúja volt a véres jelenetnek. Kyrillosz ugyanis nem közölte nyilvánosan a vita felfüggesztését. Ekkor a színpad másik térfelén feltűnik az Athanasius által felheccelt, fanatizált tömeg, amely fenyegető gyűrűbe fogja a derűs nyugalommal közelítő filozófusnőt, aki mosolyogva kérdi: 'Azért gyűlöltök engem, mert kétségbevonom az evilági szükségszerű szenvedést?' A rárontó tömeg ütlegelni kezdi őt ('Istenkáromlás! Kétségbevonja az Istentől elrendelt szenvedést!'), s végül darabokra szaggatja; olyannyira, hogy aztán hiába keresi rémülten a testrészeit: a szó szoros értelmében nem maradt belőle semmi. A színpad másik térfelén megjelenik Synesiosz, s most már maga meséli tovább a szörnyű eseményt: a babonás nép végül saját rémtettétől annyira megijedt, hogy kétségbeesetten keresni kezdte Hypatiát. 'Láttam arcukon a döbbenetet, hogy elpusztult mégis, akit önmaguknak sem bevallva pusztíthatatlannak képzeltek. Ezzel a döbbenettel arcukon hagyták magára Athanasiust és társait, akik előtt bezárultak a kapuk, és Oresztész katonái felkoncolták őket. A helytartó Fabiusszal egyesült serege pedig iszonyú bosszút állt a rettenetes városon'. A végzet-dráma beteljesült hát: az ártatlan meggyilkolásáért a gonoszok is elnyerték méltó büntetésüket. A történtek után Synesiosz is idegennek érzi magát ebben a világban: 'Mikor soraimat írom, még vannak művei; de mire soraimat olvassátok - elégettetik valamennyi. Elküldöm nektek az egyetlent, ami fölött nincs hatalmuk: az életrajzot, amit én írtam róla. Ég veletek!' Kiissza méregpoharát. Mareb vonja le a konklúziót: a nagy szellemek, a tiszta ész és a sugárzó értelem legnagyobbjai mindig áldozatok - végül mégis ők győznek. 'Általunk'. Hipiász hozzáteszi: 'Értünk! Mert a Föld gyümölcsei érettek, de az ember még nem érett meg gyümölcsei számára. Keresni fognak, Hypatia, most már örökké keresni fognak téged... Megérkeztél'.

Hypatia valós személyiség volt; őt magát s műveit valóban megsemmisítették ellenfelei. Kivételes voltát bizonyítja, hogy nőként jelen tudott lenni, és hatni tudott abban a szellemi közegben, amelyben akkoriban a nők nem elsősorban intellektuális képességeikkel tündököltek. A férfi-filozófusok egyenrangúként fogadták be őt körükbe, s tanítványai átmentették az utókorra tanításait...

Ezzel véget ért a történelmi drámák sora. A 60/70-es évek alapproblematikája (a független szellemiségű értelmiség és az államegyház inkvizitórikus struktúrája közötti feszültség, a 'másként gondolkodók' ellehetetlenítése, esetenként eltiprása a pártállam által) a 80-as években már más kérdés-komplexummal színeződött át meg át. A magyar Johanna nemzeti érzülete, protestáns, lázadó alkata miatt 'bűnhődött'; Hypatia ragyogó értelme, gondolkodásbeli autonómiája, tisztasága, naivitása miatt. Josephus pedig, a hatalmi kényszer előtt fejet hajtó írástudó, megírhatta ugyan főművét, de csak azért, mert azzal a Római Birodalom érdekeit szolgálta. A 80-as években azonban a 'provinciák' állandó forrongása, az egyre inkább fellazuló 'birodalmi tudat', s nem utolsósorban a gazdasági ellehetetlenülés annyira új helyzetet teremtett, hogy azzal szembenézni nem lehetett többé a tragikum alapjáról. Ami ekkor zajlott, az már a tragikomédia és a komédia eszközeit kívánta, s egy sokkal differenciáltabb drámaszerkezetet.

*

A Díszpolgárok c. kétrészes mű az 1985-ös drámapályázaton 3. díjat nyert - mégsem mutatta be egyik színház sem, mert a 'kultúrpolitika' póráza még mindig túl feszes volt. Később az akkori társadalmi szituáció végérvényesen felrobbant.

A darab 1984 végén játszódik Magyarország egyik legnagyobb munkásvárosában. A szocializmusnak becézett társadalmi formációt az újabb nemzedékek már idejétmúltnak érzik; semmiképp sem akarnak 'beilleszkedni' (azaz beletörni) a szűk keretekbe, a 'nagy öregek' diktálta értékrendbe. Így a konfliktus elsősorban a két generáció között éleződik ki; ugyanakkor a középkorúak és a még fiatalabbak tarka, egymással is sokszor ellentétes életszemlélete még jobban bonyolítja a helyzetet. Az események a kettős osztatú színpad hol egyik, hol másik térfelén játszódnak (ennek megfelelően hol egyik, hol másik rész világosodik ki). Az egyik térfélen a reprezentatív, nyugatias várhotel-vendéglő, a Kacagó Baba; ennek egyik eldugott zugában egy kis régész-sarok, ahol a középkorú Váry Árpád régész - nemrég még a múzeum munkatársa! - üldögél eszközei (szobrok, kőzetek stb.) társaságában. Ő kommentálja a színpadi történéseket; de olykor aktív szereplőként be is lép a darabba. A másik térfélen a régi, kipróbált, becsületes, a munkásaiért felelősséget érző, 69 éves nyugalmazott vezérigazgató, Sámán Ede lakását látjuk (erősen lelakott, kispolgárian szegényes bútorokkal). Vele lakik a negyvenes éveit taposó tanárnő-lánya, Kata is. Már maga ez a színpadkép jelzi az életszemléletek között feloldhatatlan ellentétet. A két térfelet utca választja el egymástól; a háttérben gigászi vaskohó; mikor a függöny felmegy, szól a gyárkürt (ez is szimbolikus, természetesen).

Sámán Ede és a vele egykorú Esztergár László, a megyei párttitkár még a 'hősi' időkből itt maradt veteránok; akik számára nem az egyéni 'boldogulás' volt a fontos. Mikor a lerobbant nagykohót, a Susogót Sámán (akit a munkásai 'a Gazdá'-nak neveztek) egy évtizeddel korábban le akarta állíttatni, hogy felújíttassa, korszerűsíttesse - nem kapott rá pénzt a minisztériumból; ezért vonult nyugdíjba - nyolc éve már el se hagyta otthonát. Az ő igazát bizonyította az idő: azóta a munkások folyamatos életveszélyben dolgoznak. Most, a 'felszabadulás' 40. évfordulója alkalmából díszpolgárrá kívánják avatni; az ünnepség természetesen a Kacagó Babában lesz; maga a miniszter is lejön Pestről, s Sámán - ha vállalja 'reaktivizálását' - megkapja a vasmű felújításához szükséges négymilliárd forintot.

A bonyodalom ott kezdődik, hogy a Susogó a kis kohókkal (a Dorombolókkal) együtt felizzik, szirénák vijjognak, s a középkorú olvasztár, Berzik János, lélekszakadva hozza a hírt: a kohókat le kell állítani! Most vált nyilvánvalóvá, hogy a 'szocialista' gazdaság csődbe jutott: a termelést már nem lehet a régi módon irányítani. Gallyazó, a vasmű igazgatója, tehetetlenségében öngyilkos lett. A középnemzedék már régóta másfajta életvitelre vágyott; akik időben elhagyták a gyárat (mint Kincses Péter, a Kacagó Baba tulajdonosa) mind meg is gazdagodtak. Az ő fia, Zalán, sikeres üzletkötő; dr. Bodó Sándor állatorvos, a hotel főportása pedig kitűnő ötleteivel, nyelvtudásával, udvariasságával vonzza az igényes nyugati vendégeket. Jelenleg itt lakik az argentin állampolgárságú Babocsay Bea bárónő, a riói magyar kolónia díszpolgára, aki azért jött, hogy dúsgazdag férje vállalkozásához az itteni jól képzett fiatalokból toborozzon ügynököket. Zalán is, Berzik János is örömmel fogadja a kínálkozó lehetőséget. De már Sámán Gyula főmérnök sem akar apja életformájában osztozni; szemére hányja: 'Aggok menhelye az egész ország! Senkit nem engednek maguk közé, amíg nem hozzájuk hasonló. Bronzból vannak, nem szállnak le a talapzatról, míg le nem döntik őket!'

A legifjabb nemzedék kívülállóként, az idősebbektől elhatárolódva szemléli a történéseket. Kékessy Delénke, a szenzációéhes TV-riporter s Grigási Micu kameramann interjút készít Sámán díszpolgárrá avatása, illetve a kohószerencsétlenség alkalmából az 'illetékesekkel'. Csilla, Gallyazó gimnazista lánya, és Csaba, Sámán Ede unokája 'együtt járnak'; sem ők, sem Berzik János fia, a szakmunkástanuló András nem akarják szüleik életformáját követni: bennük még erősebb a kritikai érzékenység és az eszmei tisztaság utáni vágy, hogysem azonosuljanak a középnemzedék 'haszonleső' életformájával. András, merő csínytevésből, a bronzból készült ismert hármas majomfigurát ('ne láss, ne hallj, ne szólj!') becsempészi a hatalom birtokosai (Gallyazó, Esztergár s mások) asztalára, hogy szembesítse őket azzal: mivé torzult irányításuk alatt a valóság, s hogy kopott meg a hajdan ragyogó fényű eszme!

Váry, a 'kívülálló', a TV-vitában az öregek szemére veti: 'A mai 40/45-éveseknek elnyeltétek a jövőjét - egymás után hullunk el infarktustól, agyvérzéstől, idegösszeomlástól; sokan disszidálnak, sokan öngyilkosok lesznek. A dinoszauruszok között pusztulunk: előttünk a profik, mögöttünk a gengszterek!' Sámán Ede persze - vélt igaza tudatában - fölényesen válaszol: 'Ez a haladás ára. Minden történelmi változásnál van egy korosztály, amely nem léphet be az Ígéret Földjére'. Váryt ez még jobban kihozza sodrából: 'Az eszme hangoztatásával a ti korosztályotok beszerezte mindazt az immunitást, amely mások feláldozásának közönyös szemléléséhez szükséges'. A parázs vita közben belép Babocsay Bea estélyiben, Kincses Zalán szmokingban - voltaképpen már ez önmagában elegendő érv a 'nyugatias' életforma előnyeinek felismeréséhez. Bea Edére emeli poharát: 'mint díszpolgár, mint arisztokrata'. Ede meghökken, de aztán ő is felemel egy poharat - mire Váry sarkonfordulva távozik.

A II. részben aztán a látszatra győztes idős nemzedék vereségét is megéljük. A Kacagó Babában megkezdődnek az előkészületek az esti ünnepségre. Híres vendég is érkezik: Jurij Kobjakov, Kurszk díszpolgára. A 74 éves szovjet pszicho-energetikus akadémikus sorsa még a II. világháború idején egybeforrt Sámánéval, Esztergáréval, sőt Váry apjáéval is: mindannyian 'Lenin-hívők' voltak - a 'sztálini út' ellenében. Váryt megrója, hogy az ország nyilvánossága előtt szembeszállt Edével: 'Nézd, fiam - mi a személyi kultusztól elhatároltuk magunkat, lezártuk, bíráltuk és vádlón mutattunk rá. Türelmetlenek voltunk, mint ti most; alig vártuk, hogy újat kezdjünk. Mégse hittek nekünk'. A tapasztalt, idős 'harcos' bölcsen úgy véli: segítő kezet kell nyújtani a középnemzedéknek, hogy megnyerjék őket az 'igazi', a demokratikus szocializmus ügyének, nehogy a 'Gazdagodjatok!' életelv legyen úrrá a társadalomban. Csakhogy a 80-as évek derekán már valójában 'elszaladt' ez a lehetőség. Az események túlgördültek az 'eszmehívők' megoldási kísérletein: az összeomlás felé tartó gazdaságot már nem lehetett helyrehozni a régi eszközökkel.

A bonyodalom még bonyolultabb lesz egy rég-eltemetett titok kipattanásával. Kata elárulja Sámánnak azt, amit édesanyja a halálos ágyán bízott rá: ő valójában Babocsay báró leánya, s Bea az Edéé. 'Te nevelted az ő lányát, és ő a tiedet'. Bea - a Sámán-családot meglátogatva - most már nyíltan 'jó üzletet' kínál: magával vinné Katát (kész otthon, tudományos karrier, jómódú férj várja őt odakint). A báró - a lányáért cserébe - befektetne Sámán üzemébe négy, esetleg hat milliárdot, s a vasmű a kitermelt vasat folyamatosan szállíthatná Argentínának. Az ajánlat csábító; ugyanakkor mérhetetlenül tisztátalan. Kata megdöbbenve elutasítja - a pénz azért nálunk még 'nem minden!' Bea - Zalánnal együtt - sajnálgatja őt: 'Tudósnő létére nincs semmije. Nemhogy vagyona, de személyisége sem. Kiszolgáltatott.'

Az események most felgyorsulnak. Eddig inkább az életformák vitája állt előtérben; most már az ünnepségre készülődik mindenki. Megérkezik a miniszter, s Sámánék otthonában a házigazdával és Jurijjal együtt jóízűen 'zsíroskenyereznek', miközben felelevenítik 'a régi szép időket'. Gyula érkezik a jó hírrel: új bánya és új gyár létesítéséről döntöttek a hegyeinkben talált új érclelet (a Radon) alapján; ő lesz a vállalkozás igazgatója. A Jurijjal érkezett szakértői gárda hagyta jóvá a munkálatokat. A miniszter persze háborog: 'Új város a semmiből - és én erről mit se tudtam!' Gyula dühösen: 'Letoporzékoltátok az országot és eladtátok Nyugatnak. De én visszavásárlom, ha addig élek is!' Az apja csendesen megkérdi: 'mennyi lesz a költségvetése ennek az új ipari szindikátusnak?' Gyula büszkén: 'Harminc milliárd rubel!' Ede gúnyosan: 'Nyertél, fiam! Veled kezdődik a magyarok kései aranykora!'

Az öregek ugyanis sejtik: ebből sem lesz semmi! - mint ahogy az ő hajdani terveikből se lett... Bekapcsolva Csaba magnóját, Zorba dalára, összekarolva, nekikeseredve járják a szirtakit, ifjúságuk táncát. Közben emlékeznek. Jurij: 'Egykor mi voltunk a fény lovagjai. Apolló napszekerének balján ülve saját iramunkhoz hajszoltuk a napot'. Ede: 'de nem tudtuk megoldani a Prometheusz-rejtélyt: mitől lobog örök tűz az emberekben?' Miniszter: 'Találkoztunk ugyanannak a problémának végtelen számú előfordulásával - ezt nevezik 'örök visszatérés'-nek'. S aztán elmondják, hogy annakidején Ede is rátalált a Radonra, kért is pénzt a kísérletekre, de nem kapott. Majd nevetve összenéznek, újraindítják a magnót, s hármasban járják a szirtakit, míg a szín rájuk nem sötétül...

A három veterán Katával és Gyulával együtt átvonul a Kacagó Babába, ahol már díszesen öltözött emberek sokasága várja az ünnepséget. A háttérben az olvasztárok munkaruhában, azbeszt-köténnyel; Berzik János kezet fog velük, aztán elballag: már nem tartozik közéjük. A magnón felhangzik: 'Már termelnek újra a gyárak...' Majd Delénke édeskés hangon konferál; eközben a 'nagy öregek' felvonulnak az emelvényre, Esztergár ünnepélyesen átadja a kitüntetést. Az egész ünneplő közönség egy perc néma felállással adózik mindazok emlékének, akik már nem lehetnek itt. Váry kommentál: 'a bronzemberek búcsúznak, egymástól és a történelemtől, amelyet ők teremtettek, s amelyet most már mások fognak továbbalkotni. /.../ A munkásosztály, amelynek nevében uralkodtak, eltűnt a hátuk mögül'. Majd kézbeveszi Ananké istenasszony (a Végzet) szobrát, s csendesen távozik. A tömeg szeretettel nézi a kitüntetettet, - miközben a függöny legördül.

Nem komédia: inkább tragikomédia. Mi lett a 'bronzemberek' álmából, s mi lett a magyar társadalomból? Hogyan, merre tovább? Kényszerpályára került az ország, ekkor már világos, hogy a 'létező szocializmus' nem folytatható. No de a Kacagó Baba s a pénz- és hataloméhes középnemzedék fogja meghatározni az ország jövőjét? Amit ekkor még csak sejteni lehetett: azóta szomorú valósággá vált...

Az írónő ironikusan szemléli az egész 'letűnőben' levő korszakot; a 'bronzembereket' is, de az utánuk jövő nemzedékeket is. Az elidegenítő effektusokban bővelkedő ábrázolásmód itt-ott groteszkbe hajlik. Az öregek foggal-körömmel ragaszkodnak ifjúságuk eszményeihez, miközben a világváltozás 'kicsúsztatja' alóluk a talajt. A gyerekeik nemzedéke - kiszorulván a hatalomból - lázadóan döngeti a 'zárt kapukat', másik részük pedig 'elnyugatiasodik': az 'eszmearisztokráciát' fokozatosan felváltja a 'pénzarisztokrácia'. A legifjabb nemzedék útja a meddő lázadozásba torkoll, hiszen már felismerte: nagyatyáik útja nem folytatható; apáik 'nyugatias' allűrjeit viszont elutasítja. Merre hát tovább?

*

Hosszabb szünet után, immár az eltorzult rendszerváltás tapasztalataival gazdagodva a tragikus alapszituáció tragikomédiába oldásával folytatódik a drámák sora. A szerző a brechti 'sokkoló' eszköztárhoz folyamodik, hogy a fellazult világrend erkölcsi széthullását hitelesen mutathassa fel. Továbbra is intellektuális problémák foglalkoztatják; elsősorban az, hogyan devalválódtak az egykor szép eszmények, miként lehetséges, hogy a hajdani 'mozgalmárokból' milliomosok, sőt gengszterek lettek? Hogyan vette át végül a hatalmat a maffia?

1995-ben, József Attila születésének 90. évfordulója alkalmából, a József Attila Színház drámapályázatára íródott a Le vagyok győzve c. hatrészes 'dramolett'. A darab a körül a kérdés körül forog: valóban beteg volt-e a költő? - öngyilkosságában nem játszottak-e közre egyéb okok? - kinek volt egykor igaza: a 'mozgalom'-nak avagy neki? - s mivé torzult végül a cél, amelyet akkoriban a mozgalom maga elé tűzött? Az alapkérdés mégis: a mozgalom előtt hajdan álló kettős útlehetőség. Amit József Attila - Kassák nyomán - elképzelt: az alulról jövő kezdeményezésekre épülő 'igazságos' társadalom szellemi alapjainak kimunkálása, azaz a munkásmozgalom társadalmi mozgalommá szélesítése, a kulturális nevelőmunka előtérbe állítása, vagyis a tömegek felkészítése a társadalmi rend demokratikus átalakítására. A mozgalom célja viszont a politikai hatalom mielőbbi megragadása volt, a társadalom forradalmi átalakítására irányuló szervezőmunka előtérbe állítása, az 'osztályharc' kiélezése, a tudatformáló tevékenység alárendelése a közvetlen hatalmi céloknak (ami - győzelem esetén - szükségképpen diktatórikus irányításhoz vezet). A Moszkvából irányított sztálinista, illegális honi mozgalom vezetése kiszorította József Attilát a pártból: költészete 'nem illett bele' az adott keretekbe.

A darab a jelenben játszódik, három helyszínen: dr. Simó István 88 éves nyugdíjas jogász és a vele egyidős Gaszton Mór milliomos, illetve a nemzedéknyivel fiatalabb Varga Zsóka ételkihordó (egykor tanár) lakásában. Mindvégig a József Attila halála körülményeinek felelevenítéséről, átértékeléséről van szó. De végére lehet-e járni a rég-eltemetett dolgoknak? - lehet-e bizonyítani az igazságot ennyi idő elteltével? S végül is: kit érdekel ma már az igazság, amikor az egész szocialista eszmeiség s annak megvalósult torz-társadalma fölött eljárt az idő? A hatalmat a politikai maffia s a pénzoligarchia vette át; a társadalom új urait semmiféle eszme nem érdekli már!

A költő egykori öcsödi nevelt-társa, dr. Simó István sokat mesél gyermekkori megaláztatásaikról Varga Zsókának, a tanári képesítésével ételkihordóvá avanzsált gondozónőjének ('őt Pistának szólították, engem meg Józsefnek'; s mert - makacs gyerek lévén - nem hallgatott a Pista névre, sok verést kapott). Zsóka egyetemista lánya, Kamilla is szívesen hallgatja ezeket a történeteket; gavallérja, dr. Micska Szaniszló orvos pedig épp József Attila halálának körülményeiről készül könyvet írni, habár Simó figyelmezteti rá: ebből komoly per lehet. Az alapszituációból kibomló bonyodalom már-már detektívregénybe illő fordulatokkal van tele. Gaszton, a milliomos ingatlankirály már régóta perben áll Simóval, aki őt tartja a költő gyilkosának, hiszen ő beszélt utoljára József Attilával, s 'vannak gyilkos szavak is': 'Nem kell valakit ténylegesen a vonat alá lökni, ha szavaival elérheti ugyanezt!' Gaszton Mór estélyre hívja az egész társaságot; tisztázni szeretné önmagát ('azok a szavak nem az én szavaim voltak; üzenet volt'). Simón kívül mindenki el is megy (sok-sok humoros szituáció adódik készülődés közben). A partin azonban váratlan dolog történik: a kertből valaki rálő a házigazdára, s mikor Zsóka értesíteni akarja a rendőrséget, vendéglátójuk tiltakozik: 'Nem kell. Nem szabad. /.../ Mondja meg Simó Pistának: ott leszek a bíróságon!'

Dr. Simó eközben - Kamilla társaságában, aki az estről visszatért hozzá - megidézi József Attila árnyalakját, amint a háttérfalból kilépve erős fényben áll; arca sápadt, mint közvetlenül a halála előtt. Csendesen megszólal: 'Ma éjjel azt álmodtam, nem szenvedek többé. Elhagytak a démonok, a láz, a fájdalom kiröppent a trigeminusból, és csak egy géniusz maradt. Ami azt jelenti: meg fogok halni'. Simó képzeletében felidéződik egykori párbeszédük, amikor barátja fájdalmasan eltorzult arccal panaszolta: valakik azt vágták az arcába, hogy ő 'nem Strindberg, csak egy futóbolond. Minden verse kórkép...' Simó aggódva figyelmezteti barátját: 'Attila, vigyázz! - tehervonatok tolatnak. Gyere hozzám!' De Attila töprengő, messze néző arccal csak mondja, mondja: 'Ami van, széthull darabokra...' 'Nincs alku, én hadd legyek boldog. Másként akárki megaláz...' A tehervonat csikorogva fékez, a költő körül megszűnik a vakító fény; a látomás eltűnik. Simó keserűen: 'Milliókat gyűjtöttek össze József Attila számára, de sose kapta meg. /.../ A szegények szívesebben adnak, mint a gazdagok. /.../ Őket az Isten sem űzheti ki a Paradicsomból, mivel azon kívül születtek'. Aztán Kamillával a Kaláka Együttes által megzenésített József Attila verset hallgatják: 'Emlékezz, hogy hörögtél / Hiába könyörögtél / Hamis tanúvá lettél / Saját igaz pörödnél'.

Az események az V. színben felpörögnek. Mikor Zsóka hazaér, lakásában bőrdzsekis punk-figurákat talál, akik hajdani évfolyamtársa, Szalkai Dénes kíséretében törtek be hozzá, hogy az un. 'Varga-diagnózist' (a József Attiláról Varga Ervin pszichiáter által készített utolsó szakvéleményt, mely szerint a költő egyáltalán nem volt beteg) megkaparintsák. Zsóka esze helyén van: fenyegetőzésükre átadja nekik az eredeti példány másolatát, amit aztán Szalkai azonnal el is éget; majd punk segédcsapatával együtt diadalmasan elvonul: 'Nem lesz provokációs per! A költő bolond volt, s az is marad!' Az időközben betoppant dr. Micska - akit az egyik bőrdzsekis ököllel nyomban leterített - most magához térve Zsóka szemére veti: 'Odaadta neki a bizonyítékot! Örökre eltűnt a teljes rehabilitáció lehetősége!' De Zsóka derűsen előveszi az eredeti példányt, amit még annakidején férjével együtt rejtettek el, mikor már sejtették: mekkora veszélyt jelent az, hogy Varga Ervin hagyatékát örökölték. Micska áhítattal veszi kezébe az értékes iratot: 'Azonnal el kell juttatnunk a bíróságra. Döntő lehet a Simó kontra Gaszton perben!'

A zárójelenet (VI. szín) a Gaszton-villában játszódik, ahol az öreg Gaszton megvallja unokájának, Kolosnak: valóban ő adta át József Attilának a végzetes üzenetet ('Akkor én is úgy gondolkoztam, mint az üzenők. A szervezetnek lényegtelen volt a költő'). A maga és a mozgalom mentségére hozzáteszi: akkor még a forradalom előkészítése látszott fontosabbnak, s nem a tömegek tudati nevelése. Ekkor érkezik - épp 'végszóra' - tárgyalásra öltözötten Kamilla és dr. Simó, aki rögtön reagál is: akkori döntésük 'helytelen volt, mert tudatlanok kezébe adta a hatalmat'. Gaszton mentegetőzve: 'Csak arról tehetek vallomást, aminek közlését rám bízta a szervezet! Mit akarsz még, Simó Pista?' Mire a jogász: 'Hogy te és a hozzád hasonlók éljetek akkori döntésetek értelmében! Egyenlő esélyekről volt szó! - ehelyett svindlerek és síberek váltak milliomosokká. És mindig az ellen fordultatok, aki agya és értelme alapján volt 'milliomos'. A koncepciós perek száz és száz ilyen esetet produkáltak. Mindaddig te vagy a gyilkos, míg meg nem tanulod, hogy a hatalom a döntésekben rejlik!' A két öreg ádázul összecsap, látszólag József Attila ürügyén, valójában a 'két út' teoretikus dilemmáját felelevenítve újra: 'Előbb az államhatalmat kell felnevelni, aztán az embert!' - így Gaston; 'Előbb az embert, aztán az államot!' - így Simó. Kolos békíteni próbálja őket: 'Simó úr örüljön, hogy tanulhatott, s ezáltal egzisztencia lett; de nagyon kérem, ne ócsárolja azokat, akik tanulás helyett az időt pénzszerzésre fordították!' Kamilla gúnyosan Koloshoz: 'Boldog vagy, ugye, hogy az a milliomos Gaszton a nagyapád, és nem a templom-egere Simó István?!' Ekkor egy patkány fut át a színen. Mielőtt a vita elfajulna, belép Szalkai és punk-bandája: 'Patkányok vagytok! Az általatok terjesztett kór neve: szelektor-állam. Lényege: a társadalmi szerencsétlenség mint politikai ihlet-láz. /.../ József Attila nem lesz minta a történelem végjátékához. Nem lesz tárgyalás!' Gaszton pénzt kínál a gengsztertársaságnak, de Szalkai gúnyosan elutasítja: 'Hát proli vagyok én, Gaszton? Munkanélküliek vagyunk, fiúk? Eladjuk a szavazatunkat, fiúk?' A vagányok kórusban: 'Nem!' Egyikük megfogja a patkányt és meghimbálja Gaszton orra előtt, aki rosszul lesz. S aztán a maffiavezér: 'Minek nekünk a pénz? Akkor vesszük el, amikor akarjuk! /.../ A hatalom egyetlen parancsot ismer: Győzni kell! Nem a sínekre feküdni. Ideológiánk: Mi nem leszünk köztetek bolondok!' A vagányok, kezükkel előre mutatva, visszhangozzák szavait. Majd támadóállásba állnak, tompán csillognak késeik. Gaszton kihúzza magát: 'Méltón kell meghalni!' Szalkai rámutat a társaságra s vezényel: 'Kivégzés!'

A függöny legördül... Győzött tehát a maffia. Olyan mindegy most már, melyik út lett volna a 'helyes', hiszen többé szó sem lehet a József Attila-elképzelte 'szabadság rendje' megteremtéséről, sem az 'igazságos társadalom', az esélyegyenlőség álmának megvalósulásáról. A 'két út' elvi dilemmája elévült; a 'mozgalom' pártkatonái a pénz kiszolgálóivá vedlettek át. Minden eszmei-erkölcsi kérdés 'avittá', idejétmúlttá vált a hatalomra került politikai gengsztercsapat szemében. Most már valóban elmondhatja József Attila: 'Le vagyok győzve!' S talán végérvényesen...

*

Kálmán Mária drámaciklusának utolsó darabja a Falanszter után, amelyet Óbuda, Buda és Pest egyesülésének 125. évfordulójára írt 1997-ben. Akár zenés komédiának is tekinthetjük a háromrészes, a strindbergi-brechti-dürrenmatti 'ötletek' továbbgondolására épülő, ezoterikus tartalmakkal áthangolt művet. Mintha máris a 'végidőkben' járnánk: a maffia uralma tökéletes anarchiába döntötte az országot. Ez vagy a végérvényes pusztuláshoz vezet (apokalipszis itt és most), vagy pedig egy új diktátor felléptéhez, amit aztán majd a teljes összeomlás követ.

Az alapszituáció strindbergi: egy házaspár 'haláltánca' végső fázisában vagyunk. A 'női pokol' itt a korlátlan pénzéhségből fakad; s a feleség - ahogy Stridbergnél (Az apa), úgy itt is - fokozatosan beszorítja férjét az elmegyógyintézetbe. A rendszerváltást követően kialakult helyzetet, a maffiaszerű pénzéhes csoportok ragadozó térnyerését brechti eszközökkel (Koldusopera, Vágóhidak Szent Johannája) láttatja az író, songokkal megtűzdelve darabját; az elmegyógyintézet értelmiségi lakóinak rajzához pedig nyilván Dürrenmatt Fizikusokja adta az ötletet. Kálmán Mária művében új mozzanat az előbbiekhez képest: a bolondok házába zárt Író szökése, mélységes összetartozása a társadalom perifériára szorítottjaival; valamint az ezoterikus szál konzekvens végigvezetésére épülő megoldás: a Likvidátor győzelme a vesztébe rohanó, anarchiába fúlt világ felett. Ahogy Madáchnál a Londoni Szín, úgy itt a Falanszter széthullása után kialakult állapot valódi haláltánccal: szakadékba zuhanással ér véget.

Az I. rész még viszonylag reális térben játszódik. Az Író felesége, Kinga asszony örökösen elégedetlenkedik ellehetetlenült anyagi viszonyaik miatt ('Két nyugdíjból nem lehet megélni!' - 'Drágám, én olyan szívesen élnék veled egy lakatlan bolygón, de a Földön vagyunk!' stb.). Hiába próbálja férjét rávenni, hogy 'kereső' munkára adja a fejét - az csak a művével törődik (kora züllöttségéről, a City morális süllyedéséről, a 'nagy üzlet'-ről készül drámát írni, Ocsik Lina esete Orn Benedekkel címen). Így hát az asszony pszichológust hív ki, dr. Mabust, aki szívesen elcserélné pasaréti villáját a Podmaniczky utcai lakásra, még rá is fizetne ('az értékek relatívak - ez a lakás számomra többet ér, mint amibe a valóságban kerül'), így megoldódnának Kinga gondjai. Az akadályt jelentő férjet pedig máris elviteti - kényszerzubbonyban! - saját elmegyógyintézetébe, a Mabus Szanatóriumba, ahol a Színész, a Filozófus, a Szobrász és a Zenész (szintén ápoltak) társaságában elmélkedhet az élet hiábavalóságáról, a világ-állapot torzulásáról, az apokalipszisről. Mindannyian eldalolják saját kis sorsdalukat; az Író bevallja: az ő betegsége a Falanszter. A Zenész - felismervén, hogy az Író nemigen illik közéjük ('barátom, maga túl normális') - azt ajánlja neki: szökjön meg. S míg a többiek Ravel Boleróját hallgatják magnón, az Író - átkúszva a kerítés alatt - a budai hegyekben rejtetten meghúzódó katonai támaszpontra jut. Az őrök rögtön látják, hogy valamiféle jószándékú 'bolond'-dal van dolguk; így az Ezredes parancsára a Százados beinjekciózza őt, majd gúnyosan a katonákhoz: 'Nem fog emlékezni a Bázisra. Kergessétek a Völgybe! Odavaló'. A Völgy: a nyomortelep. Hulladékokból összetákolt viskók, vagonlakások, amelyekben az Élet számkivetettjei húzódnak meg. Az Író - a viharban botorkálva - bekopog az egyik otthonba, ahol barátságos fogadtatásra talál: kis dobkályha mellett a melegben a Nő és a Férfi üldögél. Étellel kínálják a jövevényt, s ők is eléneklik sorsdalukat (hogyan jutottak ide). Az Író szomorkásan: 'lám, egyszer csak elérünk egy naphoz, mikor már nem változtathatunk... Azért nem lehet az emberből bárki, mert Valaki!' Aztán kimerülten elalszik; a Nő és a Férfi szívében remény ébred: 'Mi még nem jutottunk a végére. Ő a biztosíték. Nem véletlen, hogy hozzánk vezette a Sors!'

