5. Az egyetlen balesetem

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

Majd amikor letelt a szabadságom és visszamentem a laktanyába, akkor a lerobbant kocsikat, mert egy kocsi sem jött vissza a háborúból anélkül, hogy ne szorult volna nagyjavításra, el kellett vinnünk az Újvidéken lévő, a Duna-parton lévő Ford üzembe, ahol kijavították. És ezt olyan tizenöt-húszával hordtuk el, jött velünk egy autóbusz is, amelyik, amikor leadtuk a kocsikat, visszahozott bennünket Bajára. Természetesen Szegeden keresztül kellett menni. Elég messze volt az út.

Nem tudom hányadik forduló alkalmával volt, úgy emlékszem rá, hogy január vagy február tizenvalahanyadikán volt az úgynevezett „42-beli újvidéki vérengzés”, amit a Grassy vezérőrnagy meg a Feketehalmy-Czeydner – nem tudom kicsoda – altábornagy úr csináltak. És azt hiszem három napig tartott a vérengzés, amikor Horthy megszüntette. Úgy tudom, hogy felelősségre akarta vonni ezt a két tábornokot, sőt nyilván még egy harmadik is volt, akinek a nevére nem emlékszem. Azt tudom, mert híre volt neki, rádió, mozi híradó is mondták, mutatták, hogy mind a kettő Hitlerhez szaladt, az mentette meg őket Horthy haragjától. Később visszakerültek ezek Magyarországra, sőt a frontra. Amikor a második fronti létem alkalmával még én is szalutáltam, a Grassy vezérőrnagy úr amikor a kocsijával előttünk elhajtott.

Az utolsó napon, amikor Újvidéken voltunk, és átadtuk a kocsikat a Ford üzemben, és mentünk vissza az újvidéki laktanyába, mert oda szállásoltunk, amikor néztük egy darabig – messziről természetesen – hogy a németek karöltve akkor már a nyilasokkal, a Duna-parton pőrére vetkőztetett nőket, férfiakat megindították a léken átvezető pallóra, ahol tarkón lőtték őket, és a jégen, másik keresztben lévő pallón lévő csáklyások a jég alá lökték őket.

Na mi átadtuk a gépkocsikat, nem mertünk ott sokáig leskelődni, nehogy minket is besoroljanak. Elindultunk gyalog vissza. És körülbelül fele útján voltunk a Duna és a laktanyának, amikor egyszer rettenetes őrjöngő kiabálást, ordítást hallottunk. Mikor megfordultunk láttuk, hogy nők kisbugyiban, a férfiak  kisgatyában, abban a nem tudom én tíz-tizenöt fokos hidegben mint az őrültek rohannak a városba. Hát akkor ment az ukász, hogy abba kell hagyni a vérengzést, és akik megszabadultak így szaladtak hazafelé, zsidók meg én nem tudom milyen politikai nézetűek voltak, mert nem politizáltunk akkor sem, ugyanúgy mint most nyolcvanharmadik éves koromban. És így ért véget az újvidéki vérengzés.

No hazamentünk, még valószínű Bajáról egyet-kettőt fordultunk Újvidékre, amikorra elvittünk majd minden kocsit. Nem minden kocsit, mert maradt még. Többek között egy Mercedes G5-ös típusú parancsnoki kocsi, ami direkt honvédségi céllal lett gyártva, amelyik terepjáró személygépkocsi volt. A szomszédos utász laktanyában, mivel nem volt azoknak gépjárművük, kértek a mi laktanyánktól egy személykocsit, mert egy szakasz utásznak el kellett menni Apatinba, az ott felrobbantott Duna-hídnál feltorlódó jeget robbantani, mert az újabb árvizet okozott volna a Dunán. Ehhez kellett egy személyautó, ami elvitte a szállás-csinálókat Apatinba. Hát engem jelöltek ki.

A gépkocsi olyan állapotban volt, hogy se kézifék, se lábfék, egyik lámpája letörve, nem beszélve arról, hogy mivel lemezkarosszériás volt, itt is egy horpadás amott is egy horpadás, tehát mint egy veterán, háborút járt gépkocsi, úgy nézett ki. Ezzel indultunk el olyan nyolc óra körül, este, zuhogó hóesésben, szélfúvásban, és rettentő hófúvások voltak, úgyhogy eleinte minden hófúvásban elakadtam. Rájöttem arra, hogy be kell kapcsolnom az elsőkerék meghajtást, és igen-igen gyorsan kell menni.

Hát ez elég nehéz volt egy lámpa mellett. Elértük Bezdán nevű községet. Amikor községből kiértünk, a nagy hófúvásban kimeresztett szememmel látom, hogy le van engedve előttem egy vasúti sorompó, ami fehér volt, ami – utólag kiderült – egy új akácfa sorompó volt. Először benyomtam automatikusan a lábféket. Amikor észbe kaptam, hogy nem fog semmit, berántottam a kéziféket, az nem fogott semmit, akkor löktem első sebességbe az ötödik sebességből, recsegett-ropogott minden, és a hűtő előtt lévő rács mégis elkapta a vasúti sorompót, és eltörte. No akkor hirtelen elmondtam a két sorompó között egy Miatyánkot, hogy édes jó Istenem, csak sikerüljön megállnom a másik előtt! Hát bizony nem állt meg ott se, eltörte azt is. Amikor sikerült megállnom és erőt vettem az inaim rezegésén, ki tudtam szállni a kocsiból, az egyik lábam volt kint, amikor a vonat elhúzott a hátunk mögött.

