Előző fejezet

Tartalomjegyzék

Következő fejezet


7. Harcok a Br'anski erdőben

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

Amikor a páncélvonaton letelt a szolgálati időm, mert ott olyan nehéz volt, hogy ott se mozgási lehetőség nem volt, hát nagyon sokszor nyers ennivaló volt, legtöbbször darált halat ettünk és a mellettünk lévő utászok vagy huszárok, azok csak egy hetet bírtak ott szolgálatban, mi viszont olyan kevesen voltunk, hogy mi örültünk, ha két hét múlva le tudtak váltani bennünket. Mindig retkesen és tetvesen kerültünk le a páncélvonatról.

Lokot' nevű község hat kilométerre volt Brasovotól, amikor visszakerültünk, a gépágyúkkal – mert egy volt a páncélvonaton, három pedig körül volt véve a falu vele, mert ott volt a hadosztályparancsnokság – mi annak nyújtottunk védelmet. A többi katonával természetesen. És volt ott Lokot'-on egy faház, a postahivatal.

Díszebéd. Nagy Pál a kép bal szélén elöl ül. Lokot', 1942 augusztus.
Tábori rajz

Hát bizony előfordult mielőtt odakerült volna az egész hadosztályparancsnokság, és nem volt még körülvéve többek között gépágyúkkal – nem csak azzal, hanem aknavetőkkel meg más fegyverekkel is természetesen – addig elég sűrűn előfordult, hogy a partizánok be-bevágódtak a faluba és a nőktől kezdve minden anyagi javat elvittek. Így féltették a postahivatalt is, és engem öt katonával vezényeltek oda. Az olyan kényelmes volt, hogy a szabadban akár mínusz, akár plusz harmincöt fok volt, ott kellett lenni abban a kis gödröcskében. Bizony nem nagyon lehetett [pihenni], hát természetesen volt éjszaka, amikor leváltottak bennünket, mert mi is emberek voltunk és csak kellett pihenni, de az egyik ilyen váltócsoport én voltam az öt emberrel.

Postahivatal, Lokot'. A partizánoktól őrizték.

Bizony a másik hasonló szolgálat olyan volt, hogy ott volt a hadosztálynak a lőszerkészlete is. Nagyon messze a hadosztályparancsnokságtól, elég messze a falutól is, volt egy hatalmas épület, ahol a lőszer, hát mondhatom azt, vagonszámra hevert. Mint tizedes kerültem oda, ott előléptettek szakaszvezetőnek, és mint ilyen, őrségben nem őrparancsnok voltam, hanem úgynevezett fölvezető, aki katona volt tudja hogy ez mit jelent, és egy őrség az harminchat emberből állt.

Amikor az őrszolgálatból visszatértem a szálláshelyünkre, várt itthonról a posta, amelyikben volt egy levél. Amit csak úgy tudok megmagyarázni, ha onnan kezdem a magyarázatot, amikor oda kivittek a frontra. Előtte kaptam tíz nap szabadságot, front előtti szabadságot. Amikor az lejárt, az utolsó nap délután háromnegyed háromkor indult Bajára vonatom, mert onnan kellett bevonulni, elmentem az Erika fodrászüzletbe. A feleségem ott volt fodrásztanuló. Azért mentem, hogy elköszönjek, mert Erikával régebbi ismeretségem volt. Amikor elköszöntem, kerékpárra ültem, hazajöttem, az édesanyám azzal fogadott, hogy azonnal menjek vissza, Erika telefonált. Hát biciklire ültem visszamentem. Láttam, hogy a feleségem – anélkül hogy ismertem volna és egy árva szót is életemben beszéltem volna vele – a búra alatt ül, a haját, frizuráját csinálták. Erikának volt egy Margit nevű segédlánya, akik azt mondták, hogy a kerékpár pumpám hol van? Kimentem, hát valóban nem volt. Tudtam, hogy csak ők tehették el. Mondtam, hogy adjátok vissza. Őnáluk nincsen! Amikor erőlködtem, a hátam mögött a feleségemre mutattak, hogy annál van. Odamentem odahajoltam, mert a gép nagyon zúgott, és mondtam neki, hogy: Kedves adja vissza biciklipumpámat! Őnála nincsen! Azok meg csak mutogattak rá. Mondom, ide figyeljen! Adja vissza, mert megcsókolom! Ne szemtelenkedjek vele! Akkor fogtam a búrát, leemeltem a fejéről, hátratettem, elkaptam a nyakát és szájon csókoltam. Hát elég sokan voltak az üzletben és nevettek.

Amikor biciklire ültem és hazajöttem, kimentem a frontra, gondolkoztam rajta – tudniillik a feleségem nyolc és fél évvel fiatalabb mint én, tehát én már több mint huszonhárom éves voltam, ő meg tizenöt éves volt – elkezdtem gondolkozni, hogy szegény kislány, fél falu előtt nevetségessé tettem. Fogtam, írtam egy levelet neki, amiben bocsánatát kértem, és arra kértem, hogy ha megbocsát, csak annyit írjon egy tábori lapra, hogy igen, ha nem, akkor azt, hogy nem. Hát írta ezt a levelet, amit amikor visszamentem az őrszolgálatról megkaptam, és a vége ennek az lett, hogy ebből lett egy lányunk meg egy fiunk idővel. És azért tartottam érdemesnek ezt elsorolni, mert ez az egész életemre kihatott. Még most is hat, halálomig fog hatni.