Eme egyszerű, nyomorúságos körülmények között lám, még élnek az emberiesség törvényei...

A II. részben viszont, a gengszterek világában, már azzal az immorális, ördögi cinizmussal találkozunk, amellyel a maffiák a pénz és a hatalom megszerzéséért folyó élet-halál küzdelmet vívják egymással.

Dr. Mabus az Író hajdani otthonában, a Podmaniczky utca 43-ban - ahol az utolsó szabadkőműves páholy működött egykoron - asztrológiai műhelyt rendezett be (a hátsó falon a Zodiákus, amelyet egy parányi műszerfal-rendeltetésű asztalka mellől irányít vezérlő gombokkal); s megnyitotta asztrológiai és metafizikai szaktanácsadását, mint 'a fixa ideák specialistája'. Első páciense, Judit, nem tanácsot kérni jött, hanem rögtön támad: 'Én ismerem Nostradamus kiadatlan próféciáit, amelyben nevén nevezi Önt: 'Új uralkodót szentelnek föl / Laus Mabus-t / aki vérben uralkodik 27 éven át'. Ez a Végidők strófája. Miért vette föl a Mabus nevet, ha nincs vele célja?' A pszichológusnak tetszik a lány tájékozottsága, így örömmel mondja: 'Vállalom a kezelését!' De ekkor váratlanul három fekete dresszbe öltözött álarcos alak tépi fel az ajtót, s rátámad Mabusra; csakhogy az megnyom egy gombot, s éles vörös fény vetődik a betörőkre. A maszk lehull róluk, s beszélni kezdenek - akaratuk ellenére leleplezik saját magukat (mindhárman a világanarchia szervezői, irányítói különböző szinteken; gyilkoltak s raboltak, tudatosan anarchiába akarták dönteni az államot). Mabus doktor a mindenkiben benne rejlő kettős énre figyelmezteti Juditot, s az örökérvényű példázatra utal: 'Saul mindig üldöző volt, / Paul mindig üldözött / Saul előtt sima az út / Paul falba ütközött. //...// Ember, jól vigyázz magadra, / légy kész a pálfordulatra! / A kérdés maga alá temet: / Miért üldözöl engemet?' Ekkor éktelen üvöltéssel egy szörny-figura ront be, kékszínű hajjal, trikóján a Zodiákus, s Juditra üvölt: 'Hol a kábítószer?' Dühödten elszedi a három anarchista fegyverét (akik a rájuk irányuló vörös fényben mozdulni se bírnak!), majd egy sorozattal végez velük. Mabusra is fegyvert emel, de mikor megkapja a kívánt kábszert, megnyugszik. A lángszórót a szoba közepére helyezi, majd távozni akar; de Judit megelőzi, s rácsapja az ajtót. Mabus intésére a Zodiákus valamennyi csillagjegye felizzik, s eloltja a lángszórót; Jozsó - újabb adagot véve be a porból - mint rocksztár, őrjöngő táncba kezd. A pszichológus rá akar lőni, de ekkor váratlanul belép az I. részben látott katonai bázis Ezredese, pisztollyal a kezében: 'Ön rossz helyen jár, dr. Mabus! Budapest alkalmatlan a Világállam központjának szerepére. Ez az Apokalipszis központja! Ahol találkozik Ön és én!' Jozsó kábán: 'az Antikrisztus és a Likvidátor!' Erre mindketten rálőnek - Jozsó holtan rogy össze. A porondon maradtak egymásra fogják a pisztolyt, de egy automata felszólítja Mabust: 'Tegye le a fegyvert! A város a Likvidátoré!' Mabus elejti pisztolyát, mire az Ezredes nagylelkűen: 'Elengedem!'

Tehát Mabus doktor haladékot kapott... Még nem jött el az ő órája.

A III. részben Kinga asszony nagyszabású estélyt ad újonnan szerzett pasaréti villájában, ahova több száz vendéget hívott meg. Az újmilliomosok bálján fantasztikus ruhakölteményekben tündöklő hölgyek, szmokingos urak társaságában Ocsik Lina és Orn Benedek is jelen van. Az Inas bejelenti dr. Mabus érkeztét: 'a Becsületrend tulajdonosa', 'a francia Szabadkőműves páholy Nagymestere', 'a Finn Lovagrend tagja'. Orn Benedek lelkesen köszönti, majd panaszosan: 'Budapest gúnyos tréfák tárgya az egész világon; azt mondják: ide visszatért a hüllők kora. Magyarország csúfneve: Hungaroszaurusz'. 'Miért van ez így?' - kérdik többen is; mire dr. Mabus fölényesen: '1965 volt az utolsó esztendő, amikor a Játékmester felfedte magát. /.../ Minden jel az Önök országa felé mutatott - ám azóta tudjuk: tévedés volt. A kísérleti korszak lezárult' - így hát ő búcsúzni jött. Épp ekkor érkezik meg az Ezredes, akit hatalmas 'vivát!' fogad. Ám ő 'az igazságtevő' pózába vágja magát, s rideg-elutasítóan azonnal bejelenti: 'Az egész bandát letartóztatom!' Katonák, fegyőrök sokasága kezdi bilincsbe verni a vendégsereget. Az Ezredes Kingához fordul: 'Maga lábon járó förtelem! Aki egy embert elad, az az egész emberiséget eladja! /.../ Férje a Bádogvárosban él, a város peremén. Jártányi ereje sincs, de ápolják a hozzá hasonlók, akiket maguk juttattak oda'. Majd elénekli songját a Falanszter utáni világ könyörtelenségéről; aztán a Győztes fölényével a megbilincselt sokasághoz fordul: 'Hölgyeim és Uraim! Falanszter után élünk. A meghirdetett elv a túlélés. Sokat tanultunk Önöktől taktikát és stratégiát. Ahogy a középkorban kihaltak a Mesterdalnokok, úgy halnak ki korunkban a Mestergondolkodók!'

Amint az egyik katona Kingához lép, hogy megbilincselje, dr. Mabus határozottan: 'A hölgy hozzám tartozik!' Mire az Ezredes gúnyosan: 'másodszor is elengedem' - s intésére a kordon átengedi őket. Majd a megbilincselt milliomosok felsorakoznak az Ezredes mögé, aki elvezeti őket. Immár ő lett élet-halál ura...

Az ezt követő jelenet a Parlament működésének szatirikus torzképe. Akárcsak Mikszáth Két választás Magyarországon, Móra Ferenc Hannibál tanár úr, avagy Szabó Dezső Feltámadás Makucskán c. könyvének lapjairól lépne elénk a tisztelt Ház képviselőtestülete! Megtetézve az állampárt működési rendjének előírásaival: 'Mától köteles minden állampolgár figyelni a többi állampolgárt, és jelenteni, aki gyanús. /.../ Kötelező elismerni, hogy a jelen rendje demokratikus rend. Aki a hatalmat bírálja: lázító, így felkerül a proskripciós listára. /.../ Mivel az államrend érdekében szükséges a halálbüntetés, a halálbüntetés eltörlését eltörlöm'. S ezzel kezdetét veszi az új diktatúra; a diktátor felveszi a Sulla nevet, ami az Allus anagrammája, s a végidőkre utal. A parlament tapsol; majd sorra felállnak a pártok képviselői, bevádolják egymást, míg végül mindegyikük felkerül a 'gyanús' listára, pártjaikkal egyetemben.

Eközben a Parlament előtti téren tüntetők gyülekeznek; élükön az Író a Nővel és a Férfival. Az Író felsorolja az új 12 pontot; a tömeg kórusban utána mondja. Az Ezredes megjelenik az Országház ablakában, s a tömeg kérleli: 'Állj közénk, Sulla! A népvezér te vagy! Gyújtsd föl a gazdagok városát!' Mire az Ezredes kilép az utcára, s kőkeményen felszólítja katonáit: 'Elő a tankokat! Felgyújtani a bankokat! Győzzön az Igazság, ha az Életbe kerül is!' A tömeg üvölt: 'Éljen Sulla!' - mások: 'Vesszen Sulla!' A Rikkancs: 'Polgárháború!!!'

A zárójelenet ismét a hegyen játszódik, a Mabus Szanatórium kertjében, ahol a Színész - a Filozófus - a Szobrász újra a Bolerót hallgatja. A Zenész izgatottan érkezik a hírrel: 'Ég a város! Mint mikor Néró felgyújtotta Rómát! Bűnös város - megérdemli a pusztulást!' Dr. Mabus Kingával s az ápoltjaival tanácskozásba fog: 'Sulla pontosan követi a forgatókönyvet, s ebben sokan segítik'. Majd megjósolja: 'A metropolis három részre szakad: a csillogó Drágakővárosra, a Bárány városára és a Fenevad városára. /.../ Sulla a Nagy Likvidátor szerepét játssza el': ismeri a Kozmosz egyetemes célját, s feladata az utat vesztett emberiség visszavezetése a kozmogóniailag kijelölt 'helyes útra'; ha kell, hát pusztulása árán is...

Ekkor hirtelen robbanás a katonai bázis felől: a sétányon mély szakadék keletkezik; a Színész és a Szobrász belehullnak. A föld egyre jobban remeg, a szakadék mélyül; a sziklák felől most Sulla, az Író, a Nő és a Férfi érkezik. Sulla gúnyosan: 'Tudtam, hogy idemenekül, Mabus! Az értelmiség végső menedéke... Felrobbantottuk a bázist'. Mabus elképedve: 'Láncreakciót indítottak el, minden elpusztul!' S most ő énekli el kis dalát: 'Harc kezdődik ezer évre / Győzött a szőke Fenevad / Nincs megoldás és nincs béke / Megmaradt a feladat // Minden tette úgy morális / Immorális az egész / Nem áll össze ezer évig / Példának sok kicsi rész'. A mindjobban szélesedő szakadékba most Kinga hull alá (az Író felujjong: 'Megfizettem!'), utána a Filozófus, a Zenész. Majd egy iszonyú földrengés után maga Mabus is, s vele együtt mindaz, ami a Szanatórium térfelén volt. A Likvidátor tehát harmadszor már nem engedte el foglyát. Még elhangzanak a Boleró utolsó taktusai, aztán minden elcsendesül...

Az Író megrendülten: 'Nem ezt akartam!' Sulla nyugodt biztonsággal: 'Én igen! Ezt akartam! Most már megírhatja, barátom!'

A Likvidátor az 'elfajzott' emberiség megsemmisítésére, s nem 'jobbítására' tör. Ő a Fekete Úr, az 'emberölő' - azaz a bibliai Szatanael! Kálmán Mária ezoterikus regényeiben bontja majd ki szerepét az emberiség sorsát illetően; sokkal mélyebben és differenciáltabban, mint az egy drámában lehetséges. Úgy véli: az elkerülhetetlen világkatasztrófát már nem lehet feltartóztatni (legalábbis nem emberi erővel), mert a hatalom és pénz körforgásába beleszédült 'jóléti' államok képtelenek megállni saját tévútjukon, s a moralitás humánus törvényeit tudatosan negligálják. Voltaképpen már az apokalipszis korát éljük - nincs miben reménykednünk, hacsak nem Isten irgalmában. Csakhogy az emberiség a pénz bűvöletében egyre inkább elfordul Istentől... Így hát: 'Finita la Comedia!'

Jóllehet e művek intellektuális problémákat járnak körül, mégsem 'könyvdrámák'. Megfelelő színpadtechnikai apparátussal jól előadhatók (lennének). De sajnos, kultúraellenes támogatási rendszerünkbe nemigen férnek be olyan darabok (ma sem), amelyek húsba-vérbe vágó aktuális problémáinkra keresik a választ. S amelyek szembenézésre késztetnek a kialakult társadalmi kórképpel.

A szerző a két, két és félezer év előtti múltba, a görög-római birodalom négy különböző korszakába alámerülve kutatja a hatalom természetrajzát, annak alakváltásait. Az elbeszélések nagy erénye a korhű megjelenítés, az antik szellemiség és kultúra bensőséges, hiteles megidézése, a lebilincselő nyelvezet, a leírások elevensége, sodró életszerűsége. A történelmi tematikán és kereteken belül Kálmán Mária valójában négy - egymástól eltérő - hatalmi szituációt és hatalomgyakorlási metódust világít át parabolisztikusan. Jól érzékelhető a korokon átívelő filozofikus problémafelvetés: általános érvényű, azaz 'örök emberi' létalaphelyzetekről van itt szó! Korunk, az ezredforduló, sok tekintetben emlékeztet a görög-római birodalom utolsó periódusának válságkorszakára, az értékstruktúrák felbomlásának-átrendeződésének időszakára. A kibontakozás iránya ma is bizonytalan, mint egykor volt. Nagy szükségünk van tehát e folyamat ismeretére, hiszen a törvényszerűségek mindig törvényszerűségek maradnak, a létezés alaphelyzetei mindenkor ismétlődnek. Politikai kultúránk csak akkor finomodhat, ha tisztában vagyunk vele: a világ nem 'fejlődik', hanem periodikusan változik csupán.

A rendkívüli politológiai érzékkel és esztétikai érzékenységgel, igényesen megírt történetek egymásba épülő, egymásra ráfelelő sora izgalmas, figyelmet keltő olvasmány a történelem - és a jelen - iránt érdeklődők számára.

Az első történet Árkádiába vezet, ahol az i. e. 7. században Lükurgosz a hatalom érdekei és a demokratikus jogok összehangolásával teremtett virágzó kultúrát (Árkádia). A szerző érzékletesen, mély érzelmi átfűtöttséggel idézi meg az önérzetes, korábban teljesen szabad bennszülött helóták élethalál-küzdelmét az őket leigázni kívánó achájok 'kemény diktatúrá'-jával szemben. Egész Peloponnészoszt lángba borítják, nem hajlandók meghódolni Spárta kegyetlen törvényei előtt, s végül is győznek. Vezérük, a félig acháj, félig helóta származású 'szerelemgyerek', Lükurgosz az összes poliszra kiterjeszti könyörületes és igazságos törvényeit. Ő tehát a demokratikus és emberséges - azaz ideális - hatalomgyakorlás híve, aki a szív és az értelem szövetségére építve teremti meg népe számára a méltó élet feltételeit.

A Félisten című elbeszélés i. e. a 4. században játszódik; a makedón Alexandrosz világhódításáról, majd megszégyenüléséről, megsemmisüléséről szól. Történelmileg hitelesen, az ókor szokásrendjének, kultúrájának tökéletes ismeretében, ugyanakkor remek szépírói kvalitásokkal eleveníti meg a szerző Nagy Sándor vérrel és vassal összekovácsolt birodalmának félelemteli légkörét. Az alig huszonöt éves uralkodó nem érte be a Görögországtól Palesztináig, Perzsiától Babilonig terjedő óriás birodalommal - a hybris egészen kincses Indiáig űzte-hajtotta, mindenkit elpusztítván, aki akaratával szembeszegült. Végül birodalma szétesett, ő maga pedig Korinthoszban saját ellenpólusával, a hordólakó bölcs Diogenésszel szembesülvén, felismeri: nem a fegyverek, hanem a filozófus gondolatai fogják alakítani végső soron a világot. Még aznap éjjel belázasodik s meghal. Nincs az a hatalom, amely erősebb lenne a szellemnél! - amely örökkévaló; a földi birodalmak viszont mulandók.

A legösszetettebb, több szálon futó, legárnyaltabb problematikájú novella a harmadik (Niké). Itt a hatalom vagy szerelem választási kényszerét átszínezi a nemzeti ellentét is: az i. u. 1. században, a zsidó háború idején (Jeruzsálem lerombolásakor) játszódik. Vespasianus császár hadat visel a fellázadt zsidók ellen; azok főpapja, Agrippa király azonban nem avatkozik be a küzdelembe: gyönyörű húgával, Berenikével tiberiási palotájába húzódva, az ima erejére bízza hitsorsosait. A császár fia, Titus Flavius, leveri a zelóták lázadását s porig rombolja Jeruzsálemet; tettével s férfiasságával meghódítja a gőgös királylányt (aki a győzelem istennője, Niké nevét viseli s rajong a görög-római kultúráért). Tíz évig élnek lángoló kapcsolatban, de mikor a hatalom Titus-ra száll, el kell, hogy váljanak útjaik (a haldokló Vespasianus megtiltja fiának, hogy a zsidó királylányt emelje maga mellé a trónra, Agrippa pedig felszólítja húgát: 'térj vissza önmagadhoz!', őseid hitéhez). Titus mindössze két évig uralkodott, titkos kór sorvasztotta életerejét, alig negyvenévesen meghalt. Rövid császársága idején természeti csapások sújtották a birodalmat, az emberek rémülten suttogták: magára vonta az istenek haragját. Pedig csak a szív törvénye helyett a hatalmi érdekeket követte. Ez okozta vesztét.

A záró-novella (A pretoriánusok) Róma haldoklásának időszakában játszódik, a 2. és a 3. század fordulóján, amikorra már a főhatalom is adásvétel tárgya lett. A praetorianusok jól szervezett gárdája volt élet-halál ura, ők buktatták (és végezték ki) sorra a császárokat, s emelték trónra azt, aki legjobban megfizette őket ('Eladó a bíbor!'). Végül már olyan uralkodót emeltek maguk fölé - vagy inkább: mellé! - aki minden kiváltságot eltörölt, egyenlő jogokat biztosított a Rómához tartozó minden nemzetnek, egyednek. Csakhogy ez a legalacsonyabb szinten való nivellálódáshoz vezetett: fellazult a régi erkölcsi-életformabeli normarendszer, az 'egyenlőség' merő formalitássá változott (hiszen különböző rendű-rangú, kultúrájú emberek vegyültek egymással). Az utolsó császár aztán papíron kezdte árusítani a szabadságot, amit jó pénzért megválthattak a rabszolgák is. Végül Cisius, a marcona, sokat megélt praetorianus a Fölkelő Nap földi helytartójának, egy nyomorék, de igen gazdag és előkelő ifjúnak csengő aranyakért elmeséli a majd' negyvenévnyi vergődés-hanyatlás történetét, mire Heliogabalus egy keleten kovácsolt fényes mesterkardot ad át neki. Cisius tisztában van vele, hogy ezért bíbor jár, de jöjjön, aminek jönnie kell: az áldemokrácia, a törvény nélküli állapot már nem tartható tovább. Így ért véget egy ragyogó történelmi korszak: Rómát elsöpörték a 'barbárok'.

A parabolisztikus köntösben megjelenített folyamatrajz akár a 20. század vérrel-vassal összetákolt (eurázsiai!) nagy birodalmának történeteként is értelmezhető. A demokratikus eszmények - amelyeket Lükurgosz képviselt - szépen-lassan bemocskolódtak, meggyalázódtak a hatalomra törő akarat szolgálatában. Megkezdődtek a terjeszkedés, a hódítás manőverei (Nagy Sándor), majd a lázadók teljes megsemmisítése-leigázása (Titus), végül az erkölcsi romlás, ami elkerülhetetlenül a széthulláshoz vezetett (a praetorianusok). Utánuk csak a teljes lepusztultság maradt.

Az ezredfordulón a 20. század minden eszménye romokban hever. Hogy merre, milyen irányban lépünk tovább ebből a válsághelyzetből, az rajtunk is múlik. A Rómát leigázó 'barbárok' több évszázad múltán megteremtették a ragyogó európai kultúrát. Vajon tudunk-e most is új értékeket állítani a meggyalázódottak helyére? - van-e olyan eszményrendszer, amely kiutat kínál? Ezek és hasonló kérdések maradnak nyitva Kálmán Mária nagyszerű elbeszéléskötetének olvastán.

Sci-fi? Avagy utópia? - netán anti-utópia? 'Reális' világunkban szokatlan eszközökkel, bizarr történetbe ágyazva mondandóját, sugallja a szerző: amennyiben a szeretet-törvényt áthágjuk, a benső élet kiépítését elmulasztjuk, külső világunk szétesik, és beteljesül rajtunk (is) a hanyatló civilizációkat mindenkor fenyegető átok: az összeomlás, pusztulás. A 'szeretetparancs' írónőnk szemében nem merő absztrakció, hanem az emberek egymás iránti figyelmessége, előzékenysége, szolidaritása - a segítőkészségnek az a foka, amikor nem csupán együttérzünk embertársainkkal, de küzdünk is egy lehetséges igazságosabb társadalomért. Kitágítva a tér-idő határait, az író mozgásba hozza ontológiai, kozmogóniai, természettudományos, mitológiai, sőt földrajzi ismereteinket; tágas 'világ-otthont' varázsol körénk, amelyben nyilvánvalóvá válik számunkra: jelenkorunkban a sok ezer éves emberiség válaszút elé érkezett - vagy átlép (visszalép?) a transzcendens 'láthatatlan' világgal kapcsolatot tartó 'paradicsomi' emberiség, a 'homo humánum' (kozmosz-ember?) korszakába, vagy visszasüllyed az anyagba, felmorzsolva önmagát. A szerző ezoterikus szójátékkal érzékelteti mindezt: vagy az Atom-halál, vagy Atmon országa (a szabadság, szeretet, ősbizalom, a metafizikai értékek valós birodalma) vár ránk.

Kálmán Mária számtalan szereplőt mozgat: a 216 (jobbára csak számokkal jelölt, de egyiküket-másikukat névvel is illetett) kiválasztotton kívül természetes, hétköznapi embereket, képzeletbeli alakokat, isteneket-félisteneket, árnylényeket, a Sötétség és a Világosság mítoszi figuráit, élőket és holtakat; de mindannyian inkább valamely elvnek, eszmé(ny)nek a megtestesülései, mintsem hús-vér, több dimenzióban ábrázolt személyek. Így a regény bizonyos értelemben való világunk absztrakt modelljét kínálja, amely a mitikus keret révén az 'örök visszatérés' törvényei szerint szerveződő valóság (a mindenkori civilizáció) belső feszültségeit, ellentmondásait is feltárja. Hiszen 'örök' elvek, létérdekek csapnak itt össze, méghozzá az emberiség sorsát, jövőjét eldöntő módon; ugyanakkor közvetlenül érintve a napi-politikai aktualitásokat is.

A 216 titkos, misztikus szám - 'a számok száma', a lehetséges történelmi formációké, amelyekből eddig - az ős-kezdetektől napjainkig - 213 megoldást ismert meg, illetve használt fel az emberiség. A végső társadalmi harmónia (ami a Föld ezoterikus célja) száma is 216, ami egyúttal a Föld kozmosz-fajsúlyát jelöli. A szerző alapos matematikai, filozófiai, sőt asztrofizikai, biológiai, művelődéstörténeti felkészültséggel bepillantást kínál a társadalomtörténeti 'titkokba', s - hősei szájába adva - tudatosítja bennünk: az erős hierarchiára épülő társadalmak előbb-utóbb széthullanak, a centralizált intézmények összeomlanak, s az azt követő anarchia csakhamar egy új hierarchikus szerveződésnek adja át a helyét. De mi lenne, ha az anarchikus állapotokat követően (214. formáció) megpróbálkoznánk a piramis megfordításával? Létrejöhetne a decentralizált gazdasági egységek hálózata, majd a politikai pártok is hálózattá szerveződnének, s egy szellemi Koordinátort emelnének maguk fölé (215. formáció), aki a Sötétség és Világosság erőinek összecsapását irányítaná, s a Fény győzelmével megteremtené a társadalmi harmóniát (216. formáció). Ez lenne a sok-évezred óta óhajtott-vágyott 'Paradicsom', amelyet Dante oly csodálatosan megénekel, de amely természetesen mindig csak vágyálom marad. Utópia.

De hogyan zajlik mindez a regényvilágon belül? A főszál a mitikus; ebbe vegyíti a szerző a társadalomelméleti, aktuálpolitikai kérdésekre adott válaszait.

1989. július 9. az a fiktív nap, amelyben bolygónk 'kimozdul' megszokott helyzetéből: 'Mintha borzongás futott volna át kérgén, repedéseket produkált, itt-ott árvizet, felhőszakadást, hegyomlást, vulkánkitörést jeleztek. És morgott, sóhajtozott valami'. E rendkívüli állapot hosszan, elhúzódóan nyomasztja az embereket, egyre több idegesség, agresszivitás, gyűlölet halmozódik fel bennük, (ön)gyilkosságok, hadüzenetek sora kíséri a pusztító erőket; mindenki félelemben és gyanakvásban él. De ugyanezen napon valami egészen más irányú rendkívüliség is történik: 'a Csendes Óceán egyik lakatlannak hitt szigetén felségjel nélküli repülőgép landolt'. A gépből kiszálló utasok meglepetten látják: várták már őket. Két hófehér hajú, szivárványszín-szemű fiatal albínó (Artner és Ászok) kalauzolja szállásukra a vendégeket, miközben fehérhajúak százai sietnek el mellettük, egy cél felé tartva; arcukon élő lelkiség tükröződik, tehát nem 'robotok'. Egy föld alatti óriás kupolacsarnokban aztán egy vénséges-vén ősz öregember felvilágosítja a vendégeket: 'két óra múlva a bolygó két fokkal megdől, s a sziget elsüllyed; a szárazföldön iszonyú katasztrófák lesznek'. Beszélgetésükből kiderül: az aggastyán az első 'őszen született' (Los Angelesben, 1901. júl. 9-én, Delanonak hívják), aki arra hivatott, hogy az azóta már több nemzedékben is megjelenő 'fehérhajúakat' maga köré gyűjtse, s adott időpontban a nagy 'világküzdelemben' bevesse őket a Fény oldalán.

Az öt vendég nem tartozik az 'őszhajúak' közé, de mindannyian egy évben láttak napvilágot (1939). Apátlan-anyátlan árvák voltak, így Delano cserealanyként olyan szülőkhöz csempészte őket, akiknek ugyanezen évben albínó gyerekei születtek (tudtuk nélkül egyszerűen kicserélte a gyerekeket, s a fehérhajúakat a saját szigetére víve, maga gondoskodott nevelésükről, a később szintén odagyűjtött - 1962-ben született - ősz társaikkal egyetemben). A meglepődött jövevények kíváncsian ismerkednek albínó-testvéreikkel, akiknek eredeti nevét most ők viselik; s megtudják saját régi nevüket, származásukat (ki-ki más országból, más-más családi, társadalmi környezetből érkezett). Az öt mutáns így voltaképpen a Közvetítő szerepet tölti be a 'régi' emberi világ s a kialakulóban lévő új között; hivatásuk, hogy a 211 ősz hajú transzmutanssal együtt katalizátorai legyenek a Föld metamorfózisának. A regény végére mind az öten meghalnak, s az őszhajúak közül is jobbára csak azok maradnak meg, akiknek számában a 3 (szakrális szám!) szerepel. Csakhamar négy repülőgép repíti mindnyájukat a világ négy tája felé, hogy átsegítsék az emberiséget azon a kataklizmán, amikor a Föld a Halak jegyéből átlép a Vízöntőbe, s a Csendes Óceán alatti földrészek felszínre kerülnek, miközben az Ázsiától nyugatra eső területek víz alá süllyednek. 'Afrika eltűnésével megsemmisül minden kór és nyomor. Európával megszűnik az emberiség múltja'.

A 216 'kiválasztott' mindegyike különböző (egyéni vagy közös) feladatot kap; s a regény sokágú, változatos cselekménye az ezek végrehajtása körüli bonyodalmakra épül. A fehérhajúak képességet kaptak a transzcendencia megismerésére, megértésére; a Likvidátorok, akik hol segítik, hol pusztítják őket, a Kozmosszal való kapcsolatfelvételt katalizálják - 'ismerik a Kozmosz egyetemes célját, s elbitangolt bolygónkat majd ők vezetik vissza a nagy galaktikai közösségbe'. Hét óriás-szellem (yid-lusok) próbálkozott valamikor az ős-múltban az emberiség megmentésével, 'átprogramozásával', eredmény nélkül. Az Egyes - a sugárzó ősz-öreg Matatron, Delano, - a katakombák őskeresztényeinek hitével hirdeti: 'A halált az ember hozta létre. /.../ Az Élet nem evilágból való' (mitikus gyökerei vannak!) - a 'köztes létben' azonban élet is, halál is legyőzhető, hiszen az szellemi létforma ('láthatatlan' és 'örök'). A Kettes, a Fekete Úr viszont, aki lángban - kardban - vérben leli gyönyörűségét, az Egyes népének megsemmisítésére tör. A küzdelem mitológiai szinten zajlik, bár földi eszközökkel; az emberek testi valójukban csatáznak a Likvidátorokkal, akik különböző bio-, sugár- és mágikus fegyverekkel irtják őket. A Sötétség - Világosság egymást kizáró ellentétét csak a Hármas, a yid-lus-szellem, a benső Béke és Harmónia megtestesítője oldhatná fel. Ő ugyanis 'elme-test', időnként fizikai testet ölt, hogy előkészítse a 'harmadik Időt' (a lineáris-kronologikus és a körkörös-természeti Időn kívüli 'örökkévalóság' időtlenségét).

Kálmán Mária sokat merít az emberiség legősibb bölcseleti könyvéből, az Upanisádokból; ezoterikus szemléletmódja Szepes Mária okkult gondolati rendszeréhez áll közel. A keresztény világképet a mélységesen mély tibeti misztika és kínai filozófia elemeivel ötvözi, de sokat merít Hamvas Béla életművéből is. Ugyanakkor egy modern politológushoz méltó tisztánlátással napjaink társadalompolitikai történéseire (is) vonatkoztatja felismeréseit, s az 'örök érvényű' igazságok fényében teszi mérlegre jelenkorunkat (világtörténelmi méretekben). Az intenzív, kiéleződött pártküzdelmek történelmi gyökereire is rámutat: 'A XIX. század mögött ott állnak a XVI. és XVII. század szabadkőműves páholyai, az ezoterikus pártok. Mögöttük ott találjuk a XV. század korlátlan hatalmú szerzetesrendjeit, a kódexalkotókat'. Életformájuk és működésük valójában már a mai pártok csíráit hordozza. Csakhogy míg korábban egy-egy eszme, vagy egy-egy uralmi érdekcsoport szolgálatában álltak, 'ma a politikai hatalom igazi birtokosainak, a gazdaság urainak érdekeit képviselik'. Noha a nyomort, igazságtalanságot egyik párt sem képes megszűntetni, az emberek mégis bíznak bennük, ahelyett, hogy a Lét törvényeinek megismerésére, az aszerint való életre törekednének. A regény egyik szereplője, Taufik Hotep egyiptomi praxeológus a pártok létét régebbinek tartja a fáraókénál és a prehistorikus időkből eredezteti, egészen a sámánokig visszamenően, akik - szerinte - 'a világ első apparátusát' hozták létre. Természetesen, mindez nem eszmefuttatásokként épül be a regénybe, hanem az interakciók, beszélgetések szerves részeként. A mitikus történéseket át- meg átszövik a jövő irányába mutató utópikus mozzanatok is, amelyek fényében világossá válik, hogy a tévútra tért emberiséget már nem lehet megóvni a katasztrófától.

A világ négy kitüntetett pontjára érkező mutánsok és transzmutánsok érdekes szellemi tapasztalatokat szereznek a likvidátorokkal vívott harcaik során, s egymás után tárulnak fel előttük a Kozmosz titkai. Az ősidőkben a 'kozmosz-ember' mindeme titok részese volt, hiszen mindenki ivott a phlogistonból, a Zöld folyó 'életvizéből'; 'a lét illatot lehelt' köröttük, a kykeon bíbor folyója boldogságot kínált. De ők a technikát, a gyorsaságot választották, nem akartak békében élni Teremtőjükkel. Elutasították az ichort, az istenek vérét is, ami által 'örökéletet' nyerhettek volna. Így - benső sugárzásukat elveszítve - a háború és a halál törvényét emelték maguk fölé. A három nemes nedű pedig azóta a Fekete Úr korsajában gyűlik, s nem az embert szolgálja, aki - bejárva a 'köztes lét' öt állomását (születés - álom - nirvána - erkölcsi törvény - a szív parancsa) - nem juthat el a hatodik, a legfontosabb fokozathoz: a 'láthatatlan lét'-be.

Az őszhajúak egyik csoportja Örményországba, az Ararát hegyére indult az első Likvidátor vezérletével. A Tigrisliliom-kráter öt peremkráterében (az Egykedvűség - Akadályok - Álmok - Kétségbeesés - Maják Tava) alámerülve, a transzmutánsok végül a Fekete Halál Tavában (amelynek ólomiszaptól súlyos, 600 fokos radioaktív vize mindenkit elpusztít), örökre eltűntek. Másik csoportjuk a Himalája egyik mély, katedrális nagyságú barlangüregében (a Három Idő barlangjában) egy titkos szeánszon a Hármassal (a tibeti yid-lussal) találkozik, aki tanácsokkal látja el őket a Fekete Úr elleni küzdelemre vonatkozóan, kinek 800 éves küldetése épp most van lejáróban (ugyanis hatalmát 1193-ban, a Szent Grál eltűnésének titokzatos pillanatában kapta, amit majd a mágikus pentagramma fog megtörni). S ha létrejön az új emberiség, megszűnik a 'bábeli nyelvzavar', megszületik az 'új Atlantisz', 'melynek nyugati határait az Uráltól a Kaukázusig átvezető hegyek képezik majd'. Addig, természetesen, a Kettes iszonyú pusztítást végez az emberek körében.

