Előszó

Ismerős, de egyben új forrásokból fakadó keserédes nosztalgia árad Elekes Ferenc verseinek jó részéből: a városba került fiatalember szemérmes vágyakozással gondol vissza falujára. Ebből az élethelyzetből könyvtári költészet sarjadozott már, műkönnyekben úszó népieskedő rigmus és szárnyaló népies eposz, vitathatatlan fércversek és vitatható remekművek egyaránt. A városba szakadt falusi ember életérzésének légiónyi kintornását és igaz költőjét ismerjük, élükön egy valóban titáni poétával, kit Szergej Jeszenyinnek hívtak. Mondhat-e újat, eredetit, korunkra érvényeset valaki e már-már roskasztóan terhes hagyományok ellenére?

Elekes eredetiségének és életérzése érvényességének mindenekelőtt szemlélete veti meg az alapját; helyzetét a szocialista társadalom fejlődésében érzékeli: a város nem idegenítette el a falutól, a városba is vissza-visszatérve, falujában is otthon érzi magát. Nála alapvetően más a lírai - mert a társadalmiból fakadó - szituáció: nem menekül a városba, majd gigászi vadonából vissza a csöndes faluba, nem hányódik-őrlődik a kettő között, hol idillire, hol meg pokolfeketére festve egyiket is, másikat is. Életérzéséből teljességgel hiányzik a talajvesztettség szédülete, verseiből ellenkezőleg, a helyét meglelő ember biztonságérzete sugárzik... Ez az ige azonban, idilli hangulatot sugalló mellékízével, nem nagyon illik hozzá: a világot rózsaszín ködökben ringató látásmód ugyanis idegen tőle.

[...]