No amikor utána már másnap vállalkozásba lettem beosztva, és amikor olyan helyzetbe kerültünk, mert nekem a beosztásom gépkocsi műszaki tiszthelyettes volt, és hát ha mentem vállalkozásba, én is úgy csináltam, hogy volt nekem egy kedvenc amerikai Ford, amivel szerettem járni, és akkor lőszert vittem, hogy valami hasznom is legyen, mert nekem dolgom csak akkor volt, ha valami jármű lerobbant. Bizony, amikor mentünk abban a hatalmas erdőségben, és ráértünk egy tisztásra, az a tisztás olyan gigantikus nagyságú volt, hogy bizony széle-hossza kilométerek voltak, és amikor azon mentünk keresztül, a közepén óriási tüzet kaptunk kétoldalt az erdőből. Előttem ment az a bizonyos Pintér Imre, akit legelőször említettem, egy úgynevezett Marmon Forddal volt, ami azt jelentette, hogy négy kerék meghajtású volt, és a rendes Fordnál sokkal nagyobb ereje volt neki, a gépágyút azzal vontattuk.

Azon nem volt rendes fülke, hanem levehető és föltehető vászon oldala és teteje volt neki. Most ez annyiba volt az én részemről nevezetes, hogy az amerikai Fordnak a fülkéje keskenyebb volt, abban nem lehetett csak ülve aludni, a Marmon Fordban pedig le lehetett a háttámlát venni, hajtani, az ülést kintebb húzni, kényelmesen lehetett ketten aludni benne, úgy, hogy az egyiknek a kormány felől volt a lába, a másiknak meg a feje. A Pintér Imrével amikor vállalkozáson voltunk, és éjszakát is kint töltöttük, akkor én is ott aludtam az ő Marmon Fordjában.

Szakaszvezetők egy csoportja, Lokot'.
A gépjárműveket fehérre mázolták, hogy észrevétlenek maradjanak a havas tájban

No most, amikor mentünk, és ezt az óriási tüzet kaptuk jobb oldalról, hát az amerikai Fordnak lehetett kézzel beállítani a gázt, akkor én kézzel beállítottam. És a föllépője lépcső volt neki, akkor nem mertem a kocsiban ülni. Az emberek, akik voltak, azokat még valamennyire védte őket... valamennyire, hát nevetséges a kocsioldalt puskagolyóknál védelemnek nevezni, de amikor olyan helyzetben van az ember még képes egy újságpapírt is maga elé tartani. Hátha! De ez a hátha sose következik be. Így az egyik lábam a lépcsőn volt, a másik lábam fent volt a fülkében, és bal kézzel fogtam a kocsi kilincset, jobb kézzel pedig fogtam a kormányt és az ajtó és a fülke nyílás között vezettem a gépkocsit. Ez egy olyan volt, hogy bizony, amire beértünk az erdőbe, tehát elhagytuk a lövöldözés terepét, akkor már majdnem sokkot kapott az ember a félelemtől.

Na ezt is túléltük, és amikor mentünk tovább az erdőben, mert előttünk mindig igencsak vagy gyalogság volt, vagy esetleg harckocsik voltak, akiknek kellett a gépágyús védelmet adni, nyújtani, bizony mire beértünk az erdőbe, ahol már nem tudtak ránk lövöldözni, hát az én kocsimon is volt egy halott, és három sebesült. Amikor azokat leadtam a segélyhelyen, a megszokott lövöldözés volt. Mert bizony mondhatom azt, hogy a gépágyútól, a hangjától is annyira féltek a partizánok, vagy az oroszok, mert bizony a partizánok között a Br'anski erdőben, csak ötven százalék volt a partizán, hanem az oda dobott reguláris orosz hadsereg harcolt ellenünk.

Hősi katonatemetés, 1942

És visszatérve a páncélkocsin teljesített szolgálatra, bizony volt olyan is ott, hogy fölrobbantották előttünk a síneket, és volt, amikor leszaladt a – a gépágyú amin volt – vagon, és féloldalt állt. A partizánok, vagy az orosz hadsereg, akik a partizánokkal együtt harcoltak, az ellenkező oldalról támadott bennünket, mint amerre a vagon leszaladt és arra nem tudtunk lőni. Volt úgy, hogy az ellenkező irányba lőttünk, és nem a partizánokat vagy az oroszokat lőttük, de a gépágyú hangjával futamítottuk meg őket. Géppuskával, géppisztollyal lőttünk rájuk, de a gépágyú hangjára futottak meg. És akkor aztán már nekünk, mert rádióval összeköttetésbe voltunk mi magával a páncélvonat elejétől kezdve a mozdonytól kezdve a legutolsó kocsiig telefonösszeköttetésben voltunk, úgyhogy az utolsó kocsiból is tudtunk telefonálni a mozdonyvezetőknek, hogy állj, vagy indulj! Rádióval pedig összeköttetésben voltunk az anyaállomásunkkal, ahol minket ilyen esetben, mint amikor felrobbantották a sínt és mozgásképtelenek lettünk [kisegítettek], akkor rögtön jöttek a vasútjavítók, és a legrövidebb idő alatt mehettünk tovább. Így volt! Amikor visszatérve erre a támadásra, amit mi kaptunk és nagy keservesen vége lett, ugye természetesen visszatértünk az eredeti állomáshelyünkre, és vártuk a további parancsot.


Előző fejezet

Tartalomjegyzék

Következő fejezet


Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.