Voltaképpen mind az Egyes, mind a Kettes és a Hármas - félisten. A Kozmosz sugárzó népéhez tartoznak, akár pozitív, akár negatív szerepet töltenek be az ember(iség) sorsát illetően. Az Egyes azért hozta létre a 'fehérhajúakat', hogy azok keresztülhúzzák a Kettes embergyilkos számításait. A Hármas számkombinációi pedig a halál fölötti győzelmet ígérik. Az író(nő) sajátos ezoterikus érzékenységgel, fantasztikumba hajló fantáziával vezeti el az olvasót a Kozmosz törvényeinek megsejtéséig. Hat alapszó van, amelyek hat színt, hat számot, hat létezési formát jelölnek, együttes értékük adja a kulcsszámot (6 x 6 x 6 = 216) -, s e számok egymás mellé rendelve Satanael számát (666) jelölik. Az alapszavak együttese pedig a szakrális lét-titkot fedi fel: 'Om mani padmé hum' ('kincs a lótuszban', 'igazgyöngy a tavirózsában', avagy: 'fény a sötétségben'). Aki rájött a 'szent szám' titkára, az elnyeri a halhatatlanságot. A Kék Bolygó azért jutott tévútra, mert áthágta a kozmikus törvényeket. 'Megszakították a tíz biológiailag legfontosabb aminosav-láncot, amely az Élet információtartalmát hordozza. Élnek, de nem ismerik az Élet törvényszerűségeit. Korcsak, de ezt nem tudják magukról. Meghalnak, és azt hiszik, ennek így kell lennie'. Holott a 'tökéletes' élők nem ismerik a halált. 'Az Űr az Élet száguldó szövete, megnevezhetetlen mennyiségű élet, mely gyökeret ver, ha talajra talál, és fejlődik, végtelen. A sugárzó emberek sem egyformák, ahogy nem egyforma az anyag, amelyben élnek'.

A transzmutánsok harmadik csoportját Taufik Hotep vezeti el a Napisten városába, Cheperbe, amely 14 geológiai szint alatt helyezkedik el a Föld méhében. A halott város felett finom szemcséjű porfelhő lebeg, középen hatalmas - több évezredes - csillagászati objektum, benne az Űr legtitokzatosabb pontjaira irányított távcsövekkel. 'Az Univerzum ezen pontján olyan volt a Mindenség, mintha taszítása folyton folyvást hatna. A fekete lyukkal ellentétben itt nem elnyelt, hanem áramoltatott, távolított, lökött, mégpedig minden égitestet, ami csak a Földről látható.' Aztán egy szfinx-kolosszusokból álló sétányon át egy gigászi Szfinx-alakú templomhoz értek, amelynek négyszögletes írásjelekkel sűrűn teleírt falai ősi titokról árulkodtak. Az írás mellett számok sora, freskók, amelyeket a stratégák megpróbálnak értelmezni; mikor váratlanul iszonyú földrengés rázza meg a Napvárost, s a fekete föld mindent és mindenkit betemet...

A fehérhajúak negyedik csoportja a Chimborazo-hegy belsejébe tart, a Fehér Hold barlangjába. Számtalan rozsdavörös csontot találnak itt, ami a kannibalizmus biztos jele. Továbbhaladva, egy titokzatos földalatti ország tárul fel előttük, amely a Dante által megénekelt Pokolra emlékezteti őket. A Fekete Nap izzó hőséget áraszt, titáni hegycsúcsok emelkednek magasba, zöld és vörös folyók szelik át a hegyeket; 'sárga és kék gázörvények süvöltenek', higany- és ólomfolyó hömpölyög előttük, mangánfényű alakok sürögnek-forognak, 'nobéliumból és plutóniumból szintetizált' zamjakok (biorobotok). A Pokol legmélyén fővárosa, DIS, s annak közepén egy óriási plutónium-vár áll. Egy titokzatos hang közli a látogatókkal: csak hárman léphetnek be a várba, s kettő közülük nem fog visszatérni. Spirálszerűen kanyargó folyosókon át jutnak el a toronyszobába, ahol már várja őket a Fekete Úr, aki rögtön oktatást tart nekik az emberi lények torzult mivoltáról (feledték a Kozmosz alaptörvényét, az önmegtartást, ami a Harmónia forrása); így voltaképpen 'fertőzik' a Kozmoszt, hisz 'hibás mutáns-voltuk milliárdjait viszi szét az Űr száguldó étere'. Aztán felvilágosítja őket: 'Én nem vagyok az ellenségetek. Ez nem DIS, nem a rossznak a helye, ez BIS, a biológiai átalakítás városa' - aki hozzá fordul, azt mgonná teszi, azaz örökéletű, kozmoszlényű emberré. A három vendég közül kettő (egy mutáns és egy transzmutáns) máris láthatatlanná válik (nyilván belülről vonzotta őket a kozmikus harmónia). Viszont a 77-es stratéga, Schlange (Kígyó!) büntetlenül visszatérhet az őszhajúak körébe, hogy elújságolja nekik: 'BIS előkészíti a Föld magját egy új galaxissá váláshoz'; nem zamjakok lesznek azokból, akik hatalma alá kerülnek, hanem mgonok - új típusú, benső harmóniában élő lények.

Mindezek után a pusztulástól megmenekült transzmutánsok, stratégák, mítográfusok, valamint a holtak lelkei Jeruzsálemben gyűlnek össze, ahol megvitatják a történteket s a világváltozás esélyeit (itt van 'a Föld köldöke', innen indul ki majd a megújulás a pusztító háborúk végén). Az Olajfák Hegyének jordániai oldalán álló Fehér Villában, Judit és Eszter - két 'normális' emberlény - pálmakerttel övezett otthonában, a tágas könyvtárszobában ezoterikus szeánszot tartanak. A Közvetítők közül már csak egyedül életben maradt Ingeborg is jelen van, s örömteli meglepődéssel fedezi fel, hogy a hat yid-lus közül a legnagyobb, a Hármas is eljött közéjük. Ő hívja fel figyelmüket Henoch próféta Apokalipszisére ('a világ legnépszerűbb könyve'), s a három szellem-óriás (az Egyes - Demiurgosz, a Kettes - a Fekete Úr, a Hármas - a Koordinátor) szerepére az apokalipszis folyamatában: a Fekete Úr az ember testét kívánja erősíteni, a változásokra alkalmassá tenni; az Egyes viszont a szellemét - ő a 'tudat-konstruktőr'. Egyikük a külső, másikuk a belső világ fizikusa, illetve pszichológusa; mindketten saját elképzelésük alapján készülnek a Föld jövőjére. De az általuk alkotott lények csupán 'bio-túlélők' lesznek - hangsúlyozza a Hármas; 'sosem fognak egyezni az eredetivel', a kozmosz-emberrel (Adam Kadmon). A Földet voltaképpen már rég el kellett volna pusztítani, hiszen 'beteg'; de hét galaktika kiállt érte és vállalta a meggyógyítását (így lett a 7 misztikus szám: hétféle kultúr-génnel van beoltva az ember). Holott a Kozmosz fajsúlya szerinti száma a 216 lenne, mint a Földé. Miután minderről felvilágosította kíváncsi hallgatóit, a Hármas - a jyd-lusokkal együtt - eltűnik.

Judit pedig különleges koktélt kever a 666-féle gyökérből főzött Szezámból, amelyből mindnyájan isznak. Teljes holdfogyatkozás van - a legjobb alkalom, hogy bepillantsanak az 'örök Éjbe' - felszínre hozva tudatalattijukból a mély-ént. S ekkor megdöbbenve észlelik: a likvidátorok bennük magukban vannak! Felismerik a Sziklát, amelyet a szent Hagyomány a Föld középpontjának tart. Inge egy Asszonyt lát, akit Erythreiának szólítanak; kezében könyv, amit elégetnek, majd gyors egymásutánban még 12-t (a 12 Sybilla közül ő a Könyv Sybillája!). Az Asszony halkan mormolja: 'A Matatronok ismerik csak a jövőt. /.../ Nem Henoch víziójában és nem János eljövendő apokalipszisében van az igazság. /.../ Enyém a Logosz!'

Ingében világosság gyúl: Delano voltaképpen Matatron volt, a Jövő tudója! S már sejti: a tenger kiáradása csak a tragédia kezdete (lesz). Újkori népvándorlás kezdődik a megmaradó földrészek felé; az összezsugorodó szárazföld kicsi lesz, s a bennszülöttek és a menekültek hiába fordulnak Mahákalához, a föld alatti világ urához, nem segít rajtuk senki és semmi. Judit pedig a Szezám hatására azt ismeri fel, hogy valójában 1193-ban, a legendás Szent Grál eltűnésekor eltávozott vele az 'örök élet' lehetősége is. Az 5. Likvidátor - 'a világ összes arcát egyszerre birtokló erő' - minden emberben benne van: általános antianyag; 'vázái befelé öntik a halált'. Több mesterstratéga - az Upanisádokra hivatkozva - úgy véli: 'az egységes Világszellem', melynek neve ATMON, 'hazahívja fiait'. Talán épp az ATOM lesz az eszköze? Mindenesetre, ha a Világszellem úgy akarja, helyreállítja az Ős-sötétséget, s Tamasz mindent elborít. (A Sötétség három arca: DIS városa, Hum, a Kozmosz-tengely sötét fele és Tamasz, a 216-os számmal jelölt csillagászati pont, ahonnan majd az apokalipszisre vonatkozó jeladás elindul.) Tehát ahogyan Vörösmarty Csongor és Tündéjében az Éj-királynő hirdette: 'Sötét és Semmi voltak, / Én valék, / kietlen, csendes, / lény nem lakta Éj'; majd: 'Sötét és Semmi lesznek / Én leszek, / kietlen, csendes, / lény nem lakta Éj'.

Kálmán Mária számára az ezoteria otthonos közeg, a valóságnak ugyanolyan eleven rétege, mint az empíria. Hőseit - a láthatatlanokat és az élőket - egyaránt úgy mozgatja, mintha azok szemünk előtt járnának-kelnének, vitatkoznának apró-cseprő mindennapi dolgaikról. A legkülönbözőbb nyelvű és hovatartozású emberek is tökéletesen értik egymást; hisz valójában telepatikus úton érintkeznek. Mint ama bibliai apostolok, akik megkapták a 'nyelveken szólás' karizmáját, ők is tökéletesen értik egymást. Mi olvasók pedig személyes ismerőseinknek érezzük őket, s várjuk a 'végkifejletet', melyben - minden 'ármánykodás' ellenére - a Világosság arat diadalt. Bízunk benne, hogy a kozmikus evolúció legyőzi a Fekete Úr hatalmát, amint azt az utóbbi évszázadok legnagyobb szellemei sugallták (Goethe egész életműve, Nietzsche próféciái, Lin Yu Tang: A bölcs mosoly, Hamvas Béla munkái stb.). A jótékony szellemsugárzás befolyásolja az össz-emberi gondolkodásmódot: aki nem az élet célját, hanem az értelmét keresi, az a benső ember - az endokrácia - oldalán áll, s hisz a küzdelem értelmében is. Miközben a könyvtárszobában élők és holtak, emberek és szellemek együtt beszélgetnek, a Szepes Mária könyveiből jól ismert Raquel figyelmezteti őket: veszély leselkedik mindnyájukra. 'Ismeretlen erő jelent meg a Holt tenger térségében', a Bermuda-háromszögben, sőt a Himalájában is, amely végzetes lehet az emberiségnek a Kozmosszal való kapcsolatára.

Ezek után felgyorsulnak az események. Ingeborg a szeánsz éjszakáján megbetegszik: a lelke fáj az emberért, a világért. Sorra köré gyűlnek az őszek, a yid-lusok, a stratégák, tudományos kutatók (stb. stb.); sőt, a Koordinátor láthatatlan jelenléte is érzékelhető (a belőle sugárzó bioenergia révén). Mindannyian tudják: a Földön csakhamar bekövetkezik a döntő változás. Henoch bosszuló angyalai (Raquel, Sarakiel, Tamiel, Kimbra és Asea) felfedeztek egy tökéletes föld alatti városrendszert, amely a Földközi tengertől a Kaspi tengerig húzódik, s amelynek főbb csomópontjai a Holt-tenger, a Van tó és a Szeván-tó alatti részek. 'A Kozmosz törvénye már nem vár tovább' - szólal meg Inge végső erejével, s aztán elhalványodik. Ő, az utolsó Közvetítő is halott immár... A yid-lus ünnepélyesen búcsúztatja: 'Itt az endokrácia első halottja, aki azt a kis semmit, amit embernek neveznek, nem volt képes eladni a többért...' Most már teljesülhet a Matatron utasítása: 'Vetíts az Égre olyan pentagrammát, amelynek szögei 36 fokosak. Ahová vetítődik, ott lesz az új haza. De addig meg kell változnotok'. Ezzel a yid-lusok nyomtalanul eltűnnek, s velük együtt Ingeborg is, akire már vártak láthatatlan társai. Végre megtapasztalta ő is: valóban van 'köztes lét'!

A könyvtárszobában tovább folyik a diskurzus az emberiség sorsáról, a Koordinátorról, aki azon fáradozik, hogy 'mire a Föld az Amphorák pályájára áll, kozmikus lakói legyenek'. Az evolúciót az endokrácia katalizálja, előkészítvén az emberiséget egy olyan fordulatra, amely a Kozmosz törvényeinek mélyebb megértéséhez, betartásához vezet(het). Odakintről azonban hirtelen óriási lárma, fegyverropogás hallatszik - folyik a földi háború! Raquel dühösen szól: 'Ezeket akarjátok ti előkészíteni a halhatatlanságra? - Itt egy dologra van szükség: gyors döntésre. /.../ Egy korszak lezárult... A Vízöntő felé rohanó Föld archetípusú emberének kora lejárt...'.

A befejezés mégsem a katasztrófa képeinek megjelenítése...

Ingeborg odaföntről látja: az Aion-tengerben a phlogiston-kykeon-ichor megkettőződik, zöld-vörös-sárga-ezüstkék folyók ömlenek a vízbe. 'Ez az örökké színét váltó tenger olyan, mint a fehérhajúak szeme' - ismeri fel Inge boldogan, s az elszórt szigetek az 'új emberek' szülőföldjei, 'az őszhajúak őshazája'. Itt várta őt Delano, aki ki tudja hányszor s milyen alakban öltött már testet, hogy küzdjön az emberért, a jövő endokráciájáért. Ingében most tudatosult: ő a Koordinátor!, aki az élet jelképéül a pentagrammát adta az emberiségnek: az aranymetszés kozmikus ábráját (amit aztán a reneszánsz festői mint 'világelvet' avattak az emberiség közkincsévé; innen műveik fantasztikus benső harmóniája!).

A Fehér Villa könyvtárszobájában még mindig eleven a szellemi pezsgés. Judit és Eszter a megidézett lényekkel - mitológiai alakok, bölcsek, élők és holtak együtt - vitatkoznak az Emberi Jogok Nyilatkozatáról, amely valójában a tulajdonjogot deklarálta, a szabadság, egyenlőség, testvériség szólamával elfedve. Ha 'szent' a tulajdon, akkor soha nincs, nem lesz vége a gyűlölködésnek, irigységnek, háborúskodásnak. Ha a Kék Bolygó ezen a nyomvonalon halad tovább, nincs jövője! Ha nem értette meg, mi a 216, majd megtudja, mi a 666! Ha elhagyja a Földet a 'megváltó értelem' (mert a legkiválóbbak, legértékesebbek, a 'tökéletesek' inkább öngyilkosok lesznek, hogysem a kialakult 'csődtömeggel' vesződjenek!), akkor jön a barbár 'hordák' rémuralma. Vagy a Kelet mindent elsöprő ősereje! Ázsiában még van erőtartalék; s a világon minden harmadik ember ma már kínai... Ők nem tagadják a 'benső világot' - sőt! Ősidők óta hitték s hirdetik: 'Törvényeink a Világtörvény!... Úgy látszik, meg kellett várni a válságot ahhoz, hogy felfogják igen tiszteletre méltó kortársaink, hogy létezik Világtörvény; s hogy nem az a destruktív, aki megmondja, mi vezet a katasztrófához'. Lehet, hogy ők fogják megújítani az Életet?...

Ingeborg s a Demiurgosz - látva és hallva a földiek vitáját - összenéznek. Ekkor hirtelen-váratlan a bolygón telefonok ezrei szólalnak meg: 'Ősz hajú gyermekek születtek az Elbruszon!... Ez már a negyedik generáció!' Örömünnep tör ki mindenütt, szerte a Földön. Lám, a Szent Logosz parancsát semmi és senki nem semmisítheti meg!

Ezzel a reménnyel zárul a regény. Ha értünk belőle, ha odafigyelünk az író(nő) figyelmeztetéseire és 'tanácsaira', ha túl tudunk lépni az egysíkú, üres 'materialista' szemléleten, anyagelvűségen, akkor talán lesz még utunk a magasabb Értékvilághoz, s esetleg épp ezáltal 'újjászülethet' Földünk. Ha nem: akkor valóban elnyel bennünket DIS, s ATMON országa helyett az atomhalálban lesz részünk. Ez Kálmán Mária 'üzenete' a Jövőnek...

Első rész: A bio-Mőbiusz tér

Kálmán Mária 'óriás'-regénye bizonyos értelemben a 216 c. műve továbbgondolása, az ott felvetett problémák szélesebb és távlatosabb alapokra emelése, a lehetséges egyetemes pusztulás víziójának az ezredforduló valóságára vetítése. A szellemvilág 'küldöttei' a kitágított téridőben az Univerzumban és a hétköznapokban egyaránt otthonosan mozognak; életük különböző síkjai egymásba fonódnak, összegubancolódnak, s egyikük-másikuk olykor-olykor saját 'iker'-párjával, avagy éppen korábbi reinkarnációs énjével találkozik. A szereplők folyamatos metamorfózisa lehetővé teszi, hogy múltban-jövőben egyaránt tájékozódni tudjunk mi, olvasók is. Egyik-másik hős már többmillió, olyikuk többmilliárd éve bolyong a Galaxis útvesztőiben, s 'divinális' énjével igyekszik jótékonyan befolyásolni a Föld-fejlődést. A 216 életben maradt 'fehérhajú' stratégái itt még fontosabb szerephez jutnak: tevékenységük szervesen illeszkedik az 'istenek', isteni származású mitológiai lények küzdelmébe, az elfajzott emberiséget megsemmisíteni - avagy éppen megmenteni - akaró földöntúliak párharcába. Az Univerzumban éppúgy működnek a romboló/építő erők, mint a Földön ('ami fent van, az ugyanaz, mint ami lent van' - ez a Tabula Smaragdina legfőbb törvénye). A Sötétség urai akaratlanul is a Fény diadalát készítik elő - mint ahogy Bulgakovnál Woland varázslatai is az 'isteni igazságszolgáltatás' részei. Vagy ahogy Madáchnál - bármennyire is Lucifer tűnik győztesnek az egyes történelmi színekben - a végső szó mégis az Úré.

A kétkötetes regénykolosszus koherens, kristálytiszta szerkezete teszi lehetővé, hogy a több helyszínen és különböző idősíkokon zajló történésmozaikok belső hálózata világosan kirajzolódjék. Az epizódok egyfajta 'idő-rácsba' épülnek be; minden jelenségnek megvan az ős-múltbeli előzménye. Ezek következménye az immár megváltoztathatatlan jelen - az irreverzibilis idő sodor mindent a maga útján a végső kataklizma felé... A megromlott emberiség sorsa (újra) a pusztulás. A fejezetek belső dinamikája szerint hol ezen, hol azon a csomóponton sűrűsödnek össze az események, így mintegy keresztmetszetet kapunk az égi - földi - barlangmélyi erők egymáshoz való viszonyáról, egymással való kölcsönhatásáról. A szellemvilág a legtermészetesebb módon érintkezik a mindennapok embereivel, a többszázezer éves inkarnáltaknak megvan a maguk köznapi énje; az írónő úgy beszél róluk, úgy mutatja be őket, mint akik nemcsak értik a világfolyamatokat, s civilizációnk végnapjainak történéseit, de befolyásolni is képesek azokat. A hindu, a tibeti mitológia szereplői éppoly otthonosan mozognak a regényen belül, mint a görög, egyiptomi istenek, istennők, sőt a kereszténység kulcsalakjai is. A köznapi létsík hátterében világosan kirajzolódnak az ezoterikus 'mozgatók', így az értelmező elme számára a valóság különböző szintjei könnyen megközelíthetővé válnak.

Az anyag fogságában vergődő Föld tévúton van - sugallja a szerző - s az ősi istenek hiába próbálják 'átszellemiesíteni', magasabb síkra emelni, s így megmenteni. 'Szegény Földanyácskánk nem tudta, kiket hordoz a hátán. Mindent megadott nekünk, s mi mindent elvettünk tőle, lehetetlenné tettük, hogy lélegezzen, kibányásztuk aranyhálózatát, leállítottuk anyagcseréjét, nukleáris robbantásokkal tettük tönkre' - ismeri be töredelmesen egyik 'fehér' szellemiség; de arra vonatkozóan már ő is tanácstalan, hogyan lehetne mindezt helyrehozni?! A regénynek nincs centrális hőse; több, egymással párhuzamosan futó 'sorsláncolat' (többszörös inkarnációs sorozat), nagyjából egyenrangú és fontosságú szereplőcsoportok interakciója formálja az eseményeket. Azok többnyire egy-egy ős-szellemiségű női figura körül kristályosodnak ki, akiknek 'vonzáskörzetébe' adeptusok, mágusok, fekete és fehér szellemiségű férfiak tartoznak, akik a tauteomé szellemiség jegyében igyekeznek a női thulerune erőket háttérbe szorítani. Egymás stratégiai koncepciója ellen is küzdenek, nagyjából 'ki kit győz le?' alapon. Ők az örök háborúság hívei, míg a női szellemiség a megbékélésre, az építésre törekszik.

Középponti alaknak mégis leginkább Barát Ágnes írónőt - a szerző alteregoját - tekinthetjük, akit szoros szálak kötnek nemcsak családjához, hanem az összes 'földre született' szellemhez, akik mindannyian nagyon komolyan veszik feladatukat (a 'kizökkent' Föld-pálya helyreállítását, a 'kozmosz-polgár' endokrácia tanító és irányító felelősségét). Ágnes sokmilliárd évvel ezelőtt érkezett a Hattyú csillagkép szellemvilágából; azóta többszörösen újjászületett, s minden földtörténeti korban fontos szerepet töltött be - hol halfarkú sellőként, hol Sybillaként, hol a Vándor kozmikus űrhajó utasaként, hol pedig földi alakot öltve próbálta pozitív irányba lendíteni a Föld-fejlődést. Isteni eredetét bizonyítja homlokán a két enyhe dudor ('zru'), s köztük a harmadik szem alig észrevehető maradványa ('usia'). Bal vállán vörös szeplőfoltokban fel-felizzik a Hattyú jele; bal karján a Göncöl, jobb karján a Pleiádok csillagképe rajzolódik ki a szeplőkből. Amúgy 'civilben' teljesen normális életet élő kétgyerekes családanya; de a hétköznapiság nem veszi el idejét a magasabb szellemi tevékenységtől. Regényt és azzal párhuzamosan tudományos munkákat ír, belemerülve a csillagászat és az univerzális matematika rejtelmeibe; fürkészi a Kozmosz titkait s a Földre ható kozmikus erőket. 'Ebben a házban minden jelenség szimbólumként jelenik meg' - mondja szeretetteljes iróniával férje, Viktor, aki mint neves orvos, maga is a nemzetközi tudományos élet egyik fontos szereplője. Két gyermekük - Zita és Frici - immáron felnőttként éli s alakítja a maga életét, méltón ahhoz az ezoterikus, titkokkal teljes miliőhöz, amelyben felnövekedtek.

Barát Ágnes voltaképpen 'üzenet-közvetítő' az ősidők mélyéről. Sokat betegeskedik, mert 'gúzsba kötve' érzi magát; mérhetetlen archaikus tudását nem állíthatja az emberiség szolgálatába - a 'magasabb' erők megkötik kezét. 'A csuklyások nem engedik, hogy írjak' - panaszolja; pedig érzi: ha mindent elmondhatna, ami rá bízatott, meggyógyulna. A 'csuklyások' a Kerekasztal tagjai, minden földtörténeti korban újra-inkarnálódó csillagértelmek: a Sas - Bika - Kígyó - Delfin - Cet - Hattyú - Lant - Oroszlán - Tigris - Elefánt - Sárkány csillagképek megtestesülései, 11 férfi-szellem, s köztük a 12. az egyetlen nő: a Vízöntő. Sok-sokmilliárd éve befolyásolják a Kozmoszból a Terra bolygó sorsát. Az Asztal anyaga még a szaturnuszi korból származik; Atlantisz ugyan elsüllyedt, de Málta, Kréta, Mallorca, a Húsvét-szigetek, Peru, Théra és a többiek őrzik kultúrájának emlékét. A 'kozmosz-emberek', akiket Albertus Magnus egykoron 'aranygyerekek'-nek nevezett - voltaképpen idegenek a Földön - mégis minden erejükkel annak megtisztulását szolgálják. Többmilliárd évvel ezelőtt a Naprendszerben még eleven bolygóközi kapcsolatok voltak; a csillagértelmek az istenekkel és istennőkkel együtt irányították az Univerzum működését, ahogy azt a sumér, akkád, egyiptomi és görög mítoszok pontosan megörökítették. De aztán a 'bukott angyalok' - a Terrát kapván lakhelyül - elvesztették a tiszta szellemekkel való közvetlen (gondolatátvitel útján, csillagnyelven történő) érintkezés képességét, s kizárván magukat az 'isteni' galaktikák fényköréből, tévútra vezették a Földön - evolúció útján - kialakuló hús-vér-test emberiséget. A Terra istennőjét, Gaiát az anyaghoz kötött ártó szellemek foglyul ejtették, megkötözték, s így lehetetlenné tették, hogy a magasabb rendű erkölcsiség, az isteni szellemiség kedvező irányban befolyásolja a Föld-fejlődést.

A regényen belül megjelenített valóságrétegek egyértelműen utalnak arra, hogy a 'fehér' szellemiséggel átitatott emberi világ is keresi kozmikus gyökereit. A magasabb régiókból érkezett inkarnáltak különböző Szövetségeket hoztak létre az Idők folyamán, hogy helyreállítsák a megromlott kapcsolatot a transzcendenciával (Keleten az Igazak Szövetsége, Nyugaton a REX, a Rózsakeresztesek és a különböző Rózsa-Társaságok, köztük az Aranyrózsa; a különféle szabadkőműves páholyok, köztük a remény jegyében épülő Pandora-páholy; az iszlám Camel és a tamil Goloka, az arab Arany Hajnal Rend stb. pedig szinte az egész világra kiterjesztette e szövetségek hatósugarát). Csakhogy - úgy tűnik - a helyreállítás már nem lehetséges: az anyagiságba süppedt Föld (újra) evolúciós krízis előtt áll. Az ősi kultúrák (MU, RÁ és a két Atlantisz) sorra elpusztultak. I.e. 8498-ban a Terra egy fekete lyukkal ütközött össze, amely Atlantisznál csapódott be (a tudósok feltételezése szerint e fekete lyuk a Thule űrhajó - irányított objektum - volt; később sokáig várták a Thule nevű bolygó megjelenését, de hiába). E fekete lyuk aztán, átfúrva a Csendes Óceán kérgét, kiragadta belőle az ellenkező oldalon levő MUt, majd sebesen távozott. Ez után alakult ki a jelenkori civilizáció s a Föld ma élő népessége a ma ismert földrészekkel. S most íme, ez új civilizáció is veszélyben van. Az emberiséget özönvizek, csillagháborúk, földrengések, nukleáris katasztrófák stb. sújtják - a Terra feltartóztathatatlanul száguld saját megsemmisülése felé.

Barát Ágnes a teljes ősmúlt emlékét hordozza tudatalattijában. A számtalan archaikus és ezoterikus könyv, amely szobája polcain sorakozik (Henoch, Charon, Ji Csing, Zóhár, Nostradamus, Paracelsus; a buddhizmus - brahmanizmus - sintoizmus - lámaizmus - a mágikus művészetek alap-könyvei, a Köztes Lét Könyve, a Biblia és az apokrifok stb.) az emberiség származásának, sorsának titkait őrzi. Adeptusi gyűrűje - a balkeze kisujján tekergő kétfejű ezüstkígyó - ezoterikus elhivatottságának, valamint a 'titkos tanok'-ban való jártasságának jelzője. Apja egykori jó barátjának, az ugyancsak számtalan inkarnációt maga mögött tudó dr. Fricker pszichiáternek bevallja: 'Én nem szeretek élni. Amit itt életnek neveznek, szánalmas tévedés. Az emberek szeretik a géncsapdájukat; nem akarják tudomásul venni, hogy az szétesik.' Hogyan is lehetne szeretni a Földet, amelyen a gyilkosok kezében van minden hatalom és lehetőség, az ártatlanok, a tiszták és a békességet kedvelők pedig örök szenvedésre vannak kárhoztatva?' Dr. Fricker megkísérli pszichoanalízisben visszavezetni betegét az ősidőkbe, hogy gyökérrétegeit tudatosítsa benne: 'Túl van több milliárd éven. /.../ Megyünk vissza az Időben. Két holdat lát és két napot - Föld még nincs; egyetlen lomha, irdatlan anyagközponton él: a Szaturnuszon. De máshonnan jött, azzal a feladattal, hogy alkosson bolygórendszert, de ehhez a Szaturnuszt fel kellett robbantania. A Szaturnusz volt a Fekete Nap, a Kozmosz Tükre, amellyel Atlantisznak sikerült kapcsolatba lépnie.' Kiderül: Ágnes - korábbi inkarnációiban - az egész Földtörténet szemtanúja és ismerője volt. Látta, amint Atlantiszt elnyelte a tenger, s vele együtt eltűnt a második Nap és a második Hold is; túlélő nem maradt. A sugárzó Nap lett a központ, s a Szaturnuszból szárazföldek lettek. 'És megfordultunk mint létezők: a Szaturnuszból Szunrutasz lett, és a Föld magára maradt. Így billent ki az isteni harmónia rendjéből, s vált a széthúzás, az ellenségeskedés bolygójává. A harcos férfi-szellem (az alterida-elv) legyőzte, a szelíd, békét kereső női princípiumot (az albákat).

A szerző hatalmas mitológiai arzenállal, kozmogóniai ismeretekkel felvértezve, ugyanakkor mély emberi együttérzéssel jeleníti meg Barát Ágnes vívódásait, a magasabb szellemi régiók iránti vonzalmát, elkötelezett hűségét az emberiség 'üdvösség-ügye' iránt. Ábrázolásmódja mindvégig objektív marad; semmi patetikus túlfűtöttség vagy romantikus elfogultság nem jellemzi hősnőjével kapcsolatban; tárgyilagosan láttatja hiányait, támaszkereső belső bizonytalanságát, esendőségében is elszánt bátorságát arra, hogy konzekvensen végigküzdje a 'thulerune-eszme' helyreállításáért indított harcát. Ágnes tudatában van 'istennői' leszármazásának, s ebből adódó kötelezettségeinek. Hisz abban, hogy ha a női princípium nagyobb szerephez jutna az emberi világ alakításában, megszűnne az örök békétlenség és háborúsdi.

Ágnes apja az ősidők legrangosabb 'világszellemei' közé tartozott (korábbi inkarnációiban ő volt Poimandrész, a Mindentudás Könyvének szerzője, a 'Határok Őre', majd Quetzelcoatl, a Fehér Kígyó Társaság alapítója, aztán a Zöldtollas Kígyó Chitzen Itzán, Turán Ura MUból vagy Hívából, később Verulami Bacon, az Új Atlantisz szerzője, majd a XVIII. században a magyar Hatvani professzor, akinek a sírját 1963-ban ő táratta fel, s a sírban megtalálták a Híva-kelyhet és a Mindentudás Könyvét). Apja ez után váratlanul szívrohamban meghalt; lányára az írógépét, gazdag ásványgyűjteményét s könyveit hagyta. Ágnes - aki pedig apjánál is ősibb szellem, túl a 'Határon'! - nagyon sokat köszönhetett jelen életében neki: lelki-szellemi fejlődését apja inspirálta-irányította nagy gonddal; már gyermekkorában megtanította a Kozmosz titkaira, a számok szimbólumértékére, az égi jelek értelmezésére s az endokrácia felelősségére a földi viszonyok alakításában. Arra is ráeszméltette, hogy a Kozmoszban nem véletlenek az 'ikerjelenségek', hiszen bináris oppozíciókra épül, s az alapellentét a Világosság és a Sötétség párharca. Az égitestek is kettős alakzatban élnek (ikercsillagok); a 'jó'-'rossz' pedig csupán egymáshoz való viszonyában minősül 'jó'-nak avagy 'rossz'-nak (Ábel és Káin, Jákob és Ézsau, Jézus és Júdás stb.). Minden emberben benne él saját ikerpárja; személyi döntésén múlik, hogy 'jó' avagy 'rossz' ember lesz-e belőle. De ikerpárja az őt kiegészítő 'másféleség' is (pl. az indiai kultúrában a jin-jang szintézist alkotó páros!). Ágnes később rájött: az ő 'ikerpárja' Zaddik Zila, az Igazak Rendjének feje, a Vízöntő korszak jövőbeli centrális személyisége.

