Seres János annak a generációnak a tagja, amely a politikai, gazdasági és a háborús megpróbáltatások között nevelkedett, és később, ha más formában is, de mindvégig megnehezítették életét és munkásságát a történelmi események. Az 1920 körül születettek jelentős része elpusztult a második világháború és a fasizmus rémtettei következtében, mások reményvesztetten Nyugaton próbáltak szerencsét, s viszonylag kevesen voltak, akik otthon maradva, a romba dőlt ország felvirágoztatásán munkálkodtak. Hit, áldozatkészség és önzetlenség kellett ahhoz, hogy a jelen nehézségein túlnézve, a jövőért dolgozzanak. Ám az áldozatkészség, akarat sem volt elég ahhoz, hogy az éledező ország elkerülje az újabb katasztrófát, amelyet egy eszméket eltorzító önkényuralom provokált.

A gyorsan pergő események adta - minden embert személy szerint is próbára tevő - szituációkban csak az tudta megtalálni a becsületes, emberhez méltó humánus magatartást, aki sohasem vesztette el józanságát és legfőbb életelve volt, hogy lelkiismeretéből fakadó becsületérzésnek megfelelően viselkedjék.

Ilyen ember Seres János, akinek festői, pedagógiai és közéleti tevékenységét a népéhez való hűség, a szülőföld szeretete és embernevelő pedagógiai elkötelezettsége jellemzi. A népe iránti szeretet nem patetikus jellegű. Seres idegenkedik az általánosító szólamoktól. Hazafisága a lokálpatriótáé: a kis ügyeken keresztül érkezik el az egészhez, a nemzeti tudathoz. Számon tartja szülőföldjének minden valamirevaló házát, tárgyát. Szót emel a hagyományt képviselő eszközök megőrzése érdekében, legyen az egy útszélen álló megcsonkult pléh Krisztus, egy régi csűr, oltárkép, vagy nemesi kúria. Az ő kezdeményezésére jött létre Forrón az Abaúji Múzeum; egy jól megszervezett és mintaszerűen elindított gyűjtőmunka eredménye. Nemcsak a tárgyi emlékeket tartja számon, hanem arra törekszik, hogy ha lehetséges, kapják vissza a múzeumi tárgyakká vált dolgok eredeti atmoszférájukat. Ennek érdekében fontosnak tartja, hogy a tárgy készítőjéről, használójáról és a lelőhelyről pontos információkat kapjon a kiállítás látogatója. Igénye és felelősségérzete arra készteti, hogy még az első látásra fontosság nélküli tárgyat, körülményt is megőrizzenek az utókor számára. Nem a tárgyak bűvöletében él, hanem az anyagi kultúra emlékein keresztül szeretné megőrizni azoknak az embereknek, azoknak a koroknak az emlékét, amelyek előbb-utóbb múlhatatlanul elhomályosulnak az időben.

A paraszti kultúra emlékeihez való ragaszkodás is bizonyítja, hogy Seres világképét és célkitűzéseit nemcsak az a kis faluközösség határozta meg, amelybe beleszületett, de népes családja is. A nagy családban felnövekvő gyermeknek egészen más képe van a világról, mint az egykének. A nagy család közösségében felnövekvő emberben mindvégig munkálkodik az összetartozás érzése. Korán megtanulta, hogy az elkerülhetetlennek látszó konfliktusok feloldhatók, hiszen a különbözőségénél sokkal mélyebb az együvé tartozás lenyűgöző ereje. A népes rokonsággal megáldott ember sohasem izolálódhat, nem léphet ki a közösségből. A kötöttség tudata elvezeti a nagyobb nemzeti közösséggel való azonosuláshoz.