Bevezetés

Volt egy kor, melyben ez a szép, dicső ország három részre szaggatva siratta elődei bűneit és viszálykodásait. Szíve a töröké volt, Budavár falai felett karcsú minarettek nyúltak fel, és Mátyás pompás lakának romjain a basa lobogója lengett. Felét a magyar megyéknek, részben vagy egészben, basák kormányozták; a többibe is beharapódzott a pogány vaskar.

Az a dicső nemzet, amely mikor keletről kijött, egytől-egyig nemes volt, az utolsó vad, ronda s buta törököt nagyságolta, a basák előtt keresztbe tette kezét s ha nejét, viruló leányát rabolta el a félhold kényurasága, ahelyett, hogy a rablónak tőrt merítene szívébe, vagy fejét hasítaná ketté, a maga s jobbágyai marháit adta el, vagy őseinek ékszereit olvasztotta össze, s így váltotta ki őket. Az erdélyi fejedelmi széken a háborgó Rákócziak ültek, a nagy Bethlen Gábor, kinek barátságát az akkor élők legnagyobbika, Gusztáv Adolf kereste, s ki a leggazdagabb fejedelmek egyike volt, nem hagyta szellemét örökségül a gazdag hagyatékkal a gyáva Brandenburgi Katalinra, ki egy Bethlen Gábor után egy Csáki Istvánt tudott szeretni! A magyar király s a török padisa közt választva, mindkettőt szép szavakkal áltatva s mindkettő ellen fent karddal, a magyar nem ismerte az öröm pirosságát, a remény zöldjét.

A legtöbben atyáikat, fiaikat, nő- és férfirokonaikat siratták, kik vagy a csatatéren vesztek el, vagy kínos rabságban tatár-sátrak alatt sínylettek. Messzi tereken a föld puszta volt, a falvakat romok födték s fedetlen, égő üszköktől borítva, pusztulást, rablást mutattak. Csak a várak, városok mutattak épebb, de törökösen szennyes tekintetet. Még ott is, ahol a török handzsár nem aratott, eltűnt a régi fény. A magyar úr kincseit ládákban, továbbvitelre készen, vagy mély rejtekben tartotta. Csak olykor, midőn pillanatnyi fegyverszünet idején lakomákat s menyegzőket tartottak, nyiltak fel a kincstárak s mintegy rövid tündérálomban, ömlött szét az úrilakokon némi külszíne a hajdani fénynek, melyet újra a költözködés rendetlen pusztasága váltott fel.

Mindenütt időrongált, napsütötte, beesett s halvány arcokat látott a szem; mindenütt fegyvert és védelmi készületet.

A magyar szokásaiban naponta nyersebb, ridegebb, ingerültebb lett. Mátyás kora óta ez a hanyatlás alig ért rövid szüneteket. A gyermek már kardot emelt, az iskolák várakká váltak, a tanítók várnagyokká. Lopva az időt a tanulásra, sajátítottak el a legtehetősebbek némi ismereteket a latin nyelvben, a szentírásban s a régi krónikákban. A nő örökös rettegésben jégkérget öltött szívére, a szerelem égi érzése ritkán mutatkozott, s a leglelkesebb nők a körülmények vassúlya alatt, mint kesergő özvegyek, szerelem, vonzódás, néha ismeretség nélkül, más férjnek adták kezüket, hogy megvédje őket. A törökök nőrablásai az erkölcsiség szemérmes színezetét elölték; a gyermek fülét már olyan események szennyezték, melyek megfertőzték képzeletét. Tudták, mit tesz az, azok említésére pirulni, kiket a természet tisztelni, szeretni késztet. De, ha volt, ki e vész korában szívét szent tisztaságában megőrizhette, kinek mennyei keblében tiszta volt minden, akkor szeretett egész üdvével, egész lángjával ifjú lelkének. Akkor szégyen és halál közt tanult a hölgy választani, s lelkének röpte mondhatatlan nemes és fellengő volt. Férfilélekkel védte az ilyen nő várának sáncait, a lobogóval kezében szégyenítette meg a bérszolgák gyáva seregét, s az első török előtt, ha vára falain mutatkozott, verte a tőrt saját szívébe.

De másrészt a haszonvágynak, irígységnek s kajánságnak tág mező nyilt. Rokon tette áruba rokonát, örökös örült legközelebbi rokona vesztének. A nővért, ki török háremekben siratta vagy nevette sorsát, testvére nem sajnálta, mert így nem kellett vele osztoznia s gazdag ara lett.

A nyelvet elhanyagolták. Kinek lett volna ideje azt művelni? Összevegyült török, német s főleg a latin szavakkal, s a magyar négy, öt nyelvet darabolt, míg tisztán s nemesen kifejezni magát egyiken sem tudta. De ha ilyen volt az általános kép, ha ez a szép, gazdag ország, mint a leégett ház tárul előttünk, e kor nagy emberek bölcsője volt. Ezekben, mint magban, melyet a sors a jövő ivadéknak fönntartott, központosult az erő, az akarat, a tett - de fájdalom! - kevés sikerrel. A német és török udvar közt kellett választani. Mind a két hatalom ígért, fenyegetett s ellenségesen állt a magyarral szemközt. Soha tisztán nem bízva indulatában s erejében többnyire mint eszközt használta. A legfeltűnőbb szellemek, kiknek a jelenkor régen igazságot szolgáltatott, alárendelt szerepet játszottak. Idegen vezérek gyávaságán s tudatlan, irígy makacsságán szenvedett hajótörést a legszentebb, legtisztább akarat.

Minden hadviselést szűkkeblű, a csatákat a zöld asztalnál rendező hatalmasok ingatagsága késleltetett. Mindent akkor kezdtek, mikor végezni kellett volna, mindent akkor végeztek, míg folytatni lett volna üdvös.

A történelem élő tanúja annak, hogy a török még győzedelmeiben is mindig vesztőfél volt. Számláljuk össze az elveszett törököket és magyarokat, e véres, félakaratú, félerejű csatákban: egy holt magyarra öt török esik s mégis meddig rombolt a török pusztítása e hazában, kit egy szilárd ésszel és erővel rendezett hadviselés Sztambulban összetiport volna.

*

Magasan, nemesen és tisztán tűnik fel e kor nagy emberei közt egy férfiú, mind lelkének ereje, mind kedélyének nemes fellengése által, s ez Zrinyi Miklós, e néven hetedik, - Zrinyi Györgynek s Szécsi Katalinnak fia, s a szigeti Zrinyi Miklós unokája.

E férfi életéből emelünk ki itt néhány évet s ha a szerző e színeket halványan önti vásznára, ha ecsete nem elég erős, legyen a hiba teljes mértékben az övé, nem azé a férfiúé, ki, ha nem a legnagyobb, bizonyosan a szeretetre legméltóbb volt hőseink között.