A történetbonyolításban a családi és az okkult sík szervesen egymásba épül. A Barát család életében jelentős esemény fiuk, Frici és a szomszédos - ugyancsak ezoterikus kapcsolatokkal rendelkező - Dina házassága. Az esküvői vacsorán világhírű adeptusok s más szellemi előkelőségek vannak jelen. Naga Tron adeptus - akinek a regényben az emberiség sorsát alakító fontos szerepe van! - egy nem földi eredetű kultikus tálat hoz nászajándékba, amely az Orion csillaghalmazból származó anyagával (moldavit) a 'mindentudás' üzenetét közvetíti. Ágnes a ráismerés örömével fogadja: 'végre visszakerült a régi családi kincs!'.

A fiatalok Dina apjával, 'Kópé'-val annak régi barátjához, 'Csibész'-hez mennek nászútra a görög tenger partjára. De itt utoléri őket a Végzet: a tengervíz hirtelen-váratlan 'felforr', az öböl a felhőkig felcsapó gejzírekkel lesz tele, egy óriási hullám lecsap a partra sodródott delfinekre, amelyek hátán az imént még Frici-Dina lovagolt, s magával ragadja a szerelmes párt is. Ekkor váratlanul segítséget kapnak a Természettől: egy hirtelen vízcsapás megmerevíti, kővé változtatja őket. Csibész felkiált: 'Ők élnek - védelmül kapták a burkot!'. Aztán őt is elborítja az ár, s kővé válik. Kópét tovasodorja a víz; mielőtt eszméletét vesztené, kétségbeesetten gondolja: 'ez Naga Tron bosszúja - az esküvő éjjelén éppígy világított a Hold'. Majd egy hajó kimenti s Egyiptomba viszi. Magához térvén megtudja, hogy a szörnyű thesszaloniki vízáradatban egész partszakaszok süllyedtek el, s emberek ezreinek nyoma veszett. Ő Egyiptomban marad, nevet változtat: Erim sejkként él a továbbiakban.

A számtalan mitológiai és angelológiai szereplőt mozgató cselekmény több főalak köré koncentrálódik s több szálon fut; ezek itt-ott találkoznak, majd újra szétválnak, s térben is behálózzák szinte az egész Univerzumot. A legkülönbözőbb 'titkos' helyeken (a Grand Kanyon-beli űrkikötőben éppúgy, mint a Himalája gyomrában található ezoterikus barlangrendszerben, ősi lámakolostorokban, hatalmas üregekben - ahol levitáció is lehetséges, mert megszűnik a gravitáció) megfordulnak, s a fehérhajúakkal és az atlantidákkal, a hét Géniusszal és a csillagértelmekkel próbálják feltartóztatni a végső katasztrófát - miközben a Fekete Úr serege a pusztítást készíti elő. A romlás a viszály és a gyűlölködés, a vetélkedés szelleméből, a hatalomra törő akarat könyörtelenségéből fakad. Az írónő hisz abban, hogy a helyreállítás lehetséges lenne, ha az alterida és alba kozmosz-inkarnációk között létrejönne egyfajta szintézis a szeretetben, egymás kölcsönös elfogadásában.

A biológiai Mőbiusz-tér, a Föld - Hattyú - Lemur háromszöge által behatárolt kozmikus mező, amely 17 000 évvel ezelőtt már űrkikötő volt, szimbolikusan az Agapé (Szeretet) - Pneuma (Lélek) - Pléroma (Teljesség) hármasa: a lelkeket egyesítő tiszta (érdek nélküli) Szeretet, mely 'Lélekként érkezik és Teljességként távozik'. Így beszél a Szeretet életmentő fontosságáról Mihail Atya a Jereván melletti Szent Lándzsa Kolostorban az oda látogatóknak. A konwalt - amelyből a Krisztus testét átjáró lándzsa (Longinus lándzsája) készült, s amely akár az egész Galaxis felrobbantására is képes lenne - e kolostorban van elrejtve. Ez fogja elindítani a Végzetet, a ma élő emberfaj apokalipszisét, helyet készítvén az új, a hatodik emberfaj számára. Az új korszak feje egy nő: Zaddik Zila lesz, aki folyamatosan a kozmikus egyensúly helyreállításán s megőrzésén munkálkodik.

Barát Ágnes jól ismeri a második csillagháború történéseit (i.e. 9548): és gyakorta beszél katasztrofális következményeiről. Ekkor zárult le a Föld az isteni inkarnációk előtt. Márpedig ahol nincs kozmikus inkarnáció, ott a lélek meghal! Maitreia hindu istenasszony az utolsó szellemi megtestesülés; a thulerunék (akik már 17 milliárd éve élnek a Szaturnuszon, s előre látták a kettős Hold-katasztrófát, Atlantisz halálát) zárolták a Földet. Azóta ide nem érkezhet Pneuma, a Világtörvényt ismerő Lélek, mert soha nem lesz belőle Pleroma, azaz Teljesség. A Hermész-lánc lezárultával megszűnt a szeretet-lesugárzás, megromlott a férfi-nő kapcsolat, az egymást kiegészítő pólusok között nincs többé kiegyenlítődés. A hideget sugárzó Szaturnusz a gyűlöletelv eluralkodásának s a férfiuralomnak kedvezett. S miután bolygónkon megállt a divináció, nem tudjuk bekapcsolni fajtánkat a kozmikus humanoidok láncolatába. Az emberi faj azóta csupán ismétli önmagát. De az Apokalipszis második lovasa már elszabadult: a ma élő emberiségnek el kell pusztulnia ahhoz, hogy megkezdődhessen a helyreállítás munkája. Épp ezért a Fekete Úr szerepe sem egyértelműen negatív: amit nem lehet 'megjavítani', annak pusztulnia kell.

Szu Csong, a barátságos-vidám kínai tudós, a Föld-fejlődést érlelő hét Géniusz egyike szerint a Teremtés most is tart; aki megérti lényegét, s részt vesz a világ utolsó fázisában, a helyreállításban, azaz belép a Kozmosz Építői közé: megmarad. Az Akasha a Kozmosz ősanyaga; a Teremtés folyamatát az Akasha Krónika rögzíti; amely Kayesha - az Ős-Ember, avagy Ember-Ős, a kozmikus vér hordozója - nevének betűvariációjára épül. Kayesha a Fekete Sugárzó Fény - reinkarnációiban mindig istenként járt a Földön (ő volt Visnu, Shiva, Brahma, Buddha, Ráma, Mazda, Ariman, Zoroaszter, Odin és Wotan; sőt Jézus Krisztust is ő tanította utolsó három évében, mikor apostoli küldetését teljesítette). Szu Csong Kayesha adeptusa, aki 'szívével gondolkodik, eszével érez'. Míg Crowley - más néven Mahakala, a hindu mitológia 666-os számú Fekete Mágusa, aki az Idő-bolygóról (Szaturnusz) érkezett - csak az eszével gondolkodik s ellenséges a romlott emberi világgal szemben. Kettős eredetű Időlény - Poimandresz-származék. Birodalmában, az Új Atlantiszban már készíti is elő a hatodik fajt, a kozmikus mutációt. Amint azt a 216-ban láttuk: BIS városa közepén, a Plutónium-vár ametiszt kupolájában a Szaturnusz időtükrében ott vágtat a Világmindenség - napok robbannak, Galaxisok semmisülnek meg. Itt vannak a fehérhajúak közül azok, akiket sikerült megnyernie programjának, s mindazon tudósok, stratégák, akik csak úgy, hirtelen-váratlan eltűntek a Földről.

Nostradamus 1999. 9. 9-re jósolta a Nemezis és a visszatérő Vándor találkozásának időpontját (ez a regényen belül még jövő idő! - hiszen 1995-ben zárult le). Ma már tudjuk: a katasztrófa nem történt meg: a Nemezis irányt változtatott. Az Apokalipszis eltolódott hát egy kis időre, de nem végleg! Az ezoterikus kutatások - az írónő szerint - 1951. 6. 15-re teszik az Antikrisztus világra jöttének időpontját; ez a nap a regényben Mastho, a hét Géniusz egyikének születésnapja. A korszakváltás elkerülhetetlen, hiszen a Föld pályája megingott a nyolcvanas években, dőlésszöge némileg megváltozott: a Jupiter-uralta rendet felborította a Szaturnusz - Neptunusz - Uránusz egymáshoz való viszonyának átstrukturálódása.

A korszakváltás előkészítésének egyik legfontosabb bázishelye a regényben Kína, ahol épp olyan intenzív - csak éppen ellenkező előjelű - kutatások folynak, mint a Fekete Úr birodalmában. Nan Csüan csillagász, az első számú mesterstratéga a szellemvilág exodusának feltételeit és lehetőségét vizsgálja. Obszervatóriumában a Kleito nevű vezérűrhajó biztonságossá tételén fáradozik: kilenc thulerune és Kayesha repülnek majd el ezen - ha itt lesz az Idő - a Telchin felé, ami már Poimandrész felségterülete. További 24 űrrakéta áll készen a feng-shui mesterek, a So, Hi, Li tudósai, valamint a távol-keleti rózsakeresztesek, az iszlám és a kozmosz-lények, a BIS-ben kialakított 'új-típusú' emberek (nuklidok - mgonok - zamjakok) elszállítására, amennyiben a Terrát a pusztulás fenyegetné. A Buddha-reinkarnáció Mordecháj és a fehérhajú 66-os stratéga, a remek tollú újságírónő, Erna felkeresik Nan Csüant, hogy tájékozódjanak a titkosan folyó munkák felől. A csillagász fejedelmien vendégül látja őket, de obszervatóriumába nem enged betekintést! Mordechájnak ennek ellenére sikerül a Kozmosz szemmel tartható részét (Adam Kadmont) megfigyelni; s megdöbbenve észleli: a Kleito máris felrepült! - az exodus tehát sikeresen megkezdődött... Elképedve mondja Nan Csüannak: 'Éppen most adtátok el a bolygót!' De ő nyugodtan válaszol: 'Átalakulunk. Kayesha újra visszatér, halhatatlan kozmikus humanoidokkal'. Az írónő nemcsak az ezoteriában, hanem a 'földönkívüli' intelligenciák és a kozmikus jelenségek világában is imponáló tájékozottsággal mozog, így dermesztő hitelességgel jeleníti meg a kozmikus vihart, amely a csillagász szavai nyomán keletkezik. Az izzó hőségben Nan Csüan kertje kiszárad, Mordecháj alatt megreped a föld - döbbenten ismerik fel: 'Veszélyben az Időbolygó! Poimandrész irányítja a Nemezist!' De a mellettük hirtelen materializálódó Szu Csong az utolsó pillanatban megmenti a társaságot: űrrakétán elhagyják mindannyian a nukleáris viharzónát. A Dhupa Lámakolostorban már várják őket. Ott aztán mélységes mély titkok tárulnak fel előttük...

A regény egy másik fontos szála a Lidérc utcai testvérpár: Krysis (alias Pandora) és Konkordia - az Ágnes depresszióját gyakorta kezelő Gyöngyösi dr. unokahúgai - köré fonódik, akik éppúgy több millió éves inkarnáltak, mint Ágnes; misztikával, mágiával, okkult tudományokkal foglalkoznak, s szoros kapcsolatban állnak az ősi 'kozmosz-polgárokkal'. A Krysis körül koncentrálódó történések elsősorban a Terra ezoterikus rendeltetésével, kozmikus szerepével kapcsolatosak. Ő a távol-keleti rendkívüli események egyik fő mozgatója. A Himalája barlangrendszerébe alászállva, Szambhava Gurudév láma vezetésével ő is eljut a Dhupa-barlangba, ahol az emberiség krónikáját - a hét korszakváltás csomópontjai köré tömörítve - mitológiai képekben kivetítve tanulmányozza. A falakat rejtélyes világítótest vonja be fénnyel, s mint panoptikumban, köröskörül freskók futnak végig rajta: szárnyas oroszlán emberarccal, bikatestű, emberfejű, majd embertestű, bikafejű lények, sas-, kosemberek. Ezek még az evolúciós fejlődésű emberiség 'állati' korszakából való, hibás mutánsok; a kozmikus sugárzók nyilván azért pusztították el őket, mert semmiképp sem alakulhattak volna át humanoidokká. A további képeken aztán már ember-formájú lények, óriások, törpék láthatók; majd egy újabb hatalmas robbanás után ezek is eltűnnek, s egy új naprendszer körvonalazódik, az óriási gyűrűsbolygóval, a Szaturnusszal. Ismét új emberfaj jelenik meg, s feltűnik a Vándor űrhajó, a Föld megmentésére érkező ősi inkarnációk csapatával (köztük volt Ágnes és Krysis szellemalakja is). Csakhogy azóta eme ötödik emberfaj is elkorcsosult; a Vándor bezárult, elhagyta a Földet. Lunáról megsemmisítették Szunrutaszt, a szaturnusziak Holdját, s a földet özönvíz borította el. A Szaturnusz lelökte a Fekete Napot, s ő maga lett azzá; ezzel a Fehér Napot tette uralkodóvá. A Terra mai formája ötmilliárd éve keletkezett, saját egykori tömegének mindössze tizedére zsugorodott. S most ezt a maradékot is veszély fenyegeti, mert az emberiség /még most sem/ hajlandó a Kozmosz törvényei szerint élni.

A sziklafalból ekkor hirtelen egy gyémántszék pattan ki; Krysis ráül, s gyémántjogarával suhintva felidézi az egész Kozmosz-történetet: megjelenik a Naprendszer, a Szaturnusz a bolygóival, majd gyönyörű színorgiában feltűnik a Föld. I. Atlantisz maga volt a Paradicsom! Az utak, épületek drágakőből; aranyszínű humanoidok sietnek a főtéren álló Ametiszt-kupola felé, amely fénylő sugárözönben, ezer színben pompázik. A Kupola tetején végigfutó aranykörben tíz atlantida jelenik meg: öt férfi - öt nő; s együtt imádják Szunrutasz Napistent. Mozart hasonlóképp idézi meg ezt a varázslatos világot a Varázsfuvolában: Sarastro birodalmát, s a Fény győzelmét az emberi világ fölött. Egyszercsak hirtelen-váratlan hatalmas robbanás: I. Atlantiszt elnyeli a tenger... A Föld aztán lassan forogni kezd a tengelye körül; feltűnik Lemur, háromszemű, hosszúfülű korcsaival; majd annak pusztulása után II. Atlantisz, amely ugyancsak elsüllyed i.e. 9548-ban. A leszakadt rész pörögve új pályára áll: belőle lesz a Vénusz-bolygó; a Föld pedig kívül kerül a Kozmosz-törvényen. Az egyetlen megmaradt drágakő-várost, BIS-t elnyeli a tenger; a Vándor pedig befúrja magát a kozmikus felhőbe. Az Alexandriai Könyvtár egykor még több írást is őrzött a föld alatti városról; de mikor a Könyvtárat felgyújtották, egy hatalmas Fehér Kígyó elnyelte az írások zömét. BIS ura pedig azóta láthatatlanul, a föld alatt munkálkodik egy új emberfaj mesterséges kialakításán. A Föld hatodik korszakában - az i.e. 10. század derekán - kialakuló emberiség ugyan már félig-meddig tudatában volt 'isteni' leszármazásának - elsősorban a kozmikus humanoidok jóvoltából - mégis egyre jobban elkorcsosult; s a tauteomék eluralkodása következtében napjainkban éli végóráit. Őt követi majd a Vízöntő korszakban kialakuló hatodik emberfaj, s az isteni inkarnációk közreműködésével megszületik végre a Kozmosz törvényeivel harmóniában élő Új Ég, Új Föld!... Az írónő képzeletében már-már bizonyosságként jelenik meg ez az utópikus képzetsor; mindenesetre, azt sikerül tudatosítania bennünk, hogy jelenkorunk emberisége mindenképpen halálra van ítélve. 'Túlélni' a közelgő katasztrófát - természetesen nem fizikai valóságában! - csak az fogja, aki megtanulja követni 'lelki ember'-ként már itt életében a szeretet-törvényt. A többiekre a 'porból lettél és porrá leszel' evilági törvénye érvényes.

Az ugyancsak ősi inkarnáció Laksmit, az Ezüst Rózsát - a Holdasszonyt, aki BIS Ura fennhatósága alá tartozik, s aki jelen életében Rebecca Söderalm - ugyancsak a 'divinációs szövetségkötés' kérdése foglalkoztatja. Homlokát a kozmikus humanoidok aranypántja övezi; arab szolgái mint megannyi bronzszobor nyüzsögnek körülötte. Miközben gondtalanul lubickol-fickándozik az ichorban (istenek vére), egy kortalan és felismerhetetlen személyiség fennhangon sorolja a jelenkori emberiség tévedéseit: nem ismeri a kozmikus csillagászatot, nem érti a Szaturnusz üzeneteit, nem vesz tudomást a Nemezis közeledtéről, gyógyíthatatlan szenvedélyekkel, betegségekkel pusztítja magát, üldözi és legyilkolja 'ellenségeit', akik valójában testvérei! A szűnni nem akaró háborúkban leli örömét - 'az ember a Kozmosz szemével nézve kannibál'. Laksmi mégis úgy véli: amíg a Földön olyan kiváló gondolkodók vannak, akik e problémák megoldásán töprengenek - mint pl. Axel Terg és Benjamin Fludd, vagy a két kripto-hatalmas: Paul Pittmann és Szu Csong - addig nincs veszve semmi. 'Ők látták Mahakalát, az Időt, és városát: BISt', amely fölött mesterséges Nap ragyog, tengere phlogiston, levegője DNS-koncentrátum. Csakhogy a Hang könyörtelenül mondja tovább: a Plutónium-vár lakóinak hiányzik a genezistudata; s a Földet már elhagyták a Csillagértelmek és a Sybillák is. A Végidők közeledtére figyelmeztet: 'a Föld hasztalan kapott 34 milliárd évet' - most már bezárult a Poimandrész-kör, a Vérvonal titok marad'. Crowley az egyetlen, aki képes a Pusztítóval felvenni a küzdelmet.

Kálmán Mária rendkívül mély ezoterikus ismereteivel és érzékeny intellektusával arra próbál bennünket rádöbbenteni az ezredfordulón, hogy az 'elfajzott' emberiség létproblémái nem oldhatók meg anyagi síkon. Ha nem nézünk szembe valós helyzetünkkel, nem figyelünk a nálunk magasabb szintű 'szellemvilág' jelzéseire, akkor voltaképpen megérdemeljük a feltartóztathatatlanul közeledő pusztulást. A tisztán racionális elme nem képes 'rendbehozni' a földi viszonyokat, legfeljebb leleplezni tudja a hamisságot, a hazugságokat, az eltorzult értékrendet. 'A bolygók élnek, és másképpen él velük együtt az, aki porból lett, s másképpen az, aki mágneses éterből (azaz: a szellemlények). Mégis, Földanyácskánk mindkettejüket keblére ölelte'. Az evolúció végterméke a halál - a szellemvilág viszont örök életű. A földi gravitáció - a Harmadik Erő - célja eredendően a kétféle intelligencia 'összegyúrása' egyetlen értelemmé.

A Titkos Társaságok a célból szerveződtek/szerveződnek - hangsúlyozza az írónő - hogy ezt a szellemtudást közelebb hozzák az 'evolúciós' emberiséghez. A REX csoport - éppúgy, mint az Igazak Szövetsége - szeretné 'kézben tartani' és befolyásolni a világégés folyamatát. A REXek - csupa ősi inkarnált szellemiség - arról tanácskoznak, hogyan lehetne kijutni a civilizáció zsákutcájából. Az 'ítéletvégrehajtó' bizonyára a Corax űrobjektum lesz. De a Kozmosz képes arra, hogy újragalvanizálja a Földet - hangsúlyozzák - mint tette azt már hat ízben lezárult történelmi korszaka után. Miután a Föld megtagadta a szellemvilággal való kapcsolatot, más sorsot nem is érdemel, mint jelenlegi formációja pusztulását. E vita közepette érkezik Lengyel Rudolf, aki - velük épp ellenkezőleg - a katasztrófa elhárításán fáradozik; s a magyar eredetmondákról beszél nekik, amelyek kivétel nélkül 'égi' származásunk titkát őrzik. Géntérképünk egészen a MU Birodalmig mutat vissza - állítja. Ősapánk, Turán Ura az ezoteriában MU 4. nemzedékéhez tartozik. Lelki vezetését maga Poimandrész vállalta; de mert ez a dinasztia túl öntelt volt, s egy új óriásbolygót állított pályára, Poimandrész elpusztította. Ez a bolygó (a Nemezis) most tart hazafelé az Univerzumból.

A vita hevében Jurij Szulov és Stefán Olawski - a két 'fehérhajú' - toppan be, s elmesélik fura kalandjukat: repülőgépük a turáni homokba veszett; s ők a jereváni Fehér Rózsa vendéglőben megszállva találkoztak az örmény ős-inkarnált Bejcsaszvilivel, aki a REX Társaság tagjainak szóló (magyar nyelvű!) leveleket bízott rájuk. Az örményt másnap halva találták - nyilván egyik titkos szervezet gyilkoltatta meg, s ő már sejtette, mi lesz a sorsa. Így utolsó üzenete végrendelet-értékű. Lengyel Rudolfot arra kérte: 'Keresse a Búbánat Kelyhét', amelynek talpán négy holdsarló van, a száron kettős kígyó tekeredik, fejüket a tálba hajtják. Adja át a Vatikánnak, s megkapja a Kehelyre vonatkozó dokumentumokat és bármit, amit kér. A négy Hold: négy özönvíz - MU, Thule, Híva és Atlantisz pusztulása. Az utolsó özönvíz utáni lény a mai ember(iség). A Pittmann dr.-nak szóló levélben arra hívja fel a figyelmet, hogy a rúna-írásokon vérjel van; a németek valódi neve Teutron, s kozmikus kódjuk: Tau-Teo-Mé (csillagnyelven: az Egész jele). Teu Tron az Univerzum legfiatalabb intelligenciája - voltaképpen ő a Harmadik Erő, amelynek szimbóluma a Kettős Kígyó Kelyhe: a szívhang hullámai az egyik, az agy elektromos hullámai a másik kígyó. 'Az Akasha nevű világéter pszicho-szklerózisa ellensúlyozására létesítették. /.../ Mindkettő meghal, tehát mindkettő méregként ömlik a Halhatatlanság Kelyhébe'. Axel Terg úgy véli: ha Bejcsaszvili valóban rábukkant a rúnákra - ezért gyilkolták meg. Pittmann dr. hozzáfűzi: Bejcsaszvili minden eredményét a Poimandrész alapján érte el; nyilván ez a könyv is birtokában volt. S ha megtanult magyarul, akkor az azt is bizonyítja, hogy a Poimandrész nyelve magyar!

Gyilkosai bizonyára a Mindentudás Könyvét keresték nála. Rochlitznak szóló levelében felfedi önmagát: 'Én voltam Alef' - vagyis Ak, az Ős-Öreg, a kozmikus vér hordozója, aki mindvégig az Igazságért küzd. 'Bolygónk végérvényesen halott. 1945. augusztus 6. volt az utolsó sóhaja.' (amikor Hirosimára ledobták az első atombombát). 'Legbensejét - a szívét - gépileg-technikailag tartotta fönn a Harmadik Erő'. Búcsúzóul azt tanácsolja a REX-csoportnak: 'Vigyázzatok minden égitesttel, amely csak egyik arcát mutatja felétek, a másikat soha!' A Hold: Luna - Diana - Aradia már több özönvizet zúdított a Terrára - s Atlantiszt a Földbe zuhanó második Hold pusztította el!

Az első kötet tehát - mint valami ezoterikus-egzotikus krimi - rejtvényeket és talányokat hagy nyitva. Az inkarnált szellemiségek megkísérlik rendbe hozni a Terra sorsát; de hogy ezt mi módon tegyék, arra vonatkozóan nincs egyetértés. Akárcsak a földi lények, mindegyikük más és más megoldást tartana 'üdvözítőnek'. Így hát nem lenne csoda, ha végül valóban elpusztulna a Föld...

Második rész: Az istenek kétszer halnak meg

Az I. kötetben felbukkant minden szál tovább bonyolódik-variálódik a II.-ban; az ott megismert inkarnált ősi szellemek egyre intenzívebben avatkoznak be a 'végidő' folyamataiba - ki 'oltalmazó', ki pedig 'siettető' szerepkörben. Szabadon jönnek-mennek, nemet váltanak, katalizálják a változásokat, hogy mielőbb kiderüljön 'fehéren - feketén', mi lesz a tévpályára került bolygó sorsa. Itt természetesen már új szereplők is belépnek a regénybe, hiszen ahogy előre haladunk az események menetében, egyre inkább körvonalazódik a közelgő katasztrófa jellege, milyensége. A mitológiai színtér némiképp átalakul: a köznapiságra, a megfogható (politikai) síkra tevődik át a hangsúly.

Kellermann dr. az 'M-csoport' tagjaként egy mutáns emberfaj kialakításán fáradozik - ő tehát Mahakala, a Pusztító szövetségese. Az általa feltalált különleges varázsszerrel, a mukuval az emberek tudatát akarja befolyásolni: akik kóstolnak belőle, azok megbékélnek a sorsukkal, alkalmazkodnak a legbrutálisabb viszonyokhoz is. A szer hatására 'teli vannak jóindulattal, szeretettel, megértéssel' egymás iránt, ugyanakkor kissé 'bugyután' viselkednek a továbbiakban. De mi lesz velük, ha elmúlik a szer által okozott kábulat? S mi lesz egyre inkább degenerálódó utódaikkal? Talán egy új rabszolga-faj kialakítása a cél?

A másik 'világmegváltó' csoport a már megismert Turán Ura társaság (A Nap Lovagjai) - vezérükkel, az Árpád-házi leszármazott Sellyei Tornyos Ajtonnyal, az 'örök ellenzéki'-vel. Ők a kemény küzdelemben - míg a velük rokonszenvező, szelíd lelkű Andrej Olawski 'a szellem gyógyulásában' látja a 'megváltás' esélyét - ez az evangélium 'jó-híre', a Grál-kehely titka (amelybe Krisztusnak a Longinus lándzsája nyomán kibuggyanó vérét felfogták).

A különböző szálak aztán egy bizonyos ponton összefutnak, s kiderül az is, hogy a háttérben politikai erők mozgatják őket (mutatis mutandis: akár napjaink történéseire is vonatkoztatható mindez). Kellermann dr. meglátogatja Kolozsvárott egy régi barátját, Sabru Sadoveanut, aki egy jól megtermett magyar legénnyel, a Turán Ura-csoport egyik tagjával fogadja. A bőséges vendégváró ebéd után a házsongárdi temetőben sétálgatva (Apáczai, Misztótfalusi, Szenczi Molnár sírja előtt tisztelegvén) váratlan támadás éri őket: Sadoveanut lelövik; Kellermann is megsebesül, de őt megmenti Zombori Zsombor Előd, aki aztán Moszkvába, az Arbaton levő Patkó-házba szállítja őt, s Jurij Szulov gondjaira bízza a továbbiakban. Csak később válik világossá, hogy Kellermann az orosz Romanov-dinasztia leszármazottja 'balkézről': az utolsó orosz cár - az anya-cárnő által támogatott - tudatos 'félrelépéséből' született. M.A. Vaszilicskova grófnő a saját hasában mentette át Németországba a cári család génjeit, mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a továbbélést csakis így lehet biztosítani. A Fattyú útját aztán Anatolij Borgolin, a Fekete Elefánt nevű titkos páholy egyik alelnöke kísérte figyelemmel: Ackermann, a Likvidátor nevelte, orvos lett belőle, s a II. világháborúban eleven emberekkel kísérletezett Hitler oldalán; ezért kapta a 'Sade-márki megtestesülése' ragadványnevet. A muku révén aztán 1949-re már híres-hírhedtté vált; mindenben a Likvidátor tanácsait követte. Pontosan 30 fiúutódot nemzett a világ legkülönbözőbb pontjain élő 30 asszonnyal, így hálózva be az egész világot mutáns génjeivel. Romániában Ignis Tugurlan (aki a féltestvérek közül egyedül volt származása tudatában, s tartotta is a kapcsolatot a többiekkel), Magyarországon Morvai Miklós, a Skorpió nevű ügynök, Amerikában Percy Vale, Törökországban Chemal Chiren, Németországban Frieder Blaschta voltak közülük a leghírhedtebbek, akik mindannyian a Pusztító oldalán avatkoztak be 'a csőd civilizációjának' rombolásába.

A most is több szálon futtatott (s hullámmozgással periodikusan vissza-visszatérő) eseményláncolat egyik szenzációja Naga Tron különböző álneveken tartott előadássorozata Budapesten. Fenrir Mann, a Farkasember - ahogy annakidején Dzsingisz kánt nevezték! - 'drámaíró tanfolyamot' hirdet busás pénzért, kizárólag középszerű drámaíróknak, akiket a közönségsiker hatásvadász fogásaira okít, cinikusan ecsetelve a fércművek hátborzongató népszerűségének titkát. Valóságos Cipollaként ámítja-kábítja s tüzeli fel az érdeklődő hallgatóságot, s mikor aztán a tömeghisztéria ellene fordul, ő kísérőivel együtt egyszerűen kámforrá válik. A második előadást még több pénzért, szigorúan zártkörű közönségnek tartja a tudományos-fantasztikus irodalomról, az ufókról; most Teu Tron alakjába öltözve. Előhívja BIS városát, a Plutónium-várat, háttérben az óceánnal; szól a mesterségesen létrehozott mutáns lényekről (nuklidok - zamjakok - mgonok), akik majd átveszik az uralmat az emberi világ fölött. S mikor ismét féktelen kavarodás támad, kijelenti: ne vegyék készpénznek az elhangzottakat; majd köddé válva eltűnik. A harmadik előadást még borsosabb áron, még válogatottabb közönség számára hirdeti meg, s most még nagyobb a tumultus. Makulátlan fehér tunikában, görögös frizurával jelenik meg - mint aki most szállt alá az Olümposzról! - s turán metropoliszát, a hindu mitológia Schamballachját idézi meg, szárnyas ló- oroszlán- bika- és unikornisforma szent állataival egyetemben. A hallgatóság egy része rajongó tetszéssel, másik része felháborodással fogadja; s mikor a 9 szoborszerű, kristálypillantású thulerunét előhívja a semmiből, óriási pánik tör ki; mindenki menekülni szeretne, de az ajtók zárva vannak. A jelenlevő fiatal, fehérhajú újságíró, John Mulory döbbenten ismeri fel: az előadó maga Poimandrész, a Határok Ura, de ekkorra már a Professzor újra levegővé válik.

Hazatérve John nyomban megírja cikkét: 'A magyarok turáni múltja teszi lehetővé, hogy megértsük: Atlantisz és Thule mellett Híva volt a Kali Yuga harmadik birodalma; Híva, a drágakő-város, melynek kozmikus neve: Schamballach'. E város - BIS ellenpólusaként - a Himalája mélyén található, s őrzi a szent titkokat az emberiség származásáról, sorsáról: amelyekről az Akasha Krónika beszél.

Az emberiség jövőjére vonatkozóan továbbra is mitológiai síkon születnek meg a döntések, a fehér-fekete mezőny ütköztetésével.

Crowley, aki az ősidőkben Chitzen Itza főpapja, a Kígyó-Isten volt, szinte kárörömmel újságolja Barát Ágnesnek a fenyegető hírt: 'A Föld baljós csillagállásba került - kilépett a Ruahból, megnyitotta az Omega-síkot, áttörte a Poimandrész-kört'. Mire Ágnes - nyugalmát megőrizve - köszönetül átnyújtja neki azt a kozmikus tálat, amelyet Frici - Dina esküvőjén - kapott. Crowley borzadva visszahőköl: 'a tau-teo-mék jele van rajta!' Azért mégis elfogadja; s sietve távozik. Majd - most már Frickerként - előadást tart Varsóban a Híva-kehely mitológiai funkciójáról. Az egyik Géniusz, Baglis meghívójával Konkordia és Andrej Olawski is részt vesz a - modern happeningekhez hasonló - szeánszon. Baglist izgatja, hogy a Híva-kehely illetéktelen kézbe került, de Ágnes telefonon megnyugtatja: ő maga adta át a tálat apja volt barátjának; az előadáson úgyis rájönnek, miért. Konkordia fejti meg a titkot: ha az Igazak Szövetsége már létrejött, a kehely csupán múzeumi tárgy, hiszen betöltötte funkcióját - így hát mindegy, kinek a kezén van.

