Fülszöveg

"Omnis ars imitatio est naturae."

Szigeti Lajos versein meditálva (mert - hogy latinos ideáival maga is erre ösztönöz), önkéntelenül is valami bölcselem ötlik eszünkbe az általa olykor édeninek is gondolt-nevezett hajdanságból. "Minden művészet a természet másolása." Így is fordítják Seneca nagyhatású aforizmáját, ám költőbarátunk, akinek éppen évtizedes (A fény hullámverése című) kötete éppenséggel Aquincum csodáinak igézetében zárul - mintha szinte fordítva látná mindezt. Ergo: mintha az egész földi natura, sőt, maga a világegyetem is csak afféle atelier, vagy hangversenyterem, esetleg laboratórium volna a művészet megvalósításához, azaz pontosabban: a Mű létrejöttéhez, légyen az utóbbi a festmény, a szobor, a szimfónia, de, főként: a vers.

A költemény ugyanis a legalkalmasabb arra ebben a gondolkodás-rendszerben (ahol ott vannak ugyan a múlt és jelen legfontosabb összetevői: a tárgyak például az ósdiságoktól egy horgászboton át a fényújságig; a lét legnagyobb pillanatai a szerelemtől a gyászig; ott a mikro- és makrokozmológiák, bármikori tudományok, filozófiák bölcselmei), hogy kinyilatkoztassa legfőbb önmagunk: "Az ember a fény rovásírása."

Ez az egyszerre ősi és egyszerre modern lény így juthat el a lényeghez, a kiszenvedve meglelt világképlethez, és a rajta előbb átderengő, majd egyre pontosabban kirajzolódó célhoz, teremtmény a Teremtőhöz: "Istenhez vezet minden út, / más igazság hamis. / Az égi abszolút, / a földi relatív." Ez Szigeti Lajos krédója. A Credo.

Veress Miklós