10. Romanov Jancsi

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

Újra bevonultam a síszakaszomhoz, és ott fogadott engem a nevelt fiam. Mert itt kell [elmondanom], amit kihagytam a nyári páncélvonaton eltöltött időmből, hogy tudniillik ott mindig, amikor befutottunk Brasovóra az állomáshelyünkre a páncélvonattal, mindig ott várt, egy olyan hat-nyolc éves forma kisgyerek. Bizony félmeztelen, csak egy kis klottgatya volt rajta, és mindig [klebáért] nyújtotta kezét, amit mindig adtunk is neki, később a [kleba] mellé még mást is, úgyhogy szinte mi tartottuk a gyereket. Voltak közöttünk kárpátaljai gyerekek, akik tudtak oroszul beszélgetni, és kérdezték, hogy hát a szülei hol vannak? Hát azt a bombák agyonütötték őket, úgyhogy maga volt. A végén annyira megszerettem a gyereket, hogy felvettem a páncélvonat parancsnokának az engedélyével a vonatra, és még ott voltam jött velünk vonatozni. Amikor levettek a páncélvonatról pihenőre, Lokot'-ra kerültem újra vissza, a gyereket is vittem magammal.

Bámulatos gyorsan, szinte hónapok alatt a gyerek megtanult magyarul beszélni, az ütegszabóval csináltattam egy kis magyar egyenruhát, az ütegsuszterral csináltattam egy magyar bakancsot, egy szuronyt elvágtunk rövidre, és csináltunk belőle egy magyar katonát. Még elő is léptettük őrvezetőnek a gyereket. Élveztük, mert összeállt az egyenruhába orosz gyerekekkel játszani, és amikor nem tetszett neki valami, szörnyen összeszidta [őket] magyarul. Hát nem akarom ismételni, de nekünk is a díszünkre vált volna az a káromkodás, ahogy az szidta a ruszki anyjukat a gyerekeknek.

Orosz gyerekek

Még az is megtörtént, hogy a [Kálnoki], nem tudom, hogy minek hívták, tábornok úr, jött hozzánk szétnézni, és annyira megtetszett mindenkinek a gyerek, hogy őt állítottuk legelőször a tábornok úr élé. Romanov Jancsinak neveztük el, és olyan katonásan jelentkezett a gyerek, hogy Tábornok úr, Romanov János őrvezető alázatosan jelentkezem, hogy még a tábornoknak is tetszett.

A szakasznak volt három akjája. Ez az akja, hát nem tudom mihez hasonlítsam. Kajakhoz? Olyan körülbelül két méter hosszú, egész keskeny volt, azt a célt szolgálta, hogy ha valaki megsebesült, abba fektettük – volt is rá példa – bele. És a segélyhelyre, két ember, elöl két kötél volt, amit a nyakába akasztott, és mint a volgai hajósok húzta az akját, és hátul is volt egy, ahol tartotta valaki, lefelé visszatartotta. Kettő volt erre a célra, a harmadikba pedig, volt nekünk – bár nem géppuskás szakasz voltunk– de volt egy géppuskánk is, hogy a tűzerőnket növeljük. Egyébként nem puskánk volt nekünk, hanem az egész síszázad géppisztollyal volt fölszerelve.

Amikor egy alkalommal leskelődtünk, hogy nem-e lő ránk valaki valahonnan, vagy mi látunk meg valami ellenséget, látom, hogy a szomszédos hegyoldalban, hogy valaki ott sízik. Amikor távcsővel nézem, Atya Úr Isten olyan szakadékos részeken jön, hogy még rossz volt nézni is! És felénk közeledik! Már-már ott tartottunk, hogy lelőjük, de aztán mégis visszatartott bennünket valami. Hát, amikor közel ért, hát az én nevelt fiam, a Romanov Jancsi, a két lábára egy-egy hordódongát rákötözve jött, a síbajnokokat is meghazudtolva.

Ebédkóstolás. 1943.
A fotón balról jobbra: Nagy Pál, [Tóth Miklós (Kecskemét),
Mórát István (Vaskút), Nyilasi István.] Háttérben a konyha.

Közben a gyerek lopott, mint a güzü, mindenkitől ellopott mindent. A tisztességes az volt benne, mert énhozzám jöttek, hogy ide figyeljen szakaszvezető úr, vagy komám, ki hogy, biztos a Jancsi lopta el a cigarettámat! Akkor én elővettem a Jancsit, mert cigarettázott egyszer annyira, mint mi, kevés volt neki a fejadag, dacára annak, hogy – erős dohányos voltam én is – felét, ha nem többet odaadtam a koporsószögnek, az úgynevezett honvédnak. Akkor elővettem: te vetted el Jóska bátyád cigarettáját? Te loptad el? Hát én. Azonnal add vissza neki! Akkor vitte a gyerek és visszaadta, akármit lopott, mert ennivalót tudott csak venni mindenen.

De hány éves volt a Jancsi?

Hát a Jancsi azt mondta, hogy hat éves, de nyolcra saccoltuk, olyan koravén volt. Jancsit említve továbbra is, amikor hoztak haza bennünket, mert húszával váltottak, és haza szerettem volna hozni a gyereket. Hát [Lagocsnéig] el is hoztam, de ott aztán nem engedték át, ott kellett hagynom a gyereket. Hát én sírni éppen nem sírtam, de szerettem volna, a gyerek az sírt, mint a záporeső. Majd később a háború után tudtam meg, majd lehet hogy még azt is elsorolom, hogy a gyerek visszament az üteghez, megkereste őket, és szintén elszaladt velük az oroszokat maga után csalogatva egészen a Kárpátokig, amikor megint nem jöhetett tovább. Hogy aztán mi lett vele, nem tudom még a mai napig sem.

Favágás

Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.