Fontos epizódja a regénynek a Halló, Univerzum! c. fejezet, amelyben egy Aklahayer nevű riporter - ő is a 7 Géniusz egyike! - ügyes fogással, sci-fibe illő képekben bemutatja a Galaxis működését, s komoly tudósokkal beszélget a kozmikus kapcsolatfelvétel lehetőségeiről. Géniusz-társa, Mastho s két fehérhajú (Jadviga Hell, Konrad Schlange) a vitapartnerei; de a képernyőn feltűnik Delano (a 216 fehérhajú Szigetének 'ősatyja') is Pythagorasz mellett, akivel kísértetiesen hasonlítanak egymásra. G. Gallenburg csillagász, az egyik résztvevő, családjával együtt a képernyő előtt nézi az adást, s rendkívüli izgalommal figyelik, amint a TV-ben megjelenik BIS, a föld alatti város, majd Goloka s a Fekete Nap aranyzuhatagában fürdőző Sybillák, szirének, faunok, szatírok - egész letűnt világ! 'Az istenek a Földön kétszer halnak meg!' - mondja a riporter - mert valódi szubsztanciájuk, a halhatatlanság, földi létükben megsemmisül. Az inkarnáltak jórésze és a csillagértelmek mindannyian elhagyták a Terrát 1992-ben; az exodusról a Titkos Társaságok döntöttek - az Apokalipszis immár elkezdődött!

A különböző szintű valóságrétegek egymással elvegyülve olykor abszurd hatást keltenek; a téridő végtelenné tágul, s a szereplők - mintha varázshintón ülnének - még a maguk számára is meghökkentő helyzetekben találják magukat. Baglis Géniusz egyszer csak eltűnik hirtelen; felkutatására Axel Terg a jeruzsálemi Rocker-villa ikrei (a 216-ból már ismert Judit és Eszter) segítségét kéri, mert ők az akció-rádusz képességét birtokolják (azaz: agykapacitásuk 100%-os). Konrád Schlangeval együtt a budapesti Barát-ház felé tartanak, de meglepődve tapasztalják, hogy a Levél utcai otthonban dermesztő tél van, a gyönyörű rózsakert helyén barátságtalan, sűrű vörösfenyő-erdő, s fölötte hideg északi szél süvölt. Eszter azonnal rájön: 'Más Univerzumban járunk. /.../ Kiléptünk a jelen téridejéből!' Mire Judit: 'Kylkhorba csöppentünk. /.../ Ez a théta-sík; ötmillió év eltolódás a téridőben!' Egyre tanácstalanabbak; a táj váratlanul olyan lesz, mintha az északi Jeges tengernél járnának - a jégtáblákon hatalmas állatok, mellső mancsukkal halak után kapkodnak. Eszter azt is tudja: ha sikerül pontosan meghatározniuk, hol vannak, visszajutnak a Jelenbe. S mikor Terg kimondja: az Arcanum, Barát Ágnes írónő kertje ez', Eszter máris sejti: 'Egy olyan ember kertjében jött létre a kylkhor, aki olvas az éterben, ismeri az Akashát, a Beszélő Fényt'. Most már csak annyit kérdez Tergtől: tud-e olyan égitestről, amely a Földhöz közeledik, s köze lehet az Apokalipszishez? S amint Terg válaszol: a Nemezis - a kert azonnal visszaváltozik, megszűnik az ismeretlen dimenzió, a rózsák újra virulnak, s Ágnes Baglissal a teraszon vidáman cseveg. Mire az ikrek örömmel: 'értetek jöttünk!' - s máris felpakolják őket Schlange kocsijába, indulnak Jeruzsálembe.

Jeruzsálemben aztán - a Rocker-villában, az Olajfák közelében - Ágnes megnyugszik. A Getsemáné-kertben Baglisszal sétálgatva Jézusról és János Jelenéseiről beszélgetnek - 'Patmosz az igazságtétel szigete, ahonnan a Vég elindul'. Lelkében a Menny békéjével, Ágnes most úgy érzi: 'Íme, a 7. óra. A harmónia minden teremtett lelket egyesít'. De kilépve a kertből, árusok zsibongó hada veszi őket körül ('kufárok'!); s most Hamvas Béla gondolatai keringenek a fejében ('ez a beszennyeződés kora', a 'létrontás', a 'léthazugság' uralkodik mindenek fölött). Majd hirtelen fegyverropogás: 'Terroristák!' - hangzik egy rémült kiáltás. Ágnes mellett golyó süvít el, s ő Baglis karjába rogy, aki beviszi a Rocker-villába, lefekteti; Judit és Eszter gyöngéden ápolják. Az eszméletét vesztett asszony fejében emlékfoszlányok cikáznak, korábbi inkarnációinak képei kavarognak kaleidoszkóp-szerűen. Majd némi szunnyadás után élénken, vidáman ébred, s ismét sétálni indul Baglisszal, végig a Via Dolorosán. Váratlanul egy koldusasszony toppan elé: 'Ne menj a jobboldali úton!' Tudja: jelet kapott - de kitől? Képzeletében feltámad a Múlt: látja a keresztet cipelő Jézust; úgy érzi, mintha az ő vállát nyomná a teher (Imitatio Christi).

A fantasztikum nemcsak az ilyen (és hasonló) történéseket szövi át meg át, hanem a jelenkori intenzív űrkutatás eredményeit figyelembe vevő, a parapszichológia felismeréseire alapozott részletekben is megnyilvánul. Amit a tudósok az űrrakéták - űrholdak - űrszondák stb. segítségével tárnak fel, azt Kálmán Mária a képzelet abszurd eszközeivel jeleníti meg. A világ két ellentétes pontján - az egymással versengő nagyhatalmi törekvések két autonóm bázisán: a Grand Kanyonban és a Himalája gyomrában - folyó kísérleteket, a 'titkos katonai-védelmi objektumok' keretében létesített telepek (koncentrációs táborokra emlékeztető) szerveződését érdekfeszítően mutatja be. Stanislaw Lem tudományos-fantasztikus műveire (Asztronauták, Solaris, Kiberiáda) emlékeztető ezoterikus fantáziával hívja elő az Időből az ősmúlt rég elfeledett, mitológiába és mesékbe száműzött alakjait.

A Grand Kanyonban a Kerekasztal leszármazottai ('őseink Arthur király asztaláról vacsoráztak') éppúgy élnek és hatnak, mint a földtörténeti korok több millió éves gyermekei (a titánok, maják, aztékok, a gnóm olmékok és a toltékok, avagy nuklidok): öt föld alatti városban összesen 72 000 istenember lakik. A Likvidátorok öttagú kutatócsoportja kíváncsian veszi szemügyre e jól kiépített bázist, amelyen - meglehet - az egész Föld sorsa múlik. Ugyanakkor tudják: Kínában, a Pentaculumban ugyanennyi szellemlény lakik, vagyis együttesen 144 000 (ennyi az 'áron vettek' száma a Bibliában, akik Isten országának lakói!). Voltaképpen a titánok határozzák meg a Föld-fejlődés arculatát mind a mai napig; Merlin, a Varázsló dönt minden lényeges kérdésben: neki még fia, Amerika valódi Ura is engedelmeskedik. A kutatócsoportot vezető Likvidátor, Percy Vale azonban úgy dönt: 'Majd ha megszólal a Himalája, majd ha újra szól a Kozmosz - meghajlok Merlin előtt!'.

A Himalája gyomrában levő ős-városba a Fekvő Oroszlán Barlangján át vezet a még feltáratlan út. Rebecca Söderalm két stratéga társaságában vág neki a veszedelmes kalandnak - OM, a Barlang ősi szelleme és a Hegy nimfái segítik őket. A Mester beavatja a lányt a Kozmosz titkába ('a Föld veszélyben van saját fiai által'). A nyolc Kapuőr - a Világ Őrzői - megerősíti OM szavait; Simber Oka is nyomatékosítja: 'a feng-shui mesterek már nem tudják soká visszatartani a véget. Ha döntés születik a Föld megsemmisítésére, azt a Corax mondja ki.' A Himalája hatalmas földrengésben beomlott, másutt kinyílt - így jelent meg Schamballach kozmikus fényben. 'Az arche-város lakott, itt fogunk találkozni kozmikus őseinkkel'. A kínai kormány Szu Csongot, az ezoterikus tudományok Adeptus Tenetjét kérte fel a feltárási munkák vezetésére.

A 'turáni' vonal a II. kötetben még hangsúlyosabb szerepet kap. A Társaság tagjai hol itt, hol ott bukkannak fel, mindig a 'kozmosz-polgárok' oldalán. Ők úgy tartják: a Híva-Kehely a Kettős Kígyóhoz vezet, annak Kelyhe pedig Turán Urához, a magyarok őséhez (kinek jelenkori inkarnációja Sellyei Tornyos Ajtony). Ponori Tewrek Huba egy mikrofilmet őriz 'az Igazi Kiválasztottak'-ról; s Baján, a Ponorik ősi családi fészkében egy fontos, Kőrösi Csoma Sándor által összegyűjtött anyagot rejtenek a magyarság származásáról, amely a teremtés-mítoszok igazát bizonyítja, s az 'istenek genezisét' tárja fel. Kőrösi Csoma azt írta: 'a 666 nem személy, hanem a Teremtés végnapjainak száma: 6 év, 6 hónap, 6 nap'; az Apokalipszis pedig nem más, mint a Teremtés visszavonása: 'minden, ami pozitíve történt, megtörténik negatíve is'. Ez nem a 'jó', avagy a 'rossz' kérdése, hanem megmásíthatatlan Törvény. A legifjabb Ponori és Laczassay Lacus Konrád arról beszélget, hogy az arche-kultúrákat valójában nukleáris katasztrófák pusztították el; a jelenkori emberiség sorsát pedig az Omega Szövetség dönti el. A Fehér Úr - az Emanátor, valamint a Fekete Úr - Mahakala küzdelme negatív téridőt hozott létre; ez maga már az Apokalipszis!

A mitológiában jártas régész - Erich von Daeniken - a XX. század végén nagyszabású tudományos-fantasztikus művek sorában mutatott rá az emberiség történetének kozmikus összefüggéseire (Der Tag, an dem die Götter kamen, München, 1984.; Die Spuren der Ausserirdischen, uo. 1990.; Fremde aus dem All, uo. 1995., stb.). Kálmán Mária felfogása sok tekintetben közel áll az övéhez. Regényében - akár tudatosan, akár ösztönösen, véletlenszerűen - merít belőlük, felhasználva mindazokat a szellemi inspirációkat, amelyeket e művektől kapott a történetformálás élvezetes, esztétikailag is hatásos eszközeivel. Úgy tűnik: valós tapasztalati élményei vannak a mitológia élő-eleven, máig ható szellemi igazságairól s arról, hogy a mesék, mondák, regék korántsem a puszta fantázia termékei, hanem valamikor valóságosan is megtörtént dolgokat közvetítenek felénk. Az ősi tudást őrzik ezek a sokáig csak szájhagyomány útján terjedő történetek, amelyeket az Írások később rögzítettek, s így fennmaradtak az utókor 'okulására'.

A görög mitológia számos 'csodás' eleme nyilván a kor emberének valós tapasztalataira épült. Erre utal a regényen belül Benjamin Fludd csillagász, aki az őt faggató két albínó újságíró (John és Vathek) kérdéseire válaszolva hangsúlyozza: a görögök mindent pontosan írtak le; a valóságot örökítették meg az utókor számára. Így például a '2060 Chiron' mesterséges égitest a Szaturnusz/Neptunusz között már valószínűleg a görögség virágzása idején is űrállomás volt; bizonyára ezt nevezték 'Charon ladikjának', amely a holtak lelkét az Alvilágba (a sötét és hideg Neptunuszra?) szállította. Az 'istenek beavatkozása' a mindennapokba, az olymposziak jelenléte életükben mindennapos esemény volt. Az egymással versengő-háborúzó 'istenek' valóságos földön kívüli, inkarnált lények voltak, akik az emberi történelmet befolyásolták, netán irányították. A 'Corax-üzenet' is erre utal: a halfarkú szirének, akik a hajósokat radioaktív testük sugárzásával térítették el úticéljuktól, a Coraxról érkeztek. Phoebus és Daimos valójában a Mars két holdja: katonai bázisok, amelyek a Naprendszert felügyelik. Az egykor elsüllyedt Atlantisz öt városa az űrfegyvereket készíti: a Világűr militarizálása már befejezett tény. A 'fehér' és 'fekete' erők hatalmi összecsapása immár elkerülhetetlen - csupán az a kérdés, hogy mikor? A nagyhatalmak mindegyikének van saját 'Űrtitkok Ügyosztálya', amelynek révén a világpolitikában, a fegyverkezés erőviszonyai között tájékozódnak. Az endokrácia (az isteni teremtés hatalmi apparátusa) éppúgy a világos / sötét ellentétpárjára épül, mint a zookrácia (az evolúció terméke). Fludd azt szeretné, ha a két újságíró e kérdések feszegetésével a ma közembere számára is világossá tenné ezt a problémát: 'Ha van az újságírásnak moralitása, akkor e kérdés őszinte feltárása a legfontosabb: tudnunk kell, hogy az istenek közül ki kivel tart eme végső háborúban'.

Hirtelen belép Crowley, a fekete páholyok adeptusa; balkeze kisujján a hármas tekeredésű kígyógyűrű, amely a Brist-42-n, a Föld ikerbolygóján készült, ahonnan egykor Rá hajója érkezett. Vatheket arra biztatja: írja meg mindazt, amit Fluddtól hallott, egy kis kiegészítéssel: 'Abban a pillanatban, amint sikerül napfényre hozni Rá hajóját - a Földet bekapcsolhatjuk a Mindenség körforgásába, s létre jöhetnek az űrkolóniák. Ha nem: a Föld meghal!' Aztán amint jött, távozik is. Vathek némi iróniával: 'A Crowleyek Poimandrész-leszármazottak. Az Arany Hajnal Rend - amelyet Crowley egyik őse alapított - adeptusát 666-nak nevezik'. Mire John felvidulva máris írni kezdi a cikkét: 'Vendégem volt a 666!' Azzal indítja: 'Új játszma kezdődött. A sakktáblán nyerésre áll a sötét király'.

A mítoszi betételemek a regényben valós, megtörtént és a jelenig ható égi események lenyomatai. Laksmi istennő - Dóra Schwann köznapi asszony-alakjába bújva - időzik a török-iraki háborúba elvonult Orgé Hodzsa palotájában. Az Árpád-házi Sellyeivel a földtörténet - ezoterikus értelemben vett - elhibázott voltáról tanácskozik. Az Ezüst Rózsa (aki a Tökéletesedés Útjának jelenleg épp a 365. fokozatát éli) elmeséli, hogy minden bolygón 'fogolyként' él egy-egy kozmikus filozófus, aki mindaddig nem szabadulhat rabságából, amíg bolygóját be nem kapcsolta a Kozmoszba (feladatához egy Követet kap segítségül). A Föld Foglya Gaia volt; csakhogy őt meggyötörték, elpusztították, s azóta a Föld fokozatosan elvesztette kozmikus kapcsolatait - mára már a haldoklás fázisába lépett. Laksmi kapta azt a megbízatást, hogy e folyamatot próbálja meg visszafordítani, s ő ekkor meghívta a Terrára Ereskigált, aki saját bolygóján, a Matán a Fekete Nap rendszerén belül virágzó Paradicsomot teremtett. De itt a Földön - a Fehér Nap rendszerében - Ereskigal sugárzó ereje is visszájára fordult: a Halál és a Könyörtelenség istennője lett. Az Alvilág úrnőjeként a termékenység pusztító aspektusát testesítette meg. Az Ezüst Rózsa szerint az a bolygó, amelynek Nő a Foglya, virágzó életlehetőséget kapott a maga Naprendszerében. De Terra nem tudott élni saját lehetőségeivel; s bár a cumaei Sybilla (Barát Ágnes egykori inkarnációja) nem hagyta el, ő se tudott segíteni rajta. Az Apokalipszist a Földet eluraló Sade szellemiség fogja elindítani. 'Éljetek csak egymás rovására, pusztítsátok egymást, már nem tart soká!' - mondja Dóra gúnyosan Sellyeinek.

Baglis Géniusz telefonhívására - hogy Ágnes nagyon beteg - Laksmi azonnal indul Jeruzsálembe Sellyeivel együtt. Tudja: Ágnes csak akkor gyógyul meg, ha ráébred: most már ő a Föld Foglya - Gaia szellemisége munkál benne (Li-Gaia). Közben természetesen Broener dr. is mindent megtesz, hogy betege rendbejöjjön; s mikor végre egyik reggel kisujján a Fehér Kígyó felágaskodik, majd leválik róla, már tudják: túljutott a krízisen.

A véletlenek fura egybejátszása következtében végül Jeruzsálemben, a Rocker-villában minden 'időlény' összefut (természetesen tudjuk, hogy a véletlenek hátterében mindig mélyebb törvényszerűségek munkálnak!): Tabris és Baglis Géniuszok, Dora Schwann és Sellyei, később Orgé Hodzsa is; Ágnes lánya, Zita az indiai ősasszony Maitreiával, az Igazak Szövetségének Fejével, majd - némileg késlekedve - Barát Viktor is Mordechájjal, azaz Ernst Stellerrel, aki épp csak felgyógyult súlyos betegségéből (míg Viktorral Budapesten időzött, a kertben hatalmas szélvihar támadt, s a Végzetfa egy vastag ága rázuhant - alig tudták megmenteni. De orvosa a tibeti gyógymóddal rendbe hozta, így már nem volt akadálya a jeruzsálemi útnak). Váratlanul beállít az egész Hulda-csoport, Raquellel az élen, összesen heten; s vállalják, hogy ők a kerti házban legyenek elszállásolva - kertészkednek, szakácskodnak stb. Raquel Zitával rokonszenvez, s csakhamar ki is épül közöttük az életre szóló, mély kapcsolat. Zita elárulja Maitreiának: anyja nem csak a Kis és a Nagy Tauig (azaz 4600 milliárd fényévnyire visszamenőleg) olvas az éterben, hanem sokkal ősibb időkig, hiszen ő Sybilla! Maitreia rádöbben: 'Akkor megvan a magyarázat, miért ellenséges vele szemben a Fekete Úr! /.../ Anyád előbb érkezett, mint Mahakala. - aki nem tűri el, hogy valaki nála ősibb időket szolgáljon - ő kíván az Egyetlen Idő lenni!'.

Fricker varsói előadása a Híva-Kehelyről mérföldkő lett a hermeneutikában. Lengyel Rudolf szerint párjának, a Búbánat Kelyhének Schamballachban kell lennie; sőt, ott kell lennie Árkádiának és Albertus Magnus aranygyermekeinek is. Della Rosa magán-rakétarepülőbe gyűjti hát 'szellem-csapatát' (Axel Terg, Rochlitz, Rebecca Söderalm, Andrej Olawski és Konkordia); velük tart Caesar Kewin és Don José Ramirez mesterstratéga, a repülő tulajdonosa - indulnak Schamballachba. A Brahmaputra eredetétől északkeletre magasodó hegycsúcsot a tibetiek Humnak becézték; de most átkeresztelték Schamb-csúcsnak. Hatalmas platóin a rakétarepülőknek is van leszállóhely. Ramirez egymáshoz kötözi a kis csapatot és aláereszkednek a mélybe; mintegy fél nap alatt érik el a hegy gyomrában a katonákkal védett bejáratot. A Kapu éjsötét sziklából van kifaragva, négy vaskos oszlopon nyugvó Fekete Napot mintáz. Miután Micui Takage meghívására hivatkoznak, egy tiszt vezetőt ad melléjük. Az első terembe belépve, a rodoszi Kolosszusnál nagyobb női szobor fogadja őket; Terg határozottan rámutat: Ereskigál. De Szu Csong - kilépve az egyik teremből - helyesbít: 'Nem Ereskigál, hanem Szunrutasz, a Fekete Hold asszonya! Ő az, akit megsemmisítettek a Lunáról'. Aztán mégis megengedően: 'Lehet, hogy Ereskigál is, meg Szunrutasz is - együtt a Nap és a Hold. Hiszen naprendszerünknek volt egy olyan szakasza, amikor a Szaturnusz vette át a Nap és a Hold szerepét'. Majd Terggel belép egy zárt 'vezérfülkébe', ahol a szobor hasonmásai - nyolc női alak! - láthatók: fejük sugárzik, erős, ismeretlen energia árad belőlük. S ők vajon kik? - talán a thulerunék? Terg bizonytalanul: Crowleyt kellene idehívni, hogy magyarázatot adjon. Szu Csong azonban elutasítóan: 'Crowley világhatalmat akar - s Schamballach által meg is szerezné!' Egyébként is: az ENSZ Schamballach feltárására nem őt, hanem az Emanátort nevezte ki.

Percy Vale megpróbálja kitessékelni az ezoterikusokat a föld gyomrából. Csakhogy Ramirez katonái máris lefegyverzik Percy Vale embereit; de Ramirez nem éri be ennyivel: 'A Telchint akarom!' - követeli. Andrej Olawski: 'A Telchin nem tartozik a Tronokhoz!' A Tron szóra egész Schamballach megremeg; Ereskigal szobra is. A katonák rálőnek, mire a szobor forró aranyat bocsát a katonákra s Ramirezre. Azok szoborrá válnak, Ereskigal pedig emberi alakjában Konkordia mellé lép: 'Lányom, a Föld nem méltó...' Majd mindnyájukkal aláíratja a kilépési nyilatkozatot, s távozásra szólítja fel az egész társaságot. Szu Csong, az Adeptus Tenet szomorúan: 'az ember sajnos képtelen a kozmikus létállapotra!'.

A regény utolsó fejezetei a kilencvenes évek 'ördögi' valóságát világítják át, természetesen a továbbiakban is mitikus eszközökkel. Crowley, a Fenevad népszerűsége csúcsára ér; minden magas kitüntetést (Nobel-békedíj, Becsületrend stb.) megkap, s fölényesen felajánlja az államfőknek, hogy vele együtt keressék a megoldást az emberiség problémáira. Legközelebbi munkatársai zömmel a Kellermann-fattyúk; s a hatalmat a bolygón az ezoterikus diplomácia készül átvenni. Ha sikerül: az emberiségnek vége - lassú pusztulás vár minden nációra.

Azok a tudósok, inkarnált magasrendű - 'fehér'! - szellemek, akik ellenzik ezt a hatalomátvételt, a Sinai-hegyen ütik fel sátrukat, Delano - a Koordinátor - vezérletével; hiszen rajtuk kívül senki nem képes a maga komolyságában és súlyosságában áttekinteni a Föld bonyolult helyzetét. A fehérhajú tiszta ős-szellem türelemmel magyarázza Mordechájnak: 1989 óta tudjuk, hogy a Terra sodródik: mintha minden galaxis távolodna tőlünk; csupán a Vízöntő közeledik. Talán valaki mégis irányítja a Földet, s az a Vízöntő felé tart... Hátha a 'Vízöntő összeesküvés', a szelídek szövetsége megmenti az emberiséget!... Így hát, miközben a bolygó a teljes 'elsötétülés' állapotába jut, a Sinai-hegyen pár ember számára beköszönt a kozmikus felvilágosodás. Azon töprengenek: van-e esély még a Föld megmenekülésére? S ha igen: hogyan? Hiszen nap mint nap tapasztaljuk: az emberiség - ahelyett, hogy méltóvá tette volna lakhelyét a kozmikus humanoidok befogadására - napról napra egyre méltatlanabbá válik rá. Talán ha a Vízöntők felügyelik majd a továbbiakban az emberiség fejlődését, lehetővé válik, hogy felszabaduljon benne mindaz, ami most 'fogoly': aranykori énje... Hiszen az ember minden 'istene' tulajdonképpen önnön iker-énje, amely az Űrből vissza-visszatér, s a földi életben megkísérli realizálni önnön benső adottságait! Ha az ember 'éteri'-'égi' valója le tudná győzni a benne rejlő ösztönös 'állatit', akkor a földi élet valóban 'paradicsomi' lenne, s a szeretet-törvény uralkodna a gyűlölet, irigység, egymás megcsalása, kifosztása, eltiprása helyett. Az albák, a női szellem képviselői már belefáradtak a békesség, az építés törvényének érvényesítéséért vívott meddő küzdelembe - hangsúlyozza az írónő; - mégsem adhatják fel a célt, hiszen az alteridák és tronok uralma, az örök háborúskodás csakis pusztuláshoz vezethet.

A befejező rész (XXIV. fejezet) elvarr minden korábbi szálat, de nyitva hagyja a megoldást.

Ágnes és Viktor hazatér Budapestre, a Levél utcába; Judit és Eszter útra kel, hogy megtekintsék Chitzen Itzát. A Rocker-villában csak Zita és Raquel maradnak: házasságot kötvén, 'sínre kerül' az életük.

A Tau-449 űrhajó hétszázadik emeletén a hét Géniusz Ereskigált várja; aki megérkezvén, nyomban Barát Ágnes - Li-Gaia, azaz a Föld Foglya - felől érdeklődik. Hallván hiábavaló erőfeszítéseiről, az emberiség 'méltóvá' válásáért vívott küzdelmeiről, haragosan szól: 'ezt a fajt nem szabad hagyni tovább garázdálkodni. A Fekete Napok ítélete megfellebbezhetetlen'. De Tabris megszólal a Terra védelmében: 'A Fekete Napok ítélete sohasem végleges!' Csakhogy Ereskigál most hajthatatlan: 'A Föld nem jut el a Vízöntőhöz, mivel erre nem kapott engedélyt. Corax, a galaktikus végrehajtó, elutasította.' A Géniuszoknak pedig sorsára kell hagyniuk Terrát. Minden arra utal tehát: a Földnek valóban vége! - legalábbis annak az emberiségnek, amely most rajta él.

Crowley hatalmas ünnepségsorozattal készül Schamballach átvételére; a 68 501-es objektumról irányítja az ördögi tervet. A Tau-449 indulásra készen - s ha ez az űrhajó-monstrum elhagyja a Földet, akkor itt minden elpusztul. John a Fekete Úrhoz fordul: 'A tíz Igazért' - meg kell menteni a bolygót. 'De hol vannak az Igazak?' - kérdi a Pusztító; - csatornába szórjátok őket, a sivatagban éhen halnak, agyondolgoztatjátok s aztán elpusztítjátok őket! Kozmosztükrén behozza a Himalája csúcsait, ahol milliók várják a Fenevad hatalomátvételét; megszólalnak a Buddha-kürtök - talán 'a Végítélet harsonái'? Crowley szónokol: 'Új Ég és Új Föld nem elég! Új emberiséget! Betelt az Idő'.

'Ekkor elindult Ereskigál kezéből az aranyfolyó. A nehéz, forró fém nemcsak aláfolyt, hanem áradt mindenfelé'. Az emberek sikoltozva menekültek - most első ízben borzadtak az aranytól. 'És az arany beborította a Himaláját'. A Pusztító dimenziótükre követte az arany útját az Aion-tengerhez, a Plutónium-várhoz, ahol Mahakala már várta ezt a jelt, s nyomban kiadta a parancsot: 'Felkészülni!...'

De a 'Rajt!' nem hangzik el. Legalábbis a regényen belül nem. Az írónő még bízik benne, hogy - bármennyire is megérdemli a pusztulást a jelenkori ember(iség) - talán van esély a menekvésre. Az 'isteni' szellemiség még úrrá lehet az 'ördögi' fölött. Talán a Vízöntő korszak emberisége 'átszellemítettebb' lesz, mint a mai; s a történelme során elvetemült, rossz pályára tévedt bolygó megtisztulva visszatérhet ősi rendeltetéséhez.

Kálmán Mária hisz abban, hogy az inkarnált 'tiszta' szellemlények még megmenthetik a Terrát, újra Paradicsommá varázsolva lakhelyünket, nem kevesebbet - és nem is többet! - 'üzen' nekünk regényével, mint amit Madách másfél évszázada: 'Ember, küzdj és bízva bízzál!' Talán reménykedhetünk, hogy a Jók és Tiszták küzdelme végül mégis célba ér: az emberiség a Jót választva felkészül az 'örökkévalóság' (az Élet szellemi dimenziója) elnyerésére. Hiszen ez az evangélium 'jó híre' is; s bízzunk benne, hogy a krisztusi 'megváltás' nem volt hiábavaló.

'Ez a világ már aligha lakható...'

(Czilczer Olga költészetéről)

Függetleníthető-e a személyes élettől a vers? - legyen bár olyannyira áttételes és rejtekező, mint Czilczer Olga költeményei. Személytelenül is személyes, személyhez szóló líra az övé: 'közös emberi', mindannyiunkban rezonáló élettapasztalatok alakítják formavilágát, esszenciális gondolatiság járja át feszes szabadvers-szerkezeteit. Látszatra nem rólunk - konkrét és valós emberekről - van itt szó. És mégis: mindaz, amit - áttételesen - elmond önmagáról, bizonyos értelemben nemzedéke, nemzedékünk női sorsélménye. Egyfajta 'létösszegzést' készít, mintegy nyugvópontra juttatva életviharait: derűs kiegyensúlyozottsággal tekint vissza megpróbáltatásokkal, kudarcokkal/sikerekkel teli életútjára.

Tányéron a maradék hold c. kötetéből (1992) megismerjük élete támpontjait absztrakciós síkra transzponáltan: szeretetkapcsolatokba ágyazódva 'nőiesen' belefonódik az élet szövetébe. 'Ha hihetem, amit a jós mond - írja - sorsvonalam más tenyerekben folytatódik. Nem ér véget a Szaturnusz-dombra menő szakaszon, nem ássa magát a hám alá, nem csatlakozik a vér ellenőrizhetetlen áramlataihoz. Évek telnek el, mit sem változik rajzolata, egyszeri hajlásszöge'. Ugyanakkor 'a ház - amelybe beköltözött - már lakhatatlan'. Hogy viselné el 'a napok bukását, ha a falak közül már a doh is kiköltözött?' (Hol állt a fekhely?).

A magyar lírai tradícióban szokatlanabb, a Füst Milán-i objektív líra nyomán induló, majd a Nemes Nagy Ágnes hűvösen tiszta pontosságában kiteljesedő transzformációs költészet nyomdokain haladva alakítja a maga versnyelvét. A tudattartalmak áttételes feltárásával, a való világ benső, láthatatlan törvényeinek felvillantásával rákérdez életünk értelmére, s a 'kiürült', érték-evidenciáitól megfosztott valóság sivárságát tudatosítja bennünk. Korábbi köteteiben (A függőleges ablaksor, 1982.; Előttem a madárfütty, 1987.) már kimunkálta a maga sajátos, míves verspróza-stílusát. Újabb köteteiben újdonság a kiérleltebb gondolatiság, a bizarr asszociációk, gyakori síkváltások, szürreális képi ugrások homogénebb, szikárabb formaszerkezetbe fogása. Vissza-visszatérő kép - így tehát jelzés-értékű - a pókháló, a hangyaboly, a labirintus, amelyben 'zengőlegyek és színes léggömbök között egy szív göcög', s a panelfalak, melyek mögött 'fények és árnyak kártyavára' (Az első sugarakkal, A labirintus, Ellenhullámok, Halomba hányva stb.). Ezt a kőlabirintust - a várost - a Nap, a Csillagok, a 'maradék Hold' mint a természeti világ és a valahai kozmikus Teljesség szimbólumai veszik körül, újjáteremtve a 'kerek Világ' illúzióját az otthontalanság ellenében. Csakhogy a 'kalapalja napocskák' s a 'sárkánykötélen' lengedező, szélben kujtorgó égitestek immár csupán imitálják a végtelenségérzetet, s ellenpontozzák a fuldoklástudatot, de feloldást nem adnak (Én, a napgolyó, A Nap, a Hold és a többiek, Talán a Hold, Más Hold, más hullám, Éjente házsor stb.). A zöld, a lombok, a magasba nyújtózó fák és a völgy tarka színei a szemlélődőt mégis kiemelik a bezártságtudatból, s a gyanta-illatú Tisztaság olyan magasába röptetik, ahová az 'alacsony-horizontúak' sohasem érhetnek el. A zene, 'az időtlenség csendnél is puhább karjain' tovaszárnyaló dallamok, a madárfütty, az esőcsepp-koppanások, 'a diófa fanyar illatának lombja' felfrissítik a magát 'rácstól rácsig' vonszolót, aki azonban még így sem feledheti: 'Lépteim egy keresztútra feszítettek. Fölöttem szívdobbanásaim esőverte lépcsősora' (Ki a fák közé! Erdőben, Egy korty vizet! Körülöttem zöld, Hangjáték, Brácsák, hegedűk, A bőr alatt a Hold stb.). Költő(nő)nk úgy érzi: mint megannyi Nárcisszosz, individuumunk börtönébe zárva keressük tükörképünket - a Másik Embert. Nem biztos azonban, hogy a tükörben arcot látunk (akár a magunkét, akár a másét); lehet, hogy az pusztán agytekervényeink absztrakt, száraz idegenségét vetíti vissza ránk (Aztán a tükör, A második feketénél, Arccal a végkifejlet felé stb.). A széteső tükörcserepekből néhány elnagyolt vonással mégis kirajzolódnak az emberélet stációi. A gyermekkor védettsége, a jó szó és a feltétel nélküli szeretet biztonsága hamar tovaszállt, mint ahogy 'a kenyér illata, kereksége' is. A gyorsan múló évek aztán 'már csak aszályt hoztak meg jégverést. A kocsi- és a malomkerekek pedig szertehulltak' - széthullt a régi biztonság, a Rend. Meg kellett tanulni: az élet - bizonyos értelemben - sakkjátszma; egy ideig 'egyetértésben haladunk', majd váratlanul 'egymást dönt futár, gyalog'; végül megdöbbenve nézünk szét: 'Mi történt? Vesztettem? Próbálom visszanyerni figuráimat, benépesíteni birodalmam. A sötét és a világos peremén egyensúlyozok'. S aztán - legjobb életerőink felemésztődvén - már a változtatásnak sincs értelme. 'Útra kelni: őszintén szólva, már nincs sok kedvem' (Elindult hát, A játszma, Délutáni sakkparti, Szállingózni, bodorodni, Életem emlékezete, Fogócska).

