Előszó

Hozzátok szólok, magyarok!

A közös származásunk jogán, noha azt mondják egyesek, nem sokat számít már a származás. Azok mondják, akik nagyon is tudatosan származtatják magukat, s rossz néven veszik, ha mások is élnek ezzel a természetes jogukkal. (Bár abban igazuk van: nem lehet minden a származás.)

A közös nagy elődök említése jogán "magyarok, tinéktek szólok... ha az oktalan állatok a magok barlangjoknak bántódásáért, a magok kölyköknek elviteleért készek a halált szenyvedni: mennyivel minekünk inkább, kik dicsőséges magyar vérnek maradéki vagyunk, az mi atyánkfiaiért, atyáinkért, anyáinkért, feleségünkért, gyermekünkért, hazánkért meg kell indulnunk, halálra is, ha kévántatik..."

Nem fáj a szívetek a Zrínyi-sorok emlegetésekor?

Nektek, akik atyátokat és anyátokat kidobjátok a házatokból, s a halálukat várjátok, hogy ahhoz az átkozott örökséghez hozzájussatok.

Akik véretekből leledzett gyermekeiteket magzatkorukban elvetélitek; szűk 30 év alatt - hivatalosan - több mint 4 millió magyart.

Nektek, akiket úgy hívnak, hogy Bíró, Nagy, Máté, Kovács, Kővári, Varga, Virág, akiknek soha német a családjában nem volt, és mégis írásba adjátok, hogy németek vagytok, hogy egy falat kenyérrel több jusson nektek, vagy hogy egy szép autón hencegjetek - valahol Nyugaton.

Akiket úgy hívnak, hogy Alfater, Biller, Kilner, Bittenbinder, de már az apátokat, nagyapátokat, ükapátokat is magyar anya szülte, s úgy vertétek a melleteket, hogy magyarok vagytok - persze akkor, amikor itt kínálták a nagyobb falatot. Ha bejönnének a kínaiak, sárgára festenétek magatokat? (Vörösek talán már voltatok.)

Nektek, akik újabban Dél-Afrikába vándoroltok abban a buta hiszemben, hogy egy-két év alatt betegre keresitek magatokat. Tudjátok, mit üzen nektek a nagy Petőfink? Hogy vesse ki csontotokat a sír, s a mennyország lelketeket.

Zrínyi a török szakadatlan támadása idején így próbálta hazájában tartani a csüggedő magyart: "Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk... az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Itt győznötök vagy halnotok kell!"

Tinéktek szólok, magyarok, a közös nyelvünk jogán. Nincs ennél drágább kincs a világon. Ne cseréljétek fel idegennel! "Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség" - mondja nagy Kölcseynk. A haza pedig "a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága. Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé."

Tinéktek szólok a csüggedés, a kétségbeesés jogán. Ki tilthatná meg a hajón fuldoklónak, hogy utolsó erejével kísérletet tegyen élete és övéi megmentésére! De belepusztulok már a sok kiabálásba is, mert meddő fülekre találnak az én szavaim, mivelhogy évtizedek óta nem történik itt semmi: maradt a gyermektelenség, a civakodás, a magyartalanság, az Istentől való elrugaszkodás.

Hozzátok szólok, magyarok, a hajszálnál is sokkal vékonyabb reménykedés jogán, tudván azt, hogy a pedagógusnak, a népnevelőnek a legnagyobb reménytelenségben is reménykednie kell, hogy mestersége nevével illethesse még magát, s hogy fogadalmát betartsa.

Nyíljon ki a ti szemetek végre, hogy lássátok; erősödjék meg a ti hallásotok, hogy halljátok a figyelmeztető jó szót, s isteni csoda folytán álljatok elő sokat szenvedett népetek, megcsúfolt hazátok megmentésére!