Mikor aztán erőt vettem magamon annyira, hogy mehettünk tovább. A kocsiban az utas helyén mellettem ült egy hadapród őrmester, azt az öregek tudják hogy ki volt és mi volt a hadapród és azt is hogy az őrmester, hát fényes gombjai voltak neki. Hátul ült egy utász tizedes és egy utász honvéd. Amikor mentünk tovább, egyszer megint egy sorompót engednek le előttem. Azt mondja a hadapród, hogy hát ha lehet álljon már meg előtte, ezt ne törjük el. Azt nem is tudtuk volna eltörni, mert a zombori fővonalnak a fémsorompója volt, szakállas. Hát sikerült megállnom, kijött egy lámpás vasutas, mellette – akkor még kettőt tartottak szolgálatban és a vasutasoknak is különös puskájuk volt – egy másik az odajön és csak azt látta, hogy csillognak a gombok. Nem tudta, hogy nem-e egy tábornok ül a kocsiban. És a hadapród kiszól, mi van? Nem leeresztős ablak volt annak a kocsinak, hanem levevős celofán vagy nem tudom műanyag üvege volt. Beszól a vasutas, hogy alázatosan kérdezi, hogy nem-e láttunk egy teherautót az úton?

– Nem láttunk semmit, miért?

– Mert Bezdán alatt eltört egy autó egy vasúti sorompót, és csak teherautó lehetett, mert személyautó ilyen időben nem tud közlekedni – mondja a vasutas.

– Nem láttunk mi semmit sem – mondja a hadapród – hanem engedjenek tovább, mert nem érünk rá időzni!

Mentünk tovább, elmentünk Apatinba. Elintéztük a szállást, majd megjött másnap a szakasz utász, hozzáfogtak a jeget robbantani. A hét végén kapunk egy telefont, illetve a parancsnokunk, aki a szakaszparancsnok volt, egy főhadnagy, kapta az ukászt, hogy én másnap, vasárnap délután Bezdánba vigyek el marmonkanna benzint, húsz litert. Mert az Alezredes úr, az utász zászlóaljparancsnok jött volna megnézni, hogy haladnak a jégrobbantással, de elakadt, Bezdánban elfogyott a benzinje, mert nem terepjáró személyautóval jött, és a bezdáni benzinkutas adott kölcsön benzint. Én fogtam magam, elmentem vasárnap ebéd után. Csak a felesége volt otthon a benzinkutasnak, rögtön elszalajtotta a fiát az Ipartestületbe, ahová elment kártyázni. Közben én beültem a gépkocsiba, jön arra egy csendőr törzsőrmester. Hát én ülve összevágom magam haptákba, fogadja, még köszön is:

– Jó napot, mi újság van, őrvezető?

– Alázatosan jelentem nem tudok semmi újságot se.

– Honnan jött?

Mondom. Azt mondja – De szép autója van!

– Hát még – mondom – ha nem járta volna meg a háborút!

Azt mondja hogy – Ugye erős is ez?

Hát dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy ilyen autót vezethetek én!

– Hogyne lenne törzsőrmester úr, hát hiszen ezzel én még ezen a köves úton – az akkori három méter széles kövesutakon – még meg is tudok fordulni!

– Ne mondja már!

– Dehogynem, üljön be törzsőrmester úr!

Beült, bekapcsoltam az elsőkerék meghajtást is, meg mellettem volt a hátsókerék kormánynak a kapcsolója, azt is, és megfordultam a törzsőrmester úrral.

– Még ilyet! – azt mondja. Mikor már álltunk szembefordul velem. – Fiam! Nehéz volt-e vele eltörni a sorompót?

Tudniillik, amikor a sorompót eltörtük, be akartam jelenteni a csendőrségen, csak a hadapród őrmester azt mondta: hogy gondol ilyet! Hát ilyen időben nem mennek autók, nem tudja senki sem, hogy mi törtük el! És hát megtudták. Azt mondja a törzsőrmester: Ide figyeljen fiam! Nem szép, amikor egy magyar honvéd hazudik, én nem is akarom magát hazugságon fogni, ha visszaér, jelentse a főhadnagy úrnak, és írjon nekünk egy levelet. Mi úgy kezeljük, hogy maga jelentette be, nem mi nyomoztuk ki! – Így is történt, hát elég hosszú lett, mire aztán nem lett semmi bajom se, mert kiderült, hogy a sorompó új volt, nem volt befestve szabályos fehér-pirosra, nem volt előtte jelzőtábla. No ezen túl voltunk.

Én most, az én számításom szerint, amire zömire van is nekem bizonyítékom, a gépkocsivezető pályafutásom 1 millió 700 ezer kilométernél többel fejeztem be és ebbe ez volt az egyetlen balesetem, ami volt.

Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.