Olykor-olykor azért ezt a hűvösen személytelenített, objektívvé szublimált lírát is át-átvérzik az emberi kapcsolatokon ütött sebek. Valóságos kis pszichodrámák játszódnak le a háttérben, szeszélyes és furcsa történések zajlanak a szövetség-keresés, az összetartozás - szétválás fájdalmas, dinamikusan mozgó-változó erőterében. Van egy vissza-visszatérő 'szereplője' is e minidrámáknak, bizonyos J. - kerek kis életképek rajzolódnak pár ecsetvonással alakja köré (Történetek párbeszéddel, Elindult hát, Pergető ágam, Vissza-visszanézek, Levelek stb.). Egy folyamatos monológ belső 'csomópontjain' születnek ezek a pillanatképek. A külső, társadalmi kérdések kevésbé foglalkoztatják költőnőnket, hiszen tisztában van vele: 'Ebben az országban, trallala, ahol az autókat lovak vontatják, tralla-lala, életünk biz' egy hajszálon! /.../ Ha az ég a letűnt századelő harci modorában támad hátba, nem árt, ha legalábbis felhúzzuk az ablakot' - mind konkrét, mind átvitt értelemben (Hány év porában?).

Ezért inkább arányt-tartó méltósággal és vibráló játékossággal intellektuális feszültséget teremt maga köré, s szellemi 'rejtvényeket' kínál olvasóinak. Tudja: a költészet 'mindenhatóságának' illúziója már rég szertefoszlott, s a verset nem többnek, mint az önkifejezés egy formájának tekinti. 'Begyemben a tegnapok álhírei. S holnap? Ha maradék gazdagságom nem tartana ki, más betűvetések közt kell szemezgetnem. Majd nem én írok. Majd nem én olvasok' (Majd nem én írok).

*

Küszöbön egy rongybagoly c. kötetében (1995) továbbmondja végeérhetetlen belső monológját; ugyanazzal a 'fulladásos' közérzettel birkózik, mint korábban, s ugyanazzal az intellektuális igényességgel szemléli-analizálja valóságélményeit, egész életét. Empirikus síkon most sem árul el magáról szinte semmit; absztrakciós szinten azonban annál többet: életvezetése benső 'tanulságai' tárulnak fel előttünk rejtekező prózaversei olvastán. Az emberi viszonyok ellehetetlenülésének folyamata és a Másik - legyen az akár önnön kiegészítő társunk - elérésének, megismerésének képtelensége a modern költészet alapélménye. A költő(nő) ezt azzal a felismeréssel tetézi: életünk valójában soha nem jut(hat) nyugvópontra, lezárni semmit nem lehet, így újrakezdeni sem, legfeljebb folytatni. Azaz görgetni magunk előtt a megoldhatatlan problémák sorát. 'Legjobb, ha ki se oldjuk a csomót útjainkon' (Csillagok). Ezt a megmagyarázhatatlan, bizonytalan életérzést sugallja a kötet, ami abból is fakad(hat), hogy a lírai alany egyre inkább úgy érzi: tévedés volt 'háza' - élete! - ajtaját tárva-nyitva hagyni, titkait 'világűr kezére adni'. Most bárki betörhet magányába, átlépheti a küszöböt, s megszólíthatja őt 'szabálytalanságáért' (Tárt ajtó). Mindenki láthatja: a 'küszöbön egy rongybagoly hullája', 'a díványon, a padlón gyanús tollkupacok'. A bagoly köztudottan éjszakai madár, a hiedelmek szerint a bölcsesség szimbóluma; ugyanakkor gonosz titkok tudója, sötét hírek hozója. Megtépázva fekszik a küszöbön; 'a tolla-hullajtó állat szeme-tükrében elülnek más madarak'. A halott rongybagoly fontos titkokat vitt végérvényesen a sírba (A látszat mögött).

Czilczer Olga - mint már korábban is - áttételesen életregényt mesél nekünk, belső naplót ír a maga szűkszavú, elvont eszközeivel. Az egyes 'élet-darabok' - versek - között rejtett oda-visszautalások, motívum-egyezések vannak, s ezek visszacsatolnak a korábbi kötetekhez. A színtér - továbbra is - a teljes Kozmosz, a költő batyujában a Nap, a Hold, a Csillagok; de valójában mégis minden evilági síkon történik itt. A lírai hős - a belső hullámmozgások elindítója, sőt irányítója - ugyanaz a bizonyos J. (talán egy szimbolikus figura?), aki immár másfél évtizede versei központi szereplője, s aki élete legnehezebb pillanataiban mindig magára hagyta, hagyja őt, azaz a lírai alanyt. A rongybagoly megtört tekintetében ott rejtezik a J. 'átlós eloldalgása'. Marad tehát a töprengés: 'Én meg 30 évesen - már fiatalon is gyér fővel - éltem? Nem éltem? - csak álltam járdaszigetemen'. Már méhében a magzattal ('vonzalmunk házasságon kívüli gyümölcse'), 'kalitkába' zártan, 'elgyötört fejében' a kerengő-cikázó gondolattal: 'Magamra egyedül. Maradok-e?' S végül mégis egyfajta diadalmas remény: 'Ha kisüt a nap, megmenekülök. Olvadásban előkerülnek a hangjegyek, ütemvonalak. /.../ Kettesével a fokok, a borúra derű hármashangzatok. Halihó! Hólé!'. Hiszen életeleme, mindene - vigasztalója és bátorítója - a zene... (Koratavasz, áthatolóban, Ez a nyár, Az erdőnek hitt kalitka, Reggelig hangok, A mi zenénk). J. aztán hol eltűnik az életéből (és a szövegekből), hol újra felbukkan. Később hívná már, vinné magával Kedvesét, de ő nem tart vele: 'Itt kell maradnom, J. S láthatatlan gyökereimre mutattam. Megyek-e, maradok? Hónapok teltek el a szavakba bátorított válaszig, amit a képzelet - madarat levelet - egy perc alatt lepergetett'. Végül is megnyugvásra lelt büszkén vállalt magányában, s a fájdalom, az érzelmi viharok csitultán kiegyensúlyozódott lélekben. 'Lányom látása emlékezésre késztet. A fogantatásra gondolok, a hosszan elhúzódó kihordásra; nem várom-e még annyi év után is a világra jöttét? Szőke vagy bronz? Gyönyörű. Hajkoronája a napnak: este. Egy kis fényt! - mondja a függöny mintáin át' (Íme a kés, A szobor leleplezése, Lányom, a kis gépírónő).

Hogy mindennek mi a valóságalapja? - nem kutatjuk, nem is ránk tartozik. Mindenesetre a versekből egy nem szokványos női sors rajzolódik ki; akár képzeleti, akár megélt síkon. A lírai alany némi ironikus távolságtartással szemléli most már önmagát is, a múltat is, felismervén: J.-vel soha nem juthat 'közös nevezőre', hiszen nem egy nyelvet beszélnek. Így hát egyre ritkábbak találkozásaik. 'Tegnap a tónál J.-vel futottam össze. 'Érdig tér?' - kérdezte. 'Térdig rét' - feleltem. Azért tán megmártózhatnánk'. De minden hiába: hűvös-gyöngyös vízfal emelkedett kettejük közé. 'Az egyre magasabbra szökő hullámok lasszói fogtak be, csaptak át fejünk fölött. Kellünk-e, nem-e az új fejezetbe?' (Ellentörténetek).

Emlékét mégsem tudja törölni; talán nem is akarja. Tíz-tizenkét együtt töltött év nem múlhat el nyomtalanul. Otthon, belefeledkezve a csendbe, vagy zenehallgatás közben a lírai alany gyakran azon kapja magát: 'J.-t várom. Most nyit rám. Mért jöttél, ha máris elmégy? - mondanám a tükörbe hátrálónak, de szavaim összekuszálódnak. Mért-mentél-ha-máris-jöttél? Jónapotra jóestét a válasz'. Nyugalma máris felborul, mozgásba jön a tér, vibráló idegesség az egész szobában; a virágállvány ágaskodik, leveti cserepeit, mindenen izgalom, remegés fut át. 'Igaz is. Ez a szoba túl szűk. Az utca, a város. Innen már csak a kékség. Vagy mégsem? Hiányos ágak, széthordott tanyák legalábbis'. J. nélkül nincs semminek sem értelme; széthull, darabokra töredezik minden (Lengőhinta, Ilyen messze, Szüretidő).

Czilczer Olga lírai látásmódja a tekintetben is nőies, hogy a társadalmi történések továbbra sem igen foglalkoztatják. Néha azért - áttételesen - fel-felbukkan nála egy-egy konkrét esemény emlékképe; hiszen ő is mindannyiunk közös történelmében él. Egy-egy demonstráció (Lépcső, homályba vesző), a megnyílt határok örömére egy kis európai körutazás (Mont Blanc vidék, Városnézőben), volt 'mozgalmárok' felvonulása hamisan lengő zászlóikkal (S középen a holdpofa), vagy 'a hadüzenet nélkül kirobbant háború' (Kisvárosi történet). Érzékeli, hogy csak pillanatokra adatott meg nekünk az az illúzió, hogy beleszólhatunk saját életünk, történelmünk alakulásába. Aztán csakhamar kiderült: a valóság ezerszer erősebb vágyainknál. Mindannyiunk közös kiszolgáltatottságát, az örökösen, minden irányból ránk zúduló botütések fenyegetését is megörökíti a kötet néhány darabja. 'Valahol üzenet vár' - sejtjük, reméljük, amitől talán megváltozhat(na) életünk - de ez az üzenet soha nem jut el hozzánk. A nekünk szóló levelet 'valaki más nyitja fel, olvassa'; 'a rosszul címzett szavak csak másod-, netán harmadkézből jutnak el' hozzánk. Ördögi körben forgunk, idegenek vesznek körül, mind egyéni, mind nemzeti értelemben... Lehet-e ilyen közegben, ilyen körülmények között emberi-polgári autonómiáról, személyiségi jogokról beszélni? (Valahol üzenet, Egy nap feltámasztása, Fájdalom stb.).

Mindezek ellenére Czilczer Olga költészete felett valamiféle derűs, tiszta harmónia lebeg. Az a kendőzetlen asszonyos báj, ugyanakkor távolságtartó objektivitás, amellyel saját érzésvilágát kezeli, kivételes helyet biztosít neki költőnőink között. Csupa nehezék rajta, körülötte, fölötte, 'ráadásul még a náthás ég' is a vállain, 'kehes kürtőivel, lázas falaival, szálanként kidőlő erdeivel'. S ő mégis tartásosan, büszkén járja a maga útját (De én csak sétálok). Számára - mint az 'igazi' nők számára - mindennél fontosabb a lélek békessége. Az Élet taván lebegve, mint 'Hold menyasszonya, csillagköves gyűrűvel', többször is alakot váltott: hol hal, hol ember, hol 'pazar fénylő villanykörte' volt. S ma? 'Amikor már nem kívántam más-más alakban testesülni, alaposan átváltoztam. Egyik nap lenge lány, másik nap javakorabeli nő. Arcom, mint az esőverte tó, szemeim sápadt villanyfénye pedig egy regényoldalon, hol a nyomtatott sorokra lombárnyék vetül. Ez lenne hát az életem? S egy hang a tó fölött'. Kell-e, lehet-e ennél poétikusabb életösszegzést készíteni? Minden benne van: a tovatűnt álmok, az elpazarolt Szeretet, a hiányzó otthon; a közös burok, amely nélkül félbevágott gyümölcs marad a két összetartozó fél. Ezért a kötetzáró szomorú kérdés: 'J. - mondd, mit tudsz te rólam?' (Egy hang a tó fölött, Aszfalt).

*

Engedelmes planéták c. verseskötete (2006) a korábbiak szerves folytatása, mintha egy szerteindázó élet 'lugasa' épülne olvasói tekintetünk előtt. Közöttük mintegy átmenetet teremt prózakötete (Felhők, jegyzetlapok, 2003), amelyből a költemények egyik-másik mozzanatára, költőnknek a világhoz való viszonyára, sőt olykor egy-egy élettényre is magyarázatot nyerünk.

Továbbra sem fedi fel maradéktalanul önmagát. Életérzéseket, tudatállapotokat rögzít, fantáziánkra bízva, hogy milyen történeteket olvasunk ki a merész asszociációs ugrásokkal egybeszerkesztett 'ábrák'-ból. Folytatva az előző kötetekben elkezdett belső monológot - mintegy tisztázó 'fényvillanásokkal' nyomatékosítva a fontosnak tartott mozzanatokat - egy világos-sötét sakktábla rajzolódik ki előttünk, amelyen a környezetéhez tartozó figurák játsszák a maguk különös sorsjátszmáját. Néhány biztos vonatkozási pont is van ebben a verses 'életregényben'; elsősorban az előző kötetekből jól ismert J., aki félig-meddig élete tartozéka, s néhány más mellékszereplő, akik hol felbukkannak, hol eltűnnek a szövegvilágból. A jól strukturált prózaköltemények tárgyilagos önszemléletről tanúskodnak; az olykor meghökkentő mozaikokat homályos-bizarr utalások kapcsolják egymáshoz. A szerző egyfajta 'létösszegzést' készít, mintegy lezárva, nyugvópontra juttatva a korábbi kínzó problémákat, érzelmi viharokat, s derűs kiegyensúlyozottsággal tekint a közelgő 'öregkor' elé. Az apró életképmozaikok montázsszerűen épülnek egymásba, a szürreális versprózák illetve szabadversek váltakoztatásával mintegy folyamatosságot teremtve a részletek között, itt-ott zenei etűdökkel dúsítva. Költőnk váltogatja az elbeszélői nézőpontot (hol egyes szám első, hol harmadik személyben mesél önmagáról); a látszólag szenvtelen, olykor ironikus formálásmód ellenére mindvégig hamisítatlan poézis árad a szövegből.

Maga a kötetnyitó darab (Felvétel indul) arra utal, hogy 'élőfilm' pereg előttünk. Hősnőnk hárfát penget: a(z élet)folyó víztükre a hangszere. J. maga is olyan, mint a zene vagy a folyó hullámmozgása: hol fent, hol alant. A folyón átívelő híd szépen feszülő félköre a víztükörben kiegészül önnönmagával; 'melyik a látszat? melyik a valóság?' - nem tudni. Mikor 'megszólalnak a húrok, lent egészen elcsendesedik az élet, hogy hallani lehet a falak lélegzetét. Csöndre hang. Hangra csönd. Híd és folyó. Ki melyik?' (Ki melyik?).

Az emberi alkotás - Czilczer Olga felfogásában - meg sem közelítheti Isten remekművét, a Természetet. De azért lehet időtálló (Szobrok). A képzelet viszont megostromolhatja a legmagasabb sziklacsúcsokat, 'virágokat gyűjthet a völgyek vázájába', hálójába foghatja az elröppenő lepkéket, Noé galambjaként átrepülhet az ablaküvegen, tigrissé válva kipróbálhatja a korlátok nélküli szabadságot, esetleg 'sárga villamos'-ként a tömegbe gázolhat; figyelhet az ablakok alatt sétáló dáliák áriájára, sercenő gyufával lángba boríthatja az erdőt; mint 'engedelmes planétákkal' zsonglőrködhet a tányérokkal, amelyek aztán 'tengelyük körül forognak tovább' (Csak messziről, És ön kicsoda? Dáliák, A bűvész stb.). Költő(nő)nk a fantáziájával, a múlt újraélésével teremt életet maga köré. Ha J.-re gondol, 'bőrére sablonmintákat hímez a várakozás'; a párna 'mind a négy fülével hallgatózik', s ő 'felemás arccal', izgatottan figyeli 'a párna népmeséjét': 'Volt egyszer... Valamikor...' (A párna). Egykor J. táncra kérte őt, de aztán elmúlt a farsang ('Eljárt fölöttünk a február is'). 'Újabb évek jöttek, újabb divattal. Szambák és rumbák. Tangók, keringők'. És J. újra meg újra táncba vitte őt; de együttlétük nem volt igazán harmonikus (Táncban). Mindezek ellenére: J. kiiktathatatlan az életéből, hiszen sorsuk ezernyi ág-boggal fonódott össze. Néha felriad éjszakai álmából: 'kavics csörrent az ablakon'. 'Ilyen későn kell hazajönni?' - kérdi bosszúsan; 'itt fekszik a gyerek mellettem, ha mozdulok, ő is ébred'. Aztán az álom-szobába visszatérve, szorongás fogja el: 'Mondd, J. - hát képtelen vagy lenyugodni?' Majd elszenderedvén, 'homály ereszén évek cseperegnek, egyre lassulóban'. Micsoda boldog idők is voltak, amikor a gyerek - apja távoztával - a nagyágyon 'még langyos testnyomába fészkelte magát!' (Lapok egy életregényből, Üsd fel lapjaimat!) De aztán átcsaptak fejük felett a hullámok, s az asszony - fiával - berendezkedett egy 'lakatlan szigeten'. 'Hagyományaink után sóhajtoztam, melyek nélkül nehéz lesz felépíteni kettőnk itteni életét. Csak a téli hónapokat kell átvészelnünk, mondja a gyerek unoka-gügyögéssé fiatalodott hangja. /.../ Ennyi bizonytalanságon, magvak a holdon, csak úgy lehetünk úrrá, ha gyökeret eresztünk' (Bizony, sziget; Mennyi hullám!).

De sikerült-e igazán gyökeret ereszteniük?

Az izgalmas életregény a képzelet és a valóság egymásba-játszásából szövődik szemünk előtt. A miniatűr történet-bokrokból lassan összeáll egy magányos, de kapcsolódni-kitárulkozni vágyó lélek viaskodása a sorsa által megszabott életkeretekkel. Mint aki bújócskát játszik önmagával, el-elrejtőzik az egyes történetmozaikok mögött. J. 'hol volt, hol nem volt'; ritkán találkoztak igazán össze. Éjjel egy váratlan telefonhívás: 'J. vagyok!' Az asszony elutasítóan: 'Téves!' Mintha vadonba tévedtek volna: 'Ő előttem. Én mögötte kullogtam abban a reményben, hogy az egykor délceg fasor végén mindenre fény derül. Lassan hajnalodott. 'J. vagyok' - ült fel az ágyon J., a kezét nyújtva. 'Már találkoztunk' - akartam mondani, de a hang, mely felőle jött, törékeny volt, amilyen csak egy madár torkából nyílhat szóra'. Aztán a madár felröppent - huss! ki az ablakon. S az asszony hiába várt újabb telefonhívásra. 'Reggelre este, estére reggel következett' (Az éjszaka madara). Bizonytalanul lebegő, hosszú esztendők teltek így. A lírai alany már-már új társra talált, aki - kezdetben úgy tűnt - hasonlított J.-re. 'De az egyetértés útját csak ideig-óráig járhattuk. A hegyet-völgyet nem simíthattuk síksággá. Akkor meg hogyan tovább?' (Hogyan tovább?) Olykor-olykor megrázza még egy-egy perzselő fellángolás villanyárama (A tűz társasága). Barátja arcképét kiteszi ugyan szobája falára, de mikor 'az ábrázat valós tulajdonosa az ő energikus, a kelleténél lendületesebb mozdulatával kívülről becsukja az ajtót, hogy aznapi nekem írt levelét postára vigye, megmozdul a kép. Az arc félrebillen. /.../ Ez a léghuzat. Ajtó se csattan. Megbillen mégis' (Villanyfényben a kirakat). Akkor már inkább egyedül...

A szerző számára a költészet nem 'menekvés'; ellenkezőleg: tápláló életforrás. Vonulások c. prózakölteménye mottójául egy Lao-ce idézetet választ: 'Nem lép ki az ajtón, és világot megismer'. Költő(nő)nk valódi otthona a szellem, a kultúra világa. 'Prágában járok Kafkára gondolok Krakkóban / megnézem a Wawelt Bécsben a Filharmonikusok / nekem játszanak Párizsba repülvén a Sainte-Chapelle / festett felhőit bámulom aztán jócskán kitaposott / szandálban elzarándokolok / Abélard és Héloise sírjához a Pére Lachaise-be / s tőlük nem is olyan messze Chopin-hez kinek / a szíve Zelazowa Wolában meg-megdobban'. Számára az Irodalom - maga az Élet. 'A könyvutcában járván Quijote leemel a regények polcáról egy-egy puhafedelűt. /.../ Lapoztatja magát egy Borges, egy Eco. // Peregnek a lapok, mint száradó lomb. / Lapok őszi lombja. /.../ Nem inkább egy századoktól itt felejtett szélmalom-vitorla? De ez már egy másik utca. Idegen vidéken járván Quijote Oscar Wilde-re gondol, s megpróbál egy-egy betűkben hagyott történetet életre kelteni. Jutni tovább. Egyik históriából a másikba' (Irodalom). A könyv, a kép, a zene éppoly fontos számára, mint maga a természet (Csendélet könyvvel, Mint a népdalban stb.). Az 'összművészet' elvarázsoltjaként jár-kel a hétköznapokban is (Egy nap és a visszája). Számára a betűtenger azonos a valódi tengerrel: 'azúr ABC-je' hullámain ringatózik önfeledten (Egyetlen tenger); s 'az élet - álom, az álom - élet', mint egykor Calderon számára volt. Képzelete a regényhősöket mint valós személyeket idézi maga elé (Telefonhang, A vízjel stb.) Mégis olykor mintha attól félne: kiejti kezéből saját életregényét, s mint borsószemek szétgurulnak-összekuszálódnak benne a betűk - aztán már nem lesz képes újból összerakni, szavakká-mondatokká - élő szöveggé rendezni őket (Jó nyomon). Mint ahogy - valamikor, az 'édeni' időben - szétszakadt s szertefutott gyöngysorát. Mikor egy báli esten elszakadt a nyakát övező hamis tekla, táncosával hiába próbálta összeterelni a lehullott szemeket. 'Az eltűnt Idő tengerében' az igaz a hamissal keveredve nyomtalanul alámerült (Hamupipőke mesél).

A gyöngy, a víz, a hullám, a halak, az eső, a Nap, a Hold, a csillagos ég, a szivárvány, a partokon átívelő híd, a tűz, a fel-felizzó parázs - Czilczer Olga versprózájának kulcsszavai. Hol felbukkannak, hol alámerülnek a szövegfolyam sodrában (A tűz tisztasága, Fentről özönvíz, Átérni, Az épek, a jók, Fák ősszel, Hold és Nap, Mint a Nap, Az alma pirosával, A kiszáradt felhők ellebbennek stb.). Mintha a reális / irreális szférák határmezsgyéjén ellensúlyozna, álomvízióiban összefonódnak a természeti képzetek a tárgyak, dolgok világával, s ő megpróbál a konkrét valóságelemekbe kapaszkodni (Tiltott övezet). De nincsenek biztos fogódzói, így képzeletvilága elemeli a földtől (Menekülőben). Egyik-másik szöveg - tárgyias és tárgyilagos megformálása ellenére - bölcseleti sugallatokkal telítődik, illetve a mindannyiónkat érintő konkrétabb valóságmozzanatokat többszörös áttétellel egy magasabb síkra emeli. A kis életképek hátterében filozófiai problémák rejlenek, s bennünket is sorsunk alapkérdéseinek újragondolására késztetnek. Ennek egyik jellegzetes példája a Köd c. darab, amely félreérthetetlenül 'az élet - utazás' képzettársításra asszociál: Baudelaire Az utazás c. korszaknyitó költeményére, Kosztolányi 'villamos'-útjára az Esti Kornél novellaciklusból, illetve Semprun A nagy utazás c. félelmetes regényére. Czilczer Olgánál az utazás 'eszköze' a távolsági busz, amelyen ülve a 'honnan hova'-utastársakkal együtt szorongva várja, hogy 'egy verőfényes mezőre' érkezzen; táskájában hordja - több más kulccsal egyetemben - az odanyíló ajtó kulcsát is. 'Járművünk az országút szőröstől-bőröstől a köd gyomrában. A kulcs fémteste éppúgy elveszejthetetlen, mint az emlék verőfénye'. Megpróbálja 'szóra bírni a különféle zárba illőket'. A Galambok c. miniatúra az utazás egyik kínos epizódját örökíti meg - szintén átvitt értelemben. 'Széthullajtva keréknyi körben a város morzsája. Jönnek a sötét tollúak. Felcsipegetik.' Ő pedig a madarakat csipegeti fel egy képzeletbeli mágnespatkóra. 'Kilencen voltak'; de amint többször is megszámolja őket, 'hol eggyel több, hol kettővel kevesebb madár'. Mindezt jósjelként fogja fel, 'maradék élete éveire vonatkozóan'. Közben a lámpa zöldre vált, a busz indulna, a vezető a jegy árát kéri - ő kilencet akar adni, de 'ennyi nem elég': 'felemelték az árakat'. Meghökken: 'Hiába, csak fél megállóra futja. Menet közben kell leszállnom hát. /.../ Lehet, hogy kilenc sincs?' A kérdés válaszolatlanul elhal a csendben. A Jövő titokzatos fátylát senki sem lebbentheti fel...

Élet-számvetését a fantasztikum bizarr eszközeivel az utolsó ítélet fogalomrendszerére vetíti. 'Özönvíz' zúdul alá, villámlás, hatalmas mennydörgés... Majd minden elsötétül, s mintha ő is kettéhasadna ('a kettészelt utcán sehol sem találtam másik felem'). A villámfényes percnyi 'megvilágosodás'-ban egy rinocerosz közelít felé. 'Hirtelen lejátszódott egész életmesém. / Micsoda példánya a vadonnak! /.../ Az orrszarv mögött kígyótest, vagy inkább letört fatörzs. /.../ Nem győztem hálát adni óvatosságomnak, hogy nem adtam össze magam akárki jöttmenttel. Ha vesznem kell, vesszek csak félmagam. /.../ Vihar-e? Fűzápor? Kinek ez, kinek az az ébresztője' (Fentről özönvíz). A tisztító vihar, a 'megvilágosító' villámfény több versprózájában is vissza-visszatérő kép. Az 'ítéletidő' elpusztítja a korhadót, ugyanakkor a megújulás lehetőségét kínálja. A víz fákat, bokrokat, virágokat sodort magával. 'A villám újabb cikázásai sárgállottak. /.../ Fehér és kék hajnalkák bokrosodtak az ár levonulta után'. A szimbolikus vihar újra és újra visszatér(t): 'Jöttek új áradatok új villámokkal, repedt egekkel, melyekben már nem lakott senki. És a régiek? Velük mi lett?' (Egyszer volt).

A kötet utolsó darabjai a 'régiek', a hajdan-volt s tovatűnt életek titkát tudakolják. E költemények az életrajz ismeretében nyerik el valódi értelmüket. Czilczer Olga családja apai ágon a holokauszt áldozata lett. Egész életét végigkísérte e kínzó tény, már egyik-másik korai versében is emléket állított az áldozatoknak (Csillagok, Az auschwitzi holtak, Csönd stb.). A fájdalom fél évszázad múltán sem csitult: 'Kocsin vonaton / utazott pár szemtanú még / látta bicegni a napkorongot / a zavaros hullámokon mielőtt / elmerült volna akkoriban / sebesen folyt a történelem / gödreit ásta a folyón / munkaszolgálatban a fény / ásott temetett / ásott temetett' (Utóélet). A családfa ágai letörten, szanaszét-szóródva. 'Hol vagyok s hol akiben / lakoztam a hozzám / tartozó melyik / kanyarnál forduljak / s jobbra-e vagy balra / föladnom már lehetetlen / de amit találni vélek / ez a kéz ez a borda / sehogy sem illik össze / a mosolyban belyukadt arc / olajos bőr világos szempár / homlokránc családi vonás / itt el nem igazít' (Tömegsír). A gyász egyre gyötrőbb, hiszen a tárgyi világ hűen őrzi a halottak emlékét, nyomát: 'A kitárt ajtók mögött, kihúzott fiókokban megmentett illatok, egy gyöngyös csipkegallér. / Az utód a pókháló rongyaiba burkolózik. Tépett számlapon merev mutatók le nem járt időkön lépnek át. Akik élhetnének még, élnek-e?' S az ő tiszteletükre rendezett vacsorán 'az elhervadt virágmintájú tányérokon' megcsillannak 'az évszázad kétes fényei, nappalok maradéka, körös-körül fölvarrt csillagok' (Porcelán hold). Csakhogy ez a világ a valóságban már fényévnyi távolságra van! A gyereknek (unokája?) szelíd szóval mesél 'egy illetőről, aki a lomb párnájára, a lombról, aki az égre hajtja fejét' - hajdani önmagáról. De a gyerek nem rezonál rá - 'talán valami más mesét kéne', Óriás-országról, 'túl az Óperenciáról'. Odakünn esik az eső - éberen alszik, fel-felrezzen. 'Hajnali négy. Se lomb, se ég. Párnáján a gyerek szunnyad' (Altató).

Czilczer Olga már korai verseiben kimunkálta saját szólamát; közlésmódja az évek során mind összetettebbé, 'rejtjelesebbé' vált, ugyanakkor élményanyagában, tiszta és egyértelmű lénye vállalásában, formamegoldásaiban az maradt, aki volt. 'Növényi' léte folyondárszerűen tölti be a szűkös teret, amelyben élnie adatott. Indulásakor Csorba Győző így jellemezte költészetét (utalva Egyetlen ablak c. versének zárósoraira): 'lírája voltaképpen szakadatlan 'közérthetővé tétele' a mindennapoknak', amit ő a legnagyobb elismerésnek szánt (in: Ne mondj le semmiről c. antológia, 1974.; 73-75. p.). Kezdettől fogva sikerült tehát átpoetizálnia köznapi életét. Nem adta föl női(es)ségét; hitt, hisz az Élet folytathatóságában. Így kettős dimenzióban élhette meg a 'halhatatlanság' élményét: szellemi és mindennapi síkon, költőként és anyaként. Mint vágykép élt és él benne a nagy és teljes család álma, igénye. Mindazok, akikkel szoros és mély kapcsolata volt, akiknek köze volt életéhez, vele maradtak, s a szívében tovább élnek, azokkal együtt, akiket csak képzelete teremtett maga köré. A lírai alany tehát így összegez: 'Szép család. Jobbomon J., balról fiam, lányom, az unokák. De nem hiányoznak felmenőim sem. Ott ülnek-állnak mögöttem. Apám egyik keze vállamon, a másik annyiszor elhegedült erdejéből soha el nem hozott madarát röpteti. /.../ Anyám oldalt hajtott reszketeg fejjel néz lapjaimba, mintha kéretlen kibicelne. Rendezzem át életem, mondja'. M. és D. s 'a Soros Születő' a Jövő ígéretei... A valóság falán azonban a ragyogó vágykép mint lufi pukkan szét: 'Csak ne a tegnapot! Csak azt ne! Jönnek a dédunokák...' (Családi tabló).

*

A 'soros születő': az unoka. Az írónő - boldog nagymama-alteregót öltve -, most már neki mesél a világ ezer csodájáról, távoli földrészekről. Világjáró c. kötete (Versek Bobó könyvéből, 2007), majd Bobó könyve (Történet egy kisfiúról, aki felfedezte Akiremát, 2008) egy kisgyerek kíváncsi szemével kutatja az Élet titkát: az örök sóvárgást soha nem teljesülő álmaink iránt. A regénybeli nagymama arra tanítja kisunokáját: álmok nélkül nem élhetünk, ez a sóvárgás az Élet sója; de tudnunk kell azt is: 'nem csak fényből áll a világ'. Így hát, ha nem teljesül valami, vagy nem úgy teljesül, ahogy vágytunk rá, akkor se történik semmi: élni kell tovább mindennapjainkat. A nagymama tanácsaiból némi rezignált bölcsesség és féltő-óvó szeretet árad: a felnövekvő ifjakat fel kell készíteni a csalódásokra is. Ugyanakkor tudatosítani akarja a gyerekben: a világfelfedező álmok nélkül mitsem ér a valóság. Neki kell tehát vágni bátran a titkok útjának. Voltaképpen ez az álomvilág a könyv 'nyersanyaga': ebből építkezik az írónő. Az álmokból egy új, valóság-fölötti realitást teremt, amelyben minden fordított, mint a valóságban, s mégis teljesebb és igazabb. Kis hőse, Bobó és társai itt érzik igazán otthonosan magukat.

