Előszó

Vannak mindenki által ismert végváraink. A Nagykanizsától 8 km-re délre fekvő Bajcsavár ez ideig nem tartozott közéjük. Helyéről sokáig csupán néhány egykorú térkép tudósított, noha iratanyaga és fegyverzete - még ha töredékesen is - fennmaradt. Topográfiai azonosítása az 1990-es évek közepén e sorok szerzőjére hárult. Mivel azonban a bajcsai végvár Stájerország magyarországi védőbástyája volt, hamar megszületett az ötlet, hogy a várat nemzetközi együttműködéssel tárjuk fel, majd leletanyagát egy határokon átívelő kiállítás-sorozat keretében mutassuk be.

Bajcsavár mind a 16. században, mind napjainkban fontos kapcsolatot jelentett és jelent a Mura mentén élő közép-európai népek: magyarok, osztrákok, horvátok és szlovének között. Bár egykor Kanizsa szomszédságában, a Magyar Királyság területén feküdt, mégis a szlavón főkapitánysághoz tartozott, miközben leginkább Stájerországot oltalmazta a török portyázókkal szemben. Rövid fennállása miatt emléke ugyan hamar feledésbe merült, páratlanul gazdag régészeti és levéltári forrásanyaga azonban 400 esztendő múltán a kora újkori kutatások értékes tárházává emelte.

A katalógus, amelyet a Tisztelt Olvasó most a kezében tart, e közös történeti örökségnek több éves fáradozás gyümölcseként elkészült bemutatása. Miként egykoron Bajcsa felépítése és ellátása, úgy régészeti feltárása és leletanyagának kiállításon való bemutatása is sok osztrák és magyar kolléga együttes munkájának eredménye. A grazi közgyűjtemények (a Tartományi Múzeum és Levéltár), ill. tudományos társaságok, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alap és a Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, a leletanyagot részben restauráló MTA Régészeti Intézete, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum több éves anyagi támogatása és szakmai együttműködése, továbbá számos régész, muzeológus, történész, levéltáros, restaurátor, kiállítás-rendező és a kötet tervezőjének lelkes összefogása teremtette meg a lehetőséget arra, hogy egy 16. századi, fontos stájer-magyar végvár mindennapi élete a kiállítás termeiben és a katalógus lapjain most újra életre kelhessen. De nem feledkezhetünk meg a vár területén működő homokbányát üzemeltető társaság, a Drávakavics Kft. pénzügyi támogatásáról, s végül, de nem utolsósorban azokról az érdeklődést és szeretetet sugárzó bajcsai asszonyokról sem, akik az ásatásokon dolgozva elsők között vehették szemügyre közös kulturális örökségünk gyakran töredékes, mégis oly sokszínű és értékes emlékeit.

Vándor László