Előszó

A nagyerejü és kegyetlen Esze Tamás alakja velem járt mindég. Úgyszólván azóta, ameddig csak vissza tudok menni az emlékeimben.

Legelső ilyen emlékem az egyik anyai dédapám volt.

Hat-nyolc éveske ha lehettem akkor: dédapám tul járt a kilencvenen. Termetre öles, fehér haja csaknem a vállát érte. Téli napokon, mialatt odakint beszkidi szél zugott az Ondava lapályán, az öreg a kemencepadkánál melengette a hátát, nyárban meg, amikor mély csöndben hallgatott az erdő, a nyárfák alatt üldögélt egy lócán s ő maga is hallgatott. Csaknem mindig hallgatott.

Kevésszavu, vallásos ember volt ez a dédapám. De csak hétköznapokon. Mert vasárnapi délutánok alkalmával két-három meszely italt volt szokása áthozatni a kocsmából és ha iszogatni kezdett csöndeskén, mérhetetlen düh fogta el s ugy csapkodta a térdeit, hogy az egész ház keresztet hajigált magára. Ilyenkor volt elemében a dédapám. És ha egyszer kitört vén dühe, alig birt magával. Ilyen veszett pillanataiban mindig Esze Tamást, a kegyetlen és nagyerejü öreget emlegette, a szegény emberek egyetlen oltalmazóját, akinek olyan erő volt a karjaiban, hogy szálfákat tépdesett ki a lazonyi erdőkben. Persze félkézzel. A bajusza meg olyan volt, hogyha jókedve akadt, hát a két fülére csavarhatta volna. Ám ritkán volt jókedve Esze Tamásnak, mert Esze Tamás többnyire dühös volt, minélfogva szakadatlanul káromkodott.

Igy hallottam ezt husz-huszonöt esztendővel ezelőtt a dédapámtól. Neki pedig tudnia kellett, mert ő szintén a dédapjától hallotta ezt ugyanigy, aki viszont alighanem saját szemeivel láthatta még az Esze Tamás legényeinek menekülő foszlányait.

Esze Tamásról dédapám volt az első élő hagyomány. De ilyen emlékek és hagyományok vettek körül egész gyermekkoromban.

Minálunk: a Tiszaháton, a Nagyerdő zeg-zugosain, a Latorca partjain, az ungi berkek udvarházaiban, a magyar, tót és rusnyák tájak nyomorult zsellérviskóiban, ezen a szerencsétlen és halhatatlan Felföldön ma is élnek és bujtogatnak a kurucok. Nem a párducbőrös, lódingos, zöldcsizmás vezérek persze, hanem a méregtől-fuvó, véznanyaku, széltől és kutyáktól hajtott reménytelen talpasok. Porrá-vált testeik ismeretlenül fekszenek a bokrok és az erdők alatt, de a lelkeik visszajárnak. E szanaszét züllött kurucok emlékeivel vannak tele öreg kuriák, őszi esték a fonóban, urasági majorok és szegény zsellérek kalyibái.

Apró legényke voltam még, amikor késő éjfeleken tul fülelgettem ki az ágyból az öregek meséire. A nagyerejü és kegyetlen Esze Tamást és keserü katonáit ezek az öregek azóta nagyrészt összevétették egyéb, ugyancsak nagyhirü erdei zsiványokkal: körülbelül egyre-megy. Mind a kettőt a német szorongatta s kurucok és egyéb zsiványok egyenlő jószivvel hajoltak le mindenkor a szegénységhez. Német elnyomás, önkény, adók, zaklatások ellen ez az istenadta nép mindig a lődörgő kurucokban s a pandúroktól hajszolt betyárokban érezte egyedüli pártfogóit.

Odafent élnek még a kurucok. Nem eszményitve, nem hamisitva; meztelen valóságukban. Mert rég elhanyatlott életüket is többnyire félig meztelenül nyomorogták át ezek az örök és egyetlen magyarok. A Vihorlát-Gutin alatt vén kanászoktól én láttam még a kanásztáncot. Csak töredéke volt már az egykorinak. De ahogy járták! Kiforditott gubában, zsiros hajjal, rengő fütykösökkel és dobogó bocskorban: a puszta emlékétől összeremeg a szivem. Olyan vad és olyan lázadó volt. Egy tavaszi éjszakán, mikor messzi keletről, valahol Ung földjén kigyult egy falu s vörös csik tűnt föl a láthatáron, hallottam még, amint egy ráskai magyar kiállt a házeresze végére és mialatt előrehajolva figyelgetett bele a tüzektől megriasztott sötétségbe, halkan imádkozni kezdett:

- Gyönnek már a kurucok...

Ám széles vállaival, bús szemöldökeivel, lobogó szemeivel, varjuszárny-bajuszával, harsogó keselyűorrával, hihetetlen erejével s rettentő csizmáival már gyermekkoromban messzire kiemelkedett valamennyi kuruc fölé a nagyerejü és kegyetlen Esze Tamás riasztó alakja.

Körülbelül igy irtam meg ma is. Esze Tamás ezredes szakadatlanul bujtogat mindenki ellen, aki a magyarságnak vesztére jött közénk, olyan engesztelhetetlenül, hogy megretten tőle a mai ember. Ő az örökmagyar. S vad indulataitól hajszolva végül magyarokkal kerül szembe. Azokat is rakásra gyilkolja, még hihetetlenebb gyülölködéssel. Ő az örök-lázadó.

Idén van kétszáz és huszonöt esztendeje az Esze Tamás szörnyü csatáinak.

Budapest, 1922 május 29-én.

Komáromi János