A két kötet szorosan kapcsolódik egymáshoz. Bobó könyve egy színes fantáziájú, vállalkozó kedvű, kalandra éhes kisfiúról szól; a történetbe szervesen beépülnek a Világjáróban megjelent versek, kiegészítve és poétikussá varázsolva a nyolc stációból álló nagy kalandot. Mindkét kötet varázslatos, a kisfiú álmaihoz méltó gyerekrajzokkal van tele; a képeken - mint szürreális mesevilágban - a dolgok, tárgyak, égitestek szabadon járnak-kelnek; megelevenedik az antropomorf világ. Pöttyeske, a labda, útra kél és útra hív: 'Induljunk, és lehetőleg már ma. /.../ Jó lesz pattogni, szállni ott fent / ha már az aszfalt elfogyott lent / éjjel betérni egy vendégházba, / puha álomba, idegen ágyba. //...// Napok, holdak és labdatársak / suhannak el, vagy minket várnak / egy játszótéren vagy a sarkon épp. / A pingre a pong válaszol odébb'. A Természet, amely maga is örök körforgásban, mozgásban-változásban van, Bobó életének nemcsak színtere, környezete, hanem társa is: 'A hegy, ha megy, halványsárga / tüllruhában megy a bálba. // Erdőben, völgyben a gomba / kalapja, pöttye a gombja. // A tó, a föld pöttye zöld, / tán maga is pötty a föld. / Pötty hátán pötty, el is szállna / a világ, ha lenne szárnya' (A hegy, ha megy...). Bobó és kis barátai a Világ-otthon lakói, a Mindenség szerelmesei; a földi és az égi szférában egyszerre szeretnének otthonra találni, égitestek magasába vágynak: 'Surran a lift, lódul tova, / tán maga se tudja, hova, // Elhagyja a tizediket, / felhők ott az emeletek. / Este lesz, s ő torpan, megáll. / Kiszáll a nap, a hold beszáll' (A lift).

A mese Bobó álmára épül, de a történet szálait az írónő gombolyítja. Mintha Bobó - miután végigálmodta a világfelfedező utat - érettebben, 'felnőttebben' ébredne fel. A képzeleti és a valóság-rétegek összemosódnak, egyik áthatja a másikat; sokszor alig sejthető, éppen melyik szinten járunk? A fantázia-teremtette bizarr, furcsa dolgok a realitással vegyülve kiszínezik a kisfiú életét, aki Amerika helyett - nagyanyja tanácsára - a távoli-sejtelmes földrészt, Akiremát akarja felfedezni. Álmában egy ismeretlen réten bóklászva csodálatos felhőalakzatokban gyönyörködik (óriás-madár, vadgúnár, Micimackó, sőt saját házuk, amelynek ablakából tündérré szépült anyja nézi őt); de hirtelen-váratlan megbotlik - valójában alvás közben legurul kis heverőjéről - s felriad. Körülnézve azon sajnálkozik: miért nem egy ismeretlen bolygóra pottyant, mint a Kisherceg, netán a Világűrbe, esetleg a Holdra? Nagymama biztatására aztán kis barátaival (Pöttyeske, a labda, Zagyi, a kifestőkönyvből kiröppent, kék-sárga szárnyú rigó, Búbás, az eb, a Begyógyult Lábú kismadár, bábok - lepkék - hangyák - bogarak, s a mesefigurák, akikkel út közben találkoznak) nekivág az Ismeretlennek.

A szerző nem lineáris történetet mesél, hanem az álom logikája szerint különböző mozaikkockákat épít egybe, amelyek ugyan egy-egy valóságmozzanathoz kapcsolódnak, de el is szakadnak attól; s a fantázia-országban kalandozó kisfiú vissza-visszatér hozzájuk, mint szilárd támpontokhoz. Ilyen biztos pont az iskola, ahova Bobó reggelenként elindul, s amely álmában is fel-feltűnik; vagy még inkább a forgalmat irányító közlekedési rendőr, aki - fejtetőn állva - a madarak röptét is irányítja. A fent és a lent tartományai felcserélődnek, Bobó maga is kézen állva társalog a Rend barátságos őrével, aki átadná neki a posztját, de a kisfiú ettől visszariad (mi lenne, ha a madarakat nem Afrikába, hanem Amerikába, netán Akiremába irányítaná? a gyerekeket pedig iskola helyett cirkuszba?). Bobó számára a tanóra is az ábrándozás színtere: a kinti madárcsicsergésre, zene-bonára figyel - egy kis törött szárnyú-lábú bicegő madarat levesz az egyik faágról, bekötözi sebeit, s aztán hosszú útjukon Begyógyult Lábú is velük tart. Tehát míg az álomsíkon a nagy felfedező-utazás zajlik, a valóságszinten Bobó éli a maga iskolás életét, amelytől igazában véve nem is akar elszakadni, hiszen érzi: szüksége van a szilárd pontra, ahova álmodozásából vissza-visszatérhet.

A kisfiú - kedves madaraihoz hasonlítani akarván - maga is szárnyakat növeszt, s négyesben (ő, Pöttyeske, Zagyi, Begyógyult Lábú) útrakelnek. Mikor megfáradnak, leereszkednek egy hegyi tisztáson; szedret, mogyorót s egyéb magvakat csemegéznek. Mindeközben különböző mesefigurákkal találkoznak (Jancsi és Juliska; Piroska és a farkas, no meg a nagymama; a kis Ancsa; a gonosz Erdei Anyóka és az ellene dallal védekező kis szolgálólány stb.), akik ideig-óráig csatlakoznak hozzájuk, s elmesélik fura kalandjaikat, amely minden esetben különbözik a köztudatban élő mese-variánsoktól. Mert bár az írónő az ismert mesék alapmotívumaira épít, Bobó képzeletében természetesen átformálódnak a figurák (az olvasott-hallott mesék az ő saját történetének részeivé válnak, s ő valóságként éli meg a hősökkel való találkozást, saját fantáziája szerint átformálva őket). Útjuk nagyon vidám; Pöttyeske pöttyeit a nap tündökletesen átvilágítja; a pöttyök olykor leválnak róla s mint kis bogarak külön táncot ropnak - csupa derű és kacagás az életük... A magasban röpködve-játszadozva énekelgetnek. Bobó vágyakozva gondol arra: jó lenne, ha nagy testvére, Dani is itt lenne kedvenc kutyájával, Búbással - s ők máris ott teremnek. Az egyik városban a kis fagyoskodó-didergő Gyufaárus Lány toppan eléjük Andersen meséjéből; Dani szárnyakat rajzol neki, s ő boldogan indul a csapattal a meleg Afrikába. A kikötőben szárnyas hajóra szállnak, s az a magasba emelkedik velük - alattuk gyönyörű sziget, fejtetőn álló házakkal, mozgó járdákkal, amelyeken az emberek - szintén fejtetőn állva - különböző irányokban közlekednek. Csodálkoznak a 'fordított világon', de aztán rájönnek: a földgömb túlsó felén járnak. A városkapunál egy fordított nagy A betű; a kis Gyufaárus Lány elmosolyodik: lehet, hogy ez egy ismeretlen földrész jele - netán Akiremáé? De Bobó leinti: 'Már hogy lenne az? Hiszen Akiremát még fel kell fedezni!'.

Czilczer Olga nagyon jól ismeri a gyermeki észjárást s a kicsik fantáziavilágát. Mint 'mindentudó szerző', már itt sejteti: maga e kirándulás felér Akiremával; sőt! voltaképpen Akirema nem más, mint a vágyott és megszerzett tapasztalat: az álom több és gazdagabb a valóságnál, hiszen annak esszenciális elemeiből építkezik.

A kis csapat újra beszáll a szárnyas hajóba (Dani, Búbás és a Nagy Szerecsen is - aki mindeddig a hajó hátuljában ült - velük tart); de most a vízre ereszkedve folytatják útjukat. A nagy tengert átszelve, vidáman énekelnek: 'Hajó, hajó, gyöngykagyló, / virradóban a nagy tó. / Elgurulnak a csillagok, / gyöngynapunk gyöngyen fölragyog. //...// Planéták hárman / pancsolnak a tenger-kádban. // Kikötőjük lesz az álom. / Ide látszik: mesés várrom. // Sellők, tündérek, ó falak / Halnak a Hold egy fél falat' (Hajó, hajó). De hogy boldogságuk ne legyen zavartalan (hiszen az Élet sok bajjal-megpróbáltatással jár!), hirtelen robaj, mennydörgés, cikázó villámok, vihar. Pöttyeske riadtan szaval: 'Szél vágtat, ajtót, ablakot ráz, / és az ég egy darázslak. / Ez tán egy gonosz varázslat, / s a kaptárból száz felhődarázs // röppen ki, áll fel csatasorba, / s meglehet, fullánkjuk mérges, / főleg labdákra veszélyes. / Miért is szálltam én hajóra!' (Labda a háborgó tengeren). Aztán egy éles villám, a hajó kettészakad, s ők a tengerbe zuhanva próbálnak a széthulló deszkákba kapaszkodni. No de a modern technika a segítségükre siet: - pillanatragasztóval hamar összeragasztják a roncsokat, s máris mehetnek tovább - most újra a levegő-égben. Alattuk zöld lankák, gabonatáblák, hallgatag halastavak, bőbeszédű folyók suhannak tova. A pilóta sebesebbre váltja a tempót, mintha valami szédületes keringőt járva pörögne-forogna a hajó. Az utasok előtt feltárul az ég teljes pompájában; a szépséges planéták látványa szinte vakítja őket. Majd kikötéshez készülődnek; a pilóta a horgonyt az egyik csillag hosszan kinyúló ágára veti - a szárnyas hajó inogni, hintázni kezd. Mintha egy új világ tárulna fel előttük; ámulva nézegetnek körbe-körbe, mint Alice Csodaországban. Ebből az égi világból bizony nem vágynak hazatérni a szürke hétköznapokba! Pöttyeske vidáman énekel: 'Szállva száll a hinta / velem s veled, s mintha társával a közeli ég / labdázna, és a messzeség / kezéből épp kihull / a nap, és alkonyul' (A hinta).

Mintha űrhajóban libegnének, kitágul körülöttük a téridő... A kikötött (űr)hajóból mentőcsónakba szállva nekivágnak az Ismeretlennek: hátha felfedeznek egy új planétát? Kis csónakjuk - mint dodzsem a Vidámparkban - vígan evickél a planéták közt; a szemet vakító égitestek különböző tempóban úszkálnak körötte. Az 'égi fogócska' mindnyájuknak tetszik; Zagyi rá is zendít Ez a csillag c. énekére. De váratlanul egy csillag hosszú ága - mint nyílvessző - a szemébe fúródik; ő ijedtében csőrollójával elnyisszenti, mire a csillag csonka-bonkán billegni, bukdácsolni kezd. A Nagy Szerecsen sietve lángot sercint a kis Gyufaárus Lány utolsó gyufájával, s a csillag-végtagot megérintve, parányi gyertya-csordulattal hozzáragasztja a fényághoz; mire a csillag tapsikolva, vidáman tovaszáll.

A kaland a planéták között talán a mese legizgalmasabb, legeredetibb része. A kozmogóniai-mitologikus és a mesei elemek szorosan egymásba szövődnek; így a történet egyszerre archaikus és ultramodern. A kis csapat minden tagja otthonosan mozog ebben a bizarr-szép 'magaslati' világban; megsejtve-megérezve, hogy tágasabb otthonuk a Világűr. Majd a gép a szárazföld fölé kerül, leereszkedik, s kiköt a homokos parton. Az utasok kiszállva nyomban felfigyelnek egy furcsa feliratú táblára: 'TT VN VGA-nk'. Zagyi rögvest meg is fejti a takarékos írást: ITT VAN VÉGE A VILÁGNAK. Most eszükbe jut, hogy egyszer már látták az A betűt - hátha az egy birodalom, egy földrész nevét jelölte? Itt lenne hát vége A-nak, azaz Afrikának, vagy esetleg Akimerának? 'Egy egész világot hagytunk a hátunk mögött' - vélekedik Bobó. Amint töprengenek-tanakodnak, futólépésben közeledő csapat tűnik fel, furcsán bukdácsolva a fövenyen, amely mintha maga is hullámzana. Az ólomkatona távcsővel fürkészi a messzeséget; Bobó kézzel-lábbal integet neki: itt az ellenség! Csakhogy soraikban csakhamar ismerős alakot pillant meg: az iskola előtti téren irányító közlekedési rendőrt, s mögötte a madár-zenekart, akik a visszatérők üdvözlésére sietnek. A zenekar a rendőr-karmester intésére rázendít, de produkciójuk iszonyú hangzavarba torkoll. Bobó már sejti: oda érkeztek, ahonnan elindultak. Így kerek a világ. Útközben nagyon megéheztek; Pöttyeske indítványozza, hogy a piacra siessenek, ahol sok-sok finom zöldség, gyümölcs vár rájuk (Piac c. vers). Bobó viszont arra gondol, hogy vadászni kéne menniük; az ólomkatona puskájával esetleg gepárdot is lőhetnének. 'Üres hassal nem fogunk nekivágni az útnak, amely visszafelé ugyanolyan hosszú lesz, mint idáig volt'.

De ekkor forgolódni kezd álmában, majd hamarosan felébred; természetesen a földön találva magát, az ágy előtti szőnyegen. Mikor nagymama beóvatoskodik kis szobájába, már barátságosan mondja: 'Kérlek, ülj ide, fontos mesélni valóim vannak'. S aztán vég nélkül meséli, csak meséli kalandjait; egyre azon bánkódva, miért is ébredt föl, mielőtt fölfedezte volna Akiremát? 'Szegény Akirema! Most fölfedezetlenül marad, vagy más fedezi fel helyettem!' De nagymamája megnyugtatja: 'Hiszen fölfedezted! Vagy nem láttad-e sétálgató fáit, mozgó járdáit, fordított házait, a lassan járó járműveket, takarékos feliratokat? Nem láttad-e határait, fővárosát az avar alatt is zöldellő fűvel? Ha nem te meséltél volna róluk, tán el se hinném mindezt. Aztán meg ott volt a tenger, regényed tengere, mely partjait mossa'. S mikor Bobó némi csalódással mondja: ez a csodálatos kontinens a föld túloldalán 'közelebbről nézve azért mégsem olyan csodálatos' - nagymama bölcsen inti: 'Nem csak fényből áll a világ. Ezt még a Nagy Szerecsen sem állítaná. Ha nem hiszed, legközelebb kérdezd meg tőle'.

Akiremát fölfedezni a valóságban természetesen nem is lehet, hiszen csak képzeletünkben létezik: mindannak a foglalata, ami mellett észrevétlenül megyünk el a hétköznapokban. A sok érdekes apró látnivaló, a mindennapi élet gondjai-bajai elterelik figyelmünket a lényegről; csak az álom koncentrált világában sejlenek fel előttünk a valódi értékek. Így hát a regénybeli nagymamának van igaza: Bobó és kis csapata mégiscsak felfedezte Akiremát. Bobó regénye, kalandos története nem pusztán mese; valójában égi-földi énünk kettősének színes-forgatagos egymásra vetítése, egymással való szembesítése. Akirema: vágyaink netovábbja, ahova soha nem jut(hat)unk el; és mégis mintha ismernénk, mintha már jártunk volna ott. A földi világ fordítottja: ott minden tiszta, egyértelmű, a szépség, jóság, igazság jegyében fogant. Mint Campanella Napállama, amely földi síkon soha meg nem valósulhat; s mégis: álomképként mindannyiunkban benne él. Vagy mint az Éden, ahova mindig visszavágyunk, de ahova nincs visszatérés.

A Bobó könyvéből kisfilm is készült a szerző forgatókönyve alapján (a Duna TV számára). Sőt, Németországban operát is készítenek belőle, az írónő librettójára építve. Úgy tűnik tehát, Czilczer Olga azon alkotóink közé tartozik, akiknek híre külföldre is eljutott; itthon azonban viszonylag szűk körben ismerik. Több regénye, drámája máig kiadatlan.

Czilczer Olga zárkózott, kulturált egyénisége, disztingvált, finom hangja 'nem illik bele' politikummal áthatott, harsogó irodalmi közéletünkbe; a fővárosi forgatagtól való elhúzódása (Szegeden él) nem tette, nem is teszi lehetővé, hogy nevét szélesebb körökben szárnyára kapja a hír... Pedig olyasmit tud a világról és az emberről, amit nem sokan: ismeri a szív titkait. Költészete egészében azt sugallja: aki nem élte át transzcendens énünk szürreális régiókba emelkedő ábrándjait, az soha nem juthat harmóniába önmagával. Hiszen a boldogság és a benső béke nem külső tényezőktől függ, hanem abból a felismerésből fakad, amit Vörösmarty így fogalmazott meg másfél évszázada: 'Amennyit a szív felfoghat magába, sajátunknak csak annyit mondhatunk'. Költő(nő)nk sokat mondhat a magáénak: a lélek derűjét és a mindent átható, mindenkire átsugárzó Szeretetet, ami lényéből és írásaiból árad. Így hát gazdag; gazdagabb, mint sokan mások, akik a világszínpadon forognak-pörögnek, s a felszín látszatragyogásában tündökölnek...

'Pártoskodó' szellemi életünkben szokatlan, sőt meglepő az az intuitív közelítésmód, amellyel a szerző az Élet benső törvényeit kutatja. Egy érett, lelki harmóniára törekvő, nemes gondolkodású személyiség tárja fel őszinte nyíltsággal előttünk azokat a léttitkokat, amelyeket a 'hetedik ajtó' rejt, s ahova egyetlen ember sem szívesen enged bepillantást. A már nem egészen fiatal tanárnő élettapasztalatait, olvasmányélményeit érzelmi és intellektuális szűrőjén átbocsátva, esszenciális létértékeket mutat fel. Írásait olvasva voltaképpen egy 'beavatási' folyamatban van részünk: az író(nő) végigkalauzol bennünket saját életútján (természetesen nem empirikus síkon!) s 'üzeni': ha a szeretet-törvény szerint élünk, kiteljesedik életünk.

Eddig mindössze két verseskötete jelent meg (Egymásba áradó folyók, A szenvedély peremén, Gonda K. 2004., 2005.), de napilapokban, folyóiratokban már korábban is publikált. Tanári munkája, örömmel vállalt családi kötelességei kötötték le erejét, idejét - a művészet iránti eredendő vonzalmát ezekben élte ki. Úgy építkezik, mint a tengermélyi kagylók, 'éveken, évtizedeken át izzadva ki a csodás gyöngyöket', hogy aztán - megőrizve és átértékelve a múltat, a keserűségeket, csalódásokat éppúgy mint a szívbéli örömöket - okulásul továbbadja 'a körülölelő világnak', amit az élet lényegéről megtudott: 'a fájdalomból született értékeket a megbocsátás ereje, az önzetlenség, odaadás, a lemondás, a sorssal való megbékélés' teszi igazán értékessé számunkra (A gyöngykagyló világa). Sajátosan női, de nem affektálóan 'nőies' látásmódjának köszönhetően belülről közelíti meg a dolgok - tárgyak - természet világát, s mintegy panteista életérzéssel szellemmel telítettnek érzékeli azt (akárcsak Baudelaire egykor: 'Templom a Természet'!). Részben olvasmányélményeit dolgozza fel, részben 'világfelfedező' utazásait, amelyekről megtérve - új tapasztalatokkal feltöltődve - másként látja/láttatja az őt körülvevő világot (is).

Szeretetcentrikus világképében egymásra vetítődnek a valóság különböző szintű-jellegű rétegei. Az Andersen-meséből ismert kis hableány önfeláldozó, tiszta szerelme, a királyfi boldogságáért vállalt kemény próbatételek elviselése, az önkéntes lemondás megható szomorúsága őt megrendítő eszmélkedésre ösztönzi (Sellőuszonyok elvesztése). 'Minél többet adsz, annál inkább kiszolgáltatottá válsz' - sugallja számára Oscar Wilde Boldog hercege. És mégis: 'mintha Krisztus küldötte lenne', a szobor-herceg valóban boldog. A másokért vállalt önfeláldozás teszi azzá. Vagy a kismadár, amely - egy másik Wilde-mesében - egy szál piros rózsáért feláldozza az életét, csakhogy a neki kedves diák átadhassa azt a szeretett lánynak, aki aztán unottan kidobja az ablakon. De ugyanígy Mallarmé faunjának fájdalmas sóvárgása a szépséges nimfa után - a beteljesülhetetlen vágy az Abszolútum iránt - mind-mind a boldogság forrása annak, aki nem a bornírt 'birtoklás'-ban látja az Élet értelmét (Szimbolista sóvárgás).

Versei olykor 'rárímelnek' esszéire: egy-egy fényvillanású képben tömören megjeleníti mindazt, amit prózában csak 'dadogva' lehet elmondani. Így a műfajok kettős prizmáján át tárul fel előttünk benső világa s az a biztonságos szeretet-háttér, amely szilárd alapot ad neki az élet nehézségeinek elviseléséhez. Korán elvesztett édesanyja - holtában is - mindvégig mellette, mögötte áll (Anyám a libanoni zene mélyén). Több versében megidézi az 'ősi' ház melegét-fényét, ami gyerekkorában védőburokként fogta körül (Magzati lét - Mamának, Gyermekkorom, Fasor fényben). A Cegléd melletti kis falu, a virágokkal teli kert, szigorú, de szeretetteljes nagyanyja, idősebb testvérei (nővére, két bátyja) mind-mind mint ólevendula-illatú emlékek raktározódtak el tudatalattijában; s bár sorra elveszítette mindnyájukat, a múlt mégis szilárd megtartó erővel fonja körül (Emlékvillanások, Születésnap, Somogyi táj, Égi határsáv - vagy prózában: Flóra, Bátyám metamorfózisai). Túllépve a fájdalmakon, az 'évszakok zenéje' vigasztalja. Az érzelmeket-hangulatokat plasztikus képekkel, az absztrakt és érzéki sík egybefogásával, szinesztéziás szerkezetekkel jeleníti meg: 'Sűrű hó-függöny takarja el a fákat / lét szemfedője'; 'kék korallok / lebenyei közt / lebegő medúza a bánat'; 'virágok nyílnak a mai bánatból holnap', 'a lótusz sárba tiportan is fényről álmodik', s őt 'színek szivárványló szárnya' röpteti magasba; 'a törött idő emlékcserepei' mint 'táncoló tükördarabok' villannak fel tudatában; s 'a fán fényes rügyek várják az újjászületést' - stb. stb. (Télutó, Tavaszi kérdések, Zivatar után, Júniusi széljegyzetek, A táj eufóriája, Téli napforduló, Évszakok határán stb.).

Pozsgai Györgyi irodalmi, művészeti tárgyú elemzései mélyen személyesek - valóságos 'élet-tárgyalások'. Mint jó tanár: szubjektív elfogultsággal szól a kiválasztott művekről; ugyanakkor mégis objektíve is igazak, érvényesek következtetései. Legizgalmasabb esszéi a lét alapkérdéseivel, önnön metafizikai énünkkel szembesítenek bennünket; interpretációival személyes segítséget, útmutatást kínál olvasóinak/növendékeinek saját életproblémáik megoldásához.

A szerelem rétegeiben József Attila Ódáját, Radnóti Miklós Tétova ódáját s Szabó Lőrinc Semmiért egészen c. költeményeit analizálva, 'női szemmel' értékelve, a szerelem természetrajzát próbálja feltárni. Úgy véli: e három 'nagyvers' segít rendet tenni életünkben. 'A költészet metafora-rendszerén keresztül eljuthatsz önnön érzelmeid - ha nem is teljes megfejtéséhez: feltérképezéséhez' - sugallja. Erről az alapról indulva az ember kialakíthat egy olyan életet, amely védelmet jelent(het) számára. A szerelem anatómiáját csak a nagy alkotások tükrében érthetjük / ismerhetjük meg igazán - hangsúlyozza. A három költő más-más típusú - mégis azonos alapú, erőteljes intenzitású - 'vallomását' szemügyre véve, ő azt a következtetést vonja le: csakis az önfeledt egymásra-találás, majd a szoros egymáshoz-tartozás, 'a beteljesedett édeni pillanat' tiszta gyümölcsét elfogadó szerelem teheti maradéktalanul boldoggá az embert, s ez az élet kiteljesedésének alapfeltétele.

Jelképek megtestesülése c. - az előzőekhez kapcsolódó - esszéjében saját élete alakulásáról vall, érzékeltetve, hogy a közös Éden fényragyogásában telnek mindennapjai, s azt is, hogy az Éden megteremtése - mint lehetőség - mindnyájunk számára adott. 'A szerelemben létezésünk maga a világteremtés csodája. /.../ Bennünk egyesül az elemek minden áldása. /.../ Mennyi jelképet kaptam! Enyémek ezek és mindenkié. Már másként látom a virágzást, az őszi fényeket, az aranyló hegyeket, erdők madarait, a múlt lezárt emlékeit, a jövő reményeit, a csendet, a színeket, a találkozások rítusát, a végtelen utazások lázát, az érkezést és búcsúzást, a virágos temetést, a magány sóvárgó kínjait, a titkok rejtett hallgatását, az ajtók kinyílását, záródását, minden létező metamorfózisát. Bennünk él minden, mi emberré tesz engem, téged.' Szemében a szerelmi egyesülés: ízelítő a halhatatlanságból - a pillanat örökkévalósága. Aki ezt átélte, annak 'a halál nem pusztulás, hanem egyfajta átlényegülés'.

S vajon miért nem így éli meg minden földi halandó a szerelmet? Pozsgai Györgyi e kérdésre A Kékszakállú herceg vára elemzésével válaszol (A hetedik ajtó). Mindnyájunk közös problémája: szabad-e, lehet-e saját lelkünk legbenső kamráját kinyitni? - lehet-e, szabad-e mások lelkének hetedik ajtaját áttörni? Hova vezet a kíváncsiság - a féltékenység - a mások titka után kutató szenvedély? S ha nem lehet és nem szabad, akkor mi bontja le a falat két lélek között? A testek ozmózisa ehhez nem elegendő! S nem bűn-e az, ha lélek-barlangunkból kizárjuk a hozzánk tartozót? - vagy ha nem is bűn, de vajon nem a végtelen egzisztenciális magány forrása-e? Az örök Judit 'szívével' akar látni; szeretné 'megváltani' a férfit - de hiába! Ha nem találja meg a 'kulcsot' (a megfelelő kérdéseket, az empatikus együttérzés szavait), ha nem megérteni, hanem 'birtokolni' akar - a másik lelke zárva marad előtte. A Kékszakállú óva inti a kíváncsiskodó behatolástól, hiszen ő sejti: mindketten vesztesek lesznek, ha feltárul a hetedik ajtó...

Pozsgai Györgyi mély metafizikai érzékenységgel bontja ki e sokértelmű mű 'stációit'. Analízise bizonyos értelemben eltér az eddig ismert elemzésektől: a nőt-férfit ő egységnek tekinti, s elsősorban az érdekli: hol és miért romlott meg Judit és a Kékszakállú viszonya? Hangsúlyozza, hogy mindkettejükben önmagukon belül zajlik a konfliktus, így egyre reménytelenebb, hogy eljussanak egymáshoz. A függöny - fátyol - ajtó, amiket Judit fellebbenteni-felnyitni kíván: egyazon szimbólum-körbe tartoznak; ide sorolható a lepel jelkép is, 'amely a bűnösség elrejtésére szolgál'. A hetes szám numerikus szimbólum: élet/halál titkát zárja magába. Ahogy az életben előrehaladunk, úgy tárulnak fel sorra maguktól az ajtók előttünk; sürgetni, titkukat meglesni nem szabad. Mikor Judit követelésére mégis kinyílik a legbenső ajtó, s előlépnek az asszonyok (allegorikus figurák: a Hajnal piros palástban, a Dél tűzpalástban, az Est búpalástban, gyöngykoronában), Judit már tudja: nincs menekvés. A 'könnyek terme' foglya lesz ő is, mint az Éj s az Álom úrnője, csillagpalástba merevedve. A létdráma 'üzenete' tehát Pozsgai Györgyi 'olvasatában': ha férfi és nő nem tudja egymás személyiségét kölcsönösen tiszteletben tartani, s nem képes egymás magányát feloldani, akkor mindkettő halottá válik.

Épp ezért az elemzés záróakkordjaként felmutatja a lehetséges ellenpólust is: a Mahábháráta Szávitri-történetét. Szatjaván magától tárulkozik fel kedvese előtt, mert hisz benne, hogy az igaz szerelem kiszabadítja az embert a magány rabságából, s az Élet teljességét megélni csak párosan lehet. Csakis az őszinteség, a kölcsönös odaadás, egymás maradéktalan elfogadása 'válthatja meg' a szíveket, s így - individuumuk börtönéből kilépve - mindketten átélhetik egymással s a világgal való egylényegűségüket. 'Kékszakállú szimbolikus sorsában mindannyian benne vagyunk'; sőt: mindnyájan egyszerre vagyunk Judit is, s a Kékszakállú is - hol egyikük, hol másikuk. A tanulmányt lezáró vers még személyesebbé teszi az egymáshoz vezető lélek-utat: 'Kozmikus Nap-utazásunk / szent keresés, beavatás. /.../ Titkos út ölel át / múlt és jövő között, / önmagától szerveződött létformánk / misztikus és örök' (Szimbólum III.).

Írónőnk tehát a 'Jövővel áldott' kapcsolatokat tartja az Élet megtartó-újraépítő alapjának. Perpétuum mobile c. írása erről a szakrális körforgásról szól: a szerelemből született utód - felnövekedvén - maga is társat választ, az új kötődésből új család lesz, annak is lesz gyümölcse - így adják át a nemzedékek egymásnak a stafétabotot. Egy édesanya vall itt gonddal nevelt fiának arról a boldogságról, amit az ő születésekor érzett, majd a reményekről és fájdalmakról, az aggodalommal vegyes örömről, amellyel felnövekedését férjével együtt kísérték; s végül az intelem: 'Neked is végig kell járnod az utat. Már te is gyűjtöd az emlékeket, mert az ember amíg él, mindig összegez, mérlegre teszi az időt, és a bolygó perpetuum mobileként forog velünk, kilépni nem lehet a folyamatból.' Végül az örökérvényű jótanács: 'Ragadd meg a pillanatok szépségét, ne hagyd kezed közül kicsúszni a szeretetet, örülj annak, ha adhatsz, és ha kapsz, tudd elfogadni!' Ezek a felismerések tartják össze az élet szövetét.

A személyes élet körein túl Pozsgai Györgyi a létezés egyetemes csodájába is beavatja az olvasót. 'Világjáró' utazások során fedezte fel családjával együtt a Természet - a tenger, a sivatag, a kőzet- és ásványvilág, flóra és fauna - színorgiáját, a 'gyógyító kövek' mágikus varázserejét, a fény- s árnyjátékok titokzatosságát. A szubjektív élménybeszámolót a művészi útleírás/tájfestés színezi feledhetetlenné, s hozzá kultúrtörténeti áttekintés is társul. Jordánia buja növényzete, a Vörös-tenger azúrja, a Wadi Rum sivatag rikító sárgás-lila-vörös-kék színei a hegyek kékes-lilás árnyalataival a háttérben, a sivatagi naplemente pompája, majd a kihűlő éj és a csend, a Genezáreti-tó kékes-zöld vize, a fölötte lebegő könnyű pára feledhetetlen élményt jelentett számukra. Sok nép lakta ezt a földet a múló évezredek során; éltek itt görögök, rómaiak, bizánciak, ottománok, arabok, s mindegyikük maga után hagyta saját kultúrája nyomait (Kövekbe zárt üzenet). Aztán Ithaka, a görög tenger fenséges kékje, a görögség nagyívű álmai, az Akropolisz alatt Athén ragyogása antik romjaival és a nyüzsgő modern élet, a görög táncok büszke testbeszéde... 'A lezárt múlt itt szépen megfér az örökösen változó jelennel'. Majd Korfu, 'a tájba költözött mítosz', emberarcú istenek, zene, tánc. 'Lelked eggyé válik a tájjal, az emberi derűvel, a hagyományokkal'. Az Ión-tengeri 'smaragd sziget' Odüsszeusz - Nauszika kalandját őrzi; a Koriszion-tóhoz vezető út ciprusokkal, kaktuszokkal és olajfákkal övezve; a tenger türkiz és azúr színei örökös napfényben ragyognak, a csipkézett partvidéken szakadékok, hegyi kolostorok, Benitsesben pedig egy páratlan kagylómúzeum. Ezt a sok-sok csodát szívükbe zárva, hazatértük után szinte az egész élethez való viszonyuk megváltozik: derűsebbek, elnézőbbek lesznek az itthoni hiányokkal szemben (Végtelen utazás, A felismerések szigete).

No és Párizs! - az örök-nyüzsgő Szajna-parti sétány, a fényárban úszó Champs Elysées, a szédítően magas Eiffel-torony, s onnan a város látványképe, az Invalidusok templomának aranyló kupolája, a Louvre titokzatos épülete, a Jardin des Tuileries feledhetetlen szobrai, virágágyásai, a Szent Mihály útján Ady lelkének apró kis 'rőzsedalai' - mind-mind a Párizs-rajongó magyarok emlékeit idézik. S végig Dél-Franciaországon a gótikus katedrálisok, a romantikus és rokokó kastélyok lenyűgöző csodája, az antik-hellén örökség metamorfózisa, a győztes életöröm s a kozmikus harmónia delejező varázsa! (A sugárzó erő alkotásai).

Ezekben a szenzibilis, spirituális tartalmakkal feltöltött úti beszámolókban az a rendkívüli, hogy írójuk intellektuálisan feldolgozott élményként örökíti meg őket, tehát egyszerre érzelmiek és racionálisak. Pozsgai Györgyi a művész szemével látja és láttatja mindazt a csodát, amit a teremtő Természet és az emberi alkotóerő létrehozott; a tárgyak-dolgok világa meditációs objektum lesz számára, s ő lírai átéléssel jeleníti meg hozzájuk fűződő viszonyát. Minden apró mozzanatban - tárgyban - formában mandalát lát; az ősi múlt 'üzenetét' érzi. Ő maga is készít mandala-rajzokat, színekbe öltözteti őket, s ámulattal tölti el a belőlük sugárzó misztikus harmónia. Giotto, Van Gogh, Monet szín- és fénylátomásai szinte a 'megszentelődés' állapotába emelték már ifjúkorában, s a goethei mondást a maga számára is érvényesnek tartja: 'A természet törvényeivel harmóniában éltem és dolgoztam' (Egy keleti életmód bölcsessége, Mandala-világ, A festészet mágiája, Monet és a tavirózsák). Mandala-naptárat is készít apró négysorosokból: Októbertől Októberig - de áttételesen a születéstől az elmúlásig - 'végigzongorázik' az évszakokon (életszakaszokon). A kertek őszi színpompáját 'a sors krizantémjai' elfedik; jönnek a fagyos téli hónapok, amelyek múltán a 'Március ölelő karja' újra kinyitja a világmindenséget; az Április tisztasággal, a Május harsogó zölddel, rózsával üdvözli a Tavaszt. Majd jön a nyári áradás, aszály (az Élet dele: Június, Július), aztán az őszelő zamata, édene (Augusztus, Szeptember); végül bezárul a 'mandala-univerzum' (Október), hogy aztán kezdődjön elölről a körforgás (újjászületés).

A zene varázslata éppúgy elragadja, mint a természet vagy a többi művészet; számára 'a zenével való találkozás mindig egy csodás szertartás'. Wagner és Mozart operái - mint a két véglet - egyaránt elbűvölik: 'Wagner operáiban a pillanat szimbolikája az ünnepélyes, eposzi nagyságban teremtődik meg', Mozart operáiban viszont 'a heves, gyors pillanatok egymásutánjában fedezhető fel a szimbolikus jelentés.' A Figaro házassága mítoszi erővel érinti meg, s zenéje titkát Kirkegaard híres Don Juan elemzésének olvasásakor ismeri fel. A nagy filozófus 'az érzéki zsenialitást' tartja a Mozart-operák fő jellegzetességének; Don Juan a zenében él, a zene érzéki varázslatában; 'lételeme a csábítás'. A nőnek ez a 'felemelése' költő(nő)nk szemében (is) 'mítoszi csoda, mágia', 'melynek szépségét csak egy-egy pillanatban lehet a maga teljességében átélni' (Mozart és Kirkegaard találkozása). Versben is megörökíti az érzéki varázslat csodáját: 'Felemeltél, mint lehullt / őszi levelet, / érzékeiddel magasba tartottál, / elveszett bennem a bú, / csak ömlött a vágyban / az örökkévaló eső...' (Felszakadt szorongás).

Esszékötete III. részében Pozsgai Györgyi kiváló tanári képességeiről tesz tanúságot. Példaszerű elemzései bizonyítják: számára az irodalom valójában - Élet. Szakszerűen, a nyelvi és poétikai jelrendszerre, a szavak mögöttes értelmére, a formálásmód sajátosságaira figyelve analizálja a kiválasztott művet (Metanyelv és szimbólum - S. Exupéry: A kis herceg). Empatikus alapbeállítódása lehetővé teszi, hogy ne egyszerű nyelvi konstrukciót lásson a 'szövegben', hanem a megfejtésre váró szellemi sugallatokat érzékelje.

Madár-szimbólumok címen egybegyűjti az egymástól távol eső kultúrkörök egy-egy madárhoz kapcsolódó képzettársait. Minden nép mitológiájában más-más ezoterikus asszociáció kötődik a különféle madarakhoz (olykor egymásnak ellentmondó jelentéstartalommal), s ez a nép- és műköltészetben is megnyilatkozik. A szerző alapos kultúrtörténeti felkészültséggel, széleskörű irodalmi tájékozottsággal vizsgálja a szarka, a varjú, a hattyú, a sirály képzettartományát s a művekben megjelenő szimbólumértékét. Az élvezetes és különleges 'szemle' után Apollinaire Égöv c. költeményének madárrajzását mutatja be; a XX. század egyik legizgalmasabb létvízióját. Maga a szimultán technika is egyfajta képzeletbeli 'röpülést' imitál; túlemelkedve tér és idő dimenzióin, az örökkévaló körforgást, mítosz és valóság egybemosódását idézi: 'Suhogva száll a sok bagoly s holló és sólyom s íme ringó / Csapat jön Afrikából marabu íbisz és flamingó / s a költők és mesélők ünnepelte Roc-madár is erre szárnyal'; de a szeplőtelen galamb, a lantmadár, a páva, a párosan repülő pihik, sőt az ember alkotta gépmadár is a színes kavalkádban suhan. Költő(nő)nk esszéje zárásaképp saját-versben is megörökíti, mit jelent számára, s milyen képzet-köröket indít fel benne e látomás: 'Látod, madarak repülnek, / eltűnt a fagy, / maradt a lélek / s a vágy, hogy / repülj, lásd a kék eget, / hogy elmondd, / amit nem lehet, / hogy tudd, / milyen a hited, / mit szeretsz, / mi a gyűlölet - / fogalmak csak, / örökös kételyek' (Vágyak).

A záróesszé (A megvilágosodás álruhái) az ember és szűkebb-tágabb világa rejtélyes, sokszor áttekinthetetlenül bonyolult kapcsolatáról vall irodalmi alkotások tükrében. A mese jelen estben rólunk, nekünk és értünk szól, hiszen 'álruhában járunk mindannyian, de mélyen elrejtve önmagunk valóságában vágyunk arra, hogy megismerjenek bennünket'. A legtermészetesebb és legegyszerűbb módon mondja ki a szerző az alapigazságot: 'A dolgokban nem vesszük észre a próbatételeket, ezért folyton-folyvást bűnhődünk jellemünk, hiányosságaink, türelmetlenségünk miatt. Ezért marad örök mélységben Eurüdiké, ezért tűnik el Ámor, a szerelem a kíváncsi Psziché elől, mélyben hagyva a reménytelenséget, és így válik a hetedik ajtó rabjává a Kékszakállú Juditja. A próbát kiállni mesebeli hőstett, rendkívüli, páratlan jellem, különleges személyiség szükséges. A ki nem állt próbák hiányosságainkról szólnak, hibáinkat tárják elénk'.

Pozsgai Györgyi az elemzésre választott művek segítségével tudatosítja bennünk (olykor tragikus!) 'vétségeinket'; mondhatjuk: 'lélek-tükröt' (Platón!) tart elénk, melyben megpillanthatjuk bűneinket-erényeinket. Vizsgálja a hindu mitológia Síva istennőjének táncában az 'én-felismerés' fokozatait (mélyalvás - alvás - ébrenlét: a szellemi tunyaság legyőzése, a halandó anyagi világnak kiszolgáltatott ember átváltozása, a transzcendenciával való egyesülés). Visnu álruhás 'földreszállásai' a világ megismerésének folyamatát jelképezik: hal - teknősbéka - vadkan - ember - oroszlán - törpe - csatabárdos Ráma, végül a hetedik megtestesülése: Ráma - eme alakváltásokból született a Ramajána, a világértelmezés ősmítosza. Majd szemügyre veszi a népköltészetben, mesékben, mondákban, legendákban, a görög mitológiában gyakori 'álruha-motívumokat': istenek, istennők, boszorkányok, vámpírok s egyéb mitikus lények folytonos metamorfózisa, álruhás vagy elvarázsolt királyfiak-királykisasszonyok csodás kalandjai, egyes történelmi alakokhoz fűződő mondák (pl. a Mátyás királyról szólók, Arthur király és a Kerekasztal legendája, Odüsszeusz kalandjai, hazatérése stb.). Voltaképpen az egész irodalom a 'maszk' és a valódi 'Én' viszonyáról szól (ennek újabb-kori hajtása Hamvas Béla Karneválja).

A szerző kiemelt figyelmet fordít Mary Shelley Frankenstein c. romantikus regényének elemzésére; majd az 'álarc' aspektusából analizálja Hugo Viktor Quasimodóját, Fr. Kafka Gregor Samsáját és Josef K.-ját, Th. Mann Cipolláját, Sarkadi Imre: A szatír bőre c. novelláját, valamint Lakatos Menyhért: A paramisák ivadékai c. elbeszélését a Hosszú éjszakák meséi c. kötetből. A 'tükör' motívum vándorlását is vizsgálja a görög és az indiai mitológiában, majd L. Caroll: Alice Tükörországban c. meseregényében. Hangsúlyozza, hogy a valóságban természetesen nem ilyen nyilvánvalóak az álruhák, de bizonyos 'szerepjátszásra' mindannyian rákényszerülünk. 'A közöny eltakarja életünk halhatatlanságra érdemes lényegét'. A tisztaság - a jóság - az ártatlanság - egyértelműség kiszolgáltatott és veszélyeztetett helyzetben van a 'luciferi' törvények szerint működő világban, ezért bizonyos értelemben 'jogos önvédelem' az álruha.

Pozsgai Györgyi elemzései érdekfeszítőek, olvasmányosak, s valóban 'emberközpontúak', mint maga a művészet. Tanárok és diákok, érdeklődő és könyvszerető olvasók 'haszonnal' forgathatják. Bizonyos értelemben műalkotásnak tekinthető az esszékötet is: arányos szerkezete, versekkel tarkított, a szerző egyéniségét feltáró, vallomás-szerű részletekkel átszőtt színes, élvezetes előadásmódja, stílusa szépirodalmi rangra emeli. Ráébreszt bennünket az élet legfontosabb dolgaira, abban az értelemben, ahogyan azt Umberto Eco megfogalmazta: 'A legvégső pillanatban, amikor az életünket egészen bevonta már a tapasztalat, akkor egyszercsak mindent tudunk: titkot, hatalmat, dicsőséget, azt, hogy miért születtünk, miért halunk meg, s hogy miképp alakulhatott volna másképp is minden. Bölcs lesz akkor az ember. /.../ Mire mindent megértünk, már nincs mit megérteni. /.../ A bölcsesség titka, hogy nincs; csupán egyetlen, a legutolsó pillanatban létezik. Aztán újrakezdik a többiek...'.

*

Pozsgai Györgyi második esszékötetében tovább mondja külső és belső utazásainak 'élménybeszámolóit', amelyeket az 'önmagává válás' (Heidegger) zarándokútja egyes állomásaiként is felfoghatunk. A három nagy szerkezeti egység (Mikrokozmosz, Zarándokút, Világlélek) az emberi élet három jelentős szféráját világítja át: a 'külső élet' mozgalmas történései után a 'belső élet' - lelki elmélyülés - stációi következnek, végül pedig az olvasmányélményekből kibomló, mélyen személyes léttapasztalatok 'Zarándokai vagyunk az Életnek /.../ önmagunk felé utazunk akkor is, amikor határozott cél felé tartunk' - üzeni olvasóinak.

Az I. részben az írónő életkereteit ismerjük meg - a személyes boldogság kiegyensúlyozott hátterét. Az iskola gondjai-örömei szinte teljesen lekötik hétköznapjait, de szívesen s felelősségteljesen végzi feladatait (Az újrakezdés melankóliája). Az otthon, ahol meghitt szimbiózisban él férjével s fiával, a lélek békéjével tölti fel; kedves virágai, régebben hűséges kutyája ('aki' már eltávozott az élők sorából) s igéző zeneművek színesítik napjait (Alteregó, Mikrokozmosz, Megkapó idill, Megtartó melódiák). A természet pedig, amely mindig megújuló frissességével veszi körül, a tágasabb otthont jelenti számára (Tájarc). 'Mindannyian a lelkünkben hordjuk otthonunkat, mely átsegít minket a zűrzavaros, harmóniátlan világon. Az otthon nem egy hely, hanem bensőséggel átitatott lélekállapot, amely gazdagít, jobbá tesz, sugároz minden irányban szemünkön, lelkünkön, szívdobogásunkon keresztül - írja. - Attól, hogy lakunk valahol, még nincs otthonunk. Azt másképp kell megteremteni' (Hazatalálunk?). Az ő otthonába szorosan beletartoznak a kulturális élmények is, amelyekre teljes egyéniségével, lelki-szellemi ráhangoltsággal rezonál, s amelyek alkotókedvét inspirálják (Látogatás Van Goghnál, Élménytől az alkotásig, Gyermeki éden, Örökség, Lábujjhegyen érkezik a csend). 'Élménybeszámolóiban' is az ő arca tükröződik, önmaga rejtekajtóit tárja fel - mások műveit elemezve. Számára minden valóságos és képzeletbeli utazás: zarándokút. Úgy véli: a világ bizonyos értelemben olyan, mint amilyennek mi látjuk, saját szemszögünkből; s a sokféle szubjektivitásból tevődik össze végül az objektivitás, amelyhez minden személyiség hozzáad valamit önmagából. Így a világ megismeréséhez is önmagunk megismerésén keresztül vezet az út.

A terjedelmesebb II. ciklus a nagy 'világjáró' utazások konkrét, ugyanakkor mégis áttételes élményeiből építkezik. A 'zarándokút' - tér és idő korlátjait áttörve - az írónő benső érlelődésének útja az ifjúkori 'tengeres hétköznapok'-tól (az Odesszában egyetemistaként töltött szorgalmi időszak élményeitől) a későbbi nagy szellemi-lelki töltekezésekig. A számunkra kijelölt útról nem térhetünk le: 'ez a karmánk, ez a bizonytalanul is egy-úton-haladás. /.../ Ha valaki kényszerűségből vállalt életet él, az sohasem juthat el a lelki-szellemi szabadságig'. Utunk végső célja: Isten.

E részbe az utazások, a kulturális élmények, a világmegismerés fantasztikus kalandjai kerülnek (Tengeres hétköznapok, Világra néző hotelszobák: Athén, Buhara, Isztambul, Kijev, Odessza, Szentpétervár s egy balkáni körutazás szellemi tapasztalatai). Itáliában a reneszánsz varázslata bűvöli el, Fr. Mayes: Napsütötte Toszkána c. könyve s a belőle készült film felért számára egy valódi utazással. Thüringiát viszont saját élményei alapján csodálja (Bűbájos Édenkert). Két ízben is bejárta; feledhetetlen emlékek fűzik hozzá - Weimar, Erfurt, Eisenach, Wartburg, Drezda szellemsugárzása átjárta egész Európát; Bach, Goethe, Herder, Luther, Schiller árnya ott lebeg nemcsak a német, hanem az európai szellemiség felett még ma is; megtermékenyítve a világkultúrát, az egész újabb-kori művészetet áthatják műveik. Az Elba folyó menti sziklák versre ihletik költőnőnket: 'Tündér-bűbáj / terül a tájra, / fátylukból holdfény nő / éjszakára. / Erdő zeng - Bach-fúgát / ejt a mélybe, / bolyongó emlékek szenvedélye'.

Egyik legérdekesebb esszéjében (Maktúb - meg van írva) arra int: hiába próbálunk elmenekülni problémáink elől, lehetetlen; vállalnunk kell őket, megoldanunk, különben a világ körülhurkol bennünket s rabul ejt. Az az ember, aki - legalább lélekben! - nem tud kiszabadulni 'környezetének hálójából' vagy 'saját sorsa, életútja meghatározottságaiból', tehetetlenül vergődik a mindennapok sztereotip körforgásában. Egyfajta 'köztes állapotban' lebeg múlt s jövő között. Ahogy egy korábbi versében írta: 'Két határ közt szállongó, / elfáradt madár, / elrekesztve a jövő - / a múlt is zárva már, // előre néz, megremeg, / visszanézni fél, / ott lebeg magányosan / a mítosz kék vizén...' (Purgatórium). Ha nincs bennünk 'spirituális elhivatottság', nincs tudatosan vállalt célunk, csupán 'eltöltjük' az időt, mindennapos cselekedetekkel zsúfolt időfolyamnak érezzük létünket - hangsúlyozza. Ha nem vállalkozunk a ránk váró, megpróbáltatásokkal teli életútra, s nem vagyunk hajlandók akár kényelmünket is feláldozni érte, soha nem ismerhetjük meg önmagunkat, s nem tudatosul bennünk: 'minden, ami történik velünk, önmagunk létében rejlő törvények következménye'. Nem véletlenül volt a delphoi jósda felirata: 'Ismerd meg tenmagadat!' A görögök hittek a bennük rejlő, belőlük következő Végzetben. 'Nem is a cél, hanem a megtett út a fontos' - hangsúlyozza az írónő. 'El Camino' - Szent Jakab útja világjelkép: 'aki vállalkozik az út megtételére, hisz abban, hogy Isten jelenléte érezhető a szent helyen'. A középkorban Assisi Szent Ferenc életformává tette a zarándoklatot; ő szinte szimbiózisban élt a természettel; nem félt a vadaktól sem, hiszen élő hite volt. S Assisi azóta is 'szent hely'; kolostora a megtisztulni vágyó zarándokok célpontja. Pozsgai Györgyi több kultikus helyet is bejárt már (konkrétan és képzeletben). Családjával Jordániában perzselő hőségben 'zarándokolt' Petrába, ahol a Természet egyik legmegrendítőbb csodájában volt részük. Egy hegyszakadékon átvergődve, a hasadék végén 'a hegybe vésett, ásványoktól színes kincstár' tárult fel előttük, s ők ámulva, áhítatos csendben, átszellemülten élvezték a 'holdbéli táj' fantasztikus varázsát. Igazi katarzist éltek át (mint Rilke az Archaikus Apolló-torzót szemlélve: 'Változtasd meg életed!').

Tibetet csupán képzeletben járta be; olvasmány- és filmélményeiből (elsősorban E. Walli Himalája c. filmje alapján) ismeri. A Halottaskönyv tárta fel számára a beavatás titkait, s kínált neki bepillantást a buddhizmus rejtelmeibe, ebbe a különös mágikus kultúrába. India megszámlálhatatlan kultikus helyét, azok látványos ceremóniáit ugyancsak könyvekből ismerte meg, de a meditáció 'tisztító' hatására, a benső harmónia elnyerésének titkára saját tapasztalatai tanították. A moszlimok szakrális helyére, Mekkába, a Kába-kőhöz (amely hitük szerint a Kozmoszból hullt alá az Édenkertbe; ez a világ centruma) még nem jutott el, de úgy érzi: ide életében legalább egyszer mindenkinek el kell zarándokolnia. A kultuszok, a hitvilág a földkerekségen mindenütt a megtisztulni vágyásra, az ártatlanság visszaszerzésének reményére épülnek - hangsúlyozza; hiszen az ember(iség) magában őrzi az Éden álmát s az oda 'hazatérés' hitét. Az írónő az igazi boldogságot 'a választás szabadságában' látja. Legfontosabbnak nem a célbaérést tekinti, hanem azt, 'hogy mindig szülessenek bennünk új álmok, amelyek mozgásban tartják életünket'. Van Goghtól idéz, aki 'örök vándor'-nak érezte magát, aki 'megy, csak megy, amint számára rendelve van'; nem törődve a nehézségekkel, követte álmait. Mi, az utókor tudjuk csupán: végül is célba ért.

A Világlélek c. (talán legsúlyosabb) rész inkább emlékező-nosztalgikus: Pozsgai Györgyi saját szellemi gyökereit keresi. Bejárja ifjúsága színtereit, kisiskolás és egyetemi évei lakhelyét, Óbudát. Újra felfedezi az ókori romokat, Krúdy kedves vendéglőit, kiskocsmáit, az Óbudai Sziget vadregényes zugait, 'titkos lugasait', Szindbád egykori találkahelyeit, a Raktár Szél Vihar Szellő Zápor Szőlő utca, a hegyoldalra vezető Kiscelli út titokzatos, sok-sok emléket őrző kanyarulatait. Mikor elköltözött innen, nem számított rá, hogy mennyire visszavágyik majd 'ebbe a régi bölcsőbe, amelyet elvett tőle az Idő' (Időaspektusok Óbudán). A művészet és a keresztény világkép etikai tanítása volt 'kalauza' a későbbiekben (Misztérium-drámák egy fáradt kor végén). El Greco festményeit csodálva és elemezve, voltaképpen saját világképéről is sokmindent elárul. A Mária Magdolna c. kép kapcsán a keresztény világ három fontos szubsztanciájára (bűnbánat, vezeklés, bűnbocsánat) mutat rá: 'Áhítat, meghasonlás és megdicsőülés kerettörténetébe olvasztott középkori misztérium-jelenet', amely azt sugallja, hogy Magdolna már túljutott a bűnön. A kép 'a megvilágosodás pillanata'; a viszonylag durva posztóból készült köpeny 'a vezeklés motívumára', Magdolna sugárzó arca és a kenetes-edény a bűnbocsánat elnyerésére utal. El Greco több képe (Szent Péter bűnbánata, Krisztus megkeresztelése, II. Fülöp álma, Expolio s az Angyali üdvözlet több változata) az égi / földi világ egymást átható mozzanatait fedi föl. Szemléletét a szerző Cervantes Don Quijote-jével rokonítja. Bár a két alkotó nem ismerte egymást, mindketten a spanyol barokk 'hírhozói' voltak; 'műveik olyanfajta lehangoltságot sugallnak, amely képtelen feloldódni a felhőtlen örömben, csupán a misztikus világ iránti áhítatban'. Hősies és reménytelen harcot folytatnak mindketten eszményeikért. 'Mindig voltak és lesznek Don Quijoték. /.../ És léteznek folyton folyvást El Greco különös szentjei, angyalai'.

Úgy tűnik, a szerző kitüntetetten vonzódik a spanyol művészethez. Világképének fontos eleme a személyiség szabadságának, érzelmi szuverenitásának megőrzéséért folytatott küzdelem. Ezért csodálja Lorca világát, akinek három drámáját (Bernarda Alba háza, Vérnász, Yerma) mesterien elemzi (Sötétségbe zárva). Kiemeli közös jellemzőiket (vészjósló előjelek, lidérces hangulat, a halál sugallata a költői képekben; a színek a fekete-fehér kontrasztjában vagy az élénk sárga-zöld-vörös árnyalataiban tündökölnek; a túlfűtött, lefojtott érzelmek, sistergő indulatok a látszólagos nyugalom és rendezettség felszíne alatt; a kölcsönös függőségek rabok / rabtartók között stb.). Mindhárom dráma főszereplője a férfi - nő viszony, s nem az egyes személyek. Miután e viszony mindhárom darabban torz, az őszinte érzelmek csak tragédia árán találhatnak utat maguknak. A látszatélet felborul; a szerelmesek megpróbálnak kitörni belőle, de ez csak haláluk árán lehetséges. Az egymásnak feszülő, bonyolult érzelmi viszonyok hátterében a hatalom (a gyilkos látszatrend) és az áldozat (az igazi érzelmek) küzdelme sejlik fel. A sötétséget nem tudja áttörni a fény, e drámákban mindenki (a rabtartó is!) boldogtalan.

Az Anima mundi c. tanulmány Monty Roberts: Shy Boy, valamint N. Evans: A suttogó című műveket elemezve egy különlegesen szabad világot mutat be: a lovakét. Az írónő intenzív személyes vonzalommal, sőt 'megszállottsággal' közelít eme 'tiszteletet parancsoló, fenséges, szabad lényekhez'; talán azért kedveli őket ennyire, mert maga is 'a ló évében' (1954) született (a kínai asztrológia szerint). Előző esszékötetének (A hetedik ajtó) egyik legérdekesebb írásában (Lovak a képzelet mezején) már volt szó arról, hogy 'egylelkűnek' érzi magát a vágtató, lobogó sörényű paripákkal: 'Ez maga a szabadság, a feltétel nélküli szabad akarat, a semmitől se függő életszeretet, az odaadás, önmagam átlényegítése, inkarnációs játék, lélekvándorlás'. A benne égő tűz képzeletben őt is a mesék - hitregék - a sámánizmus titokzatos kultikus világába röpteti, amelyben 'a ló ősidők óta egyenrangú társa az embernek'. 'Az égbe röppenő táltosok mese-szivárványa, a fekete vadlovak szikrázó energiája, a hófehér Unikornis szent tisztasága, Arion holdparipája', a görög mitológia kentaurja s a költészet Pegazusa - mind-mind az ős-lovak rendkívüli szerepére utalnak az ember(iség) életében. 'A világlélek virágzik mindannyiunkban, emberben, állatban egyaránt. /.../ A világlélek szerteárad egyéniségünkben - valahol mindannyian rokonok vagyunk' - írja az írónő a regénybeli vadló, Shy Boy 'nevelése' kapcsán.

Monty Roberts, a világhírű tréner, hosszú évek során a vadlovakat figyelve kialakított egy különös 'equus-nyelvet': velük harmóniában élve, a fülükbe suttogva elnyerte bizalmukat, s így vette rá őket az együttműködésre. Könyvében gyönyörű felvételeket közöl a szabadságukat megőrző lovakról: 'a szél gyermekei, a rét játszótársai, suhanó árnyak a holdfényben, sörényes csillagok'. 'Az elveszett Éden kis lelki darabját szeretjük ezekben a kecses, szilaj, titokzatos és érzékeny állatokban' - vélekedik az írónő. 'Lebegő sörénnyel szállnak el előttem a lovak, rám néznek és én tudom, zárkózottságukban ott a barátkozó szándék, képesek mindent feláldozni azért, hogy szelídítőjük kedvében járjanak'. Shey Boy, a 'megnevelt' ló úgy hozzánőtt gazdájához, hogy mikor egy mellette elszáguldó musztángcsapat egy időre 'magához csábította' őt, kisvártatva fejét lehajtva visszatért. 'Megvolt a szabadsága, hogy válasszon a kétféle élet között; de az igazi szabadságot már elfeledte'. Domesztikálódott, mint a hajdani vadlovak az emberi történelem kezdetén. Amit az írónő némi rezignált szomorúsággal vesz tudomásul: a civilizáció megöli az eredendő őstermészetet emberben-állatban egyaránt.

Egyik legjelentősebb s különösen fontos 'hírértékű' a Kilenc égben c. mongol kortárs szépirodalmi antológia (2006) olvasásélményéből született esszé (Szivárványló szférák). Pozsgai Györgyi - több más írása tanúsága szerint is - közel érzi magához a keleti lelket; s azt különösen izgalmasnak tartja, hogy 'a mongol kortárs költészetben eleven szimbiózist alkot a régi műfajok világa a modern, enigma-szerű kifejezésmóddal'. A költő Keleten 'a szavak kertésze', aki kapcsolatot tart az égi és a földi világ között. A kötet-egész a keleti életszemlélet 'négy bölcsességére' (tanulás - elmélkedés - koncentráció - meditáció) épül. A versek többnyire filozofikusak; élményvilágukban meghatározó a múlt. Mind a mai napig elevenen él 'a mongolok lelkében Dzsingiszkán; minden jurtában ott lakozik, minden daluk körbeöleli a csodálatos hőst'. Emlékét kegyhelyek őrzik (a nyolc fehér sátor rejti relikviáit), s várják visszatértét (akárcsak a keresztények Jézusét, az iszlám-hívők Mohamedét). Kultusza, rituáléi szokásrenddé váltak; a sámánénekek, népköltészeti alkotások, beavató szertartások stb. elevenen tartják szellemét. A mongol embert az ősök tisztelete élteti ('Ha belőlem eltávoznak az elődök, semmivé foszlok' - vélik); társai az égitestek, amelyek valamennyien - Nap, Hold, csillagok - emberi megtestesülések. Hagyományaikat továbbörökíti költészetük is, s épp ebben van erejük. Hisznek (még ma is!) a Teremtő Anya életet adó, tápláló erejében - 'mint egy barlang', a világ rejtélyeinek őrzője, tudója ő. Minden nőben benne él a természeti Ős-asszony szellemképe; az ember maga is a Természet része, alá van vetve az élet körforgásának. A költő az Egyetemességben él ('Hó, fák, csillagok szavát papírra vetem'). A mongol költészetre jellemző a szavak festői ereje, a színvilág fantasztikuma, szimbolikus értéke; a kétpólusú világ (fehér-fekete) között a színskála teljes gazdagsága helyezkedik el. A számszimbolika is éppily fontos rendszert alkot náluk (a törvények, ideák, hierarchiák ezekben a kozmikus absztrakciókban tükröződnek, mint az egyértelműség, a bizonyosság jelei). A számok az Istenhez való spirituális közelség fokmérői. A sámán 9 grádicson át jut el a teljes révületig; a beavatás 9 fokozata vezet célhoz: a Tökéletesség eléréséhez, aminek szimbóluma a 10 (szabadság - erény - lemondás - bölcsesség - bátorság - türelem - kitartás - igazság - szeretet - felülemelkedés). A szerző érzékletesen és élvezetesen elemzi a mongol hiedelemvilágot, melyben a sámánizmus a buddhizmussal keveredik. A sámán az alvilági erőkkel, a halottak lelkeivel, az ártó és segítő szellemekkel tart kapcsolatot, s a révületben mintha állat-őssé válna maga is. A gazda-szellem oltalmazza őt a gonosszal vívott küzdelemben. A sámánok még ma is működnek, sőt, lehetnek női sámánok is - erre utal a Bajar sámánasszony hívó éneke (Bajar asszony ugyanis egészen 2000-ig élt s gyakorolta hivatását!).

Pozsgai Györgyi az antológia olvastán úgy érzi: szinte 'mongollá' vált maga is. 'Lelkemet áradó folyó sodorja, intermezzóként idő- és térközökben élek. A múlandóságot az ifjúság tovaillanásával mérem, a megkopó fiatalság után úgy kapok, mint hulló tollak után. /.../ Lelkem maga is folyóvá válik, és ember-szívek felé hullámoztatja habjait'. Egyszerre él múltban-jelenben, széttörve a téridő korlátjait; lelke szabadon szárnyal a különböző helyeken, nincsenek számára földrajzi határok. Szinte szimbolikus értékű, hogy 'zarándokútja' e szövegek elemzésével ér véget. 'Úgy tekintettem ezekre a versekre - írja - mintha egy jelképes ember-megtestesülés titkai lennének. Minél többet olvastam őket, annál többet fedeztem fel rajtuk keresztül abból a világból, melynek csak jelzéseihez férkőzhettem hozzá. /.../ Amire nem lelsz választ, meg kell hagyni a költészet titkos homályában, hiszen ettől lesz különössé, ettől a ködbe vesző jelképrendszertől, amely oly sok szállal fogódzik az életbe és az életen kívüli megfejtetlen világba'.

Ezzel a felismeréssel zárul a kötet, amelyből elénk tárul a szerző gondolatvilágának kozmikus összefüggésekbe ágyazottsága. A 'zarándokút' önmaga lelki mélységeinek tudatosításához, teljesebb megismeréséhez vezette. Számára a költészet világa már-már érvényesebbnek tűnik, mint maga a valóság: elsősorban lelki dimenziókban építkezik. A Kon-Fu-ce által megjelölt életstációkat magára nézve is érvényesnek tartja:

'Mikor húszéves voltam - sokat tanultam.
Mikor harmincéves voltam - már tudtam, mit akarok.
Mikor negyvenéves voltam - már szilárdan álltam.
Mikor ötvenéves voltam - már tudtam hallgatni.'

A következő stáció még előtte áll, de - közelítvén hozzá, úgy tűnik - ő is eléri a boldogság és benső béke legmagasabb fokát. 'S mikor hatvanéves lettem - fejezi be a bölcsességről szóló tanítását Kon-Fu-ce - már követhettem a szívemet, / s a törvényt nem léptem át'. Aki feljut e grádicsokon, annak 'zarándokútja' célba ért: megtalálta a lélek nyugalmát. Pozsgai Györgyi már közel van a 'csúcshoz'.

'Suhogó kések között születtem...'

(Buda Ferenc költészetéről)